Júliusi zárás

A múlt havi rekord után sikerült egy önmegtartóztató hónapot is összehoznom, ujjé:

 

Mindkettőt a Szandi Nagy Nyári akciójában vettem, ahonnan még simán össze tudnék szedni négy-öt kötetet, szóval önuralomból tripla piros pontot érdemlek, na.

Más is bűnözött:
Theodora
PuPilla

Művészettörténet - egy másik perspektíva

Daniel Arasse: Festménytalányok
Értékelés: 4.5 szőr az 5-ből

Én valójában nagyon szeretem a festményeket - meg a képzőművészetet cakkompakk -, csak marhára nem tudok időt teremteni neki. Tudooom, ez csak kifogás, de legalább addig eljutottam, hogy a látkörömbe helyezkedett ez a könyv, és a Szandi akciójának köszönhetően magamévá tehettem.
Ha már a megszexualizálásnál járunk, el kell mondanom azt, amit Arasse egyik beszélgetőpartnere a szerző szemére vet: ő tényleg mindig "arra" gondol! Esküszöm, ez a fickó simán elérné (ill. csak elérte volna, most látom a Wikipédián, hogy Arasse 2003-ban meghalt), hogy a művtöri órákon kókadozó sihederség tágra nyílt szemekkel figyeljen, ne pedig a padra borulva bóbiskoljon, különösen az váltana ki felettébb törvénytelen röhögést, ha elárulná, hogy az "ecset" szó latinul penicillus, aminek a jelentése "kis pénisz". És ezt még fokozza!
"Bizony, uram, kis pénisz, maga Cicero mondja, ecset, kis farok, kis pénisz. Ha belegondolnak, egy nagy távlatokat nyit előttünk. Jusson eszükbe, mekkora ecsetekkel dolgozott Velázquez. Külön gyártatta őket, hosszú és vékony darabokat, nem rövid és vastag típusúakat. A rövid és vastag, az Turner volt. Fel tudják mérni, milyen lenne így a művészettörténet? Itt megállok. Mindezt csak azért mondtam, mert mindig rá kellene kérdeznünk, hogy miért van kedve festeni egy festőnek, mihez van kedve, amikor fest, és hogyan jelenik meg ez a vágy a festményeiben. Bizony mondom, a festészet egész történetét újra kellene írnunk ebből a perspektívából."

Lehet, hogy e helyt néhányan arra gondolnak, hogy micsoda közönséges fráter Daniel Arasse, ízléstelen komédiát csinál a művészetből - nem így van. Elképesztő memóriával és lexikális tudással rendelkezik - amely előtt az egyik vitapartnere csodálattal adózik -, és igen, parádézik, de sosem téveszti szem elől a művészettörténetet, csak más szemszögből nézi. És ez a látásmód szórakoztatva magyaráz, vagy magyarázva szórakoztat, ahogy tetszik, számomra sokkal nagyobb kedvcsináló volt, mint egy szimpla képleírás, igen, elképesztően populáris vagyok.
Ebből a könyvből megtudhatjuk:
- mit keres egy kutya vagy egy cica egy festményen;
- az Urbinói Vénusz egy pin-uop (vagy nem);
- mit vizslat a tekintetével oly tüzetesen a Háromkirályok imádásán Boldizsár;
- továbbá azt, hogy mi a szőr szerepe a festészetben, és még sok más mindent.

A szőrös részt beidézem:
"De mielőtt folytatnám, elmondom maguknak, hogy nekem mi jut az eszembe Magdolnáról. Meg kellene írni a szőrzet történetét a festészetben. Se többet, se kevesebbet. Hogyan mutatják meg nekünk s hogyan takarják el, ki mutatja meg és ki takarja el, satöbbi. Szép művészettörténet lenne. Jó kérdéseket tennénk fel. Például mikortól datálhatók az első szőrös festmények? Két válasz is lehetséges. Az első akkor, ha női szőrzetről beszélünk. Nem szakállas nőkről, azok legalább 450 évesek; nem, olyan női aktokra gondolok, amelyeken látszik a szőr. Szerintem az első, legalábbis az, amelyik számomra érdekes, Courbet-től a Nő a hullámok között. A modell felfelé tartja a karját, és látjuk a szőrpamacsot a hónaljában. Courbet, szokás szerint, nem óvatoskodik. A tajték, amit a nő testére öntött, olyan, mint a sperma, mint egy magömlés eredménye, s ráadásul éppen alatta szignózta a képet, vörössel. Micsoda egy alak volt ez a Courbet!
Találják ki, mi a második válasz. Kevésbé ostoba, mint látszik: a szőrös festmény mindig is létezett, leszámítva a barlangokat. Hiszen a festéshez ecsetre van szükség, és az ecset szőrből van. Ilyenből vagy olyanból, mindenesetre szőrből. Tehát minden festmény szőrös."

A 100 történelmi tévhit mellett ez volt a másik non-fiction, amit mostanában olvastam, és ennek is élveztem az olvasását, bár az utolsó kép, az Udvarhölgyek fejezete kicsit nehezen csúszott le, lehet azért, mert "elfáradtam" az olvasásában, de már be akartam fejezni a könyvet.

Eredeti cím: On n'y voit rien
Kapcsolódó kötet: Festménytörténetek (előzmény)
Kiadó: Typotex [egyébként nagyon szimpatikus kezd nekem lenni ez a kiadó]
Fordította: Seláf Levente
Ár: 3200 Ft

Örülünk egy (néhány) megjelenésnek

Néhány hete került (ismét) a látóterembe Jennifer Egan, és hogy mennyire jó lenne, ha magyarul is kiadnák a könyveit. Meglepő módon a Libri az a kiadó, amelyik eleget tesz a kívánságomnak, nem pl. az Európa vagy a Park, akikre gondoltam:

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában
(Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad)

Ráadásul tök hamar itt lesz, július 31-én fog megjelenni, szóval a Libri tényleg a kedvemre tesz. Igaz, 3490 Ft lesz a bolti ára, de előbb-utóbb úgyis leakciózzák, én pedig elég türelmes vagyok ebből a szempontból.

