"Az élet építőkockáival játszadozol"

"... de a szeretet megbízhatatlan, egyszer van, egyszer nincs, úgyhogy jó, ha az embernek van pénzbeli értéke, mert akkor abból valaki biztosan hasznot akar húzni, ahhoz pedig gondoskodnia kell elegendő élelemről, és arról, hogy az áru ne sérüljön túlságosan. Sokan voltak olyanok, akik szeretetet sem kaptak, és pénzbeli értékük sem volt, és akkor már jobb, ha a kettő közül legalább az egyik megvan, mint ha egyik sem lenne."

Margaret Atwood: Guvat és Gazella

Nagyon, nagyon régen olvastam Atwoodot, tartottam tőle, hogy összetör, péppé rág, és elegánsan kiköp, mint anno - jesszusom, hét évvel ezelőtt... - A szolgálólány meséje. De azóta sok idő telt el, én sokat változtam és változom most is, úgyhogy "csak" egy remek regény élvezete adatott meg, némi megrendüléssel vegyítve. És elég rossz szájízzel, mert Atwood félelmetesen reális jövőképet vetít elénk.
Gondoljunk bele: egy apokalipszis után - kb. lényegtelen, mi miatt következett be -, amennyiben túléljük a katasztrófát, az összes, évszázadok alatt magunk köré emelt védelmi rendszerünk összeomlik. Nincs fűtés, ami megvédene a hidegtől, klíma, ami a döglesztő meleget semlegesítené, egyáltalán, ház sincs, vagy, ha igen, nem biztonságos. Ha bármilyen alapvető dolgot - cipőt, naptejet, kést stb. - be akarsz szerezni, hosszas, kockázatos túrára kell indulnod. Vigyázz, hova lépsz és mit eszel meg, mert nincs gyógyszer vagy orvos. Az izmaid elkezdenek sorvadni, mert a tested nem jut elegendő fehérjéhez, a fogaid lassan kihullanak a skorbuttól. Miért ne ihatnád meg az utolsó üveg whiskyt? Mi lesz, ha holnap végig másnaposan fogsz fetrengeni? Nem kell munkába menned, senki nem néz rád rosszallóan és nem kell diszkréten a vécébe öklendezned.
Nincs miért várni a holnapot. Az emberiség kihalt.

A múlt és a jelen idősíkja váltakozik a regényben; megismerjük Jimmyt, aki Hóembernek nevezi magát, talán ő az egyetlen túlélő a Földön, habár akad társasága, melynek tagjai azonban különböznek tőle. Az ő szempontjából ismerjük meg azokat az eseményeket, amelyek a világ pusztulásához vezettek, és Jimmy nemhogy közel volt a tűzhöz, hanem - akarva vagy akaratlanul - segédkezett a meggyújtásában. A fejében lángoló emlékkönyv nem hagyja, hogy bármit is elfelejtsen. Olyan, mintha az utolsó ítélet után is keresztre lenne feszítve.
Atwood nem végzett felületes munkát; olyan időszakban veszi fel a történet fonalát, aminek a jelenségei, eredményei, a hatásai vagy nincsenek messze tőlünk, vagy már jelen vannak, pl. a művészetek, a bölcsészet nimbusza megtört és nem tisztelik az emberek, nincs értékük és művelőik megpróbálnak átnyergelni az egy fokkal eredményesebb marketing tevékenységi körébe. Ennek fényében hátborzongató olvasni a további folyamatokat, belegondolni, hová vezethet mindaz, amit már természetesnek találunk vagy észre sem veszünk.

"A dorombolást Guvat évekig fejlesztette. Amint rájött, hogy a macskafélék dorombolásának ugyanaz a frekvenciája, mint annak az ultrahangnak, ami csonttörésekre és bőrsérülésekre használatos, azaz ezen állatoknak saját öngyógyító mechanizmusuk van, mindent elkövetett, hogy a Guvatkákat elláthassa ezzel a tulajdonsággal. Az volt a dolog nehézsége, hogy módosítani kellett a nyelvcsonton, összekötni az akaratlagos idegrendszer pályáit, és a neokortex vezérlő funkcióit úgy alakítani, hogy ne akadályozza a beszédet. Számos elfuserált kísérlet történt, Hóember jól emlékszik.Az egyik tétel próbagyereken hosszú pofaszakáll nőtt, és imádtak függönyre mászni. Egy másik tétel beszédhibás volt, egyikük pedig csak főneveket és igéket tudott megtanulni, és folyton ordított."

Az ember baromi bonyolult és törékeny lény. Ezer veszély fenyegeti, ellene fordulhat a saját szervezete, az egyedeinek egy része még a felnőttkort se éri meg, egy időben rombolja és teremti magát és a világot maga körül. Vedd ki belőle a féltékenységet, az irigységet, az ambíciót, a csalfaságra való hajlamot, stabilizáld a hormonháztartását, seperd tisztára az agyát, küszöböld ki a sebezhető pontjait; adj neki rugalmasabb bőrt, picit bökd meg azt a kromoszómát, hogy ne legyen meg benne a rákra, az elhízásra, az őrületre, az alkoholizmusra való hajlam, add hozzá más fajok előnyös tulajdonságait - lehet, hogy sikerül megalkotni az Új Embert? Beköszönt a szabadság és egyenlőség korszaka, a világbéke? Nem lesz éhezés, járványok, gyilkosság, szegénység?
Ugye senki nem hiszi, hogy ez ilyen egyszerű?
Margaret Atwood felvillantja annak az útnak a nagyon valószínű végállomását, amin egy ideje haladunk. Egy dolog színpompás, levesestányér méretű pillangókat teremteni (brr...) és kerti sziklát imitáló, száz százalékban újrahasznosított anyagot, és más szervátültetésre alkalmas, hat vesét növesztő, génmódosított disznót létrehozni vagy olyan görényfajtát, ami nem szaglik. És rohadt ironikus, hogy a végítélet kirobbanásában a gyarló emberi érzelmek játszhatták a főszerepet.

Eredeti cím: Oryx and Crake
Sorozat: VadÁdám 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Varga Zsuzsanna
Ár: 3200 Ft

Majdnem erasztománia

"- Masza, te semmiben sem vagy bűnös... A kard meg ócska vacak, egy kötőtű, azzal aztán nem döföd le magad. Majd veszünk másikat, ötvenrubeleset. Ez nem egy családi kard.
 Masza felegyenesedett, eltorzult arcán patakzottak a könnyek.
 - Én mégis csak ragaszkodnék hozzá, uram. Képtelen vagyok így élni, hogy ilyen szörnyűségeket okoztam önnek. Rászolgáltam a büntetésre.
 - Rendben van - sóhajtott Fandorin. - A szótárból megtanulod kívülről a következő tíz oldalt.
 - Nem, húszat!"

Borisz Akunyin: Akhilleusz halála

Mindig elfelejtem, hogy tulajdonképpen már olvastam egy kötetet Akunyintól, és az alapján igazán nincs mitől tartanom, jóformán biztos, hogy Fandorin nyomozása sem okoz csalódást (ráadásul, ha jól emlékszem, a Temetői történetekben is szerepet kap a drága Eraszt Petrovics). Emellett egy könnyedebb olvasmányra vágytam, mondjuk, egy krimire, amiket egyébként is szívesen fogyasztok. És hát szerettem volna erasztomán lenni, mert az olyan sikkesen intellektuálisan hangzik.
Anno, amikor a könyvet vettem, sikerült beletalálnom a sorozat közepébe, ugyanis az Akhilleusz halála a negyedik rész, de néhány utalástól, továbbá az első rész, az Azazel egyik felbukkanó szereplőjétől eltekintve nem éreztem, hogy végzetes információhiányban szenvednék, de ez a krimisorozatok hálás és olvasóbarát sajátsága.
Nem ismertem a sorozatot, ezért alaposan meglepett, hogy milyen régen, az 1800-as évek végén játszódik, továbbá azon is, hogy milyen igényes a nyelvezete, játékos, kissé szószátyár narrátorral, aki nem átall szegényt Fandorinon is humorizálni. Ahogy pat kolléganő említette egyszer, Akunyin valószínűleg viszi a pálmát a legbonyolultabb, nyelvtörő-szintre emelkedő orosz nevek megalkotásában, lásd például: Kszaverij Feofilaktovics Grusin - magamban mormogva nem tudom, hányszor elpróbáltam a kiejtését, mire sikerült megjegyeznem (de elsőre leírnom már nem:)). Fandorin nagyon cuki - jelenlegi munkakörét tekintve törvényszéki ülnök - olyan, mint egy James Bondba oltott Sherlock Holmes; hihetetlenül jó megfigyelő, testi ügyessége és problémamegoldó készsége kiváló, a szép nőktől általában elgyöngül, viszont kicsit sem Aspergeres, ellenkezőleg, jól bánik az emberekkel és az emberismerete sem hagyja cserben. Mindez kiegészül a Japánban felvett, az orosz környezetben egzotikusnak (mondhatni: furának) tűnő szokásaival, és harcstílussal, ami szintén fura, viszont rendkívül hatékony. Hű társa Masza, az egykori jakuzagyerek, a kettejük szóváltásai szolgáltatják nagyrészt a humor forrását.

Kb. a könyv felénél tartogatott még egy meglepetést nekem a könyv - van egy másik nézőpont, ill. egy olyan szereplő, akinek nemcsak az ügyben betöltött szerepét ismerjük meg, hanem az egész élettörténetét is. A gyilkosság - holtan találják Oroszország közkedvelt főhadsegédét, a Fehér Generálisnak vagy Akhilleusznak nevezett Mihail Szoboljevet, aki látszólag természetes úton halálozott el, de a hőst jól ismerő Fandorinnak gyanús az eset - szempontjából (ha mindenáron innen akarunk indulni, de szeretek én regényes élettörténeteket is olvasni, és ez kétségkívül ilyen) megismerjük a szereplő... khm, stílusát, lelki beállítottságát, és az ő szemszögéből Szoboljev halálát, valamint a köré szőtt, többszörösen összetett machinációt. Gondolom, nem okoztam mély lelki sérüléseket azzal, hogy elárultam, Akhilleusz nem az infarktus vitte el.

