Új töltelékposzt

Avagy találjunk ki kínunkban valamit. Szegény olyan csupaszka és szánalmas, hogy alig merem kirakni, de az angol címmel ellátott körbepostok nem vonzanak; a kérdőívek egy részére nem tudok érdemben válaszolni, a pozitív dolgok gyűjtögetésével pedig egyszer már próbálkoztam.
Tehát: kipostolom, éppen milyen könyvet kezdtem el olvasni, azaz a borítót, a fülszöveget és egy pár mondatos megjegyzést. Zseniális vagyok, ugye?
Remélem, mindenki hallja a hangomban az iróniát.

Afonso Cruz: Kokoschka babája

"Oskar Kokoschka, a festő annyira bele volt bolondulva Alma Mahlerba, hogy amikor véget ért a kapcsolatuk, készíttetett egy élethű babát, amely szerelme minden egyes részletét hűen lemásolta. A bábkészítőnek írt levelébe, amelyet a babához mellékelt, és amelyet pontos leírással ellátott rajzok kísértek, még azt is belevette, hogy a bőrnek mely ráncait tartja nélkülözhetetlennek. Kokoschka, aki nem akarta véka alá rejteni a szenvedélyét, a városban sétálgatott a babával, eljárt vele az operába. Egy nap aztán elege lett belőle, a fejéhez vágott egy üveg vörösbort, és a baba a szemétbe került. És innentől kezdve sok ember sorsában töltött be létfontosságú szerepet, olyan emberek életében, akik túlélték a második világháborúban a Drezdára hullott négyezer tonna bombát.

Afonso Cruz (1971) sokoldalú figura: nem csak író, hanem kiváló grafikus és közismert zenész is egyben. Könyveit saját alkotásai díszítik, de számtalan mesekönyvet is illusztrált már, és ezen kívül még animációs filmeket is rendez. A bluesos, swinges dalokat játszó The Soaked Lamb nevű zenekarban gitározik, bendzsózik, ukulelézik, vagy ha kell, hát énekel. Írói karrierje 2008-ban indult az Istenhúsa (A Carne de Deus) című regényével. Nagyon termékeny alkotó, írásaival számos portugál díjat nyert már. Legjelentősebb nemzetközi sikere,hogy A Kokoschka babája 2012-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját."

Eddig - majdnem a könyv felénél járok - mindenről szó van benne, csak a babáról nem, de nem baj. A borító hátoldalán egy macska van, akit Luftwaffénak hívnak.

A szokásos január

Míg Nitának újdonságot (és nem kevés örömködést:) jelent a nulla januári beszerzés, számomra kezd egészen megszokott érzéssé válni. Tudatos koplalás ez - bár különösebben nem vágyom semmire -, a Könyvfesztiválra gyúrok, akkor nem szeretek fakírt és szentet játszani.:)
Nézzük inkább az olvasást, ezen a téren több volt a mozgás:
    
 


Tartottam tőle, hogy a munka miatt lassabban fogok haladni a könyveimmel, de eddig nem lehet okom nagy panaszra, hét könyv egész tisztes szám. Sajnos az írásról nem mondhatom el ugyanezt, és egyelőre fogalmam sincs, mit tegyek, hogy munka (meg edzés és háztartás) után legyen elég lelkierőm írni. Olyan, mintha egy darab szó nem lenne a fejemben.

A Szikomorfán születtem volt az első olvasmányom idén. Ahogy a bejegyzésben említettem, az olvasás emléke összekapcsolódott az ünnepek utáni nyugodt időszakkal, s mondhatni felejthetetlen élménnyé vált.:) A Tündöklő lányok már nem volt piskóta, egyszerű, arcodba-tolom-az igazságot - stílusával Lauren Beukes egy sodró hangulatú, kemény könyvet alkotott. A hétfő szombaton kezdődiket ezer éve halogattam, pedig szatirikus-vicces, hivatali boszorkányokról és varázslókról szóló könyv, bakkecske munkatárssal, dzsiggelő macskával (szintén zenész) és egy szörnyen érdekes kanapéval.
Jé, és az ezt követő Mielőtt elalszollal két várólistacsökkentőt olvastam el egymás után! Utoljára 2011-ben olvastam Linn Ullmanntól, a csalódással járó Stella zuhant, és, ahogy az évszám mutatja, elég sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megint kedvet kapjak hozzá. A Mielőtt elalszol sokkal ütősebb, talán még az Áldott gyermeknél is jobb, szikár, mégis magához láncoló történet, ill. történettöredékek összessége.
Az Ady és Lédára is sikerült sort keríteni. Enyhén büszke vagyok magamra, amiért ilyen változatosra sikerült a január, és öt régóta halogatott könyvet is sorra kerítettem - Péter I. Zoltán könyve is ilyen volt, majd később bővebben írok róla. A Szégyenlős szerelem volt az idei év első csalódása - annyira nem volt rossz, de örültem, hogy a szerző csak 148 oldallal rabolta az időmet. Az Ötnegyed narancs tarolt, rögtön kedvencnek nyilvánítottam a Molyon, holott általában sok idő kell ehhez, mintha a történet fokozatosan "érne meg" a kedvenc titulusra. Majd erről is később fogok ömlengeni, mindenki szedje össze a lelkierejét, mert egy negatív szót nem tudok róla írni.

Úgy érzem, olvasás szempontjából szép kis hónapot zártam, remélhetőleg ez lesz a jellemző tendencia a későbbiekben is.

A többiek:
Nita - aki méltán jogosult egy bazi nagy piros pontra:)
katacita 
Dóri
Nikkincs

A világon minden mindegy

"Mindenhez tehetség kell. A boldogsághoz is."

Kvĕta Legátová: Szégyenlős szerelem

Szegény apróság a sokáig halogatott olvasmányok népes táborába tartozik, továbbá "A Várólistacsökkentés nélkül valószínűleg még évekig nem vettem volna elő"-halmazba is - és sok könyvvel ellentétben ez nem jelentett volna veszteséget.
Rövid leszek és kegyetlen: nehéz nyolcvanhárom évesen elkezdeni a regényírást.