Ez a fülszövege:

"A szokásos figurák mellett sétálunk el: a lepattant fazon a török kalapjában ma is ugyanúgy próbálja becsalogatni a népet a Casbah-ba, mint mindig, és a Condor és a Big Al's előtt is ott lebzselnek rendesen a kurvák meg a sztriptíztáncosok. Punkok jönnek szembe és röhögve rázzák az arcunkba az ismeretlen drogokkal teli, apró zacskóikat. A forgalom meg csak hömpölyög végig a Broadwayn, az emberek dudálnak és ránk integetnek a kocsiból, mintha egyetlen, óriási buli lenne az egész város."
Beszívott éjszakák és átbulizott nappalok, fülledt rockkoncertek és hűvös produceri irodák, féktelen ifjúság és pusztító felnőttkor. Jennifer Egan hamisítatlan rock'n'roll-regénye teljes keresztmetszetét adja az amerikai zeneőrület három generációjának, a 80-as évek punkzenekaraitól kezdve a 90-es évek zeneiparán át a nem is olyan távoli jövőig, ahol a rajongás a legnagyobb árucikk, és a csecsemők töltik le a legtöbb zenét a netről.
Hősei egytől egyig a nagy amerikai álmot kergetik: Bennie, a digitális tisztaságmánia gumipopjából kiábrándult zenei producer; a kleptomániájával küzdő Sasha; Lou, a tizenéves lányokat csábítgató, majd csúfos véget érő médiamogul; Scotty, az öregkorára rockikonná váló expunk gitáros; La Doll, a diktátoroknak dolgozó, bukott PR-zseni és Kitty Jackson, a 19 éves filmsztár és szexszimbólum is - ki több, ki kevesebb sikerrel. Ám az idő múlása és az elkerülhetetlenül bekövetkező felnőttkor végül mindannyiukat eléri, s csak egyetlen dolog marad, ami örök és állandó: a zene iránti végtelen szenvedélyük.

Jennifer Egan metszően okos, fergeteges humorú és felkavaróan érzelmes könyve olvasók millióit hódította már meg Amerikában. 2011-ben megkapta a Pulitzer-díjat, és azóta több mint 30 nyelvre lefordították."

Az ekultura.hu-n pedig az Európa őszi megjelenéseiről olvashatunk, van köztük néhány érdekesnek tűnő könyv.

100 történelmi tévhit

Mostanában rákaptam a nem fikciós művek olvasására, igaz, általában kell mellé valami könnyedebb, tehát szakaszosan olvasom őket, és, akárcsak a versek esetében, ezekről se tudok normálisan írni, sebaj.
Jé, végül sikerült annyit irkálnom róluk, hogy hellyel-közzel megérdemelnek egy-egy önálló postot is, váó.

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit
Értékelés:4.78 akármi az 5-ből

"Az igazság néha kiábrándító - a legenda sokkal érdekesebb." - mondja a kötet szerzője, és milyen igaza van!
Nima tavaly karácsonyra ajándékozta ezt nekem, nagyon jó választás volt. :) Az a fajta könyv, amely pont megfelelő a románokhoz szokott agyamnak, hogy földhözragadtabb dolgokat is befogadjon, ill. megfelelő alapot teremtsen nekik. Olvasmányos, szórakoztató stílus jellemzi a kötetet, jó választás a történelem iránt érdeklődőknek. Szerintem Hahner jó érzékkel válogatta össze a szinte mindenki által ismert téves dolgokat - Néró császár parancsára gyújtották fel Rómát, Marie Antoinette "Egyenek kalácsot!" reagálása az éhező emberekre, stb. - és a kevésbé közismerteket - például a május elsejei ünneplés eredetét vagy a bolsevikok körüli félreértéseket -, így megfelelően elegyednek a harsányabb elemek az unalmasnak/érdektelennek tűnőkkel.
Nagyon tetszett, hogy a kötet híres uralkodókkal, nevezetes személyekkel is foglalkozik, hihetetlen, hogy hosszabb (vagy rövidebb) idő alatt micsoda rombolást végeznek a pletykák és a végtelen emberi hülyeség. Persze sok minden nézőpont kérdése, de Hahner történészként nemigen engedhetett az esetleges személyes elfogultságának. Vegyük például Erzsébetet, "a magyarok királynéját"; Sissi a mai napig elképesztően népszerű a magyarok iránti szeretete és szépsége révén [engem sose érdekelt, a magyar történelemmel együtt vagy külön se], a kötetben viszont egy hiú, önző asszonyról olvashatunk. Nézhetjük úgy az 50 centis derekát, hogy igen, ez az, egy nő, pláne egy császárné, vigyázzon a vonalaira és törődjön a külsejével. A másik szempont szerint meg: ki a pokolnak kell darázsderék tengernyi szenvedés árán, és tényleg olyan fontos ez?
Mária Terézia volt a kedvencem. Nagyon keveset tudok róla, a legkisebb lányáról szóló könyvek szerzői többnyire részben őt hibáztatják Mária Antónia sorsáért, szigorú asszonynak mutatják, aki nem sokat törődött szeretetéhes lányával és csak az érdekelte, hogy a birodalom érdekeinek megfelelően adja férjhez. Ezzel szemben itt megtudhatjuk, hogy a férjével imádták egymást, és halálakor egy cédulát találták az imakönyvében, amin ez állt: "29 év, 6 hónap, 6 nap, ami évben 29-et, hónapban 335-öt, hétben 1540-et, napban 10781-et, órában 358 744-et teszen ki."
A jó öreg Viktória királynőt is csíptem (biztos anyakomplexusom van); a koronázásakor kijelentette, hogy "Nagyon jó leszek!" (hát nem imádnivaló?) és majdnem lehidaltam, 68 évesen nekiállt hindi és urdu nyelven tanulni.

Összeségében egy érdekes, érthető könyvet olvashattam, majd szeretném a testvérét, az Újabb 100 történelmi tévhitet is elolvasni - de nem mostanában, egy időre ezzel jóllaktam. Azon viszont csodálkozom, hogy egyikben sem szerepel a Báthory Erzsébet-féle vérgrófnőség. Ezzel kapcsolatban majd Nagy László: A rossz hírű Báthoryak c. könyvét fogom lapozgatni, egyszer már belelestem és kedvemre valónak tűnt.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2010
Ár: 3290 Ft

Két nagy és jó akció

Nem tudom, van-e még magyar könyvmoly az univerzumban, akinek még nem jutott el a tudatáig, hogy elkezdődött a Szandi Nagy Nyári akciója. Ebben mindig sikerül alaposan bevásárolnom - de szerintem még egyet se olvastam el közülük, szégyen und gyalázat -, de idén próbálom türtőztetni magam. Aha, persze, mondjátok ti. :)
Tizenhárom könyvet szúrtam ki, nagyon remélem, hogy ennyit nem fogok összeszedni, ide csak azokat szedtem össze, amelyek nagyon-nagyon tetszenek. És kihagytam a Macskabölcsőt, Plath naplóit, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde illusztrált kiadását, a Férfiidők lányregényét és Byron, Keats és Shelley verseit.