Krimikről mindig olyan nehéz írnom... az Akhilleusz halála jó, okos és szórakoztató kis könyv, örülök, hogy több évnyi tologatás után végre sorra kerítettem. Rajongó (erasztomán:) nem lettem, de előbb-utóbb megismerkedem az Azazellel és a sorozat többi részével is.

Eredeti cím:
Sorozat: Fandorin 4.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Bagi Ibolya
Ár: 2200 Ft

Eredmények

Én: Elolvastam száz oldalt.
V.: Én meg kiirtottam két istennőt, egy boszorkányt és egy rakás vámpírt.

A jól végzett munka öröme mindig csodálatos.

Szombati program, avagy f**** a zöld háromszögbe

Az időjárás-jelentések alapján nagyon úgy tűnt, hogy a 23-ai hétvége lesz (legalábbis belátható időn belül) az utolsó napsütéses, szép hétvége, és ha szép idő van, miért ne tölthetnénk kint - ezen az alapon ismét meglőttünk egy túrát.

Bár mondhatnám azt, hogy a lányok sajnálhatják, hogy nem jöttek, de tudom, hogy nem így éreznek; külső szempontból az, hogy hegynek mész felfelé hátizsákkal, és azért annyira nincs meleg, közben csúszik a lábad, lihegsz, és tulajdonképpen nincs a környezetedben semmi érdekes, ráadásul mindez sokáig tart - tényleg nem tűnik vonzó programnak. Én alapvetően baromi lusta ember vagyok, mélylélektani krízist élek meg az edzésnapok reggelén (Én? Edzeni? Nem, nem megyek, annyira fáradt vagyok, és biztos nem fog menni nyiff nyiff nyiff stb.), és amikor van egy hétvége, amikor nem kell dolgoznom, futóversenyen szobroznom, hazamennem és felmerül az eshetőség, hogy fetrenghetek egy napot az ágyban, könyvvel a kezemben, a legkevésbé sem vágyom az emelkedőkre. De önbizalom és lelkiismeret szempontjából nemcsak az edzés, hanem az ún. aktív pihenés (hihetetlenül hülye kifejezés) is sokat segít; megadja a jól végzett munka elégedettségét, és a megnyugvást, hogy értelmes, egészséges dolgot csináltam, hogy jól kihasználtam az időmet.

(És utána olyan jó elheverni az ágyon. Esetleg benyomni egy adag sütit, olvasni és nagyot szundítani. Az egyik legjobb kirándulás utáni programunk volt, hogy A Gyűrűk Ura közben a Guruból hozott palacsintát ettünk és puha takarók alatt hevertünk.)

A Tündér-szikla

Szóval a magamfajta világ lustájának ezért jó a mozgás.

A legutóbbi alkalommal ellentétben sikerült korán elindulni. Hm, korán; a kedves hétkor felkeltett (majdnem megpusztultam), komótosan megreggeliztünk, összeraktam a túlélőcsomagot, aztán nem találtam a vékony cicanadrágot, a kedves észrevette, hogy rossz térképet nyomtatott ki (felesleges volt az egész, mert totál más útvonalon mentünk:D), így sikerült kilenc óra körül elindulni.

Az a szép a budai hegyekben, hogy viszonylag nehéz eltévedni, előbb-utóbb belebotlik valamilyen turistajelzésbe az ember, így minimalizálódik annak esélye, hogy felzabálják az éhes farkasok és medvék. Ne röhögjetek, láttunk száguldó őzeket, ők is megehettek volna minket.:) Nekünk a zöld háromszög ösvényén kellett volna haladni, amit az első meredek kaptató után (nagyon, nagyon rossz rögtön emelkedővel kezdeni) sehol nem találtunk, de egy aranyos hölgy útba igazított minket. Természetesen a legmeredekebb úton kellett menni, egy réten felfelé. Mindig a legnagyobb emelkedő a jó útvonal (de lehet, hogy csak a pasim szeret velem kitolni), legalábbis az aszfaltozott, tükörsima út soha.

Ez egy lépcsős kirándulás volt, ahol rá kellett jönnöm, hogy még felfelé is jobban szeretek menni, mint lejtőn vagy meredek, entropikus lépcsőkön lefelé, de állítólag a legtöbb ember így van vele. Egyébként a Tündér-szikla felé kerültünk, szerintem ritka ronda kőrakás, de legalább a neve szép.

Ahogy látszik, a szokásostól eltérően fotókat is készítettünk, hogy Dóri örüljön *gonosz*. El voltam telve az új, ujjatlan kesztyűmmel (nagyon szeretem a kesztyűket), állandóan billegtettem az ujjaimat, csak úgy szikrázott a napfény a PP Cabaret-ján (esküszöm, hogy nem fizet nekem a Nailland, és igen, mindjárt abbahagyom). Néha a cicás sapkát is felcsaptam, hogy még hülyébben nézzek ki. Valójában azért, mert a hidegtől megfájdul a fejem. Hideg egyébként nem nagyon volt, nem hittem volna, hogy az a kb. 15 fok sokkal többnek fog érződni. Mire felértünk az Erzsébet-kilátóhoz, szakadt rólam a víz, valószínűleg nem lett volna szükséges a túranadrág alá a vékony cicanadrág, de inkább melegem legyen, minthogy fázzak.

Miután felértünk, meguzsonnáztunk és néztük a tömeget. Elég sok ember kóválygott a kilátónál, rengeteg volt a gyerek és a kutya. Bele se merek gondolni, milyen nehéz lehet babakocsit felfelé tolni egy normál túrán vagy háton cipelni egy kicsi, de nehéznek nehéz gyereket, hát még a figyelmét lekötni. Egy minyonsapkás kissrác feltűnő érdeklődést mutatott a gyümölcskenyér iránt, sejtettem, hogy az nyerő lesz.

A dönörű kezem és a dönörű táj

Könnyen meg lehetett állapítani, ki az, aki a lépcső aljáig kocsival jött és ki mászott a lábain; szűk farmerban, tornacipőben baromi kényelmetlen lenne 15-20 km-t gyalogolni az erdőben. Mi amúgy nem a lépcső felől, hanem a másik irányból jöttünk, és a kilátó nem is volt betervezve, csak odakeveredtünk, mert a zöld háromszög lidércfény módjára el-meg feltűnt, egy idő után nem is

foglalkoztunk vele. Visszafelé a lépcsős utat választottuk a Normafa irányába. Amióta legutóbb erre jártunk, kialakítottak egy urbánus ösvényt és kaviccsal szórták fel. Itt rengetegen sétálgattak, rajtam viszont kezdett elhatalmasodni az emberundor (rájöttem, hogy általánosságban véve az emberek nem hiányoznak egy nehéz hét után - később ezt a túra utáni bevásárlás is igazolta), és hihetetlen, de kínomban futni kezdtem, végülis, megfelelő cipő volt rajtam. A laza sétálgatás nem adja meg a nehéz feladat teljesítésének elégedettségét, ennyi erővel otthon is maradhattunk volna. Végül sikerült elhagyni a plázaútvonalat, eltekeregtünk az Alkony útra, a szupertitkosan és cool módon őrzött, óriási házak és objektumok közé, és az erdei túra (jobbféle) budapesti sétává és élő Lakáskultúrává szelídült. Miközben megállapítottuk, hogy nem szeretnénk a környéken lakni, elgyalogoltunk a metróig, agyfaszt kaptunk a plázában hömpölygő tömegtől, de fogkefét és kenyeret muszáj venni, és rájöttünk, hogy kirándulás után cseppet sem hiányzott a civilizáció. Azért is jó kirándulni, mert az ember magában lehet, néha összefut pár kirándulóval, de nincs zaj, mocsok, tömegnyomor, a hisztériáig fajuló hülyeség, csak az aranysárgán ragyogó napfény, a zöld, bordó és sárga levelektől pompálló fák és a közönyösen strázsáló hegyek és sziklák. Meg a tiszta levegő, ami az egész testet megborzongtatja. 

Kárhozottak királynője

"A föld csak attól olyan, mint a Pokol, és a Pokol is attól olyan, mint a Pokol, ha azt várjuk, hogy olyan legyen, mint a Mennyország."

Chuck Palahniuk: Kárhozott

Nem tudom eldönteni, a könyv vagy én lepődtem-e meg jobban, amikor felfedeztem, hogy ez a regény érdekel engem - ráadásul még tetszik is. A kedves vette a nagy szandis leárazáson, én pedig a hajdanvolt alkoholista hörcsög régi kíváncsiságával nézegettem meg a zsákmányát, beleolvastam, és arra gondoltam, miért ne - csapjunk egy igazi spontán olvasást.
A hirtelen támadt érdeklődést a hátoldalon olvasható idézet váltotta ki:

"A halál a legnagyobb gyengeség jelének tűnik, rosszabbnak az alkoholizmusnál vagy a heroinfüggőségnél, és egy olyan világban, ahol az embert lustának bélyegzik, ha nem borotválja a lábát, halottnak lenni végzetes jellemhibára utal."

