Könnyű huncutnak lenni

Krúdy szerint - ahogy a mondásával ellátott teán olvasható - nem, de tegnap nekem ezt egész ügyesen sikerült megcáfolni.

A kép a kettőnk együttes erőfeszítéseit ábrázolja, de én voltam a rosszabb, a kedvest néhány könyv vásárlásához két vállra kellett fektetnem a dombon, sokat kellett hízelegnem és még többet fenyegetőznöm.

A patkányok, Inge és Ursula, valamint a zenélő ormányú, kék kiselefánt csak segítettek elrendezni a zsákmányt, nem mostani szerzemények. A jobb felső sarokban látható szürke-fehér folt én vagyok, ilyen kicsire szégyelltem össze magam. Semmi nem tudott volna rávenni, hogy felálljak az ágyról; pénteken majdnem éjfélig fennmaradtam, tornáztam, maníkűrt festettem, szombat reggel takarítottam, elmentem futni (!), végigmászkáltam az egész napot, elképesztő heringpartiba rendeződve Magyarország teljes lakosságával a Könyvfeszten, délben megsültem, kitört rajtam a migrén, ettem finom halat (!), gügyögtem kutyáknak, ettem a hűvös estében gyrost harmadmagammal, megfagytam, megáztam. Ja, és egy regiment könyvet vettem.

Az egész évi beszerzésem ezen a polcon látható - a Feszt előtt csak hármat szereztem be! -, még az újdonat mennyiséggel is vállalható vagyok szerény véleményem szerint. Az egésznek az az oka, hogy már pénteken elfogyott a Tizenegyes állomás a Gabónál, ettől és az unottan bunkó hangvételű tájékoztatástól annyira bedurcáztam, hogy muszáj volt sok mindent beszerezni. Este már kicsit szégyelltem magam és nagyon bűntudatom volt, ma reggel viszont örültem nekik. Majdnem négy hónapig egész jól megtartóztattam magam - egy könyvet ajándékba kaptam, kettőt vettem -, rengeteg címet feljegyeztem különféle füzetekbe, hogy majdkiveszemkönyvtárból, esetlegkölcsönkérem, jajráérmég, rengetegvanotthon, és amikor ezer forintért meg majdnem fél áron dobálják utánam litván, norvég és olasz szerzők érdekes műveit, annak nem akartam tovább ellenállni.

Elsőként megrohamoztam a Gabót egy Rengetegért (élőben nagyon tetszik a borítója, majd csinálok hozzá manikűrt:D) és egy Nagytestvérért. A Cormoran Strike harmadik részért vérzik a szívem, állítólag a fordító kicsúszott a határidőből, ezért nem jelent még meg.

Nitával elkalandoztunk a Scolar (Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi - 1000 Ft) és a PIM standjához (kulcstartó, két hűtőmágnes + az említett Krúdy-idézetes tea - nem hittem volna, hogy egy könyves eseményen teát fogok venni), majd átmentünk a Geopenhez, ahol 30%-kal olcsóbban kellették magukat a kiadó 20. születésnapjára kiadott, gyönyörű köntösbe öltözött új regények. Nem, A tengert nem vettem meg, jó? A régi kiadás is szép, őt is kell szeretni, meg jönnek még új szépségek. Allendétől a Maya naplója és Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül c. kötete jött velem. Meg egy S.-es szatyor, amit kisírtunk a hölgyektől.

A Libri-szigetet is megtámadtam egy H, mint héjáért, gyönyörű könyv, naná, hogy ő lépett vizes kontektusba a hozott üdítővel, de szerencsére megszáradt a napon. 

Nem hittem volna, hogy valaha részt veszek a Deltás akcióban, négyünknek tizennyolc könyvet sikerült első körben összekalapozni - később a kedvest visszakísértem egy körre -, a Trója első részét már megmagyaráztam, hogy miért kell, a Hatalom Kövei kétrészes sorozata, akárcsak a szép Geopenek, hirtelen felindulásból lett megvásárolva.

A Typotex standja volt a végső állomás, az Anyám ajándékai a kedves ajándéka lesz számomra szülinap környékén, a Ma éjjel a falnál alszom elég elvetemültnek tűnik a beleolvasás alapján, de van rajta fekete cica és az értékelések nagyon elismerően szólnak róla.

Remélem, ti is segítettek támogatni az irodalmat.:)

Mit veszünk a Könyvfesztiválon?

Természetesen könyvet, és jó sokat. Korábban már említettem, miket szeretnék beszerezni, ez a lista inkább magamnak szól.