    

 

Ti miket szeretnétek vásárolni?

Ja, és a Geopen könyvei vannak soron a Könyvmaratonban, 35% kedvezménnyel, péntekkel bezárólag.

Adam és Evelyn

Igen, szeret, szeret és gyűlöl. Amióta szeret, azóta gyűlöl is. Mert különben nem volna itt.

Ingo Schulze: Adam és Evelyn
Értékelés: 3.8 pettyes szoknya az 5-ből
Kedvenc karakter: Adam


Ez a könyv is azok közé tartozik, amelyek nagyon, nagyon régóta várnak a sorukra, azt se tudom, melyik Európa akcióban vettem [ha már akció, tudjátok, hogy holnap kezdődik a Szandi Nagy Nyári Akciója?]. Az ilyen könyvek elővételére jó nekem a Várólistacsökkentős játék, és annyira megkönnyebbült a kis lelkiismeretes lelkem, hogy végre elolvastam ezt a könyvet, ennél már csak az lesz jobb, ha egyszer végére érek ennek a postnak meg a másik nyolcnak, ami még hátra van.

Felemás olvasmányélményt jelentett nekem a német szerző regénye. A kezdésnek bemutatott szituáció - Adam, a foglalkozása ellenére karizmatikus férfi a felforrósodott padlásszobában berendezett műhelyében kosztümkabátot igazít az egyik kuncsaftjára 1989 júliusában. Vagy augusztusában, tökmindegy, én július végére emlékszem. Adam női szabó. Elnevezi az ügyfeleit, a múzsáit és más módon teszi nekik a szépet. Ezen a napon, a dögmelegben hiába bújik a szekrény mögé, Evelyn, a fiatal párja, tulajdonképpen a felesége, észreveszi azt, amit nem akart észrevenni, amire nem volt kíváncsi. Evelyn nyaralni is szeretne végre, az új Ladával, de Adam még nem intézett semmit, és nem úgy néz ki, mint aki szeretne elutazni a Magyar Népköztársaságba, a Balaton partjára. Élete dühösebbik fele kocsiba vágja magát a barátnőjével és annak paprikajancsi unokatestvérével, és útnak indulnak. Adam szereti Evelynt, ezért beül Heinrich-be, a nagy becsben tartott 61-es Wartburgba, és nekivág az útnak Elfivel, a teknőssel és két kanna benzinnel felszerelkezve.

A Balatonig tartó NDK-s road movie hangulat nagyon tetszett, a különféle, a korszakra jellemző kalandok - kicsit sajnáltam Michaelt, de nagyon nevettem rajta, amikor nem jutott át a határon és az angyalkinézetű határnénik kegyetlenül átvizsgálták - és a régi, jó, jellegzetes balatoni hangulat (avagy hogyan hintsünk sót a sebbe). Ám amikor a regény kezdett átfordulni egy depresszív, kilátástalan hangulatú kísértésbe, kiestem aAdam és Evelyn ilyennek tűnt. Nem tudom, mi volt a váltás oka, szándékosan változott-e meg a könyv stílusa vagy csak szimplán így alakult, de a 89-es határnyitás és a páneurópai piknik nem csigázott fel, amelyen nem segített a szinte csak párbeszédből álló, néhol kifejezetten töredékes elbeszélésmód.

ritmusából. A történelemnek olyan időszaka ez, amivel csak könnyed hangulatú könyvek révén tudnék megismerkedni (mert komolyabban nem érdekel), és az

A változás ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, a kb. félig kitartó kedélyes szufla nekem elegendő, hogy pozitív élményként maradjon meg az emlékezetemben Ingo Schulze regénye.

Eredeti cím: Adam und Evelyn
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2009
Fordította: Nádori Lídia
Ár: 3400 Ft 

Angela Vicario elvesztett tisztessége

"Akkor mindketten nekiestek, és valósággal beleszögezték a kapuba: felváltva dolgoztak a kések, könnyedén, ők pedig egy fényes víztükör tetején lebegtek, mely a félelem túlsó oldalán fogadta őket. Meg se hallották, hogy az egész falu egy emberként kiabál, megrettenve a saját bűnétől. »Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy lovon vágtat« - mondta Pablo Vicario a bírónak. De aztán egyszer csak mindketten ráébredtek a valóságra, mert már olyan fáradtak voltak; Santiago Nasar viszont csak nem akart összerogyni. »A fenébe is, öcskos - mondta nekem Pablo Vicario -, el se tudod képzelni, milyen nehéz megölni egy embert!«"

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
Értékelés: 5 cukornádpálinka az 5-ből
Kedvenc karakter: -


A Száz év magánnyal kitört rajtam a Márquez-elmebaj, és némi kitérő (Jessie Lamb testamentuma) után elolvastam az itthon található második, egyben utolsó kötetet a szerzőtől - de, amióta ezt elolvastam, Heloise megajándékozott a Baljós órával, ezúton is köszönöm neki. :)
Ez a picinység egészen más, mint Márquez alapműnek tartott regénye, és nemcsak a terjedelme miatt. Olyan, mint egy olvasmányos jegyzőkönyv, és voltaképpen az is - az elbeszélő, ha jól emlékszem, egy fiatal író gyűjti össze a kötetben található tényeket, a vallomásokat, a saját és mások megállapításait, hogy végre lezárhasson egy különös gyilkosságot - és rájöjjön arra, hogyan történhetett meg, és hogy "megpróbálja összerakni az emlékezet eltört tükrét".