Madison Sivatagi Rózsa Rosa Parks Prérifarkas Szélhámos Spencer tizenhárom éves, lány, halott, és ne felejtsük el, hogy kövér (de éppen elégszer emlékeztet rá). Mi már halott (és kövér) lányként ismerkedünk meg vele, de a történet előrehaladtával Maddy rövidke, üres életét és karcosan cinikus gondolatait is megismerjük retrospektív módon.
Tudtam Palahniukról, hogy szeret sokkolni, polgárpukkasztani és kritizálni, olykor kivételesen undorító módon. Ez alól jelen könyve sem kivétel; a helyszín nagyrészt a Pokol, de nem ám holmi stilizált, városkába oltott allegória, hanem olyan, amilyennek a keresztény kultúrkörre alapozva sokan első blikkre elképzeljük; forró katlanok, rozsdás cellák, ocsmány démonok, az elkárhozottak jajveszékelés által betöltött bűzlő, förtelmes pöcegödör, ahol van Szar-tó, Korpa-tenger, rovarok hullámzó mezeje és egyéb válogatott helyszínek, megszáradt gumicukor-darabkákkal és pattogatott kukoricával telehintve. Dante tapsikolna gyönyörűségében, bár nem a gumicukor miatt.
És itt van a kis Maddy Spencer, aki ki tudja, miért került ide, de biztosan nem azért, mert átment a piros lámpán (ahogy sokan állítják magukról). Rajta keresztül ostorozza és köpdösi a szerző a fogyasztói társadalmat, az emberi gyengeségeket, a naiv elképzeléseket és kb. mindent, amit el lehet képzelni. Fusd csak körbe szombatonként a víztározót és rágcsáld nyugodtan a korpás muffinodat, te biztosan nem fogsz meghalni.

Ó, igen, talmiak, felszínesek és hamisak vagyunk, mindenki az elérhetetlent hajszolja és ritkán képes szembenézni a gyengeségeivel vagy a halál tényével, de néhány undorító részleten túl ez engem nem bírt pofán csapni. Viszont nagyon sokat röhögtem rajta, úgyhogy, bármilyen bizarr is, nekem ez egy vicces könyv volt, nem botrányos vagy tabudöntögető. Teljesen helytálló elképzelés, hogy a telemarketingesek a Pokolból telefonálnak, és hogy ez a hely a bürokrácia ősanyja és melegágya, ahol a nyomtató mindig bedöglik, a gép lefagy, a démonokat pedig nugátos csokival vagy karamellás nápolyival lehet megvesztegetni.
Maddy pedig (az én szerény, egy hónapos olvasásra visszamenő) következtetésem szerint azért kerül a Pokolra, hogy... megtalálja önmagát. Egyesek ezer mérföldet túráznak, mások a szülőfalujukba vagy Afrikába utaznak ezen szofisztikált célból, Maddy azonban belecsap a lecsóba. Így kell ezt csinálni, csak semmi Provence-i enyelgés.
Ha tovább lépek azon, hogy milyen vicces-ironikus dolgok vannak ebben a könyvben, és próbálok valami személyre szólóan torokszorító témát találni, az az, hogy Maddyt nem hagyják felnőni a szülei - akit az anyja rendszeresen kilencévessé fiatalít a díjátadókon -, próbálják rálakatolni az aranyos (és kövér) kislány-skatulyát, nyugtatóval, marihuánával kínálják és a ködös, zen-hippi zagyvaságaikkal traktálják, miközben egészen hihetetlenül tesznek rá. Maddy a Pokolban újjáteremti magát, és az lesz, aki a rányomott rózsaszín cukormáz alatt fuldoklik. Igazi, hamisítatlan byroni hős.:) Új énje nem jobb, mint a ráerőszakolt régi, sőt - cseppet sem bájos vagy kedves, de száz százalékban a sajátja.

Ui.: Már csak az édességmániám miatt is biztos, hogy a Pokolra kerülök, de muszáj leszögeznem, hogy utálom a korpás muffint, a kölesgolyót, az extrudált kenyeret és a puffasztott rizsszeletet.

Eredeti cím: Damned
Folytatás: Halálraítélt
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: Sári B. László
Ár: 3000 Ft

A hülyeségnek nem kell címet adni

A jelek szerint hétvégén felszabadulnak a hülyeség-faktoraim, és miután bespájzolok kajából, kitakarítok, alszom nyolc órát, a rendszer (az agyam) elkezd bootolni, hogy blogot írjak, de az elején még csak olyan hülyeségekre telik, hogy:
1. Egyszerűen szemétség, hogy az Ariete és a Russell Hobbs márkák a piros színt összeházasítják a háztartási gépekkel. Képzeljetek el egy fagyigépet, ami az ötvenes évek Amerikájának stílusát idézi, és piros.

Még jó, hogy nincs piros mosógép.
2. Két hét kihagyás után jogosan tartottam az edzéstől, már az izmozásnál elfáradtam, a végén pedig leültem a szőnyegre, hogy sajnáljam magam, de pszichésen még egy elfuserált edzés is sokat számít. Hát még az, ha azt mondják, hogy darázsderekad van (és végre sikerült eljutni fodrászhoz, manikűrözni - a Cabaret gyönyörű lakk - és grand totálban kitakarítani a lakást).
Az pedig pláne jó érzés, hogy átvettem a vezetést a félig-meddig még élő játékunkban, mert fezer vett két könyvet - én 25-öt szereztem be idén, ő 26-nál jár. Három éve még én voltam az utolsó. Muhaha.

A valóság illúziója

"Az első anomalistás telem különösen sötét volt, hó nem esett, csak jeges eső. De be kell vallanom, hogy kedveltem, és még mindig kedvelem a telet, még akkor is, ha nincs hó, és ez az év legsötétebb időszaka. Olyan, mint egy zseb, melyben elbújik az ember. A tél ugyanis az egyik legjobb illúziót nyújtja, annak illúzióját, hogy az időt meg lehet állítani. Ha semmi nem nő, nem nyílik, és nem virágzik, akkor semmi nem is szárad el."

Leena Krohn: Angyaltrombita

Bizonyos értelemben divat lett finn szerzőktől olvasni, de ez a náció különösen kedves a szívemnek a nyelve miatt (olyan, mint egy elfelejtett anyanyelv), még ha ez az olvasmánylistámon kevésbé látszik is. Néhányan komoly mennyiségben fogyasztják a finn regényeket, nekem ehhez túl szeszélyes az étvágyam - annyi érdekes könyv van, nem korlátozhatom egy nemzet irodalmára!
De térjünk át a hülyeségeimről Leena Krohn regényére. Az idén megjelent Hotel Sapiens útján jutottam el az Angyaltrombitáig, ami hívogatón kellemkedett az egyik itthoni antikvárium polcán, én pedig tudatosan elgyengítettem a térdemet, és megvettem.

Fura kis könyv ez. Akik számon kérik a regényeken a feszes, egybefüggő cselekményt, az alaphelyzet felvázolását, a bonyodalmat és a többi alapvetést, az inkább egy hebehurgyább időszakban közelítsen az Angyaltrombitához, mert elég töredezett a szerkezete és néhol kissé zavaros a történet. Engem nem zavart, jól passzolt a főhős egyre jobban széteső világához és elméjéhez, de okozott némi enyhén kellemetlen, mindjárt-kirántják-alólam-a-szőnyeget-érzést.

A hősnő - akinek csak a becézett keresztnevét ismerjük meg - asztmában szenved, és hirtelen ötlettől vezérelve gyógyírként kezdi alkalmazni az ajándékba kapott gyönyörű szörnyeteg-virág, az angyaltrombita magjait és virágát. Habár tisztában van a növény fogyasztásának hallucinogén hatásával, az észveszejtő tünetek ellenére sem akar leszokni róla, igazi függő lesz belőle. A víziói furcsán, mondhatni, viccesen passzolnak a munkájához, ugyanis egy paranormális jelenségekkel dolgozó lapnál, az Új Anomalistánál dolgozik.
Nem nagyon mélyedtem el a regény értelmezésében, csak egy "átmeneti" könyvet kerestem, ami segít feldolgozni A babaház úrnőjének félbehagyását. Nehéz kiszakadnom egy olyan világból, amibe félig-meddig már beilleszkedtem, igen, tudom, hogy mennyire hülyén hangzik, de akkor is így van. Szóval, ez a regényke elvileg a valóság mint hipotézis témájával foglalkozik, de nekem csak furcsa kis történet volt egy furcsa nőről, akinek jobban érdekelt a személye, mint az ezoblablák vagy a valóság meghatározása. "Amit megtapasztal, az mindig igaz" - állítja az egyik szereplő. Nekem is volt zavarba ejtő élményem (azóta se tudom hova tenni, és nem mondom, hogy nem tölt el némi félelemmel), bele se merek gondolni, milyen lehet nap mint nap ilyesmit megtapasztalni és attól félni, hogy bármikor széteshet a körülöttem lévő világ. Kíváncsi lettem volna, ki a főszereplő, hány éves, miért van ennyire egyedül és miért lesz jóformán tudatosan függő. Magyarán, a mellékes körülmények érdekeltek, a fő témához túl földhözragadt vagyok, illetve igyekszem földhözragadt lenni, különben iszonyatosan beijedek.
Nem volt elsöprő élmény, de örülök, hogy elolvastam, tetszett a szokatlansága. Furán hangzik, de 190 oldal pont elég volt belőle, nem kell ezt túlzásba vinni.

Eredeti cím: Datura tai harha jonka jokainen näkee
Kiadó: Polar Könyvek
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kovács-Győrffy Éva
Ár: 1500-ért szerváltam, bibíí!