A történet egyszerű és sablonos; Eliška, a fiatal orvosnő (szerelme, a kétgyerekes családapa kedvéért és hatására) részt vesz az ellenállásban a második világháború idején. A biztonságosnak hitt borítékbecsúsztatás az ajtó alatt veszélyessé válik, amikor néhány társát elkapják, ezért menekülnie kell és személyazonosságot váltania. Egyik betege, az egyszerű-együgyű Joza felesége lesz, aki az apró, elmaradott faluba, Želaryba viszi. Eliška az érzelmek szélés skáláját éri meg a pániktól a hisztérián át a dermedt belenyugvásig; férjét idióta mamlasznak, a falu lakosságát barbárnak tartja. Ám az emancipált, öntudatos doktornővel megtörténik a Csoda - lassan megismeri Jozát, akibe beleszeret és a falusiak értékeit, életét is felfedezi és megkedveli.

Még a kötet rajongóinak - akik számosan vannak - is el kell ismerni, hogy nem túl eredeti ötletről van szó, amivel még nem lenne probléma, de az írónő stílusában, technikájában, szóhasználatában, mindenben... síkegyszerű. Olyan, mintha a regényes életű nagymamánk pogácsaszaggatás közben elmesélné lánykora romantikus fordulatát, ami egy hétvégi sütögetést rendkívül kellemessé tesz, de leírva baromi primitív és unalmas. Próbál drámai mélységeket érzékeltetni, Eliškát melegszívűvé váló Kárász Nellinek lefesteni, de esetlen és otromba. Nincs meg benne az a mélység és részletesség, ami elhitetné velem, hogy a városi kisasszony boldogan súrolja a vécédeszkát fejkendős parasztasszonyként. Ha kibontja a történetet és nemcsak vázlatosan odaveti, egész jó kis könyv kerekedett volna ki belőle, de hiányoznak belőle az érzések és az írói figyelem. Van némi hangulata és néhány kétdimenziós karaktere, de ennyi nekem nagyon vérszegény volt.
Lehet, hogy túl türelmetlen voltam és figyelmesebben kellett volna olvasnom, de számomra érthetetlen ennyi egekig magasztaló értékelés.
Ez a könyv azon csoportba is beleillik, amiket engem kivéve mindenki szeret. Sajnálom, mert ez volt az idei első nemszeretem-szájízű olvasmányom, de legalább rövid volt.

Eredeti cím: Želary
Kiadó: Novella
Kiadás éve: 2004
Fordította: V. Detre Zsuzsa
Ár: 1490 Ft

Gyilkosságok csillagképe

"Oda sem figyelve veszi fel a vékony gallyakat, oda sem figyelve tördeli őket egyre kisebbre, míg végül már nem lehet tovább aprítani őket. Semmit sem lehet a végtelenségig bontani. Az atomot szét lehet hasítani, de nem lehet eltüntetni. A dolgok megmaradnak. Az emberre ragadnak akkor is, ha összetörtek. Mint a Tojás Tóbiás. És eljön az a pont, ahol igenis össze kell szedni a darabokat. Vagy ott kell hagyni az egészet. Vissza sem nézni. A király lovai meg basszák meg."

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos.
Tudom, hogy már mindenki unja ezt a figyelemfelkeltő reklámszlogent, de midőn először hallottam, ennek a két szónak jóformán varázsereje volt. A kiadóban ültem, amikor Hanna kiejtette a száján ezt a két szót - nagyon jól ért ahhoz, hogy ilyen rövidke jellemzéssel az egekig tornássza az érdeklődésem -, és azóta, majdnem két éve várok arra, hogy megjelenjen ez a könyv, amiről semmi mást nem tudok, csak a szerző nevét és azt, hogy időutazó sorozatgyilkos van benne.

Beukestól még csak a a cyberpunk világégést, a Moxylandet olvastam, ami műfajánál fogva nem került közel hozzám, divatosan kifejezve kívül esik a komfortzónám mozgatható kerítésén - nem, odáig nem lehet tágítani, mert összeomlik az egész tákolmány. Vannak ilyen könyvek: értem (legalábbis érteni vélem), eljut az agyamig a mondanivalója, de lelki alapon nem birizgál meg.
A Tündöklő lányok megbirizgált - vagy inkább az elevenembe vágott.

Azt hiszem, ez is a női könyvek közé tartozik; nem a rózsaszín bugyogós lányregényekre vagy a kemény-mégis esendő-csajos, lightos urban fantasykre gondolok, hanem a falhozvágós, a lélekig rezonáló történetekre, amit - feminizmus ide, sovinizmus oda - csak a nők képesek átérezni. Persze a férfiaknak is tetszhetnek ezek a regények, de aligha lesz számukra húsba vágó élmény.
Beukes ezúttal sem pepecsel, belenyomja az arcunkat a... (tudjátok, mibe). Gyors, sodró, lendületes, általában jelen idejű szövege és a képek plasztikussága egy színes, intenzív és impulzív élményt ad - továbbá nagyon durvát. Hencegtem magamnak, hogy meg se fog kottyanni a zsengekori thriller-és horrorélmények miatt, és egészen addig így gondoltam, amíg el nem értem egy bizonyos részig. Mert az egy dolog, hogy éktelenül dühös leszek egy olyan eltaposnivaló féregtől, mint Harper Curtis, de amikor mondhatni premier plánban, 4D-s élményben vetíti az agyamba az író egy lány kibelezését, nem tudtam, hogy sírni fogok vagy hányni, esetleg a kettőt egyszerre. A reggeli buszon, tíz perccel munka előtt. Kurvaélet, hogy be nem megyek egy erdőbe kutyát sétáltatni.

"Teljesen megbabonázva simítja végig az ujjával a csillagokat összekötő vonalat. Nagy Göncöl. Kis Göncöl. Nagymedve. Az Orion az övével és a kardjával. De éppígy lehetne bármi más is, ha máshogy kötnék össze a vonalakat. És egyáltalán ki a megmondhatója, hogy az ott egy medve vagy egy harcos? Őt aztán egyikre sem emlékezteti. Azért vannak mintázatok, mert az emberek keresik a rendszert. Kétségbeesetten törekszenek a rendre, mert nem képesek szembenézni azzal az iszonyattal, hogy minden csak véletlen lehet."