Az eset azért furcsa (vagy azért tűnik furcsának), mert elkövetői nyíltan hangoztatják szándékukat: meg fogják ölni Santiago Nasart, mert a fiatal férfi - aki mindig fákkal álmodik, és az anyja rosszul értelmezi álmai jelentését - elvette a húguk, Angela tisztességét, legalábbis őt nevezi meg lánysága elrablójának.
Az egész esetben van valami groteszkül komikus. A faluban hajnali hat órára mindenki tudja, mire készül Pedro és Pablo Vicario, mégis, senki nem tesz semmit - valószínűleg azért, mert nem hiszik el. Talán azért sem, mert a fivérek, akik péntek óta nem aludtak, viszont egyfolytában ittak (mintha lehetséges lenne napokon keresztül ébren maradni, úgy, hogy az ember járni is tudjon, emellett állandóan piálni), nem tűnnek vérszomjas bosszúállóknak, ellenkezőleg - mintha azt akarnák, hogy állítsa meg őket valaki. De senki nem tesz semmit, a gépezet, kelletlen csikorgástól kísérve, életre kel, és a fivérek otrombán halálra szurkálják Santiago Nasart. Teljesen abszurd és lehetetlen, hogy egyedül ő nem tudja, mit terveznek ellene tenni, és senki nem tudja figyelmeztetni, az elöljáró pedig szólni akar a kapitánynak, de előtte még dominózik egyet. Santiago Nasar holttestét az elemi iskolában boncolják fel, több kárt okozva, mint a gyilkosai.

Hangulatában kicsit hasonlít a Száz év magányra, maga a gyilkosság is olyan, mintha a Buendíákkal történt volna meg és átfedések, utalások is vannak, például Pablo Vicario ötvös lesz, megjelenik az ezredes és Iguarán doktor.
Szerettem olvasni ezt a történetet, kicsit visszarepített Macondóba, ahová Heloise-nak és egy titokzatos ajándékozónak:P köszönhetően még kétszer visszatérhetek.

Eredeti cím: Crónica de una muerte anunciada
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1982
Fordította: Székács Vera
Ár: pár száz forinttól

Kizökkent idő

"Állt a könyvespolc előtt. Könyvek: életet-vért rejtenek, halhatatlan szellemekét. Költők: az emberiség törvényhozói. Semmi kétség efelől."

Virginia Woolf: Felvonások között
Értékelés: 3 szögezmény az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Szégyenszemre ennyire rövid postot kap Ginny néni harmadik olvasott könyve, ami az utolsó volt a megírtak sorában. A kuszasága, töredezettsége részben talán ennek köszönhető, másodrészt az írőnő állapotának, és nagyon remélem, hogy a harmadik rész, Tandori fordítása kimarad. Görcsösen féltem tőle, hogy milyen lesz VW az ő tolmácsolásában - eddig szándékosan elkerültem, lásd Saját szoba és Flush -, és az első találkozás nem oldotta fel bennem a feszültséget. Csak az nyugtat meg egy kicsit, hogy ahol a szöveg kitisztult
Ha ezt olvasom elsőnek Ginny nénitől, biztos, hogy a maradék (ön)bizalmam elmegy iránta, sokszor elvesztettem a fonalat, és még abban se vagyok biztos, hogy ami érthetőnek tűnt, valóban jól értelmeztem. Talán egyszer, ha már érettebb - és Ginny néni lelkivilágában jártasabb - leszek, újraolvasom. Egyúttal sürgős szükségét érzem, hogy belekezdjek egy másik művébe, hogy megbizonyosodjak róla, nem bennem romlott el valami.

Eredeti cím: Between the Acts
Kiadó: Európa
Fordította: Tandori Dezső
Ár: 2200 Ft (A Szandi nagy nyári akciójában vettem tavaly)

Arany és vér

"A vízvezeték fekete szál volt az éjszaka szövetében, de mögötte volt, és Pantera nem hányta el magát, nem vesztette el az uralmát a hólyagja fölött, nem üvöltött hangosan rémületében, amikor végigmászott a hosszú betonvályúban, amelyet olyan kőoszlopok tartottak, hogy szemre talán még azt sem bírták volna ki, ha egy rühes kecske hozzájuk dörgöli a hátát."

M.C. Scott: Róma - A király eljövetele
Értékelés: 4.9 mozaikminta az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Én biztosan üvöltöttem volna, mint egy sakál (és a többiek ekkor lehajítanak, hogy legalább ne buktassam le őket), az se kizárt, hogy bepisilek, szóval inkább vessenek két éhes (de akkor már nagyon éhes) tigris elé. Vagy mégsem. Őszintén örülök, hogy nem kerültem kényelmes kis XXI. századi életem során ilyen döntési helyzetbe, amikor még a keresztre feszítés veszélye sem fenyeget, de hát nem vagyok én sem ókori szuperkém, se berber vadász, se harcos hercegnő.

Igazán örülök, hogy az Agave kiadja M.C. Scott Róma-sorozatát, de miután befejeztem az 596 oldalas első részt, a napokban pedig a 444 oldalnyi másodikat, gondolatban mérgesen grimaszoltam az írónőre, és megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye egy szövegszerkesztő nélküli világról. De nem venném el tőle a billentyűzetet se, mert a terjedelme ellenére gyorsan lehet vele haladni - ezzel a résszel pedig különösen gyorsan végeztem, mert elég izgalmasra sikerült, ráadásul hülyére aggódtam magam a berber vadásznő, Iksahra gepárdjáért.
Spoiler miatt nem beszélhetek az izgalom okáról, csak annyit tudok mondani, hogy Szaulosz, aki ezúttal Jeruzsálemet és a hébereket akarja elpusztítani, hogy az általa preferált jóslat beteljesüljön, megint iszonyatosan feldühített, nem igaz, hogy ez a simaképű hólyag hogy törtet előre, és hogy ennyi ember zokszó nélkül elhiszi a hazugságait.
A cselekmény bonyolultabb volt A római kéménél, szó szerint mindenki követ mindenkit, és még azt is megtudhatjuk, hogyan lehet fél tucat páncélinget, kardot és egy gepárdot becsempészni egy sánta öszvéren egy lezárt városba. A jellemábrázolásnál úgy éreztem, kicsit megszaladt az írónő keze, mindenki veszélyes, ügyes harcos, még a tizennégy éves hercegkisasszony is, akit egy Agamemnón (!) nevű rabszolga tanított titokban. Ehhez kapcsolódik a túlzásba vitt patetikus hangnem (például: "Szemöldöke egyenes vonalát egy isteni kéz rajzolta meg."), ami illik a történethez, de az én ízlésemnek kicsit sok volt.

Nehezen tudok sorozatok részeiről érdemben (és főleg hosszan) írni, erről se. Érdekes, izgalmas történetfolyam, ahol Seneca kémfőnök, a Tarsusi (Szent) Pál a tanítványa, akinek elborul az elméje, és a nyomába ered Sebastos Pantera, a Britanniában szolgált, élt és tévedésből megfeszített kém, imádnivaló. Erről jut eszembe, hogy el kellene olvasni Saylortól a Birodalmat, a Gordianus-sorozatot folytatni és elkezdeni McCullough Róma-sorozatát is, meg valahol ott van Suetonius munkája is. Nem, Plutarkhosz nincs, á, dehogy.