David Gemmell: Az Ezüst Íj Ura - annyira betrójáztam, hogy meg se állok, amíg nem olvasom el az egészet - a harmadik kötetnél járok -, és, ha már megvan a második és a harmadik rész, legyen teljes a gyűjtemény.

Shriver: Nagytestvér - Shriver mindig, bármilyen formában jöhet.

Naomi Novik: Rengeteg - nagyon be vagyok sózva, remélem, az elvárásaim és a történet legalább részben találkoznak.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás - van bennem némi tartózkodás, de Hanna rajongása és a dicsérő értékelések nagyjából meggyőztek, hogy ez nekem kell.

Eleanor Catton: Fényességek - azóta várom, amióta kiderült, hogy az Európa adja ki magyarul. Ill. előtte is ácsingóztam rá, de egy ezeroldalas monstrumnak nem mernék angolul nekiállni.:)

China Miéville: Vastanács - Galaktika ide vagy oda, örülök, hogy jön új Miéville. A kiadás színvonalával kapcsolatban nem kevés rossz előérzetem van, de vagy én, vagy a kedves fogja beszerezni - inkább ő, mert a Perdido és az Armada is az övé.

Helen McDonald: H, mint héja - gyászfeldolgozás és egy állat, Mabel. Nem szeretem a ragadozó madarakat, de a téma érdekel, és a Park adja ki, ami az egyik kedvenc kiadómmá vált az utóbbi időben.

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei - ezt még megtanácskozom magammal, mert hiába hangzik érdekesen, az értékelések alapján nem vagyok meggyőzve, hogy kell belőle egy saját példány.







Jé, ennyi? Nem is sok.:) Persze a helyszínen bármi megtörténhet.

Mostan színes tintákról álmodom...

Sikerült egy nagyon őrült, nagyon extrém manikűrt alkotnom, legalábbis a korábbiakhoz képest.

Hiába van rengeteg ötlet a fejemben, általában egy héten egyszer, hétvégén van alkalmam tartósan a körmeimmel vacakolni. Az inspirációk is támadnak mindenütt, egy szép óraszíj mintája, egy fülbevaló, táska színei is képesek megmozgatni. Örülök, hogy ilyen csinosan öltöznek a nők.:)
(Ami azt is maga után vonja, hogy én is szeretnék olyan sálat, amolyan cipőt, borzasztó. Ma bementem a dm-be lefolyóbigyóért, és nemcsak azzal jöttem ki. És kaptam tájékoztatást a Joy-napokról, köszi...)

Tehát, nem volt egyszerű eldönteni, hogy a sok minden közül melyiket próbáljam a körmeimre kivitelezni. Azt is hozzá kell tennem, hogy a fejemben lévő kép és a végeredmény sok esetben nem egyezi, de talán ez az első alkalom, amikor elégedett vagyok.

Nem egy visszafogott dizájn.:D
És nem is tökéletes, de ez a lényege. Kuss, én vagyok az alkotó!:DDD

Elsőként felkentem két réteg fehér lakkot (a "fehér fehéret" - China Glaze White Out). Már elszoktam a CG vékony ecsetjeitől, gyakorlatilag újra meg kellett tanulnom használni, a lakk se terült olyan szépen - vékony rétegekben kellett felvinni és a közben kialakult lyukakat ecsettel ütögetni -, kicsit mérges voltam, mert korábban nagyon szerettem ezt a márkát, de lehet, hogy csak én voltam nyűgös. Nyomtam rá egy réteg Séche-t, ami a legnagyobb must have lakk nekem, hogy gyorsan folytathassam a festést.