Van egy szereplő a regényben - Harperen, a gyilkossági kísérletet egyedüliként túlélő Kirbyn és Danen, az újságírón kívül -, aki némán, baljósan meghúzódik a háttérben, mégis minden szálat ő mozgat. Ez a Ház, csak így, egyszerűen, amely segítségével a sorozatgyilkos Harper sétákat tehet a múltba és a jövőbe. Gyengéim a szinte személyiséggel bíró házakat tartalmazó regények, de ritkábban találkozom gonosz entitású házakkal, inkább a varázslatos, alapvetően jóindulatú épületek a gyakoribbak. A Ház nem ilyen. Saját akarata van, Harper jóformán dróton rángatott eszköz - a Ház legalább annyira ki akarja oltani a ragyogással bíró lányok életét, mint a torz lelkű férfi.
Az időutazás mikéntje nem derül ki, de az írónő szépen összeölti a különböző szálakat a regény végén, bezárja a hurkot, amire én csak bólogatni tudtam. Igen, ez így jó, ezt a mesét - aminek egy része sajnos nem mese - hajlandó vagyok elhinni.

Eredeti cím: The Shining Girls
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 3000 Ft

Bad Hair Day

A hajam rettenetesen utálja, ha megfodrászolják. Ezt úgy mutatja ki, hogy a figarózás utáni első hajmosás Medúzasérót varázsol a fejemre, azaz egy kusza hajkáoszt, ami vállalhatatlan eredményhez vezet - a kedves reggel konkrétan kiröhögött és azt mondta, úgy nézek ki, mint Pumukli, a kolléganőm pedig azt tanácsolta, hagyjam magamon a sapkát, amíg nem érünk rá kivasalni.

Egyébként még sose volt ilyen rövid hajam; untam az egyenes végeket és megkértem a fodrászom, hogy kicsit tépje meg. A "kicsit" valahol elkallódott. Nem vagyok benne biztos, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, de eddig mindenkinek tetszik. Ennyi ember csak nem hazudik a képembe.

Suhanó magány

"Nem ez az érdekes, kiabálta, hanem az, hogy piszkos kis hazudozó vagy. Egy pillanatra megnyugodott, mire képes volt a hangját is kontrollálni, ami egészen addig betöltötte a szobát. Végül nyugodt hangon hozzáfűzte: Ide figyelj, Karin, szeretlek, mert az anyád vagyok, de nem kedvellek különösebben."

"Amióta képes vagyok különbséget tenni a hasznos és az ártalmas hazugság között, elhatároztam, hogy annyit és akkor fogok hazudni, amennyit és amikor csak bírok. És így is történt."

Linn Ullmann: Mielőtt elalszol

Ez nem is fáj, állapítottam meg olvasás közben. Biztos már nagyon öreg és nagyon cinikus vagyok - remélem, mindenki érzi szavaimban az iróniát -, vagy Ullmann első regénye nem sikerült olyan érdesre (esetleg a kettő együtt), mint amilyenre számítottam. Az Áldott gyermek sokkal keményebb történetként él az emlékezetemben, öt év kellett (jézusom), mire rábeszéltem magam a Mielőtt elalszol-ra.
A történet ismét egy családról szól, hétköznapi és nem annyira hétköznapi neurózisairól, problémáiról. Kalauzunk és elbeszélőnk Karin, aki már a regény elején jelzi, hogy abszolút nem szégyell hazudni, illetve kicsit többet mesél el a megtörténteknél. Mi történt Julie-vel, tényleg homályosra oszlott-e Anni arca, Karin pasija valóban makrélává változott? Mi az igazság? Halvány gőzöm nincs, de szerettem olvasni a regényt.
Minden család pszichotikus, mindegyik a maga módján az. A norvégok valami egészen hűvös visszafogottsággal és szenvedélyes dühvel. Blomék depresszív, fagyos magánya falként szigeteli el őket egymástól és zárja kísértetekkel teli tömlöcükbe. Linn Ullmann stílusa nagyon minimalista, sokszor ismétlődő, egyszerű szavakat használ, amik mégis vágnak, mint a kés és keményen koppannak valahol lent, a saját lelkiismeretem mélyén. "... szeretlek, mert az anyád vagyok, de nem kedvellek különösebben." Ez az első mondat, ami a könyvről eszembe jut. Benne van az egész történet lényege, a mondanivalója - legalábbis az, amit nekem mond.
A minimálsága és élessége ellenére Ullmann nagyon megkapóan ábrázolja az embereket. Az ő nagyítója alatt minden ember érdekes, pedig bőséggel adagolja hozzájuk a rossz döntéseket és a negatív tulajdonságokat. Pontos, kíméletlen, mégis élvezetes képet fest róluk, ami mellett meglepően jól elfér néhány meghitt mozzanat és mágikus elem - nem is emlékeztem, hogy ilyen is előfordul a szerzőnél.

"Próbáltál már friss kenyeret banánnal enni? A nagyanyám csinálta így. Nem spórolt a vajjal és a tetejére banánszeleteket rakott. Van erről egy jó emlékem:  odakint hideg tél tombol és havazik. Nagymama és én az asztal két oldalán ülünk, mindenki a maga helyén. Nagymama eloltotta a mennyezeti lámpát, és gyertyát gyújtott helyette. Mesét olvas. Még csokoládét is főzött tejszínhabbal. Kevés embert szerettem, de a nagymamámat különösen. Mindig Marlon Brandóra emlékeztetett a Keresztapában, mármint a jelleme. Kemény asszony volt, szigorú, kiszámítható, de azt nem mondhatnám, hogy melegszívű. De - és ez a lényeg - teljesen váratlanul, anélkül, hogy maga tudta volna, hihetetlenül kicsi és sebezhető tudott lenni. Úgyhogy, bár akkoriban még csak nyolcéves voltam, ilyenkor legszívesebben átöleltem volna és megsimogattam volna az arcát. Amikor csokoládét ivott, mindig tejszínhabos lett az arca, különösen az orra alatt."

Talán nem az a lényeg, Karin igazat mond-e - hanem az, nekünk van-e benne valami igaz.

Eredeti cím: Før du sovner
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2000
Fordította: Szöllősi Adrienne
Ár: 1988 Ft 

Na, akkor gondolkodjunk...

(Régi post)

"Ha egy orvos a bűn útjára lép, király lesz a gyilkosok között."

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai
Értékelés: 4.7 tányérka az 5-ből
Kedvenc karakter: Holmes, naná

Sherlock Holmes híres londoni nyomozó, akihez a leghajmeresztőbb esetekkel fordulnak a kétségbeesett emberek, akik sokszor úgy érzik, számukra nincs menekvés. Holmes viszont a szívélyes meghallgatás után nem esik pánikba, hanem elgondolkodva hátradől kedvenc karosszékében, szájába veszi valamelyik pipáját, és némi gondolkodás után megtalálja a titok nyitját.