Miniturista voltam

Nem fogok hosszan írni A babaház úrnőjéről, egyrészt azért, mert százvalahány oldalt olvastam el belőle, másrészt ritkán lelem örömömet a dühös kicsapongásokban, nem érzem magaménak a cincálós stílust.
Ez a könyv jó is lehetett volna, ha... ha nem ilyen kibaszottul unalmas. A stílusa lapos, érdektelen, és a fő téma - a nők helyzete - agyoncsépelt. Ez nem lenne baj, mert egy jó író, ha nem is tud sajátos megközelítésben írni róla, legalább egy teljesen korrekt, élvezhető regényt kerekít belőle, de Jessie Burton nem jó író. Fogalmam sincs, mit eszik a Waterstones ezen a könyvön, ha kicsit megerőltetem magam, legalább öt másik írót fel tudok sorolni, aki ügyesebben összehoz egy kosztümös női regényt.
Az alapszituáció teljesen rendben volt; Nella Oortmannak, a tapasztalatlan, fiatal lánynak férjhez kell mennie, hogy kihúzza abból a csávából a családját, amibe az apja (és főleg annak adósságai) keverte őket. Az amszterdami gazdag kereskedő, Johannes Brandt belezúg a lantjátékába, és egy barátságtalan reggel Nella megérkezik a férfi házába, ahol egy mogorva, idegbeteg sógornő és két titkokat őrizgető szolga fogadja. A férje finoman szólva nem foglalkozik vele, Nella sóhajtozik a hitvesi ágyban (értem én, hogy mekkora probléma, hogy nem hálták el a házasságot, de ez a csaj kicsit be van sózva), idegen az új házában, az új városban, viszont kap egy gyönyörű babaházat a férjtől, amit asszonyi mivolta megalázásának tekint, aztán úgy dönt, hogy csakazétis berendezi. Rendel a titokzatos miniatűrkészítőtől néhány apróságot, de nem elég, hogy a kértnél több, nagy műgonddal és aprólékossággal elkészített tárgyat kap, de a mütyürök az új otthona tárgyainak hajszálpontos másai... és honnan tudja a miniatűrkészítő, hogy az egyik kutya hasán van egy fekete folt? Miért küldött egy bölcsőt?
Körülbelül idáig jutottam, amikor meguntam a mézesmadzag-huzigálást, a semmivégre történő titkolózást. Nem érdekelt, mit tud a miniatűrkészítő, a sógornő Marin mitől olyan hisztérikus, hogy ki milyen titkokat rejteget. Lehet, hogy ez a legrosszabb fajta olvasmány - ami teljes érdektelenségbe taszít. Nem szeretek olyan könyveket olvasni, amelyekben rosszul érzem magam. Az olvasmányok tényleg egy másik világba röpítenek, a segítségükkel néhány órára, pár percre kivonhatom magam a hétköznapi valóság robotja alól, átmenetileg csökken a bizonytalanság, a problémák, a napi mókuskerék félelmének émelyítő íze. És ha egyik rossz világból a másik rossz világba lépek át, minek olvassam az adott könyvet? Pláne akkor, ha kb. 200 másik, lehetséges jó világ vár rám?

Sajnálom, hogy nem jött be A babaház - igazság szerint mocorgott bennem a gyanú, hogy csak egy felfújt lufi (nekem), de adni akartam egy pofont az előítéleteimnek, és a fal adta a másikat. De legalább volt annyi lélekjelenlétem, hogy idejében félbehagyjam, nem úgy, mint a Horzsolásokat.:)

Ui.: Van még talonban pár csajos könyvem, majd olvasni fogok Tracy Chevaliert (2008-ban olvastam a Leány gyöngyfülbevalóvalt, amit nagyon szerettem), vagy Philippa Gregoryt (tőle hármat fogyasztottam anno), első nekifutásra őket érzem hasonlónak Burtonhöz. De itt van még Michelle Moran Nefertitije is, ha nagyon kétségbe esnék.
A női regényeknek nagyon sok altípusa van ám, a könnyed chick-littől (Bridget, igen, vagy Stephanie Plum) az érfelvágósokon (mondjuk Linn Ullmann) át az érzékeny-szépekig (A párizsi feleség), és az egyik kedvencemig, vagy hajdanvolt kedvencemig, a családi-titkos-régi házas-viktoriánus vagy mágikus realista beütésű regényekig (A tizenharmadik történet, Kate Morton regényei, mágikus realista pedig evidens módon Alice Hoffman vagy Az almamag íze) és asszonyregényekig (Galambok őrizői, Szeress Mexikóban!). Jaj, és ne felejtsük el az emblematikus nőkről szóló életrajzokat (Stacy Schiff: Kleopátra, Amanda Foreman: A hercegnő).

Hétvégi fecsegős

Tök gáz, hogy most jutottam el odáig, hogy kitegyem a két héttel ezelőtti hétvégi szösszenetet - eddig nem volt annyi időm, hogy átnézzem...
Ebben aztán lesz minden, mert tematikára szétbontva túl rövid postok lennének.

Még a héten elhatároztuk, hogy szombaton elmegyünk kirándulni, mert idén még alig voltunk és mindenképpen ki akartuk használni a napsütéses, meleg időt.
Ahhoz, hogy az ember sikeres túrát tudjon maga mögött és még maradjon is valami a napból (pihenni, mást csinálni, főzni, stb.), érdemes reggel nyolc-kilenc körül elindulni, a tömegközlekedést is beleszámolva. Nekünk sikerült dél körül felszedelőzködni, és még teát se főztünk, pedig úgy éreztem, egy termosz tea mindenképpen kelleni fog, biztosan megfagyok. Ehhez képest ömlött rólam a víz, amikor elértük a Zsíros-hegyre vezető, kritikus nyolcszáz méteres szakaszt.
Ez az útvonal roppant barátságos. Elvillamosozunk a Hűvösvölgybe, nekem már ez is olyan, mint egy kirándulás - a meredek, fákkal szegélyezett utcák, a régi, hatalmas házak, még a villamosmegállók is hangulatosak. Sokat sétálunk szép házak között Máriaremetén, ahol szívesen laknánk tesztjelleggel egy-két hetet. Ezúttal sikerült kicsit többet kóborolni Budaligeten, megismerkedtünk egy barátságos dalmatával (név szerint Mangóval - elég nehéz volt a ficánkoló jószágot úgy tartani, hogy elolvashassam a névtáblát, ráadásul irgalmatlanul csapkodta a combom a farkával), aki egy macskát is bensőségesen üdvözölt (és aki ennek nem igazán örült), nemcsak minket. Később bejutottunk az erdőbe, a legrohadtabb szakaszon, amit utálok. Ezt a részt leszámítva ez az útvonal sétagalopp, olyan egyenes, sima út jellemzi, hogy biciklisekkel is gyakran lehet találkozni.
De ez, ez maga a halál. Nekem.
Kb. hatodszorra másztam meg ezt a nagyjából 800 métert (négy kilométernek érződik), de még mindig elfog a halálfélelem. Gyáva kukac vagyok, és ezúttal is számításba vettem, hogy lehet, hogy most meghalok, megbénulok, vagy kitörnek a fogaim (akinek volt fogszabályzója, megérti), esetleg mind egyszerre. De ezúttal rájöttem, hogy nem a szilás-köves része a legrosszabb, mert itt legalább lehet kapaszkodni és a követ megtámasztják a lábat, hanem az előtte lévő, kb. 40%-os, jóformán tükörsima emelkedő. Fű, bokor nem nagyon van, csak néhány gyenge ágacska, amikbe jó érzésű ember nem kapaszkodik, mert tudja, hogy azonnal letörnek vagy elválnak a talajtól. Azt is tegyük hozzá, hogy ömlött rólam a víz; két éve járok edzeni, szoktunk biciklizni, nyáron úszni, de meleg volt, féltem és emelkedőn mentem felfelé. Nem tudom, mennyire kellene edzettnek lennem, hogy ne lihegjek és káromkodjak az útszakasz végén.
Szokás szerint nem haltam meg (és minden fogam megúszta, de jól összeszorítottam őket, nehogy kiessenek), és még a pasimat se lapítottam ki, aki előzékenyen mögöttem jött, hogy puhára essek, ha úgy adódik. Ezt követően a hegyig tartó menet nagyon könnyű, még nekem is kedvem támadt futkorászni rajta.
A hegy orrán üldögélni pedig csodálatos. Nézed a játékautónak beillő kocsikat, az apró házakat, a hegy oldalában sebként tátongó mészkőbányát, és megint elgondolkodtam, hogy mi a neve annak a tónak. Egyszer megtámadott minket két husky-kölyök, irtó aranyosak és irtó szemtelenek voltak, amíg a szendvicseket ettük (a gyümölcs már nem volt érdekes). Sok simogatnivaló jószággal lehet találkozni (nem, barnamedve és hiúz nincs, és pici vaddisznó se), emlékszem Tordára, az óriás schnauzerre is, aki boldogan lihegett mellettem, hiába szólongatta a gazdája, én biztos jobban simogatok. Talán az egyik Zsíros-hegyi túrán találkoztunk a lóval is (lovasa is volt), akinek tetszett a piros sapkám. Még jó, hogy nem harapta le a fejemet. Még jó, hogy növényevő.