(Zárójel: Amennyire szeretek spontán vásárolni, a kötelező dolgokat annyira szeretem halogatni. Pedig a Séche lakkhígítója fantasztikus. A gyorsan száradó fedőm üvege már csak félig van tele és eléggé besűrűsödött, de a hígító újjá varázsolta az állagát. Szintén must have darab.)
Ezután darabokat tépkedtem egy kozmetikai szivacsból, fogtam vagy hat krémlakkot, pöttyöket csepegtettem egy használaton kívüli tányéralátétre - ez a körömlakkos előkém -, csipesszel megfogtam a szivacsdarabkákat, belemártogattam a lakkokba és amőbákat ütögettem a körmeimre. Menet közben jöttem rá, hogy érdemes hegyes végűre vagdosni a szivacskákat, mert szebb lesz az eredmény - vagy pontozótűvel is lehet csinálni, ha valaki szabályosabb alakzatokat szeretne.
Úgy néztek ki a körmeim, mintha egy hároméves elszabadult volna egy festékboltban, de ezt orvosolta a nyomda. Az se volt baj, hogy a fehér alap több helyütt kikandikált, szándékosnak hatott.:)
A MoYou Artist 03-mas nyomdapalettáját használtam, elsőként félkörös izéket nyomkodtam a kutikulához közel. Néhol nem jött össze - ilyenkor nagyon örülnék, ha a MoYou amúgy tökéletes nyomdázója átlátszó is lenne -, de gyakorlat teszi a mestert, legközelebb majd ügyesebb leszek. Egyébként ezért jó az alapra húzni egy réteg fedőlakkot - a félresikerült nyomdát az alapszín megsértése nélkül el lehet távolítani némi aceton segítségével. Minél hamarabb, annál jobb.
Káosz jelszó alatt a középső és a gyűrűsujjakra virágmintákat nyomdáztam, a fennmaradó üres helyekre az egybefüggő rácsozatot, kivéve a hüvelykujjaimat, azokon gyík is virít - sajna a többi körmöm túl keskeny volt hozzá. Felkentem még egy utolsó réteg fedőlakkot, közben megtisztogattam mindent - köztük a szemöldökcsipeszemet is:D -, és visszagórtam az összes hóbelevancot az éjjeliszekrény fiókjába. Lassan egy külön asztalra lesz szükségem.

Valószínűleg keveseknek tetszik a végeredmény, de nekem nagyon bejön, az extrán színes korszakomat élem.:) Érdekes, hogy a kedvesnek is tetszik, azt mondta, reméli, hogy szombatra nem kopik le.:D Szombaton megyünk a Könyvfesztre. Szegény kényszerű megtekintője a műveimnek.

Szeretitek az ennyire dúvad manikűröket?

Ui.: Erre nem kentem fel a Fairy Dustot. Nehéz volt megállni, de sikerült.:P

2:1 magyar

Az egyik könyvnél nagyon elhúzódott az írás, és ezzel arányban fakultak az emlékek, a másikról meg csak pár mondatban tudok beszámolni.

Szabó Magda: Régimódi történet

Akik jól ismerik az életművet, valószínűleg nem ezt javasolták volna, hogy felújítsam az ismeretségem Szabó Magdával; nagyon sok idő - több mint tíz év - telt el azóta, hogy a Für Elise-t olvastam, de olyan nagy hatással volt rám, hogy makacsul ragaszkodtam a párjának tekintett Régimódi történethez.
Nem tudom, mi az, ami SzM írói hangjában annyira megfog, hogy faljam a sorokat, még a szokatlanul hosszú fülszöveget is úgy olvastam, mintha egy lebilincselő regény része lenne. A hangneme lendületesen tanáros - könnyű lehetett jegyzetelni és tanulni -,és néhol öregasszonyos (a köveket postán kérem). A történet rettenetesen tömény, és, bevallom, a legelején lévő környezeti jellemzőknél arra gondoltam, ha ez végig ilyen lesz, én visszateszem a polcra, eszem ágában sincs 500+ oldalon keresztül földrajzkönyvet olvasgatni.
Elég keserű ez a történet, de cseppet sem régimódi - sajnos. Az emberek, a családtagok nemzedékektől függetlenül ugyanígy képesek egymás életét és lelkét megnyomorítani és tönkre tenni. Felejtés, megbocsátás nincs. Sokáig nem vitt rá a lélek, hogy írjak erről a könyvről - túl ismerősek voltak a felvázolt érzelmek és helyzetek. Mindig elkeserít, hogy az emberek érzelmileg mennyire visszamaradottak, mennyire képtelenek túllépni a saját sérüléseiken - ill. mennyire képtelenek arra, hogy a saját sérüléseik miatt ne okozzanak életre szóló traumákat a következő generációknak. És ezt nemcsak tudattalanul, hanem a hibát totálisan felismerve teszik. Miért okozzak fájdalmat egy szerettemnek? Miért jó az, ha ő ugyanúgy mázsányi terhet cipel egész életében, mint én? Ettől a saját fájdalmam nem fog enyhülni. Persze, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de ebben a történetben oly mértékben művelik ezt a szereplők, hogy csak ilyen dühös kifakadásra telik tőlem.
Egy másik dolog, ami émelyítően ismerős volt: a másik családdal fennálló, engesztelhetetlen neheztelés és gyűlölet. Tovább tetézni a feszültséget és mindenáron szétzúzni a törékeny békét. Mit tehet arról egy kisgyerek, hogy kik a szülei és azoknak mi a neve?
Soha el nem múló fájdalmam, hogy az anyám azt mondta, gyűlöli bennem az apám vérét.