Régi hiányosságaim egyikét pótoltam, miközben a Baker Street-i lakásban ücsörögtem Watsonékkal, a jó doktorral totál hülyének éreztük magunkat, amiért kukkot sem értettünk az aktuális esetből, de az idő előrehaladtával egyre okosabb lettünk, bár a deduktív képességeink valószínűleg sohasem fognak olyan fokra emelkedni, mint a zseniális detektívé, aki vadászkutyaként lohol a nyomok nyomában.

Eredetileg nem is hiánypótlás végett kezdtem neki a könyv olvasásának, hanem az Oxford Bookworms könnyített Sherlock Holmes-kiadványán nyámmogtam, és kíváncsi lettem, milyenek a történetek teljes egészükben, minden apró részlettel körítve. Agatha Christie-vel ellentétben itt sikerült szert tennem némi sikerélményre, de csak néhány részletet sikerült kibogoznom, nem pedig a teljes bűntényt. Kedvencem A pettyes pánt, A Vérbükkös tanya és Az öt narancsmag volt, az első azért, mert annyira elképesztőnek találtam a megoldást, a Vérbükkös az enyhe gótikus beütéséért, Az öt narancsmag pedig a témája miatt.

Elképesztő fazon ez a Holmes, tuti, hogy van egy plusz agya, mert nem elég, hogy olyannyira képes figyelni a részletekre, mint tíz nő együttvéve, és ezekből bámulatos következtetéseket von le, hanem elképesztő lexikális tudással is rendelkezik, mestere az álcázásnak, a taktikázásnak, ja, és még vegyi kísérleteket is folytat, azonkívül tehetséges zenész. Tipikusan olyan zseni, aki a testi egészségét alárendeli a géniuszának, mint a párizsi Operaház fantomja [Susan Kay könyvéből kiindulva].

Nagyon élveztem a nyomozást és az agytornát, csak muszáj szünetet tartanom a történetek között, mert a hasonló vonások miatt könnyen elmegy tőlük a kedvem, így egy időre magára hagyom Holmest és Dr. Watsont, aki egyébként a rejtélyek narrátora. Mondtam én, hogy kezdenek ismét teret hódítani nálam a krimik, remélhetőleg majd betámadom Maigret-t, a skandinávokat, Miss Marple-t és azokat, akiket még illene ismerni (tanácsadást szívesen fogadok). Ja, Poe-tól is szeretném elolvasni A Morgue utcai kettős gyilkosságot többek között, és nem bírtam magammal, megrendeltem A sátán kutyáját, mert annyira bezsongtam a fülszövegétől.


Eredeti cím: The Adventures of Sherlock Holmes
Sorozat: Sherlock Holmes 1.
Kiadó: Ifjúsági Lap-és Könyvkiadó Vállalat

Kiadás éve: 1987
Fordította: Boronkay Zsuzsa, Nikowitz Oszkár, Takácsy Gizella
Ár: kb. 1500 Ft-tól elérhető az antikváriumokban

A Supremes-lányok

"Sharon az anyjához, a nagyanyjához és Beatrice-hoz hasonlóan maga is amolyan átutazóban lévő királyi fenségnek öltözött. Abban a pillanatban, ahogy a szobába lépett, tudni lehetett, hogy egész este dobálni fogja magát az estélyijében, és hadonászik hozzá a bal kezével, hogy mindenki láthassa a drága jegygyűrűt, amit Cliftontól kapott. Ennek a naiv lánynak halvány fogalma sem volt arról, hogy a vőlegényét elöntötte a veríték, valahányszor Sharon megvillantotta azt az öklömnyi követ valamelyik jelenlévő rendőr előtt."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Az I.P.C. - valószínűleg tudtán kívül - irtó boldoggá tette a könyvmolyokat ezzel a kiadványával; alighogy megjelent, a molyos frissemben egyre-másra jött fel az "XY megszerezte ezt a könyvet"-értesítés. Talán Nokedli ujjongása és jó szimata, talán a fülszöveg miatt zsongott be mindenki, mindenesetre elég sokunknak megvan ez a kötet.
A Szikomorfa a végiggörcsölt ünnepek utáni nyugodt pihenés olvasmányaként fog megmaradni az emlékezetemben. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy az ágyon elnyúlva olvassak, nem akartam a saját gondolataimmal, problémáimmal foglalkozni; helyette elmerültem Odette, Clarice és Barbara Jean édes-bús életében. Bebújtam a könyv lapjai közé, magamra húztam őket, mint gyerekkoromban az óriási, kétrét hajtott dunyhát, és szevasz, világ.

A regény meglehetősen hanyagul kezeli a kronológiát; ide-oda ugrál az időben, hol a jelenbeli, hol a múlt különféle eseményeit láthatjuk. Néha lineárisan halad előre, néha visszaugrik tíz-tizenöt évet, hogy megmagyarázza valaminek az eredetét. Ez engem cseppet sem zavart, Edward Kelsey Moore (tök jó, hogy pasi is tud ilyen történetet írni) rég megvett kilóra ezzel a három nőszeméllyel - pedig nem azt kaptam, amit vártam.
Elképzeltem egy könnyed, enyhén misztikus léleksimi-történetet (a háztáji mágia és a Dél hangulatának keverékét, csak Északon), amiben kedélyesen eldagonyázok. Ehelyett egy nagyon is realista világban találtam magam - néhány szellemet leszámítva igazán nem tombol itt a misztikum -, őszintén megrajzolt karakterekkel és inkább fájdalmas, mintsem vidám hangnemmel. A három nő életét számos dolog keseríti meg, betegség, házassági válság, nehéz gyerekkor, hátrányos faji megkülönböztetés (valamennyien feketék), fájó emlékek. Mégis van valami, ami mindannyiukat átsegíti a krízisen: a barátságuk, az, hogy tudják, bármi történik velük, bármilyen hülyeséget csinálnak, a többiek mellettük állnak. Pedig egyikük sem tökéletes; Odette az elhanyagolt külsejű, nyers, tyúkanyó-típusú ember, aki nagyon a saját feje után megy és saját bevallása szerint is nehéz természete van. Clarice bemutatása a legkevésbé hízelgő, jellemrajzában felbukkan a rosszindulat, az önzés - borzongatóan emberi, ahogy felfedezi, hasonlít a kiállhatatlan unokatestvéréhez és ezeket a tulajdonságokat képtelen magából kiirtani. Barbara Jean cipeli talán a legnagyobb keresztet; hiába ő a város legszebb asszonya még mindig, hiába gazdag és hiába van szép háza - ilyen körülmények között is érezheti magát valaki a pokolban.
A lányok a barátságukban sem tudják a hibáikat levetkőzni, mégis kitartanak egymás mellett. Nem tökéletesek: néha elhallgatnak ezt-azt, túloznak, szégyellik magukat, elárulnak a pletykás rokonuknak valamit, amit nem kellett volna, de a női csipkelődés és aknamunka nem jellemző rájuk. Jó dolog, ha van pár ember az életedben, akikbe bármikor belekapaszkodhatsz és nem töppedsz miniatűrré a szemükben. Nehéz a hibákat elfogadni és feldolgozni, hogy néhánytól jóformán lehetetlen megszabadulni. Elfogadni, na.