A heti két edzés, a szombati túra után kitaláltam, hogy vasárnap menjünk el sétálni. Ez egy olyan kerület, amiben van patak (benne kacsák), jó idő esetén tele van futóval, biciklistákkal, gyerekekkel, sok a zöld rész és a szép ház, élmény sétálgatni. Vasárnap délelőtt különösen, érezhetően ellazultabb, könnyebb a hangulat. Susognak a fák, a levegőben úszik a rántott hús és a palacsinta illata (rohadékok), a nénik élénk sasszemmel vigyázzák az utca életét (az egyik Szauron szemének pimaszul felintegettem). Az én fixa ideáim az enyhén romos, régi házak, borostyánnal befuttatva, kicsit elvadult kerttel. Tudjátok, hogy megy ez - az ember lánya beszél, mutogat, élő Lakáskultúrát tart, az idő telik. Amikor közeledtünk a párducmintás fagyizóhoz, már éreztem a lábam, ráadásul olyan meleg volt, hogy a pihe-puha lebernyeget a derekam köré kötöttem - kit érdekel, ha valaki látja cicanadrágban a seggem. Amikor legutóbb otthon voltunk, akkor vettem, fehér alaposan sápadt rózsaszín, szürke meg ilyesmi absztrakt virágok vannak rajta, azt hittem, ilyet soha nem vehetek fel - az edzésnek is megvannak az előnyei, na.
Mivel élveteg nőszemély vagyok, fagyit muszáj volt enni (már csak azért is, mert állati szomjas voltam), narancskrémes ricottát és Snickerst (szeretem az egy könnyű - egy édes párosítást), a kedves a ricottát epres túró rudival egészítette ki. Utána csináltunk néhány kitörést, mert kezdett fájni mindkettőnknek a lába. Utána még rosszabb lett. Azt már le se írom, hogy a reggeli zuhany közben azon gondolkodtam, hogy délután súlyzózni kellene egy kicsit.
Összességében sikerült 12-13 km-t sétálni 2,5 óra alatt. Gyorsan összedobtunk egy nagy kondér gyümölcslevest, a hús mellé főztünk háromszínű tésztát (tejföllel, nyomós sajttal és kakukkfűvel ízesítettem), utána, a palacsintaillatot megbosszulva, csináltam gofrit, kb. a negyedik adag mosatlan edényt produkálva a mai napon. Maga a hús csirkebrassói volt, csak én lázadtam és krumplipürével ettem a héten, ma pedig tésztával, a kedves pedig sült csirkemellet fogyasztott.

Mi van még? Ja, körömlakkok! Aki fél az agykárosodástól, ne olvasson tovább. Erről jut eszembe, ma sokkot kaptam, amikor az egyik külföldi blogon azt olvastam, hogy a szerkesztője nem tudja, kicsoda Emily Brontë (természetesen "e"-vel írta a nevét), ezért rákeresett a gugliban. Úristen.

Bridget után, aki egyébként nagyon rondán töredezik, ezt a forrócsokiszínű Rival de Loop Youngot választottam (Chocolicious a neve, beszarás), amit Nitával együtt vettem. Nem kritizálásként mondom (de), de ez a kis olcsó izé csütörtök este óta fenn van, kibírta az edzést, a munkát, a főzést, a túrát, a sok mosogatást, és alig pattogzik, a Bridget meg egy napig bírta. Vérzik érte a szívem, mert ő A Világ Legszebb Piros Lakkja (és milyen drága!).
A szimpla krémlakkot a csillogó csodák után túl egyszerűnek találtam, ezért a gyűrűsujjaim körmére odacsaptam egy nagy adag glittert. Imádom a csillogó vackokat, de a glitteres pontozó lakkokból nem vagyok hajlandó begyűjteni hatszáz színt, ezért a körmeimnek be kell érnie a China Glaze Your Present ReQuiredjével. Jó kis lakk, sok színű és méretű glitter (vagy pehely vagy mifasz) található benne, és ha egy nagy cseppet odavágsz, sok is jut a körmeidre. Lejönni persze az istennek nem akarnak, de ezt megszokhattuk.
Fedőlakknak a mini Séche-Vitét használtam, amit tesztelésre vettem, kíváncsi voltam, tényleg olyan jó-e. A Bridgeten és a RDL-on lemérve nem érzem - az egyik gyorsan odalett, a másik jól bírja -, hogy a körmeimre ragasztaná a lakkot, de tényleg gyors. Nekem ez is sokat jelent, mert utálom, ha lakkozás előtt mindent meg kell csinálnom a mosogatástól az ágyazásig, és reggel így is párnamintás lesz néhány körmöm.
A lábkörmeim az M&M-s ihletését élvezhetik, avagy mit tegyen az ember lánya, ha a gyűjteménye szaporodik, viszont csak húsz körme van? Mindegyikre más színt ken.

Nagyrészt a Rimmel Rita Ora kollekcióját használtam (piros, zöld és lila). Nem vagyok velük igazán elégedett, magamban "öntős" lakkoknak hívom őket, gyorsan és nagy mennyiséget kell a körmeimre kenni, hogy ne legyen fekete (!) csíkos, pedig olyan szépek a színeik. A púderrózsaszín Essence, a The Nudes szériából (elegem van, hogy ezeknek a nyavalyásoknak márkaneve, szérianeve, egyedi neve, száma van, lassan QR-kód is lesz rajtuk). A kék a Golden Rose Rich Color 62-ese, gyönyörű nyári égkék, talán ez volt az első lakk, amit a Naillandnél vettem (régi szép idők...). Az összes közül ennek van a legjobb minősége, szerintem a GR tuti befutó a szimpla krémlakkok beszerzésére, bár én a vékonyabb ecset híve vagyok.

Ennyi volt mára (vagy a hétre) a personal news, remélem, aki korábban lelkendezett, elégedett.:D

Ja, ha minden igaz, pénteken ezt nézzük meg (igen, tudom, ki nem):

Forrás

Kiegészítés: a film nem volt rossz, de utólag visszanézve van egy kis hiányérzetem.

Futólépésben az idegösszeomlásig

Előre bocsátom, hogy a post dugig van rendkívül ronda, minden iránt intoleráns káromkodásokkal. Egyébként a maratonról szól, ami rám, mint időfóbiás, utazási idegbetegségben szenvedő kísérőre mindig olyan traumatikus hatással van, hogy muszáj beszélnem róla.

Hol van már
Hol a picsában van már
Nem igaz, hogy nem vettem észre
Miért van ilyen kibaszott hideg
Kibaszott maraton
Kibaszott futóversenyek
Idióták
Bassza meg, miért akar ez a gép lemerülni
OTTVANOOTTVAAAN!!!!
Picsába, nem sikerült