Bizonyos értelemben nagyon megrázó és fájdalmas volt nekem ez a könyv. Szabó Magda néha azt érzékelteti, végzetes sorsszerűség játszott közre az anyai nagyszülei találkozásában, amiben én nem hiszek. De, még ha így is volt, emberileg lehetett volna úgy alakítani, hogy ne egy görög tragédiára hasonlítson.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Evezzünk egy kicsit könnyedebb vizekre.:) Sokáig berzenkedtem ettől a regénytől, a Dávid Veron-sorozat kópiájának gondoltam, de éppen benn volt a könyvtárban és a kalapos hölgy rám kacsintott, hogy ismerkedjünk meg uzsonna alatt, úgyhogy szerény hajlékomba invitáltam.
Nem tudok róla sokat mondani; a várakozásaimhoz képest meglehetősen szórakoztató, korrekt mű. Olvastatta magát, a cselekmény gördülékeny volt, általában cuki. Mili néha idegesített, de ezen hamar túllendültem, hála egy-egy fordulatnak. Piros pontot azzal szerzett nálam a regény, hogy nem rózsaszín vattacukorfelhőbe burkolózó lezárása volt, hiába, én már csak ilyen pesszimista dög vagyok. Az utánzat-érzés nem múlt el teljesen, mert vannak átfedések, de ez elég sok krimire elmondható, másrészt a Leányrablás érzésem szerint inkább fiatalabbaknak íródott, más a helyszín és Mili helyzete, kalandjai is különböznek Dávid Veronétól, habár mindketten elég kíváncsiak.:)
Valószínűleg a folytatást, A Rudnay-gyilkosságokat is elolvasom, ha egy könnyed, kortárs magyar krimire vágyom.

Színátmenetes pacsmagolás

Avagy a gyerek megint játszott a festékeivel.
Tényleg van egy pont a lakkozásban, amikor élvezem, hogy összevissza kenek mindent magam körül és persze saját magamon is. Később, amikor a tizenötödik kozmetikai vattapálcikát használom el, és bűzlöm az acetontól, már nem találom annyira viccesnek. Ismét megállapítom: lehet, hogy nem hülye ötlet körbecelluxozni a körmöket, vagy olyan nyákot venni, amire nyugodtan folyhat minden, mert dolgunk végeztével egyben le lehet húzni az egészet.

Valami átállítódhatott az agyamban, mert mostanában nagyon tetszik a narancs-és citromsárga szín (jaj, ne, csak az élénk neonzöldet ne!), holott korábban irtó rondának találtam mindkettőt. Ennek örömére tegnap este egy igazán... feltűnő formációt hoztam össze; Millabell a fejét fogja csóválni, mert korábbi fogadalmammal ellentétben mégis vettem Rimmell lakkot, a Rita Ora kollekcióból a Tangerine Tent árnyalatot. De ha egyszer annyira jó színe van! Az eperpirosnak szerencsére megtaláltam a tökéletes hasonmását a Golden Rose Rich Color szériájában - ez azért jó, mert eddig nem volt gondom a minőségével és a fedésével, remélem, így is marad.
Elsőként a MoYou nyomdázójával próbálkoztam, de a lakk fele rajta maradt. A kozmetikai vatta meg beitta egy másodperc alatt, ezért kínomban előkotortam egy új mosogatószivacsot.:))) Tudom, hogy tré megoldás, de még ezzel működött a legjobban a dolog. Minden körmömön kétszer kellett végigmenni.
Az a jó a gradientben, hogy nem muszáj tökéletesen pacsmagolni vele, ha a két színréteg a második menetnél nem pont egymásra kerül, nem történik baj, csak arra kell figyelni, hogy a használt szivacson a két szín egymásba érjen, és hogy a köröm felületét fedjék le. Továbbá
Az első próbálkozás nem lett tökéletes, főleg a jobb kezemen nem, egy-két helyen buborékos lett a lakk. Ebből azt a fantasztikus következtetést vontam le, hogy nem muszáj olyan sok lakkot kenni a szivacsra, mert nincs ideje és alkalma megtapadni és rendesen megszáradni.
Kentem rá egy kis Fairy Dustot, hátha az segít a tatarozásban. Király ez a topper lakk, ápol és eltakar.:) Mivel este csináltam, villanyfénynél - és a kisasztal fölé görnyedve -, látszik, hogy a széleken maradt némi felesleg, de igazából nem szeretném sokáig viselni ezt a művet, legkésőbb hétvégén csinálok új manikűrt.
A watermarble-val ellentétben ez a manikűr technika jobban tetszik, csak még sokat kell tökéletesítenem, és egy jobb szivacsra is szükségem lenne.