Jó kis könyv ez, édes-bús, kicsit keserű, mégis dugig optimizmussal. Köszönöm fezernek ezt a szuper ajándékot.!:)

Eredeti cím: The Supremes at Earl's All-You-Can-Eat
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2014
Fordította: Sinka Erika
Ár: 3300 Ft

Lehetőségek

(Régi post)

"Hiszen hogy is történhet meg, hogy egy malverni, tizennégyes születésű angol nő, középosztálybeli angol szülők gyermeke itt találja magát egy londoni albérletben, fanatikusan bömbölő, himnuszokat éneklő nigériaiaktól körülvéve?"

Barbara Pym: Őszi kvartett
[Értékelés: 2.5 pszichedelikus reklámszatyor az 5-ből]

Kedvenc karakter: Letty

Négyen dolgoznak egy irodában évtizedeken keresztül: Letty, Marcia, Edwin és Norman - az ő életüket, gondolataikat ismerjük meg ebben a történetben.

Egy kihívás okán kaptam kedvet Barbara Pym regényeihez, és az őszies, szomorkás hangulat reményében választottam ezt a művét... sajnos mellényúltam. És még azt se mondanám, hogy rossz pillanatban kezdtem neki, mert egy időre félretettem, és később is ugyanúgy idegesítettek a szereplők.

A regény főszereplői négy idős ember, akik emberemlékezet óta együtt dolgoznak, de hogy pontosan mit, azt senki nem tudja. Lettyt kedveltem meg úgy-ahogy az egész bagázsból, a többiekhez képest kedves, viszonylag életrevaló vénkisasszony, aki igényes a külsejére és szeret könyvtárba járni. Vele ellentétben Marcia rettenetesen elhanyagolja magát, a hatalmas konzervkészlete ellenére nem eszik semmit, a kerti kamrában pedig üres tejesüvegeket halmoz fel, talán kényszerbetegnek lehetne nevezni leginkább. Norman zsémbes kis öregember, aki különös ellenszenvvel viseltet az autók iránt. A kvartett negyedik tagja, Edwin lelkes templomlátogató és a fantasztikus G. atya rajongó híve, jámbor, jólelkű ember. Négyőjük közül egyedül Edwinnek van családja, de a többiekhez hasonlóan egyedül él, munkatársai a legközelebbi ismerősei. Négy magányos, idős ember áll a középpontban, nem szépek, nem kivételesek vagy gazdagok, még azt sem lehet mondani, hogy nemes lelkűek vagy figyelemre méltó gondolataik vannak. Átlagos, egyszerű embereket mutat be az írónő, de nekem volt benne valami riasztó is, hiszen ki akar család és/vagy barátok nélkül élni élete őszén? Mert Letty, Marcia, Norman és Edwin nem barátok, csak tengődnek egymás mellett, és a saját kényelmük, a megszokott kerékvágás fontosabb számukra, mint az, hogy segítsenek a többieken. Szomorú történet volt ez nekem, szomorú és elkeserítő. Még az utolsó, pozitív gondolat sem tudott felvidítani: "...az élet még számtalan lehetőséget tartogat, bármi megtörténhet.".

Eredeti cím: Quartet in Autumn
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1989
Fordította: Zentai Éva
Ár: 290 Ft

Festett éhség

"- ... Szentségként kell imádnod az életedben résztvevő embereket! Így a napi élet egyfajta imádkozássá alakul át. Nem ám, hogy pénteken imádkozunk, a hét többi résén meg rettegésben tartjuk a világot.
- Allah sem erre szólít fel, biztosíthatlak róla.
- Nem. De azért időnként dzsihádra indultok, igaz?"

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

A könyv tanulsága, hogy az élet egy nagy szívás. A bardóról [a buddhizmusban a köztes, életek közötti állapot] ne is beszéljünk, amikor fekete halálistennők kaszabolnak halálra, utána felébredsz egy új életben, amikor is minden tanulságot elfeledtél, amit előző életedben kínkeservvel megtanultál. Majdnem olyan, mint minden évben megbukni matekból, csak ez esetben mindig elfelejted az előző év anyagát, ill. néha beléd csap az isteni szikra és felvillan a megoldás egy darabkája.

Komolyabban szólva, Kim Stanley Robinson alaposan próbára tette a türelmemet.
Alapvetően elég türelmes ember vagyok (lásd A. S. Byatt: Mindenem vagy Elizabeth Kostova könyvei LINK), nincsenek előre meghatározott, kőbe vésett elvárásaim az olvasmányaim iránt. Azzal is meg lehet venni kilóra, ha egy irodalmilag jelentéktelen könyv megnevettet nyomorúságos hangulatomban. De a vallási-politikai köldöknézegetésnek nagyon nem tesz jót a munkából és kialvatlanságból fakadó fáradtság.
Elővarázsolhatnám a "később újraolvasom, hogy értékelni tudjam a mélységeit és felfogjam az utalásait"-nyuszit a kalapból, de dugába dőlne a mutatvány, mert úgyse olvasom újra - örülök, hogy egyszer végigvonszoltam magam ezen a monumentális agytornáztató szörnyetegen - mert ezekkel a témákkal engem nem lehet megfogni. Legalábbis nem KST néha tankönyvi szárazságot elérő stílusában nem. Visszagondolva jókat röhögök magamon, amikor lelkendezve fogadtam az aranycsinálással és a fénnyel kapcsolatos kísérleteket, pedig a fizikával is ki lehet kergetni a világból.

