Tavaly karácsonykor a lányok kitalálták, hogy jövőre, azaz idén ajánljunk egymásnak négy könyvet - mindenkinek egyet-egyet - amiről mi holtbiztosak vagyunk, hogy tetszene a másiknak, de magától nemigen venné a kezébe. Az elhatározást tett követte, én a Száll a kakukk fészkére (Nitától), A rizs és a só évei (fezer), az Őfelsége pincére voltam (vicomte) és az Egy nap a láthatatlan házban (pat) c. könyveket kaptam és ezt olvastam el elsőként.
Amikor nekikezdtem - a könyv kötése úgy nyikorog, mint egy öregember térde, és hiába mondta pat, hogy nem baj, ha a sokadik olvasás és a magas kor ellenére szétesik a könyv, végig ettől a katasztrófától féltem -, semmit nem tudtam Lénárd Sándorról. Vagy Lénard A. Sándorról. Alexander Lenardról, Alexandro Lenardóról. Nem tudtam térben és időben elhelyezni, ki ez a magyar fickó, akik a paphlagóniai (??) őserdőben figyeli a felhőket, sáskaként pusztító hangyákkal és páfránnyal harcol, hébe-hóba meggyógyít néhány bennszülöttet, az időről, az emberről és botor dolgairól, irodalomról elmélkedik, és a világ többi szegletében élő emberekkel levelez, köztük Robert Gravesszel.
Az orvosi egyetemet Bécsben végzett orvos - miután a Harmadik Birodalomhoz csatolták Ausztriát - Olaszországba menekült (érdekel is a Római történetek), innen vándorolt ki 1951-ben Brazíliába. Egy német újságíró megvádolja azzal, hogy ő Mengele. Magyar, latin, angol, olasz, német nyelven publikált és még több nyelven beszélt, latinra fordította a Micimackót.
Igen, létezik a Micimackó latin nyelven. A nyelvzseni Lénárd keresztbe-kasul levelezett az újlatinistákkal, akik szellemi játékokat folytattak ezen nyelven, pl. a mai, modern kifejezéseknek próbáltak latin megfelelőt találni, másokkal idegen nyelvről (asszem, németről) próbálták visszafordítani az Alice Csodaországbant - a hivatalos magyar verzióról tilos volt lesni. Egyszerre bájos és felemelő, ahogy ezek az emberek, és még jó páran a világban - jó néhány iskolában folyik még latin oktatás - szenvedéllyel űzik ezt a holt, mégis élő nyelvet.
"A világ csak hangulat... Délelőtt minden más. A délelőtt a kenyéré, a délután a kalácsé. A délelőtt az ásóé, kapáé: a délután a tollé. A délelőttöt könnyű megosztani: a délutánt jobb azoknak fenntartani, akik közelebb állnak hozzánk - az estét mindig csak avval szabadna töltenünk, akit szeretünk. A délelőtt lehet a zajé is, a délután legyen a zenéé. A délutánnak kell minket arra tanítania, hogy a sötétbe fordulás nem tragédia: a délután a nap jobbik része."A cím kétségkívül témamegjelölő - a szerző egy, nem jobb vagy rosszabb napját meséli el környező fák által eltakart házban -, mégis olyan, mint a nevezetes hagymaszimbólum. Lehántod az egyik rétegét, és sok másikat találsz alatta. Lénárd ízig-vérig humanista, de Bach, az irodalom, a latin mellett olyan dolgokról is elmélkedik, amelyek mindenkinek eszébe jutnak, amikor tesz-vesz az otthonában; az ébresztőóra és a telefon zavaró, rikács szerepéről, a migrén természetéről, az árnyékot adó felhőkről, a körülötte megforduló emberekről. Történetek jutnak eszébe a múltból.
Lehetne konyhafilozófiának is nevezni, rengeteg az általános tételszerűség a könyvben, néhányszor ismétli önmagát, és kicsit azt az érzést hagyta maga után a könyv a lelkemben, hogy Lénárd olyan, aki kidolgozta a maga szemléletrendszerét és ebbe mindent bele tud passzírozni, sokszor elferdítve. (Szerintem a világ folyamatosan változik, és az élet túl képlékeny egy általános érvényű gondolatsor kialakításához - de ugyanezekkel a kritikákkal lehetne megdobálni a gyermeteg elképzelésemet, úgyhogy be is fejezem az eszmefuttatást.) De - és ez egy nagy "de" - Coelhóval és a többi bölcsnek tekintett emberrel szemben olyan harmónia árad a soraiból, hogy engem is elringatott. A kert - és mindaz, amit jelent - úgy uralja a kötetet, mint terebélyes fa lombjai az árnyékot. Jó helyen vagyok, írja Lénárd, és ez látszik is rajta. Inkább Rousseau-i természet-, mintsem konyhafilozófia. Süt belőle annak az embernek az elégedettsége, aki megtalálta a helyét a világban.
Azt hiszem, hogy más könyvét is el fogom olvasni - mondjuk, a Római történeteket -, mert a késztetést érzem rá, és nem görcsös megérteni akarásból, ami a disszonáns viszony jele. Kellemesen beburkolt Lénárd hangja, amit szinte a fejemben hallottam, mintha szieszta idején a szomszédos függőágyban (ezer bocsánat a lyukacsossá koptatott kliséért) ringatóznék és az elvonuló felhők alakját figyelném. Kicsit dél-amerikai hangulata is van, amitől kedvem támadt Márquezt olvasni.
Ennek ellenére van pár dolog, amivel iszonyatosan felhúzott, például az, hogy elítéli a kerék feltalálását (igaz, fejlődés nélkül nem tudna mérget szórni a gaz hangyákra, de sebaj), vagy az, hogy a gyilkosokat nincs értelme elítélni. A jegyzetemben eléggé kipufogtam magam és nincs kedvem a további szájtépéshez, inkább sétálok egyet a napsütésben.
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1969
Ár: passz
shizoo szép írása Lénárd műveiről
A szerző élete részletesen
Művei