Ja, és legközelebb biztos, hogy teszek az asztalra egy műanyag tányéralátétet, és arra folyhat aceton, lakk, mert a papírtörlő nem a megfelelő védelem az asztallap számára.

A kimondhatatlan kora

"- ... A »Richard Cory« tényleg nem olyan jó költemény. Nem ad reményt.
 - Néha nincs remény. - suttogta Dász.
 - Mindig van remény, Mr. Dász.
 - Nem, Mr. Luczak, nincs. Néha csak a fájdalom van. És a fájdalom elfogadása. S talán valami dac a világal szemben, ami ilyen fájdalmat követel.
 - A dac a remény egyik formája, nem, uram?"

Dan Simmons: Káli dala

Dan Simmons bekerült a kedvenc íróim közé, bár valószínűleg már korábban is közéjük tartozott, csak nem tudatosítottam magamban a tényt.  Azonban a hallatlan dicsőséget nem, csak a ráébredés tényét köszönheti a Káli dalának - valamiért úgy érzem, hiába a különböző fordítók alkotta magyar szövegváltozatok, akkor is megismerném az írói hangját, ha a könyvre nem lenne nagy betűkkel rányomtatva a neve.
A Káli dalában elkapott az ismerősség érzése, mintha egy hosszú út után hazaértem volna. Bántam is én, hogy a regény nem tökéletes; hogy következetlenségek vannak benne, hogy (nekem) nem horror - főleg nem természetfeletti -, hogy a főszereplő lelkivilága, a világra adott reakciói és a későbbi cselekedetei nincsenek összhangban, hogy a befejezés csonka és a regény egésze más lezárást kívánt volna.

"A halmazok és a számelméletek átfedik egymást - mondta Amrita. Hangjának feszültsége hirtelen ráébresztett, hogy nagyon komolyan beszél. - A geometriák nem. A különböző geometriák különböző kiinduló tételeken alapulnak, különböző axiómákat definiálnak, és különböző valóságokat teremtenek.- Különböző valóságokat? - ismételtem meg. - Hogyan létezhetnének különböző valóságok?- Talán nem létezhetnek - felelte Amrita. - Talán csak egy »valódi« van. Talán csak egy geometria igaz. De a kérdés az, hogy mi történik velem... mindnyájunkkal... ha a rosszat választottuk?" 

Egy rejtélyesen eltűnt, majd évekkel később felbukkanó indiai költő, emberáldozatot követelő híd-avatások és szekták, az erőszak négykarú démonistennője, akin sem az idő, sem a halál nem uralkodik, az elfojtott, felszín alatt lappangó agressziótól forrongó, szeméthalmoktól és mosdatlan testektől bűzlő város, Kalkutta - ezek Dan Simmons első regényének kulcselemei, ill. főszereplői. Meg egy átlagos amerikai férfi, aki, a szerző más hőseihez hasonlóan, véletlenül keveredik bele nála sokkal grandiózusabb események sodrásába. És néhányszor jól megszívja, ahogy az lenni szokott.
Ahogy fentebb jeleztem, ez a regény messze van a Hyperion-ciklus gyönyörűségétől, nem olyan összetett, okos könyv, és sokkal inkább a szereplőkre koncentrál, mintsem saját univerzumának egészére, de számomra ez siklatta ki a cselekményt; a főhős, Robert Luczak olyan jelenséggel-jelenségekkel találkozik kalkuttai útja során, ami távol esik saját mentalitásától - ha kicsit gonosz lennék, úgy is mondhatnám, hogy túl amerikai hozzá -, de ezek felpiszkálnak benne valamit, amit a lelke mélyére temetett. Sajnos Simmons nem ebbe az irányba kanyarodik el, hanem ellavírozik a felszínen, hogy egy kicsit sablonos, de annak is csonka megoldás felé futtassa ki az egészet. Kár érte.
Bizonyos témák viszont, úgymint az irodalom, a költészet és a mitológia szeretete már itt is felbukkannak, amelyek a matematikával keringőznek végig a regényen.

Pat értékelésében azt veti fel, hogy bizonyos értelemben a Káli dala a Hyperion előzményének tekinthető. Hát, lehet, túl régen olvastam ahhoz az utóbbit, hogy példák százával támasszam alá, de elképzelhető.:)

Eredeti cím: Song of Kali
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007
Fordította: Békési József, versbetétek: Körmendi Ágnes
Ár: 2250 Ft

Isten kertészei

"Rájöttem, hogy az ateizmussal az adott körülmények között az a gond - folytatta akadémiai szabatossággal fogalmazva, olyan hangon, hogy a szavai szinte beleperzselődtek a levegőbe -, hogy nem okolhatok, nem gyűlölhetek mást, csakis magamat. Ha viszont úgy döntök, hogy hiszek Istenben, és elfogadom, hogy Isten kegyetlen... Nos, ebben az esetben annyival könnyebb a dolgom, hogy őt gyűlölhetem."