"-... Most ugyanúgy mentesek vagyunk a pestistől, mint bármely más ország. Én már itt születtem. Edd csak meg a narancsodat.Bisztámí úgy is tett, de közben járt az agya.- Tehát a véletlen műve volt.- Igen. - mondta Ibn Ezra. - Szerintem.- Nem hiszem, hogy Allah ilyesmit megengedne.- Valamennyi élőlény szabad ezen a világon. Ráadásul lehet, hogy nem is volt teljesen véletlen műve a dolog. A Korán arra tanít bennünket, hogy tisztán éljünk, és a keresztények valószínűleg fittyet hánytak a törvényeknek - vesztükre. Disznóhúst ettek, kutyákkal éltek egy fedél alatt, bort ittak...- Mi errefelé semmi kivetnivalót nem látunk a borivásban - nevetett Zeya.Ibn Ezra elmosolyodott.- De ha a tulajdon szennyükben éltek, disznóhúst ettek, a tisztátalan kutyákat simogatták, leölték és megkínozták egymást, mint a keleti barbárok, fiúkkal háltak, és az ellenségeik hulláját kiaggatták a várkapukra - márpedig mindezt megtették -, akkor esetleg a pestist is maguk idézték elő maguknak, értitek, mit mondok? Maguk alatt vágták a fát.- De csakugyan annyira különböztek-e mindenki mástól? - kérdezte Bisztámí, és eszébe jutottak a zsúfolt és szennyes utcák Kairóban és Agrában.Ibn Ezra vállat vont. - Kegyetlenek voltak.- Kegyetlenebbek, mint Timur Lenk? - Nem tudom.- Kardélre hánytak-e mindenkit egy-egy város elfoglalása után?- Nem tudom.- A mongolok ezt tették, és mégis muzulmán lett belőlük. Timur muzulmán volt.- Akkor nyilván változtattak a viselkedésükön. Nem tudom. De a keresztények embereket kínoztak meg. Talán számított, talán nem. Minden élőlény szabad. Mindenesetre ők mostanra eltűntek, mi meg itt vagyunk."

A regény alternatív történelme onnan indul, hogy az 1400-as években a pestis Európa lakosságának, avagy a keresztények (a Könyv népe) 99%-át letarolja. Ha csupán regényötletként tekintünk rá, fantasztikus; rengeteget lehet a témán gondolkozni, röhögni, ahogy a könyvnyomtatással próbálkoznak, borzongani ezen az óriási "Mi lett volna, ha?" kérdéskörön, és csodálkozni, mennyire más és mégis mennyire ugyanaz minden (a nyomtatás is összejön). Ha csupán történelmi szempontból járja körül az író ezt a felvetést, valószínűleg imádtam volna a könyvet. De megértem, muszáj volt minden maximalizmust beleölni.
Tulajdonképpen kisregények füzéréről van szó, amelyeket csak a reinkarnálódott lelkek kapcsolnak össze; a téma, a helyszín, a stílus különbözik. A legtöbb történet (miután betájoltam a koordinátákat) tetszett, kettőnél (Az aszurák háborúja; Az első évek) vártam, hogy vége legyen már, a legjobban pedig a Kang özvegyet és a Nsarát élveztem, nagyon passzoltak a lelkivilágomhoz.
Két dolog kellemesen meglepett a feminista szempont és az ezt képviselő karakán nők, mit tesz isten, még Katima szultána Korán-értelmezését is élveztem ebben a kontextusban. Mr. Robinson kap egy piros pontot. A másik dolog, hogy ennek az angol professzorkülsővel megáldott fickónak van humora! Néha hangosan kuncogtam, kár, hogy ezeket az idézeteket nem jegyeztem fel, de elfogyott a hely a lapon és nem volt kedvem újat kezdeni. Ám a Csomolungmát ágyúzó iszlámokat nemigen felejtem el. Mért? Hát hogy iszlám legyen a világ legmagasabb hegye, hát persze.

Összességében elég felemás élmény volt ezt a könyvet olvasni. Talán pihentebb állapotban toleránsabb lettem volna vele, de akkor is elmaradt volna a hűha-élmény.

Ui.: elképesztően meglepődtem, hogy ez a MM-könyv nincs tele hibával, bár minden kiadványuk ilyen gondozásban részesült volna.

Eredeti cím: The Years of Rice and Salt
Sorozat: Metropolis Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2009
Fordította: Uram Tamás
Ár: 3990 Ft 

Áruház

Halál ideges leszek attól, hogy a legnagyobb hipermarketben nincs zselatinfix. Direkt oda mentem, mondván, egy helyen mindent összeszedek, ami kell, és hiába elérhető a fagyigéptől a combfixig minden, a síkegyszerű sütikellék hiányzik a polcról.
Egyébként nem szeretek nagy üzletekben vásárolni, mert egy óra, mire végigjárom az egészet és minden szükséges dolgot megtalálok. Ez jutott eszembe arról a nőről, aki mérgesen kifakadt a férjének, hogy nem találja a dobozos babot és inkább feladja.

A bevásárlás nagyon kimerítő tud lenni.

Ui.: tök jó, hogy kaptam ingyen papírszatyrot a Media Marktban. Az már annyira nem, hogy leszakadt a füle.

Elsüllyedt idő

"Liszi néha arra gondolt, bárcsak most állna meg az idő, így maradna most már minden változatlanul.
Mint a felhők, úgy úsznának el egymást sodorva az emlékek, mennyi felhő van, de mennyi, összetorlódó foszlányok, s fölöttük a napsütés, túlontúl sok könnyű emlék, és nem is maradna semmi más, csak a szinte már kibírhatatlan boldogság.
Nézte a göcsörtössé vált, megbütykösödött ujjait, a mosószertől kipirosodott, ráncos kézfejét a tisztára törölt asztalon.
Hiszen alig is tudná már megfogni a hegedűt, kicsúszna az ujjai közül a vonó.
Hiszen téved az, aki úgy hiszi, a teljesség, vagy netán a fájdalomnélküliség volna a boldogság.
Nem, a boldogság egyszerűen csak annyi, hogy elhisszük, nincsen is idő."

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?

- Kőrösi, az jó. De baromi nehéz róla írni - mondta a kedves reggelizés közben.
Felcsippentettem egy darab sajtot. - Szerfelett örülök, kb. másfél hónapja olvastam...