Valószínűleg jövő ilyenkorra jön a harmadik kötet, melynek beszédes címe: The Eagle of the Twelfth. Egyébként ez a sorozat négy részes lesz?

Ui.: Külön tetszett a Maszadával kapcsolatos rész, szeretem, ha a csekélyke történelmi tudásom egységes egészet alkot, és erről az erődről van némi információm, a Galambok őrizőinek hála.
Ui2.. a Boudicát is el akarom olvasni, nagyszerű. Cirka kétezer oldal, egyem a szíved, kedves Manda.

Eredeti cím: Rome - The Coming of the King
Sorozat: Róma 2.
Kiadó: Agave könyvek
Fordította: F. Nagy Piroska
Ár: 3480 Ft
Az írónő honlapja

Az elmúlt dolgok sötétje

"Az ének akkor szép, ha hamar véget ér, és akkor jó, ha igazsággal végződik. Úgy tartották, hogy jobb időben elhallgatni, mint ha az ének közepén hallgattatják el az embert. Neked, aki meg akarsz tanulni finnül, ezt tudnod kell, mert a finn nyelv egyetlen, soha véget nem érő ének. A finn nyelvet csak énekelni volna szabad, ez az igazi formája, az igazi morfológiája. Beszélni a finn nyelvet olyan, mint egy költeményt prózában előadni."

Diego Marani: Új finn nyelvtan
Értékelés: 3 abessivus az 5-ből
Kedvenc karakter: Olof Koskela

Sok éve hallott szavakat írok le újra, mintha egy régi emlék csikorogna a fejemben. A kezem még emlékszik a szavak formájára, de a jelentés messze visszhangzik a fejemben. Suuri maa. Kengät. Sininen. Pidän sinusta.
Rakastan sinua.

Már akkor érdekelt ez a könyv, amikor még semmit nem tudtam róla a címén kívül. Egy emlékezetét és anyanyelvét vesztett férfiról szól, akit súlyos fejsérüléssel egy kórházhajó fedélzetére visznek Triesztben. Az ott dolgozó katonai orvost, Friari doktort - akit hazájához, Finnországhoz egyszerre béklyózza honvágy és gyűlölet - megindítja az ismeretlen személy zubbonyán látható név: Sampo Karjalainen. Habár a férfi menthetetlennek látszik, Friari kitartásának hála magához tér, de olyan súlyos a sérülése, hogy újra kell tanulnia a finn nyelvet és a doktor segítségével Helsinkibe utazik, hogy megtalálja elveszett életét.

A regény alapötlete nagyon érdekes, alig vártam, hogy a kezembe kerüljön és olvashassam, de sajnos árnyékra vetődtem... Azt vettem észre, hogy elolvastam negyven oldalt, és nem érzek semmit. Hatvan, száz, százhúsz oldal, és még mindig semmi. "Sampo Karjalainen" sorsa nem érintett meg, nem ébresztett bennem érdeklődést, izgatottságot, még csak sajnálatot sem, szerintem Diego Marani tehetsége, tapasztalata kevés volt ahhoz, hogy regénnyé fűzzön egy ötletet és a nyelvről való gondolkodását. Egyedül Friari doktor volt képes érzelmet kiváltani belőlem, de az se pozitív volt; iszonyúan mérges voltam rá, amiért hagyta, hogy a saját élete, a hazájához való viszonya kivetüljön a páciensére - nagyon nagy hibát követett el.
Koskelát viszont kedveltem, szinte én is a jegeces sekrestyében ücsörögtem, hallgattam a Kalevalát, gyakoroltam a fokváltakozást (bár az elég jól ment anno), de a koskenkorvából nem voltam hajlandó inni, bármennyire is bizonygatták, hogy némi meleget ád. A lelkész szenvedélyes előadásai voltak regény legjobb pillanatai számomra, ezek hagytak nyomot bennem és ezekért nem bánom, hogy elolvastam a könyvet.

"A névszó az első, amit az ember valamely nyelven megtanul. Mert megnevezni annyi, mint megismerni. Ezért nem lehet Isten nevét kiejteni, mert magabízó dolog volna, ha valaki meg akarná ismeri őt. A név valamely dolog lényegi része, arra szolgál, hogy az illető dolog általa megismerhető legyen. Finnül 'megismerni' annyi, mint tietää, tie pedig annyit jelent: 'út, utca'. Ugyanis nekünk, finneknek a megismerés a sötét erdőből a napfényre vezető út, és aki a régi időkben ismerte az utat, az volt a varázsló, a sámán, aki hallucinogén gombákkal bódította magát, és kilátott az erdőből, a valóságon túlra. Végtére is igaz, hogy a megismerés utazás, és a lehetséges utak száma végtelen. A finn nyelvben a névszó megfoghatatlan, a tizenöt nyelvtani esetben lehetséges deklináció sokaságában rejtőzik, és ritkán hagyja magát rajtakapni alanyesetben. Mert a finn nyelv nem kedveli a cselekvést végző alany fogalmát. Ilyen módon senki sem hajt végre semmit, minden magától történik, mert meg kell történnie, az alany nem más, mint egy dolog a sok közül, ami megtörténhetett volna. A finn mondatban a szavak úgy keringenek az ige körül, mint mellékbolygók egy égitest körül, és abból lesz az alany, amelyik legközelebb kerül az igéhez. Az európai nyelvekben a mondat egyenes vonal. A finnben kör, amin belül történik valami. A mi nyelvünkben minden mondat megáll önmagában, más nyelvekben szükség van szövegkörnyezetre, hogy létezni tudjon, különben nem jelent semmit."