Mary Doria Russell: Verebecske

Érdekes, hogy bizonyos esetekben mennyire eltérő egy könyv a véleményem olvasás alatt és olvasás után. A Verebecske menet közben nagyon lekötött, még a feleslegesnek érzett jeleneteket is szívesen olvastam, de, most már, miközben már egy másik regény vége felé járok, inkább közepesnek érzem, mintsem lenyűgözőnek.
A legnagyobb gondom az volt, hogy a vállalkozás - befogunk egy másik bolygóról érkező rádiójelet, amelyről kiderül, hogy egy közös éneklés töredéke, nosza, ez isteni jel, uccu neki! - hihetetlenül naiv. Az isteni gondviselés jelének tekinteni, hogy a misszió útjából minden akadály elhárul  - SPOILER igaz, hogy az utazás egyik jelöltje a stresszteszt során szívrohamot kap, de mit számít az? SPOILER -, amely problémákról jóformán nem tudunk semmit, csak azt, hogy nagy titokban eladnak néhány felbecsülhetetlen értékű műtárgyat, a Jézus Társasága fű alatt vásárol egy aszteroidát (?!), és mindenki rém izgatott, meg fél - kb. ez volt az egyetlen reális érzelem. Talán én, az olvasó voltam az egyetlen szkeptikus a társaságban. Szerintem egyáltalán nem jobb bármilyen hiba miatt utazás közben meghalni - márpedig erre nem kevés esély van -, mint egy jelentéktelenebb, békés életet leélni a Földön. És mi van, ha az idegen civilizáció tagjai elevenen megsütik és megeszi őket? Ráadásul az akció szigorúan titkos, így még egy lábjegyzet sem jut nekik a történelemkönyvekben.

Tudom, hogy ez nagyon gunyoros hozzáállás, de szerintetek kinek lett igaza?
Nem tudom, hogy a főszereplő lelkivilágának megértéséhez szükséges lett-e volna egy adag (vallásos) hit, de mivel nem hívő olvasók is nagy lelkesültséggel díjazták a regényt, a "nem" felé hajlok. Értem én, hogy ez a regény Emilio Sandoz hitének tűzpróbája, az ő privát kálváriája, de a sajnálaton kívül semmilyen érzést nem váltott ki belőlem. Ja, és igen, az elborzadást - a meglepetést viszont nem. Képtelen vagyok felfogni, a szereplők miért hitték azt, hogy egy idilli, tökéletes világba csöppentek, ahol képesek egy többé-kevésbé normális életet kialakítani?
Ráadásul ez a regény nem igazán sci-fi, a műfaj csupán egy díszlet. Olvasás közben nem nagyon zavart, mert a történet sodrása elfedte a hiányosságokat, de némi tudományos megközelítés az általánosságokon túl hitelesebbé tette volna ezt a képtelen vállalkozást. Nem véletlenül szeretem Reynolds és Simmons regényeit - náluk (számomra) megfelelő arányban elegyedik a fizika, a csillagászat, a teológia kérdések, az irodalmi utalások és toposzok, és a cselekmény regényessége.

"Ha akadt volna valaki, akinek esetleg megfordul a fejében, hogy Emilio Sandoz netán nem Isten dicsőségén meditál, vagy nem azon töpreng, hogyan lehetne elkészíteni a ruandzsa nyelvtan új, végletekig leegyszerűsített és logikus modelljét, és az illető nyíltan megkérdezi tőle, mégis mire gondol éppen, az atya valószínűleg habozás nélkül a következő választ adja:
- Arra, hogy most tényleg jólesne egy sör..."

Mary Doria Russell mégis tud valamit, ha a regénye képes volt több mint 500 oldalon keresztül lekötni; nagyon szerettem a szereplők humorát - meglepett, mennyit viccelődnek, még a jezsuita papok is -, és az írónő jól ábrázolta Sandoz lelki vívódásait. Úgy érzem, ez elsősorban lélektani regény, nem sci-fi. Hogy a Rakhaton mi történt, cseppet sem lepett meg - szánakoztam, undorodtam, dühös voltam, néha pedig azt kívántam, intézzék el az egészet egy Scalzi-féle megoldással (nagy csinadrattával lőjék atomjaira az egészet).
Minden negatív észrevételem ellenére azt mondom, megéri elolvasni. És azt is vegyétek figyelembe, hogy a finnyás kisebbséghez tartozom, mert a legtöbb olvasó szerette ezt a könyvet.