Kőrösi tényleg jó. Olyan gyönyörűen él ír, hogy ritmikája van a prózai szövegnek, többször előfordult, hogy újraolvastam egy-egy bekezdést, hogy minden betűje belém ivódjon. Mint amikor még egyszer végigszántasz a kanállal a fagyisdoboz alján, nehogy egy csepp élvezet is kárba vesszen.
Ráadásul véghez vitte azt a bravúrt, hogy kevesebb mint 300 oldalban családregényt írt, szépet, teljeset, történelemmel és semmi kis életekkel telítettet.
Azt szerettem benne a legjobban, hogy ezekben az emberekben nincs semmi különös. Az idő előrehaladtával egyre jobban kedvelem a hétköznapi szereplőket, akik még a saját környezetükben sem éppen kiemelkedő figurák - nem a helyi közösség oszlopos tagjai, nem szuper szakácsnők vagy a megyei verseny nyertesei. Csak szimplán emberek, kisebb-nagyobb sikerekkel és nagyobb-kisebb kudarcokkal. Meg olyan hibákkal, amik kívülről ordítva bökik a szemünket, de tudjuk (mert már vagyunk annyira bölcsek), hogy a saját életünk gubancaiban rendre megbotlunk. Ugyanígy.

"Ha a szívnek olyan sok kamrája van, miért nincsen legalább egy ablaka."

Ahogy telik az idő, egyre jobban szeretem ezt a történetet (és érzem, hogy előbb nagy Kőrösi-vásárlás lesz belőle), a dèja vu-szerű érzést, amit a szövegtestben felbukkanó, ismétlődő szavak, mondatrészletek keltenek. Olyan, mintha átélnénk a regénybeli múltat - úgy fonódnak össze a sorsok és az ismétlődő részek, mint az indák és kacsok az odesszai kereskedő karperecén, vagy mint a lépcsőház tégláiba kapaszkodó növény gyökere.

Stílusában felidézte bennem Halász Margitot és Békés Pált - mivel mindkét szerzőnek szeretem az írásait, örülök, hogy Kőrösi felzárkózott melléjük és tovább bővült a magyar szerzőim sora. Igen, itt a post vége (lásd a post eleje).

Kiadó: Kalligram
Kiadás éve: 2010
Ár: 2800 Ft

Csend

Amióta lezajlott a karácsony és a szilveszter (az év két nagy zombiapokalipszise) körüli hiszti és görcsös feszülés, eszméletlen nyugodt napjaim vannak. Elsején, miután letaroltam az internetet, ledőltem a kedves mellé olvasni. Bekuckóztunk, az ablakon lágyan kopogott az eső és olvastunk, csak egy macska hiányzott az ölemből - ahogy katacitának írtam, van egy macskák alakú lyuk a bensőmben, amikor távol vagyok tőlük - a tökéletességhez. Annyi minden történt az elmúlt egy hónapban, hogy alig bírtam feldolgozni. Olyan, mintha egy kifinomult szaglással bíró egyént minden másodpercben erős illatokkal zaklatnának, nem tudom jobban körülírni.:) Szükségem van egy belső csendre, ahol minden nyugodt és állandó, amit nem érnek el a külvilág ingerei - sem pedig a többi ember. Ez a csend kell ahhoz, hogy nagyjából kiegyensúlyozott legyek; ezáltal tudok blogot írni, olvasni, főzni, edzeni, beszélgetni, túlzás nélkül: létezni. 

Gyógyultra olvasom magam, jutott eszembe mosogatás közben. Tudjátok, bebújni egy könyv lapjai közé és ki se mászni napokig. Per pillanat a Szikomorfán születtemben lakom, utána nem tudom, hova teszem a székhelyem, de valami jó könyvbe.

(Állatira parázom, hogy fogom ezt megtartani a hétköznapokban.)

Ha továbbvezetem ezt a gondolatot: az olvasással őrzöm meg a maradék józan eszemet. Olyan szívderítő gondolataim vannak.

Forrás

A nagy év végi zárás

Hahh, a kukac tegnapelőtt átrágta magát A rizs és a só évein, tegnap pedig befejeztem A szennyből az Angyal újraolvasását (nagyjából tizenharmadik alkalommal). Könyves szempontból lezártnak tekintem az évet, úgyhogy lássuk, mit hoztam össze.

Hamarosan ilyen állapotok lesznek nálunk
Forrás

2014-ben az olvasott kötetek száma 112. Sikerült elég magas számot produkálni, ami jó, de nem feltétel a komfortérzetemhez - főleg, ha hozzávesszük, hogy húsz mesekönyvet olvastam. De nem akarok méricskélni meg latolgatni, van, aki 27 könyvet olvasott, más 200 felett van, szükségtelen ezen rugózni.
Aminek már jobban örülök, az az, hogy idén csak 35 könyvet szereztem be! Ezt kapjátok ki! Annyira odáig vagyok magamtól, hogy képtelen vagyok szavakkal kifejezni. Tizenkettőt vásároltam, nyolc reci volt, egy csere, és a galádok tizennégy könyvet ajándékoztak nekem. Remélem, annyira sajnáltok, mint én magamat. A december volt a legtermékenyebb hónap a maga kilenc beszerzésével, és január, március, szeptember, november a legjobb a nagy büdös nullákkal.
A fenti 35-ből 19-et olvastam el - igyekeztem év közben odafigyelni, hogy amit megveszek, el is olvassam. Ha a karácsonyra kapott köteteket nem számoljuk bele, ezen a téren is megállapíthatjuk a javuló tendenciát, azaz kigyógyultam a kényszeres vásárlásból, és nagyon remélem, hogy ez soha nem tér vissza.
Nem sok pénzt költöttem könyvekre, és, ha kivonom belőle az eladott könyvek árát, akkor még alacsonyabb lesz a szám. A legdrágább tétel a The Resurrectionist volt, A halál és a pingvin a legolcsóbb - előbbi 8,43 euró volt, utóbbi 330 Ft, mindkettőért boldogan fizettem.:)