A különféle olvasatokat is értékeltem, ebben ügyes volt az író; a főhősnek a neve a mindene, az egyetlen tulajdona, ebből kiindulva, elismerésre méltó kitartással építi újjá saját magát a személyiségét és a finn nyelvet is. Egy másik értelmezés a Koskela által megjelenített valláshoz, hithez kapcsolódik - ugyanis a Biblia finnül Raamattu, ami magyarul nyelvtant jelent és a lelkész szerint "Az élet szabályok összessége. A szabályon túl van a hiba, a meg nem értés, a kárhozat." A nyelvtan pedig szabályok halmaza, amelyek tulajdonképpen kordában, keretek között tartják a szilaj, zabolázhatatlan nyelvet. Ezenkívül ott van a főhős (feltételezett) keresztneve, a Sampo, amely a Kalevalában is megjelenik; a varázserejű szampóról nem derül ki, pontosan micsoda, de nagyon értékes, a szembenálló felek ezért harcolnak, megléte örök boldogságot, elvesztése valósággal átkot von maga után.
A történetnek elég nyomasztó a hangulata, nemcsak a főszereplő magánya és elszigeteltsége, hanem a háború miatt is, amely úgy jelenik meg, mint a Koskela által annyira gyűlölt orosz/szláv fenyegetés; állandóan lehet érzékelni, mintha valaki a hátunk mögött állna vagy mintha a perifériás látómezőnk szélén bujkálna.

A történetnek van még egy nyugtázása: (ismét) bánom, hogy hagytam elveszni ezt a nyelvet.

Eredeti cím: Nuova grammatica finlandese
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lukácsi Margit
Ár: 2900 Ft
Az író wikipédiás szócikke

Tartósított némaság

„Eltöltött a hatalom érzése, ahhoz hasonló, mint amikor a nagynénémnek, Mandynek segítettem a színházban. Ahol ő, amellett, hogy bábokat és maszkokat készített a gyermekelőadások számára, világosító is volt. Néha szünidőben odaengedett a reflektorhoz. A forró lámpatestnek olyan a kerete, akár egy fogantyú. Úgy kell elfordítani és megbillenteni, hogy a fénysugár kövesse a színész mozgását, aki így minden pillanatban ragyogó fényben áll. Ehhez persze előre tudni kell minden mozdulatát. Egy ideig én is színházi világosító szerettem volna lenni. Csak ülni a fényvezérlő pult mögött a sötétben a sok szerkentyűvel, és nesztelenül forgatni a forgatókönyv bejelölt lapjait. Akkor fénnyel áraszthatnám el a szereplőket, az én kezem nyomán kelne és nyugodna a nap, lángolna fel a színpadon a tűzvész, vagy elevenedne meg egy derűs nyári reggel. Ezúttal is ehhez hasonló érzés töltött el.”

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Értékelés: 3.6 szilvalekvár az 5-ből

Kedvenc karakter: Jessie apja

Még mindig nem tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Jelenleg úgy érzem, nem rossz, de néhány helyen sántít a történet és Charlotte Simmons óta nem idegesített fel ennyire egy szereplő.
A (valószínűleg nem túl távoli) jövőben játszódó történetben bioterroristák a Föld teljes lakosságát megfertőzik az AHS nevű betegséggel, ami életveszélyt jelent a teherbe eső nőkre, ezért veszélybe kerül az emberiség sorsa. Az általánossá váló világvége-hangulatban sokan öngyilkosok lesznek, lányokat, gyerekeket rabolnak el, mindennaposak a konfliktusok, a tüntetések, és természetesen mindenki hibáztat valakit mindenért, a környezetszennyezéstől az AHS-ig, ráadásul teljesen normális, ha márciusban tél van. Ebben a világban - ahol az emberek minden borzalom ellenére megpróbálják fenntartani a normális életüket, ahogy ezt mindig is tették - él Jessie Lamb, a beszédes nevű tinédzser lány, aki a szülei és az olvasók legnagyobb szerencsétlenségére most éli a lázongó korszakát.
Jessie, a többi kamaszhoz hasonlóan, dühös, úgy érzi, az előző nemzedék a felelőtlenségével ellopta tőlük a jövőt és az ő hibájuk mindaz, ami történt. Valószínűleg természetes ebben az életkorban, hogy a szüleiket hibáztatják mindenért, és hogy azt érzik, ők mindent jobban csinálnának (még hogy nem háborúznának, aha!), de ennyire jól tudnak dirigálni ezek a kölykök, és olyan okosnak érzik magukat, miért nem képesek egy emberöltővel hátrébb tekinteni?

"A te életed valósága az én álmom."

Maradjunk inkább Jessie-nél. Fokozatosan alakul ki benne a döntése, azt hiszem, Jane Rogers - közte és a főhőse között 45 év a korkülönbség, hogy Jessie hiteles szereplő legyen, ifjúsági regényeket olvasott, állítása szerint Anne Frank tette rá a legnagyobb hatást - jól érzékeltette ezt a folyamatot és a lány lelkivilágát, érzéseit. Olyannyira, hogy legszívesebben szájon vágnám ezt a csajt. Jessie, te komolyan ilyen hülye vagy? Azt hiszed, a nagyságos szilvalekvárodban nincs mesterséges adalékanyag, mint a pizzában? Hogy a krumplihéjak szelektálásával megváltoztatod a világot? Vagy azzal, hogy megöleted magad?
Nem, Jessie szerintem nem hős, csak egy fiatal idealista, aki annyira tehetetlennek érzi magát a kialakult helyzet miatt, hogy úgy dönt, muszáj megtennie ezt a lépést - de tette következményeit nem fogja fel. Az tetszett, hogy Jessie bevallja, elege van a szüleiből (szintén életkori tartozék, hogy gyerekesnek meg hülyének nézi őket, de ettől függetlenül Jessie megkapja tőlem a harmadik taslit, mert a szülei egyáltalán nem hülyék), egyszer pedig megrohanja az érzés, hogy vágóhídra terelt birka, tehát nem magasztos hősnek próbálja beállítani magát. De annyira irritált ez a lány, annyira nem tudtam azonosulni vele, hogy bevallom, nem érdekel, mi történt vele, hidegen hagy, hogyan végződik a történet.
Egy másik szereplő viszont sokkal közelebb került hozzám. Ő Rosa, aki szintén részt vesz az embrió-programban. Erősen festi magát, gótnak öltözik, az osztály ribancának tartják, aki állítólag drogozik, mégis jobban meghatott a története, mint a betonfejű, szemellenzős Jessie-é. Miért? Mert esetlen, és annyira emberi, hogy már fáj. Tulajdonképpen egy szerencsétlen gyerek, akin mindenki - akarva vagy akaratlanul - taszított egyet, hogy még lejjebb csússzon a lejtőn. A programba a vélt értéktelensége miatt jelentkezik és úgy zabálja a hirtelen felé forduló pozitív figyelmet, hogy sokkal szimpatikusabbá válik a főszereplőnél. És neki tudjuk, mi lesz a sorsa. Jane Rogers akaratán kívül (?) előrébb léptetett egy szereplőt. Dehogyis, direkt állítja ellentétbe a két lányt. Az írónő nem buta, úgy játszik az olvasók érzéseivel (meg az idegeikkel), hogy öröm nézni.