Az összes futóverseny közül a maratont rühellem a legjobban; rohadt hosszú, kiszámíthatatlan, milyen öltözék passzol az időjáráshoz egy ilyen táv esetében, vicomte ideges, én már idegbeteg, valamit mindig itthon hagyunk, iszonyatos tömeg van és majdnem öt órán keresztül kell a városban száguldanom, egy tömött hátizsákkal, csőre töltött fényképezőgéppel, zsepivel, váltás ruhával stb.
Tavaly egy szempontból szerencsém volt, akadt egy kísérőm, Nita, aki tartotta bennem a lelket és élő GPS-ként navigált a belvárosban (mondtam már, mennyire utálom a 4-6-os villamost?!). Sajnos ezúttal nélkülöznöm kellett őt, egy betegségből éppen kilábaló embertől nem várhattam el, hogy szakadó esőben szobrozzon mellettem, bár reménykedtem, hogy időben meggyógyul.
Igen, tudom, tegnap Pesten nem esett az eső olyan délután négyig. De hogy be voltunk tőle szarva!
(Hogyan kell esőben futni? Gyorsan - ugye, milyen vicces?)
A verseny fél tízkor kezdődött, azaz nekünk hét körül kellett kelni. A múlt héten a vasárnap volt a hetedik nap, amikor korán keltem, borzasztó ideges és morcos voltam, vicomte eleve fáradt volt, ideges, és lógott az eső lába. Nem ígérkezett ideális maratonnak, de ilyen talán nem is létezik.
Előző este összepakoltuk a cucc nagy részét - ez az én mániám, reggel csak magamhoz térni van energiám, ha ekkor kellene pakolászni, még a cipőt is otthon hagynánk - ami mellesleg egyszer sikerült, asszem, a két évvel ezelőtti Siófok félmaraton előtt.
(Vicces volt, már a villamosmegálló felé gyalogoltunk, amikor vicomte felordított:
- Bassza meg! - Furcsa vigyorba rándult az arca.
- Mi van?!! - Sikítottam.
- A cipő!
- Úristen, rohanj vissza!)
Nem kívánom még egyszer átélni.
Vicomte végül a hosszú ruházat mellett döntött, és bepakoltuk az ujjatlan felsőt meg a rövidebb nadrágot, biztos, ami biztos alapon. Az én ruhám egészen extrémre sikeredett; túrabakancs, vastag cicanadrág, a rövid edzős nadrág (majdnem combközépig ér), sportmelltartó, atléta, kötött pulcsi, sál, télikabát, ujjatlan kesztyű.
Igen, ez nagyon viccesen hangzik, de 10 fokban álldogálni egyáltalán nem az, és éppen elégszer voltam szurkoló ahhoz, hogy tudjam, mennyi ruhát kell magamra aggatni. Az összeállításon már lehet röhögni, de öt órán keresztül nem lehet magas sarkúban és skinny farmerban futkosni, ill. lehet, csak baromi kényelmetlen. Vicomte szerint emós kislányra emlékeztettem (köszi, szívem) a bazi nagy cipővel, az alaposan slankító leggingsszel és a kesztyűvel, de ilyenkor a kinézetem érdekel a legkevésbé. Síkideg vagyok végig, nem eszem, nem iszom, pisilési lehetőség egyenesen nincs (nem, a toi-toi nem opció), pont a ruhám fog érdekelni. Ennélfogva kineveztem magam a legcsinosabb szurkolónak. *irónia* De az tuti, hogy nekem volt a legszebb körmöm.:D
A legtöbb versennyel ellentétben a maratonon több találkozási pontot beszélünk meg. Habár sok frissítési pont van, enni-és innivalóval, a személyes kísérő nagy könnyebbség (legalábbis én így képzelem:), mert a frissítéseknél feltorlódik a tömeg és nagy a káosz, a kísérőnél meg csak egy futó áll meg olyan dolgokkal várják, amire neki szüksége van.
Az első pont a 7. km környéke volt. Nem hiszitek el, de taxival kellett mennem; a maraton egy kiszámíthatatlan, időzabáló szörnyeteg, ami imádja a káoszt. Pont elkaptam azt a villamost, ami elakadt a futók miatt. A vezető közölte, hogy fél óráig nem tud tovább menni, én pedig bepánikoltam, mert kb. akkorra kellett volna odaérnem. Szaladni kezdtem, aztán leintettem egy visszakanyarodó taxit, így csináltam meg azt a luxust, hogy két megállónyit vitettem magam. Felrohantam a hídra, lihegve ledobtam a táskát (nehéz cipőben, nehéz táskával nem jó futni), rettegve megnéztem a telefont (mert órát persze elfelejtettem vinni) és vártam.
Ilyenkor jönnek a fenti, dőlttel szedett gondolatok. Valamiért rettegek attól, hogy elszalasztom a kedvest, nem vesszük észre egymást, én egyre idegesebben várok, ő ki tudja, merre van, lehet, hogy már a következő ponthoz közeledik, én meg attól legalább félórányira dekkolok...
Lógok a hídon, jönnek a futók. Az első pár embert kivéve bolyokba tömörülnek, és igen nehéz a sok mozgó, színes cucc között észrevenni egy bizonyos embert (kivéve, ha csirke-vagy dobókockajelmezről van szó, meg a fekete angyalszárnyas, vállán plüss cicával futó egyénről). Itt még annyira egyben volt a mezőny, hogy szabályos hatos sorokba álltak össze, majdnem kifolyt a szemem. Szerencsére vicomte-ban még futás közben is van annyi empátia, hogy a sor szélén fusson és integessen az ő szegény, vaksi és érzékeny barátnőjének. A fotó ugyan nem sikerült, de annyira megkönnyebbültem, hogy látom, hogy nem is érdekelt.
Jött a 13-mas kilométer. Nem volt nehéz megtalálni, csak le kellett rongyolni a híd alá. Kicsit távolabb cövekeltem le, mert ott volt az egyik frissítőállomás, meg valami ricsajzenekar, továbbá rengeteg, teli torokból üvöltő szurkoló, mintha egy fékeveszett koncerten lettem volna. Itt még volt a futóknak energiája, és mivel a hely kevés volt, létrejött a heringparti, mindenféle repülő bizbasszal; üres és félig üres poharak, banán, alma, zselé, továbbá olyan azonosítathatatlan entitások szelték át a levegőt, amelyek felismerésével nem is próbálkoztam. Vicomte itt se állt meg, jól bírta az iramot, bár kicsit ordítanom kellett, hogy észrevegyen. Visszavergődtem a villamoshoz és mentem a budai hídfőhöz.
A négyes-hatos csak a Blaháig közlekedett. Báh.
Utólag nem értem, miért voltam olyan feszült, de ennél az utazásnál féltem, hogy nem találok oda, nem találom meg a pótlóbusz megállóját, a 21 vagy 22 km-es táblát, és irracionális módon be voltam fosva attól, hogy valami boszorkányos módon mégse ez lesz a két villamos utolsó közös megállója, szóval még visszafelé is kell utaznom. Ha ideges vagyok, kitör rajtam a paranoia, ne próbáljátok ki, rossz kombináció.
Persze rendben megérkeztem, leszaladtam a bicikliúton (hogy szolidarítsak egy kicsit), le a partra, és táblát ugyan nem láttam, de az A38 megvolt és a felüljáró se mozdult el a helyéről, úgyhogy ismét kezdődött az idegőrlő várakozás. Mivel kezdtem szédülni, gyorsan befaltam egy szendvicset és ittam némi langyos teát a termoszból. Ádázul figyeltem az utat, jöttek az ismerős arcok, akikhez képes nagyjából betájoltam, mikor jön a pasim. Itt már megállt, megtörölközött, sapkacsere, kóla (maratonon kifejezetten hasznos az akut cukormérgezés - azonnal elég:). Kicsit rozoga volt, de majdnem belül az általa meghatározott szintidőn.
Szaladtam vissza. Faszom se tudja, minek rohantam annyira, utólag annyira hülyének érzem magam, de az adott szituációban teljesen helyénvalónak tűnt rohanni. Hát még akkor, amikor megláttam a pótlóbuszt a megállóban! Utólag is hálás vagyok a sofőrnek, hogy megvárt. A kimerültség fizikai agresszióban nyilvánult meg, a villamost már rugdostam ("Menjél már, te szar!") Annyira lassú volt, na.
Visszautaztam a Jászaira (ha más szempontból nem is, utazásilag teljesen rendben volt az útvonal), le a rakpartra. Az egyik félelmem megvalósult, nem találtam azt a kibaszott 30-as táblát. Fel-alá keringtem, mint egy idióta, mire a negyedik ember meg tudta határozni, hol vagyunk. Annyira nem lőhetek mellé, gondoltam, az egyik oldalon az Országház volt, a másik oldalon a 9-es és a 10-es táblák, időben se csúsztam nagyot. Legnagyobb megkönnyebbülésemre vicomte észrevett, sajnos az ereje kezdett elfogyni. A maratonra nehéz készülni, mert néhány anomál személytől eltekintve nem lehet minden hétvégén 42 km-t lefutni, és neki kb. a 30 km a plafon. Időben még jók voltunk, csak 2 perces csúszásban volt, de sejtettem, hogy innentől lassabb lesz.
Mégis, amikor a 36-os táblánál (ami nekem egy két perces séta volt) majd' szétevett az ideg, mert több mint negyedórával később ért oda a megbeszéltekhez képest. Kínomban száritgattam a sapkáit (az egyik érthetetlen módon vizes lett a táskában, pedig alig esett pár csepp eső) és porrá taposott szőlőcukrot kevertem a Powerade-be. Vicces látvány lehetett, az emós kislány tapos egy zacskón, utána a morzsalékot kézzel a palackba szórja és rázza. Annyira figyeltem, hogy szegény Gabye-t észre se vettem, amikor jött felém, csak egy "SziaAmadeaaa!!!" kiáltás kúszott felém, de legalább utólag sikerült azonosítanom.
Vicomte még mindig nem volt sehol. Kezdtem átfagyni a sok réteg ruha ellenére. A telefonom nem csörgött, tehát rosszul nem lett. Kezdtem azt hinni, hogy elszalasztottam, pedig itt már a futók többsége elég traumatikus állapotban volt - gondoljatok bele, harminchat kilométert futottak. Az nagyon, nagyon sok. Hidegben, sok emelkedővel kombinálva egyenesen kibaszott szar. Azt hiszem, a rutinosoknál ekkor kezdett előjönni a számtalan egyéb baj; izomfájdalom-és görcs, éhség, álmosság, kézzsibbadás (ezt a tornáztatott karokból egész jól láttam és már tapasztaltam is). A többség szolid kocogással ment tovább, néhányan mérgesen rácsaptak a 36-os táblára (megvagy, te rohadék - én a futópadot vagyok hajlamos bántalmazni), és már sokan gyalogoltak.
Ittvanittvanittvan!!!! A méregkeverés mellett az se volt semmi, amikor kesztyűben masszíroztam a kidudorodó izmokba a jégzselét, azt a hideg szart, amitől még két óra hosszáig égett a tenyerem. Vicomte az ereje végén járt, próbáltam kicsit felturbózni, aztán siettem a 40 km-hez. Ez az a pont, ahol még sose sikerült találkoznunk, ezért igyekeztem résen lenni, no meg gyorsnak. Fel a lépcsőn, villamos, kis földalatti (itt már sokan voltak), át a piros lámpán (hajlamos vagyok bármin és bárkin átgázolni), belőttem magam a Szépművészeti sarkához, és már megint, ismét vártam. Ez egy női átok, ez a szemét várakozás. Üvöltő zene, tömeg, a fesztiválhangulat ismét megjelent, közel a célhoz. Már csak 2 km - igen, ez önmagában nem sok, de negyven után háromszor olyan hosszúnak tűnik. Vicomte anyukájánál is kezdett elszakadni a cérna, otthon ömlött az eső, ehhez képest minket békén hagyott, kíváncsi vagyok, hány ember imája kellett hozzá. Nevezett ember elő is került, boldogan vigyorgott, fotóztam, átszáguldottam a téren, pofátlanul félrelöktem két olasz fickót (azóta is szégyellem magam miatta, de szent cél érdekében cselekedtem). Oké, jön a copfos nő, a cicás-szárnyas, az ősz hajú láncos pasas, nemsokára jönnie kell, gondoltam. És jött is, integetett, fényképeztem, és napok óta először fellélegeztem. Istenem, vége van, megcsinálta, mindenhol találkoztunk, és még az idő is kegyes volt, nem hiszem el. Átverekedtem magam a tömegen, lecövekeltem a férfi öltöző sarkához - és igen, megint vártam. Igen, tudom, unalmas.
A következő találkozás olyan volt, mint egy filmjelenet: a tömegből kibontakozó, Harcból Megtért Férfi, némileg sebesülten, de egy darabban, mosolyog - a Hálás Nő könnyű léptekkel (bakancsban döngve) szalad felé és a karjába omlik. Majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. Istenem, de jó, hogy nem extrém sportot űz, gondoltam magamban.
Ezt követően leültettem az embert, kezébe nyomtam a teát (nem cipeltem hiába, szegény az egészet megitta), elmentem érmét gravíroztatni, aztán hazavánszorogtunk. Végre eljött az, amit egy hete vártam; a vetetlen ágy. Egész este fetrengtünk, neteztünk, olvasgattunk, a magam részéről rengeteg evéssel körítve, biztos így vezettem le a stresszt.
Odakint esni kezdett az eső - és a francot se érdekelte.