Eredeti cím: The Sparrow
Sorozat: The Sparrow 1. (A Children of God magyar kiadása valószínűleg veszett fejsze nyele)
Kiadó. I.P.C.
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szántai Zsolt
Ár: 3600 Ft

Kudarcot vallott messiás

"- A Tlingit Nemzet édeskeveset fizet nekem ahhoz, hogy hivatali kötelességemnek tekintsem alsógatyás zsidók szemrevételezését.
- A Tlingit Nemzet - mondja Berko Shemets, mint egy hírhedt humbugról lenne szó, vagy az állítólag megtalált Atlantiszról. Teste láttán riadtan összehúzzák magukat az iroda bútorai. - Szóval errefelé még fizetnek? Mert Meyer épp arról mesélt nekem, hogy talán éppen fordítva van.
 Dick lassan, lustán megfordul, és felső ajka egyik sarkát felhúzva kivillantja néhány metsző-és tépőfogát.
- Zsidó Johnny - mondja. - Lám, lám. Sityakostul meg minden. Látom, mostanában sűrűn mondtál áldást filippínó fánkokra.
- Bazd meg, Dick, te antiszemita törpe!
- Te bazd meg, Johnny! Jössz nekem ezzel a tyúkszaros célzásaiddal, kétségbe vonva a rendőrtiszti becsületemet.
 A maga gazdag, bár berozsdásodott tlingit nyelvén Berko kifejezi a kívánságát, hogy egy napon holtan és mezítláb lássa Dicket a hóban.
- Menj, és szarj az óceánba! - mondja Dick tökéletes jiddis kiejtéssel.
 Egymás felé lépnek, és a nagy ember átöleli a kicsit."

Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége

Fura idők járnak a zsidókra - főleg a Sitka-körzetben, Alaszkában.
Jó, mi?

Nem kéretem magam sokáig, odáig voltam a könyvért. Sajnos nem utazásbarát, BKV-ra való olvasmány, ha nincs egy szabad délutánom, sokkal tovább tartott volna befejezni és közel sem éreztem volna ilyen nagyszerűnek; a tavasz ígéretét csodáló, hosszú séta után az év egyik legjobb reading situation-je volt a kanapén heverni, egy halom még meleg citromos keksz és különösen jól sikerült tea társaságában. Nagyon hiányoznak a semmittevős délutánok, amikor képes vagyok magam elengedni és száz százalékosan beleásni magam egy történetbe.
Igazság szerint nagyobb "mixeltségre" számítottam, de az alternatív történelmisége alig érződik - Marilyn Monroe a First Lady! -, Chabon ehelyett a szereplőkre és a helyi, színes eseményekre koncentrál, tehát leginkább egy egy különleges krimit olvashatunk, amelyet azok is élvezettel olvashatnak, akik máskülönben mellőzik ezt a műfajt.
(Nem tudom, mostanában miért olyan fájó pont ez számomra, talán azért, mert arról beszéltünk a kedvessel, hogy a Molyon nincs olyan összetartó krimis társaság, mint a sci-fi - fantasy esetében, és krimiszerető énem megsértődött, hogy nem veszik figyelembe.)

"Cudar szél fúj a szárazföld belseje felől, kirabolva a köddel és esővel teli sitkai kincsestárat, és csak pókhálót hagyva maga után meg egy fényes egycentest a tiszta, kék falú pincében. 12.03-kor a nap már kilyukasztotta a jegyét. Merültében lila fénylüktetéssel árasztja el a tér utcaköveit és stukkóit: csak egy kő nem találná megindítónak a látványt. Landsman, átokkal a fején, lehet, hogy samesz, de nem kő."