Azt hiszem, ez a könyv nem rossz, sőt. Hogy nekem jó volt-e, azt nem tudom, de impulzív, elgondolkodtató, sokáig rágnivaló kérdéseket feszeget.

Ui.: ha valakit érdekel egy hasonló témájú disztópia, olvassa el Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséjét, meg persze ott van P. D. Jamestől a The Children of Men (csoda, hogy nem adták ki magyarul), utóbbit Jane Rogers maga is olvasta.

SPOILERes, rágnivaló kérdések és vélt logikátlanságok:
- Jessie azt mondja, ha nem esik teherbe, folytatja az életét, mert ez a sors jelzése - ez szöges ellentétben áll a gondolkodása eddigi menetével;
- Nem értem, a juhok felhasználása miért perverz gondolat, amikor a saját féltestvérét ültetik be a méhébe;
- A döntésével érzelmileg tönkreteszi a szüleit, és azzal próbálja kárpótolni őket, hogy azt akarja, ők neveljék fel a gyerekét (aki egyben a féltestvére). Szupi, Jessie, komolyan, a szimpla klónozás jobb ötlet lett volna;
- Hogyhogy nem kell ehhez beleegyező nyilatkozat, az Egyesült Államokban, ahol az alkoholfogyasztást is a 21 éves korhoz kötik?;
- Ez a 16 éves korhatár nekem nagyon hatásvadász, az írónő nem tudta megetetni velem, hogy tényleg ez a legideálisabb kor. Nem vagyok orvos, de nem hiszem, hogy például egy 18 éves lány sokkal rosszabbul viselné ezt a betegséget, mint egy két évvel fiatalabb;
- Jessie-t kirabolják, az iPodját is elveszik, később mégis arról olvasunk, hogy zenét hallgat rajta;
- Az Iphigeneia-párhuzam erősen sántit; Iphigeneia-t a tudtán kívül feláldozták Artemisznek az apja hülyesége miatt - Jessie apja a legszimpatikusabb, legnormálisabb szereplő, így pláne hülyén mutat ez -, és szerencsétlent azzal csalták Auliszba, hogy férjhez adják Akhilleuszhoz. A Jézusra való utalás, mármint ennek a szándéka sokkal helytállóbb.
- Megtámadja a saját apját egy üvegdarabbal, és meg is sebesíti, ez nálam teljesen kivágta az érzelmi biztosítékot;
- PuPilla a saját postjában orvosi és fordítási hibákat feszeget, nekem a "facér" és a "brancs" szavak ugrottak ki nagyon a szövegből, ezeket nem használja egy mai tizenéves.

Eredeti cím: The Testament of Jessie Lamb
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Béresi Csilla
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

Az élet szép

"- A kórházban erőnek erejével életben tartanak, Momo. Törvényeik vannak rá. Pont, mint a nürnbergi törvények. Azt te nem ismered, fiatal vagy hozzá.
 - Soha semmihez nem voltam fiatal, Rosa mama."

Émile Ajar: Előttem az élet
Értékelés: 5 emelet az 5-ből
Kedvenc karakter: Rosa mama


Történt egyszer [mert ezt a könyvet se a közelmúltban olvastam], hogy nagyon elegem lett a világból és magamból, ezért meglátogattam Romain Gary barátomat, azaz Romuskát, akivel A virradat ígérete óta nagy spanok vagyunk.
Elsoroltam a barátomnak, mi minden bántja az érzékeny kis lelkemet, miután vendégszertőn megpaskolta maga mellett a homokot a Big Sur-i tengerparton. Panaszáradatom végeztével együttérzőn, mégis csúfondárosan rám mosolygott, és azt mondta, ha nem bánom, elmesél egy történetet.

Így ismerkedtem meg Momóval, a Párizs nem fényes, nem színpompás külvárosi negyedében élő kiskamasszal, aki számos társával együtt Rosa mama kurvagyerekbömböldéjében nevelkedik, tekintélyét a napra pontosan érkező ötszáz frank biztosítja. De Momo egyébként is különleges; fiatal kora ellenére felnőtt, akinek hihetetlen éléslátását a gyermeki énje adja.
Engem az ragadott magával a legjobban ebben a könyvben, hogy micsoda feszültséggel teli ellentét van Momo helyzetében - ő teljes szívnyugalommal vesz tudomásul és nyugtáz olyan dolgokat, amik egy hétköznapi körülmények között élő embert elborzasztanak.

Lehetne még beszélni a felelősségről, a szeretetről, az etnikai és nyelvi kérdésekről a könyv kapcsán, de utóbbihoz nem értek, az előbbiekről pedig Momo sokkal nagyobb ékesszólással :) beszél, mint én. Olyan ez a kis regény, mint egy zárójelbe tett szívdobbanás.

További Momo-aranyköpések (kicsit sok, de így alaposan szelektáltam):

"Sosem szerettem fájdalmat okozni az embereknek, én filozófus vagyok."
"- Ez az én zsidó rejtekhelyem, Momo.
 -Ja, akkor jó.
- Érted?
- Nem, de nem számít, megszoktam.
- Oda bújok el, amikor félek.
- Amikor mitől fél, Rosa mama?
- A félelemhez nem kell ok, Momo."
"Én nem játszottam a többi kiskrapekkal, túl kicsik voltak hozzám, kivéve a ftyülő-összehasonlítósdit, és Rosa mama dühöngött, mert ki nem állhatta a fütyülőket, olyan sokat látott már életében."
"Ha az embernek senkije sincs, aki szeresse, akkor az hájjá változik."
"De én nem vagyok úgy oda a boldogságért, az élet még mindig jobb. A boldogság egy nagy rakás szar és szemétláda, móresre kéne tanítani."
"A vanília a legjobb dolog a világon."
"Az emberek félnek tőle, hogy gyereket találnak gázolni, és élvezet volt érezni, hogy nem voltam mindegy nekik."
"Hamil úr mondja, hogy szavakkal mindenre képes az ember, gyilkolni se kell, és majd ha lesz időm, akkor kipróbálom."
"Nagyon szép nő volt, ahhoz képest, hogy férfi..."
"Azt gondoltam magamban, hogy milyen jótét cselekedet volna, ha Hamil úr feleségül venné Rosa mamát, mivel mind a ketten benne vannak a korukban, és együtt mehetnének tönkre, ami mindig örömtelibb."
"Irtózott a kolerától, ami nem higiénikus, és a koszt szereti. Én nem ismerem a kolerát, de azt hiszem, mégse lehet olyan mocsadék, mint ahogy Lola asszony mondja, csak egy betegség, ami nem tehet róla. Sőt néha legszívesebben megvédtem volna a kolerát, mert ő legalább nem a saját hibájából olyan, amilyen, sose akart ő kolera lenni, csak így alakult."
"Én is mosolyogtam, de belül legszívesebben megdöglöttem volna." - Milyen ismerős ez az érzés...
"Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."
"Rosa mama azt mondja, hogy az élet lehet nagyon szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell."