Ui.: A legendáriumba tartozik, amikor két évvel ezelőtt az én drága, környezettudatos kedvesem kidobta a rajtszámot a kukába. Késő este, zseblámpa fényénél turkáltunk a kukában, azaz én, mert a vicomte keze nem fért be a nyíláson, és a szemetes tetejét nem lehetett felnyitni. Igen, nyugodtan lehet hangosan röhögni a képen, ahogy könyékig merülök a társasház papírhulladékába.

MPTK* filozófia

Hosszú tapasztalások után egyet kell értenem Nokedlivel, miszerint a málnás piskótatallér a legfinomabb. Ez tőlem, az eperfüggő epermániás eperfanatikustól nagy szó, de az igazság kemény dolog.
Ennek fényében elmesélem, hogy ma mekkora edzést csaptam: belibegtem a terembe, a lány már ütötte be a nevemet (ill. a pasim nevét - nagyon vicces dolgok szoktak ebből születni), de gyorsan leintettem, kértem egy banános fehérjeport, hazacaplattam, most pedig nagyon kevés választ el attól, hogy felfaljak egy egész doboz málnás piskótatallért. Olyan fitt vagyok, hogy a szúnyog lepattan rólam.

* Málnás Piskótatallér Klub. Azt hittétek, hogy valami magánegyetemi karról lesz szó, mi?

Guvat kínos esete

Amikor a meztelencsiga elkezd beszélni, akkor nem marad vesztegetni való idő.

Eme mondat nagyszerűségében és Atwood zsenialitásában dagonyáztam gondolatban, amikor érzékeltem, hogy valaki lehuppan a mellettem lévő ülésre és megszólalt egy hang: Szia, milyen könyvet olvasol?
Gondolom, sok olvasó lány megkapta már ezt az ismerkedő felütésnek szánt kérdést, nekem (emlékeim szerint) ez volt az első alkalom (a másik fantasztikus mondat, a "Nem találkoztunk már valahol?"-hoz már volt szerencsém). Az emberek jelleméből sokat elárul, hogyan csapják le ezt a labdát. Szívem szerint (persze, utólag) elküldtem volna a búsba a fickót, de mivel alapvetően egy kedves nő vagyok, még csak tökön se rúgtam.
Az alábbi részben dőlttel szedett sorok a gondolataimat jelölik.
Én hülye, megmutattam a pasinak a könyv fedelét. Akkor is utálom a "Mit olvasol?" kérdést, ha nem csajozási szándékkal teszik fel, mert néhány kivételtől eltekintve baromira nem érdekel, más mit gondol a könyvemről. A többségnek pedig még az ismertebb kötetekről sincs fogalma, akkor meg miről beszélünk, és főleg, minek?
Tegnap este fel voltam dobva, előtte találkoztam Nikkinccsel, viszonylag jó napom volt, semmi mást nem szerettem volna, minthogy békén hagyjanak a maradék 30-40 oldalnyi Guvat és Gazellával.
Nem hiszem el, hogy ez történik velem.
- És miről szól?
Hagyj már békén, könyörgöm, nem látod, hogy a falon rútló léggyel szívesebben beszélgetnék?
Nem, nem igaz, hogy a bennem élő könyvmoly bekapcsolt és elkezdte magyarázni a cselekményt. Éreztem, hogy ég az arcom (mi a halálnak nekem krémes pirosító, amikor a sport miatt megy ez magától is), de még mindig nem küldtem el a faszba. Sajnos kevesen voltak a metrón és elöl ültem, a tömegben sem tudtam volna elvegyülni.
- Ismeretterjesztő könyveket is olvasol?
Minek hadoválsz Jared Diamondról, akitől ráadásul semmit nem olvastál (még!)? Oké, a bölcsészek a papírhajó-hajtogatáson kívül azt tanulják meg a leghamarabb (fontos önvédelmi stratégia), hogyan beszéljünk olyan könyvekről, amiket nem olvastunk, de hogy én ilyen reménytelen legyek, az elképesztő.
Légyszi, húzz már a picsába. Hogy létezhetnek olyan pasik, akik nem veszik a lapot? És miért nem a jó pasik kérdezik meg, mit olvasok? Ha Henry Cavill vagy Armie Hammer [utalás a Nikkinccsel töltött idő alatt felmerült egyik filmre, Az U.N.C.L.E. emberére, nézzétek meg, nagyon cuki] kérdezi meg, mit olvasok (nem muszáj öltönyben lenniük), még egy angol Atwood-bibliográfiát is rögtönzök. Erről eszembe jut szegény kolléganőm, akiknek rendszeresen idős bácsik teszik a szépet (énekelnek neki, le akarják festeni - képzelhetitek..., és facebookon virágcsokrot küldenek neki, jaj, ezen még mindig röhögnöm kell).
Elhangzott a fő attrakció:
- Meghívhatlak valamikor egy kávéra?
Nem kávézom, bazmeg, egy kapucsínótól infarktust kapok (mondja az, aki felváltva nyakalja a fekete teát és a kólát), de a hülyeségedtől is menni fog.
- Nem, férjnél vagyok.
Holmi leányok ne tapsikoljanak, nem vagyok férjnél, mindig ezt szoktam válaszolni, családi állapottól függetlenül. Esetleg, ha Nikkincs utazik velem, megfoghattam volna a kezét azzal, hogy haver, ez a hajó már elment, és soha nem is ment feléd.

Remélem, a metró közönsége jól szórakozott a bénázásomon, és legalább annyi haszna volt, hogy a pasi nem felejtette el a Könyváradatot és az Eiffel antikváriumot. Meg persze Jared Diamondot. Margaret Atwoodban már nem reménykedem.:D
Bónusz mondatok a végére:
Ez lenne a purgatórium? És ha ez az, akkor miért hasonlít annyira az általános iskola első osztályára?

Fehér por és zöld posztó Budapesten

"A bérházak nyomott hangulata talán hajnalban a legnyomorultabb. Ilyenkor indulnak munkába a segédek, a mosónők, a cselédek, ilyenkor viszik ki a boltokba a tejet, a húst meg a zöldséget, ilyenkor takarítanak a kávéházakban, ilyenkor lépnek ki a lelakott bérházak ajtaján azok, akiknek tényleg minden nap ugyanolyan."

Kondor Vilmos: Bűnös Budapest

Gordon Zsigmond bűnügyi kalandozásait kicsit hektikus sorrendben és nagy időkihagyásokkal sikerül olvasnom; borzadva fedeztem fel, hogy a harmadik részhez 2011-ben volt szerencsém. Talán ennek köszönhető, mennyire elfelejtettem, hogy milyen... hangulatos? Beszippantó? Korhű (bár, hogyan tudnám ezt megítélni...) hatása van.
Nem ez lesz a legjobb első mondatom, az biztos.
Tényleg nem emlékeztem, hogy ezek a könyvek mennyire magukkal ragadnak - vagy a megfelelő lelkiállapotban sikerült előkapni, mégpedig szó szerint; munkába indulás előtt gyorsan kirántottam a kupacból, mert pár oldal volt hátra a Neróból, olvasnivaló nélkül meg nem maradhatok, bármennyire is szeretek az éppen befejezett könyv felett ejtőkézni és a jól végzett feladat, meg a finálé hangulatában dagonyázni. Eredetileg nem ez volt betervezve, de a Guvat és Gazella (amit most olvasok, vagyis nem történt tragédia) nem tartózkodott belátható távolságban, így a Bűnös Budapest került sorra.

Az első rész, a Budapest noir részletei végképp homályba vesznek, senki ne várjon tőlem holmi összehasonlítást. De Krisztina alakja még megvan, és Londonban tartózkodik! Gordon meg egyedül a nagyapja, Mór lakásában, nagyon noir-osan fogyasztja a cukor nélküli (micsoda reformer volt a Tata...) lekváregzotikumokat, amikor több dolog is összekuszálódik: korábbi pártfogoltja, Radványi Andor furcsa dolgokról mesél a vízbefúlt lányról írt, legutóbbi cikke kapcsán, és beköltözik hozzá Krisztina húga, Anna. Gordon belekeveredik a Radványi révén megismert bűnténybe, amiben a kulcsszerepet a szerencsejáték és a kábítószer játssza - 1939 őszén.

Persze, az is lehet (sőt, biztos), hogy érzékenyebb vagyok, mint korábban, jobban megérintett az a mocsok, amiben a főszereplő kabáthajtókáig megmártózik. Ez a változás nem tölt el örömmel (remélem, nem bőgős lányregényekben fog kicsúcsosodni), az talán biztató jel, hogy egy főbelövés olvastán a szemem se rebbent. A reménytelenség, a félelem, az általános bizalmatlanság, ami akkor uralkodhatott - és főleg annak tudatában, hogy mi következik - volt rám nagyobb hatással. Nem borúlátóbb vagy szomorúbb lettem, csupán átéreztem, mintha a lapokon át magamba szívtam volna a történet atmoszféráját.
A nagy ömlengésben majdnem elfelejtettem, hogy ezúttal van egy másik főszereplőnk is, Nemes Sándor, az egykori detektív-főfelügyelő, aki a szövevényes bűntény, bűnsorozat másik végén kapcsolódik be az eseményekbe. Nem mondom, hogy megkedveltem [egyszer a negatív szereplők kontra jó regény anomáliáról is fogok írni], de szerettem olvasni a rá jellemző apróságokról, az ilyesmit Rowling Cormoran Strike-sorozatában imádom a legjobban, mert valósággal tobzódik benne. Nemes személyes története tulajdonképpen tipikus, ill. ő maga testesít meg egy típust, csak a szerző kicsit szolidabbra (hihetőbbre) csiszolta. Viszont az említett érzékenység okán annyira megrendített, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a villamosról. Tipikus, mégis megrendítő - Kondor Vilmos (bárki is legyen, de különösebben nem érdekel a személyazonossága) ezt nagyon szépen összerakta. Nem is a kezdődő elpuhulásom miatt megrendítő, hanem azért, mert a könyvben elbeszéltek egy része vagy megtörtént, vagy megtörténhetett, és valós személyek kelnek életre a lapokon. A Bookline-on például előjegyezhető Nemes Sándor nyomozásról írt könyve, de ez csak egy apró példa. Ez egy kicsit komolyabb.
Egyébként az említett aprólékosság a többi szereplő leírására is jellemző- például a híres hamiskártyásra, Zsalud, a Hawaii mintás ingben parádézó Pazár doktor (és titkárnője, Baba), a femme fatale Anna, és Gordon se maradhat ki a sorból, akinek jobban megismerjük a múltját egy rendőrségi aktának köszönhetően.