Figyelmeztettek, hogy a hangulata elég depresszív - ezért (is) tologattam három évig a különféle listáimon -, de a tűréshatárom sokat fejlődött az elmúlt években, és viszonylag könnyű épnek maradni a szürke, sitkai időt olvasva, miközben a valóságban lassan, de biztosan ébredezik a természet és egyre hamarabb világosodik. Persze lakói hangulatára is rányomja bélyegét az időjárás, amelyet tovább tetőz a körzetben uralkodó világvége-hangulat: Sitka autonómiája határideje, a második világháború idején kijelölt hatvan év nemsokára lejár. Landsman nyomozónak és társának kilenc hete van, hogy végére járjanak tizenegy megoldatlan ügyüknek, különben a bűnök mennek a süllyesztőbe és a vétkesek örök szabadságot kapnak, ami elég mélyen érinti a nyomozókat. A legfrissebb bűntény tolakszik az előtérbe; Landsman szálló-otthonában, az egyik lepukkant szobában holtak találnak egy drogos sakkzsenit, egy félbehagyott játszma nyomaival a szobában. Ahogy a krimikben lenni szokott, Landsmant nem hagyja nyugodni a sakkfeladvány, és sutba vágva mindent, szívósan belekapaszkodik a furcsa rejtélybe, hogy aztán mindenféle, ahogy-nem-szokott-lenni-szituációban találja magát.
Például a krimikben ritkán szoktak pucéran (Alaszkában!) egy ágykeret segítségével menekülni, majd golfkocsis ámokfutásba kezdeni. Igen, ez egy őrült könyv.

A nyelvezete, az egyedi kifejezésmódja, az őrült hasonlatai - mindenki emeljen kalapot a fordító, M. Nagy Miklós előtt - is különlegessé teszik a könyvet, szerintem minden sokat látott olvasót elbűvölhetnek Michael Chabon szóképei, amelyek a történetben rejlő kisebb sztorikat is lebilincselővé teszik. A humora is zseniális, olyan tárgyilagosan, finoman gúnyolja ki a saját főszereplőjét is, hogy, azt hiszem, ezt nevezik száraz humornak.
A Jiddis rendőrök az év egyik nagy felfedezése és az egyik legjobb olvasmánya, ez már olvasás közben biztos volt.

Eredeti cím: The Yiddish Policemen's Union
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: M. Nagy Miklós
Ár: 3490 Ft (De különféle akciókban meglehetősen olcsón vágják az emberhez)

1 ,2, 3

1. Kíváncsi vagyok, mire gondolhattak az emberek, amikor azt látták, hogy a kardigános, kócos spiné a kertben egy kis üveget forgat a fényben, a másik kezében pedig ezt próbálja elkapni a fényképezőgéppel. Utána - zsebek híján - a fogai közé kapja az üvegcsét, mint egy diszkófényes lázmérőt és az ujjait fotózgatja.
A szép idő előnye, hogy természetes fényben is lehet már manikűröket fotózni.

2. Marha átlagos vagyok, mert velem egy időben a népesség egynegyedének jutott eszébe, hogy jó idő = saját fagyi készítése, de különösebben nem lettem hisztis, mert semmi bajom nem lesz, ha csak a jövő héten kotyvaszthatok és a közelünkben van egy egész jó fagyizó.

3. Miért, miért debil öregemberek ordibálnak utánam, hogy "Szia, szépségem! Miért nézel rám ilyen dühösen?"
Az a faszi pedig, aki kiskutyával próbál nálam bevágódni, nagyon, nagyon elszámítja magát. Még jó, hogy macska nem volt nála.:D

4. Legnagyobb meglepetésemre a tavalyi Könyvfesztes termésből csak két könyvet (Szívlekvár, Dominó) nem olvastam el. A Könyvhetesek közül pedig mind ki van pipálva.:o

+1. A virágokkal együtt a nők is szeretnek kivirágozni. Ami ruhákat jelent. Új ruhákat. Nem, az nem új, amit a szekrényből veszünk ki.
A boltok előtt elgyötört-unott arccal ácsorgó férfiak arca. Csak egy kicsit röhögtem.
Egyébként gonoszság ennyi korall-és eperpiros, meg almazöld cuccot hozni az üzletekbe. Muszáj volt mindet megvenni, na.

...

Amikor rájössz, hogy a trappista reklám tányérján az, amit picike agyvelőnek néztél, valójában egy fél dió.
Amikor rájössz, hogy a bérletet nem raktad át a másik kabátod zsebébe.
Amikor rájössz, hogy a kulcsod meg a lakásban maradt.
(De a doboz teát végre behoztad, a melóban majd elkopik, mert annyira nem jó ízű.)
Amikor rájössz, hogy kinyitott a mellettetek lévő fagyizó, és próbálod lebeszélni magad, hogy napi két gombóc biztosítja a kellemes közérzeted.
Amikor rájössz, hogy közeledik az idő, hogy saját fagyit készíthess, mert most már van hely a gépnek. És lehet szép piros, amcsi stílusú.
Amikor rájössz, hogy ez a lakás csodás lesz nyáron.
Amikor rájössz, hogy nincs egy rongyod se.
Amikor rájössz, hogy futás után mindig kimegy a fejedből, hogy aztán következő alkalommal jusson eszedbe: Már megint nem vágtam le a frufrumat, már megint elfelejtettem zsepit hozni...