Eredeti cím: La vie devant soi
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1980 Ft
Ár: pár száz forinttól

"Neki a szépség az volt, ami a hívőnek az Isten."

"- Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint a kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából lelki vívódások és gyötrelmek között. És nem adatott meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszhangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell."

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja
Értékelés: 3.7 költött gazember az 5-ből

Bajban vagyok ezzel a könyvvel. Az egyik oldalon az áll, hogy tetszett a történet - eddig ahány festővel, festészettel kapcsolatos történetet olvastam, valamennyi kedvemre való volt -, a másikon pedig az, hogy rettenetesen irritált az elbeszélő személye és stílusa.
Az első tizenvalahány oldalon szenvedtem és arra gondoltam, hogy visszateszem a polcra ezt a könyvet, mit locsog a narrátor itt összevissza, lássuk már, hogyan lesz egy londoni tőzsdésből festő Tahiti szigetén. Éjszaka kialudhattam a türelmetlenségem, mert másnap már könnyen haladtam, de az élmény nem volt maradéktalanul tökéletes...
Ennek a legfőbb oka az, hogy a történet nagyon töredékes, az elbeszélő egy kívülálló szemével meséli el Gauguin, azaz Charles Strickland történetét, pontosabban: elmeséli nekünk, amit erről az emberről és a környezetéről tud, a saját aprólékos megfigyeléseit, a másokkal folytatott párbeszédeit, mintha egy fantáziával dúsított jegyzőkönyvet olvasnánk. Zavart, hogy nem láttam a fontos momentumokat, mert arra számítottam, hogy Strickland vagy egy hozzá közel álló ember lesz a narrátor.
Nem mintha bárki is közel állt volna Stricklandhez. Mogorva emberkerülő, aki fikarcnyit sem törődik senkivel - többek között saját magával sem. Mindegy, hogy mit eszik, milyen ruha van rajta, milyen kényelmes az a szék, amelyen ül, milyen a fekhelye, a lakása (már ha van). Egyetlen dolog érdekli: a festés. Mert festenie kell, olyan, mint mechanikus gépezet, vagy mint egy bábu, amelyet durván, szeszélyesen rángat a mozgatója. "Álomban élt, és a valóság nem jelentett számára semmit." - és tényleg ilyennek tűnik.

Szerettem, hogy az elbeszélő éles vonásokkal rajzolja meg az embereket - ebben hasonlít a Hattyútolvajokra (továbbá abban is, hogy itt is majdnem megrongálnak egy festmény késsel), amelynek szintén a festészet a tárgya; mégis, az aprólékos leírások, bemutatások mások, mint Kostovánál, kevésbé érzékenyek - valószínűleg azért, mert nem egy nő írta őket. :)

"Végső benyomásom az volt, hogy Strickland hallatlan erőfeszítéssel próbált kifejezni egy bizonyos lelkiállapotot, és szerintem ebben az erőfeszítésben kellett keresni a magyarázatát annak, ami engem annyira elképesztett. Világos, hogy a formának és színnek egészen különleges jelentősége volt az ő számára. Elviselhetetlen, parancsoló kényszerűség hajtotta, hogy kifejezzen valamit, amit érez, és pusztán ez a szándék vezette az alkotásban. Pillanatnyi habozás nélkül egyszerűsített vagy torzított, ha ezzel közelebb jutott ahhoz az ismeretlen valamihez, amit keresett. Tények nála nem számítottak, mert a lényegtelen, apró események tömege alatt olyasmi után kutatott, aminek éppen az ő szempontjából van jelentősége. Mintha a világegyetem lelkét érezte volna magában, s azt akarta volna kifejezni. Bár a képek zavarba hoztak, és egészen megrökönyödtem tőlük, nem tudtam közönyös maradni a belőlük áradó, viharzó érzésekkel szemben; és isten tudja, miért, olyan érzés ébredt bennem, amilyenre sosem hittem volna magamat képesnek Stricklanddel kapcsolatban: mélységes részvét fogott el iránta."

Nevermore
Itt látható a kép és innen is vettem.

Egyvalamit viszont utáltam a narrátorral kapcsolatban: a közhelyeit. Úgy szórja az alapigazságnak szánt megállapításait, mint papagáj a magvakat, a nőkről szólók kiakasztottak: nem, a nőknek nem a szerelem körül forog az egész élete, te tejfölösszájú pojáca, és ha azt hiszed, hogy egy nő nem lehet művész, akkor most Berthe Morrisot odamasíroz, és jól... jól eltángál sodrófával, ha már ragaszkodsz az előítéleteidhez.

"Az új evangélium régi volt, mikor Ninive nagysága tetőpontján ragyogott."  

Huhh. Meglehet, rosszkor vettem elő a könyvet - pedig elég régóta szólongatott szegény -, azért ítélem meg ilyen szigorúan, de nekem kevésbé tetszett, mint A színes fátyol. Az összbenyomásom viszont pozitív, a fent említett negatívumok csak olvasás közben zavartak, a történet szórványossága, az elbeszélő személye már

feloldódott a múltban.
 Maughamtól még a Karácsony Párizsban és a Téli utazás című könyvek vannak a birtokomban, majd ők is sorra kerülnek (remélhetőleg nem tíz év múlva), kíváncsi leszek, hogyan alakul tovább a viszonyom ezzel az íróval.

Ui.: egy kicsit szentségtörő megállapítás: szerintem a fordításra ráférne egy kis frissítés, néha megakasztott az olvasás lendületében.

Eredeti cím: The Moon and Sixpence
Kiadó: Kulturtrade
Kiadás éve: 
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Ár: kb. 500 Ft-tól [én ennyiért vettem]
Gauguin életrajza a Wikipédián - már ebből is látszik, hogy a regény csak részben épít a festő életére