"Szathmáry Róbert detektív-főfelügyelő volt az, a csalók, bankrablók és rablók jó ismerője, egyike azon kevés aktív állományú rendőrtisztnek, aki nemcsak a rendőriskolában oktatott, hanem az egyetemen is. Szathmáry előadásain nemhogy leülni nem lehetett, még beférni se nagyon a terembe, több előadását a rádió is közvetítette. Pedig nem látszott egyetemi oktatónak. Rendszerint ugyanazt a kopott barna öltönyt hordta (vagy több ugyanolyan barna öltönye is volt), fehér inggel, kitaposott cipővel, félrekötött nyakkendővel. Inkább külvárosi pótkávéügynöknek tűnt, mint főfelügyelőnek, könyvek szerzőjének és megbecsült tanárnak. A barna öltönyhöz fésűnek engedelmeskedni képtelen, őszes haj tartozott, valamint egy acélkeretes szemüveg, amelynek szára olyan görbe volt, mintha állandóan azon ült volna."

Nagyon örülök, hogy a pillanat hevében ezt a könyvet választottam, olyan volt, mintha újra felfedeztem volna egy régi kedvencet. Klappolt minden - a színes-szagos szereplők, köztük a város (már van annyi helyismeretem, hogy Gordon útjai során bizonyos utcákat, helyeket láttam magam előtt), a történet kerek egészet alkotott.

Sorozat: Bűnös Budapest 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2010
Ár: 2780 Ft

Az egymást keresztező sorsok

"Miképp lehet, hogy nekik az az élet jutott, nekem meg ez? Lehettem volna én is ügyvéd vagy könyvelő vagy bármi, amivel akkora fizetés jár, hogy a highburyi pályák mellett lehessen házam, ha akartam volna. Engem Surreyben fogadtak örökbe középosztálybeli szülők, jó iskolába jártam. Kaptam állást is a Cityben. Huszonkét éves voltam, és már Prozackal indítottam a napot. Volt saját pszichomókusom. Borzadva gondoltam az összegre, amit kifizettem neki, hogy megtudjam, mi bajom van. Amikor elárultam, hogy fogadott gyerek vagyok, felcsillant a szeme. Az örökbe fogadott gyerekekről írta a doktoriját. Végül magam találtam meg a választ. Nem voltam már képes bevállalni új dolgokat. Nem is veszélyekre gondolok, hanem arra, hogy az ember kiszakítsa magát a talajból, és fejest ugorjon valami újdonságba."

David Mitchell: Szellemírók

"Mitchell könyvében szellem járja be a világot." A fülszöveg első mondata hosszú-hosszú ideig elriasztott a könyv olvasásától, olyan elvont tartalmat sejtetett, amit én se érteni, se értékelni nem tudok (ez egy régre visszanyúló, ősi félelmem az olvasás terén). Aztán idén beválogattam a Várólistacsökkentésbe, egy hónapja pedig rávettem magam, hogy elővegyem - és kevés híja volt, hogy nem mondtam le róla, annyira kényelmetlen volt a terrorista szektatag gondolataiban olvasni.
[Most nézem, hogy sikerült pont azt a kifejezést használnom Quasarra, mint a fülszöveg. Eh...]
Hálistennek rendelkezem némi kitartással (legalább az olvasás terén), meggyőztem magam, hogy jó lesz, csak ezt éljük túl. Habár a végére kezdtem megszokni a hibbant fickót, iszonyú megkönnyebbülés töltött el, amikor átköltöztünk a lemezboltos srácba. Ennek a fejezetnek a hangulata a Füstre emlékeztetett, ami ez év dédelgetett kedvenc filmje lesz, és ami tetszik, hajlamos vagyok tovább keresni, hátha megtalálom további filmekben vagy könyvekben.
A másik történet, ami nem került közel a szívemhez, A szent hegy volt - nem igazán tudtam vele azonosulni, de, gondolom, olvasófüggő, hogy kinek melyik történet tetszik. A többiekkel nagyszerűen elvoltam, főleg a Pétervár, a London és a Clear-sziget tetszett, utóbbinál Mitchell még a humorát is megvillantotta, köszönjük, jól áll neki.
Mit lehet még erről a könyvről mondani? Gyönyörűen játékos, sokszor mosolyra késztető, ahogy a szálak különböző pontokon összekapcsolódnak, vagy amikor az egyik történet befejezése mintegy mellékesen megemlítődik egy következő fejezet párbeszédében. Szerettem felderítősdit játszani, egy jó memóriával bíró embernek pedig igazi játéktér az összefüggések keresése. Nagy örömömre eszembe jutott a Felhőatlasz filmfeldolgozása, belőle pedig két név: Timothy Cavendish és Luisa Rey - a Szellemírókban mindketten előkerülnek egy említés, ill. rövid szereplés erejéig.
Az összefüggéseken túl az adja a regény varázsát, hogy mennyire egymástól különböző embereket, élethelyzeteket mutat be és köt össze. Ki hinné, hogy köze van egymáshoz a link dobosnak és a tehetséges atomfizikusnak, az orosz  műkincstolvajnak és a Kínában dolgozó közgazdásznak, ráadásul homlokegyenest eltérő stílusban? Hullámhegyek és -völgyek követik egymást, szorítunk Marcónak, az említett élvhajhász dobosnak és szellemírónak (most jut eszembe, az orosz műkincsrablás itt is szóba kerül...), hogy ne sodorja magát életveszélyes őrültségbe, idilli hangulatba ringat minket a Clear-sziget nosztalgikus-bajtársias otthonossága, és elszoruló szívvel tudjuk, hogy Hongkongnak és Pétervárnak nemigen lesz jó vége.
Színes-szagos, az egész világot körbeindázó, érdekes regény a Szellemírók. Habár azt mondják, a Felhőatlasz nem éri el a szintjét, már csak a teljesség kedvéért is elolvasom előbb-utóbb.

Többen említették, hogy a befejezés zavaros volt számukra, ezért lélekben felkészültem a rettegett elvont tartalomra, de ismét meglepődtem, mert nekem így volt kerek egész. Visszatérünk az eredethez, oda, ahonnan indultunk, és a kör bezárul. Szeretem az olvasó értelmezésére bízott befejezéseket (a Marija Morevna és a Halhatatlan, az Angyali játszma, ill. a Kafka a tengerparton is képes tyúkszemet növeszteni az ember agyára, hogy csak néhányat említsek), amikor engem is hagynak játszani az irodalmi sakktáblánál.

Ui.: A könyv olvasása után volt egy érdekes véletlen egybeesésem; a metrón mellém ülő hölgy A Mester és Margaritát olvasta, reflexből pillantottam a könyvre, és szemembe ötlött a "Latunszkij" név - és eszembe jutott, hogy az orosz műkincstolvajt Margarita Latunszkajának hívják.
Egyszer pedig Thorpapa írta a Molyon, hogy tényleg létezett-létezik egy japán terrorista, aki úgy tevékenykedett, mint Quasar. Néha viccesek, néha hátborzongatóak a párhuzamok, mert így érezzük, hogy a regény világa(i) akár a valóság is lehetne.
Ui2.: „Az együttesemet úgy hívják,hogy »Véletlen Zene«. Annak a New York-i fickónak a regényéről neveztük el így.” Éljen Paul Auster.:D

Eredeti cím: Ghostwritten
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Bart Dániel (István rokona, vagy agyamra mentek az összefüggések?!)
Ár: Meglepő módon jelenleg nem lehet kapni

Ezt egészen régóta szeretném

 Dodie Smith kultikus művével már angolul is kacérkodtam, de idén októberben (egész pontosan 22-én) elhozza nekünk a Ciceró, méghozzá ezzel a tetszetős borítóval:

 

Dodie Smith: Enyém a vár

Ez a fülszövege:
"A tizenhét éves Cassandra Mortmain naplóját tartja kezében az olvasó. Cassandra egy omladozó kastélyban él nem mindennapi családjával: apja különc író ˗ aki első könyvével nagy sikert aratott, ám azóta egy sort sem képes leírni ˗, a nővére büszke szépség, a mostohaanyja festőmodell és naturista természetimádó, a szolgálatukban álló, elképesztően jóképű Stephen pedig reménytelenül szerelmes Cassandrába. A két nővér titokban szebb és jobb életre áhítozik, de anyagi helyzetük miatt erre semmi esély nem látszik. Ekkor azonban váratlan vendégek érkeznek…

Dodie Smith˗t méltán nevezik a 20. század Jane Austenjének: rendkívül életszerűen és sok humorral mutatja be a múlt század harmincas évei Angliájának vidéki és londoni életét.
A szórakoztató és megindító történetet az angol olvasók a 2002˗ben szervezett „A nagy könyv” szavazáson beválasztották a top 100 olvasmány közé."