A fácán leves nagyon finom volt, de a főtt hússal nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Egy részét azért megettük még a levesben, de nagyon száraznak találtuk. Az első képen a hozzávalóknál még a nyers madár látható. Főzés után betűzdeltem néhány szalonnaszelettel, tepsibe raktam szalonnaágyra, néhány főtt krumplival, és kisütöttem, de úgy sem voltunk elragadtatva.
Végül egy kis ragu lett belőle.
Hozzávalók:főtt fácánhús
só, bors
egy lila hagyma
egy szelet füstölt főtt tarja
borókabogyó
gomba
tejszín vagy tejföl
Elkészítés: A hús zsiradékján megpirítottam a kockára vágott hagymát, majd a tarjadarabokat és a felkockázott húst.
A gombával és egy dl tejföllel összefőztem. Közben valamikor belekerült a boróka is.
Maradék főtt krumplival tálaltam, de jobban illett volna hozzá egy kis
sült krumpligombóc, de nem volt kedvem pepecselni vele. Így feljavítva nagyon finom fogás lett a sült fácánból.
Bibliás elmélkedés:
Fiatal hívő korunkban történt. A családi házunknak nem volt kerítése, mert anyagilag még nem jutottunk oda. Jó környék volt, összetartó, kedves szomszédokkal, nem volt sürgős a kiadás. Egyszer arra mentünk haza, hogy az udvaron, a vízóraakna tetején egy lőtt fácán fekszik. Szép nagy madár volt, vére pirosra festette a betont. "Hogy kerülhetett oda?" -találgattuk. Volt egy barátunk, aki gyakran járt vadászni. "Nahát!"-gondoltuk. -"Ez a Józsi! Csak úgy idehozta, nem is szólt?" Persze akkor még nemhogy mobiltelefon nem volt, de vonalas se nagyon. Biztos eljött, nem talált minket otthon, és ott hagyta, gondolva, hogy majdcsak megtaláljuk. Valóban megtaláltuk, és el is készítettem. Lett abból is finom leves, és a húsát megettük sütve. Aztán amikor a férjem összefutott vele, nagyon megköszönte a kegyes adományt, de azért kicsit szemrehányóan mondta, hogy megtalálhatta volna a jószágot egy gazdátlan kutya vagy egy macska is. A barátunk "kikérte magának". Van neki magához való esze, nem hagyott volna ott egy szabad prédát a kóbor állatoknak.
Nagyot néztünk. Ha nem ő, akkor ki?
Vagy inkább KI?
Ekkor megértettük azt a bibliai igazságot, amit akkoriban tanulgattunk, hogy Jézus Krisztus gondoskodik az övéiről, és az övéi ezt tudhatják. Valószínűleg azt történt, hogy vadászok jártak a közeli erdőben, meglőtték a fácánt, és Isten ideirányította. Később is gyakran megtapasztaltuk, hogy Ő a szükségest megadja, néha többet is, a luxust kell összeteperni. Nem volt könnyű a 7 gyereket felnevelni, sokat imádkoztunk, hogy minden szükségest meg tudjunk adni nekik, de így is lett. Ahogy a pusztai vándorlás alatt a zsidó népnek Isten küldte a mannát és a fürjeket, mi is kaptunk sok ruhát, játékot sőt még egyszer egy kis buszt is ajándékba. Persze ez nem úgy ment, hogy Isten leszállt az égből és átnyújtotta. Embereket használ, akik meglátják mások szükségleteit, és készek áldozatot hozni értük. Aztán amikor már mi kerülünk abba a helyzetbe, hogy van feleslegünk, akkor ne felejtsük el, hogy mindenből, amink van, Istennek rész jár. A
mentakrémes csokitortánál mesélek el egy megható történetet erről.
Jön a karácsony, a szeretetszolgálatok, például a
református adományokat gyűjtenek. Megnyílt az első
Diaconia márkabolt, melyben rászoruló emberek által készített gyönyörű ajándéktárgyakat lehet vásárolni. Halljuk meg a hívó szót! Persze nem csak karácsonykor, mert
"Nagyobb boldogság adni, mint kapni."(Apostolok cselekedetei 20.35.)