Tehát, 112 könyvet olvastam, ebből 66 saját példány (az újraolvasottakkal együtt), e-book öt, kölcsön hatot kértem, a könyvtárból 29-et olvastam és mindössze négy szerencsés nyertest (A szél árnyéka; Madarak, vadak, rokonok; A Highgate temető ikrei; Szennyből az Angyal) olvastam újra - nem vagyok normális, de jövőre szeretném növelni ezt a számot.
A legrövidebb olvasmányom valamelyik mesekönyv lehetett, nem szeretek szőrszálhasogatni, úgyhogy kinevezem Rob Scotton lapozgatóját, a Russell, a bárányt legrövidebbnek. A leghosszabb pedig... A rizs és a só évei a 602 oldalával. Nagy volt ám rajtam a nyomás, hogy időben befejezzem.:) Vele lezárult az ajánlós játék, azaz mind a négy, a többiek által ajánlott könyvet sikerült elolvasnom, ők pedig a: Száll a kakukk fészkére (Nita), Egy nap a láthatatlan házban (pat), Őfelsége pincére voltam (vicomte), A rizs és a só évei (fezer).
Ha már így belejöttem, ismét kijelentem, hogy sikerült a Várólistacsökkentéssel is végezni, talán még augusztusban, összesen 17 beválogatott könyvet olvastam el. És már kész a jövő évi lista!
Magyar szerzőtől csak 17-et olvastam (ami, tekintve a mese-és verseskötetek számát, nem olyan impozáns), angolul négyet. Utóbbi miatt szintén ég a fejem, bár igazából többet olvastam, csak ezt-azt nem fejeztem be. Ja, és rettentően sajnálom, hogy a decemberi edzés kész katasztrófa volt, ez az önsajnálat bekezdése.
A nemzetiségek száma már fényesebb, asszem, húsz nemzet képviselteti magát az olvasmányaim között. Érdekes, év közben izgatottan lesem az olvasmánylistám alakulását, aztán most, amikor sürgősen meg kellene írni ezt a postot, nem nagyon van kedvem ezzel foglalkozni.:D Olvastam magyart, angolt, amerikait, franciát, németet, olaszt, argentint, csehet, indiait, oroszt, belgát, ausztrált talán, finnt, osztrákot, izraelit, svédet, kolumbiait, dánt, írt, spanyolt, és hopp, Conan Doyle skót!

Forrás

Az év sorozatának kis töprengés után Az elfeledett könyvek temetőjét nevezem ki, ha már idén két tagját is (újra)olvastam, a The Rose of Fire-t és A szél árnyékát. Meg Emilt se feledjük, a rosszcsont kissrácot, aki denevért szeretne, láthatatlan, beöltözik, és szegényke még rosszat is álmodik, bár ezzel a kalandjával még nem ismerkedtem meg.
A műfajok a szokásos keretek között mozogtak. Sajnos idén nem olvastam képregényt (miért nincs a Garfieldnak ISBN-száma?) és színművet, mesét azonban annál többet, húsz kötetet. A férfi-nő arány 59-55, ha jól számolom.
Sikerült néhány jelesebb szerzővel is megismerkednem; Kim Stanley Robinson, Robin Hobb, Kőrösi Zoltán, A. S. Byatt, Hrabal, Németh László, Amélie Nothomb, Ken Kesey, John Scalzi, Alice Munro, Orson Scott Card, Maurice Druon, Békés Pál, Ray Bradbury, Jonathan Safran Foer, F. S. Fitzgerald (miért van ennyi írónak két keresztneve?), Erdős Virág és Viktor Pelevin gazdagított többek között élményekkel.
Néhány, félig-meddig alapműnek vagy ilyesminek számító könyvet is elolvastam; Rém hangosan és irtó közel, A sátán kutyája, Fahrenheit 451, A nagy Gatsby, Szerelem a kolera idején, A titkos kert, Mrs. Dalloway, Száll a kakukk fészkére, Ha egy téli éjszakán egy utazó, Iszony, A Pendragon legenda, Kreutzer szonáta / Ki a bűnös?, Az Apró Dolgok Istene, Őfelsége pincére voltam, Mindenem.

Az idén olvasottak közül új kedvencet is avattam, a Száll a kakukk fészkére c. opuszt, továbbá A Highgate temető ikreit is feltettem a listára, mert ott a helye.
Néhány rossz könyvbe is belefutottam, Az év csalódása címet a World War Z - Zombiháború kapja meg. Nem sokkal marad el mögötte az Éjszakai cirkusz, de téptem a hajam a Hajszőnyegszövőktől, és a The Selectiontől is.
Az év meglepetése Jo Baker: Longbourn árnyékában c. műve lett, változatlanul nem értem, miért imádtam annyira, de azóta is jó emlékeim vannak róla.

Hirtelen kedvem támadt egy Top10 vagy efféle listát összeállítani, de az egyszerűen nem megy, így Top15 lett a vége. Nem sorrendben, hanem összevissza követik egymást:

    
   
    


Viktor Pelevin: T
Paula McLain: A párizsi feleség
Békés Pál: Csikágó
Caitlín R. Kiernan: The Drowning Girl
Alexandra Harris: Virginia Woolf
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
Dániel András: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)
Lionel Shriver: Születésnap után
A. S. Byatt: Mindenem
Stefano Benni: Gyorslábú Achille
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
Silvia Avallone: Acél
Riikka Pulkkinen: Igaz
Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? - Hazánk szíve
J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

Ez egy eléggé szőrösszívű felsorolás, rengeteg fasza könyvet olvastam ezeken kívül, de úgy szeretem az ilyen listákat. Volt néhány léleksimogatós vagy kabátkönyv is, abszolút kommerszek, úgymint a Déli álmok, a Blameless - Szégyentelen, a Longbourn árnyékában, az Oxfordi sorozat, a Lakodalmaink, a Vének háborúja, a Hogyan legyünk tökös csajok.
Szokásomtól eltérően ezt-azt félbehagytam. Régebben, ha fogcsikorgatva is, de a legrosszabbakat is befejeztem, idén viszont arra jutottam, hogy az idő túl kevés, hogy taszító könyvekre pazaroljam. Így vittem vissza a könyvtárba félig olvasatlanul A Rosie-projektet (szörnyen untam), amit kevés híján megvettem egy akcióban. Milyen jó dolog a mértéktartás! A Nitától kölcsönkért Átkozott balszerencse talán száz oldalig húzta. Nem bírtam elviselni Bori folyamatos hisztijét, kész.

Véget ért az év (ill. már megkezdődött az új, mert tegnap este félbehagytam a postot a krampuszpuli krampampuli kedvéért), és végére értem a bejegyzésnek is. Nem szeretek agyonkoptatott, unalmas frázisokkal búcsúzni, de mással aligha zárhatom le ezt a nyökögést: boldog, élményekben-olvasmányokban gazdag új évet kívánok mindenkinek!

A többiek (sokkal jobban szeretem a beszámolóitokat olvasni, mint a sajátomat megírni...):
Ilweran
zakkant
Gigi
szeee
katacita 
Nima
Dóri
PuPilla
Nikkincs
Nita
Miamona
Lobo
Catriana