Ha tél, akkor jégkori

A télben talán az egyetlen dolog, amit szeretek, az a jégkori. Persze tudom, hogy nyáron is lehet korizni, mert vannak fedett koripályák, de azok egyáltalán nem hoznak lázba. És azt sem mondhatom, hogy remekül korizok, mert nem, épp hogy csak korcsolyázásszerű az amit én csinálok, legalábbis a fiúkhoz képest, mégis nagyon élvezem, és nagyon büszke tudok lenni magamra, ha esés nélkül tudok siklani egy fél órácskát.

Az iskolában a múlt héten indult a kori, és péntekenként járnak. Szerencsésen alakult, mert Marciék és Milánék egy időben mennek, így amikor első alkalommal elmentem velük, mert mindkettő korcsolyáját meg kellett éleztetni, akkor mindkettejükre tudtam pár pillantást vetni. 

Marciék, akik elsősök lévén javarészt még csak most ismerkedtek a jéggel, nagyon cukik voltak, és az oktatójuk is nagyon kedvesnek, gyerekbarátnak tűnik. ( van olyan nő, akitől borsózik a hátam, ezt csak azért fontos megemlíteni) 

Első alkalommal én is a jégre merészkedtem. Ilyenkor még olyan szempontból nagyon jó, hogy nincs zsúfoltság. A decemberi napokon már nagyon feldúsulnak a nagykamaszok, akik nyilván ezermilliószor jobban tudnak korizni, mint én, viszont felannyira sem figyelnek a náluknál kisebbekre és bénábbakra, olyankor már nem érzem magamat elég bátornak, hogy közéjük merészkedjek. :-) 

 Milánékról nem tudtam siklós videót csinálni, mert ők nagyon a túlsó sarokban voltak. Meg ők már úgy száguldanak, mint a szél.

Másodjára teakóstolás volt a pálya szélén.

Mivel a múlt héten kiment a bokám, és még mindig nem az igazi, olyannyira nem, hogy futni sem merek még vele, nemhogy korizni, így ezúttal csak a pálya széléről követtem őket szemmel.
Meg felhőket néztem.

Jövő héten pedig nagyon izgalmas lesz, mert a jégpályán is szokott lenni Mikulás :-) Nem is mondtam Marcinak, had legyen meglepi. 

Furulyavizsga, fogszabályzó, Mátészülinap

Hogy időrendben haladjak, mindenképp meg kell említenem Milán első furulyavizsgáját. Ez épp a Luca-napi vásár napjára esett,úgyhogy első körben arról kellett megnyugtatnom, hogy nem fog lemaradni a vásárról, mert addigra vígan végzünk. a vizsga csak fél2-kor kezdődött, és először még iskolába is akart menni, mert nehogymár otthon kelljen neki pótolni a napi anyagot... nehogymár...
végül erről sikerült lebeszélnem, és Orsi néni is mondta neki, hogy nem lesz semmi komoly munka aznap, készülnek a vásárra meg a karácsonyra.
A vizsga természetesen jól sikerült. Milán már hetekkel ezelőtt is remekül fújta a vizsgadarabjait. Igazából már azon a szinten van, hogy akár kezdhetné az oboát is, de inkább jegeltük még egy darabig, hogy nőjjön még hozzá kicsit a keze, meg hogy ne veszítse el a lendületét, mert oboával nem fog azért minden dallam olyan flottul menni. Milán meg ugyebár nemigen szereti, és nemigen tudja kezelni a sikertelenséget. Szóval jobb még, ha egy darabig furulyázgat, abban jól tud haladni, és sikere van benne. Már a második könyvet vettem neki a furulyaórákra.

Kicsit csak amiatt izgultam kicsit, hogy nehogy elizgulja a dolgot, mert akkor képes, és elrontja. De szerencsére nagyon szépen fújta. ÍGY.

Aznap este, még a Luca-napi vásár után még Máténak időpontja volt a fogorvoshoz. Úgy volt, hogy aznap megkapja a fogszabályzóját. Máté nagyon izgatott volt miatta, és teljesen be volt zsongva. Igazából már hónapok óta ezen zsizseg, már fél évvel ezelőtt is nagyon szerette volna, ha kap, de akkor a doktornő javasolt még egy kis várakozást. Most végre úgy tűnt, hogy célegyenesben vagyunk, és hogy a szülinapját már fogszabályzóval tölti, de valamiért nem passzolt az elkészített fogszabi, hiába csiszolgatta jobbról-balról a doktornő, nem akart jó lenni,így mondta, hogy inkább csináltat egy újat, nehogy amiatt ne szeresse meg végül, mert itt nyom, ott dörzsöl. Majd január 3-án megyünk újra. Izgatottan várjuk.

Majd eljött Máté születésnapja, a 11-dik a sorban. Tavaly nem csaptunk nagy bulit, de idén nagyon rá volt indulva. De ekkora nagy fiúknak már olyan nehéz valami klassz dolgot kitalálni. Először egy bowlingozás volt tervben, de igazából nem kattantunk annyira rá. végül egy korcsolyázós-pizzázós partiban maradtunk.
Az igazi születésnapon persze iskola volt :-( Disznóság. Pedig olyan klassz lett volna, mert pont esett a hó aznap. Csinálhattunk volna bármit. Akkor is esett, amikor Máté született. :-)
Amíg a fiúk iskolában voltak, addig Marci összedobott a kertben egy kis hóembert.

Aznap mindkét iskolás mozinapot tartott, Milánék a Karácsonyi mentőakciót nézték, utána pedig Mátéék a Grincset. Mátéékhoz mi is csatlakoztunk. :-) 

Egy klassz rollert kapott. Arra apellálva, hogy ezzel majd  könnyebben tud egyedül közlekedni, ha elkezdi a zenekart.

Másnap délután tartottuk a korcsolyás bulit. A fiúk másfél órát koriztak a közeli jégpályán, ami ugyan nem túl nagy, de a városligetire kibumszlizni, sorbaállni, majd a tömegben kavarogni, na ahhoz végképp nem volt se kedvem, se erőm. Egy kis siklásra ez a kisebb pálya is pont jó volt, és itt legalább Marci is kipróbálhatta végre a korizást, és a végére nagyon ügyesen ment már. Döbbenet, hogy ezek a gyerekek milyen pikkpakk elsajátítják ezeket az új sportokat. Én meg még mindig csak úgy csinálok, mintha korcsolyáznék :-)
Képet most nem tudok erről az eseményről megosztani, nem is készült sok, az is igaz. De a gyerekek jól érezték magukat, volt egy 10-20 perc, amikor zajosabbak voltak talán, mint amilyenek lehettek volna, de az sem a mi hibánk volt, mert én szóltam a pincérnek, hogy rögtön a pizza után hozza a tortát, ők meg tök soká hozták. Szóval igazán nem mi tehetünk róla :-)
És mire ezt a terhet levethettük a vállunkról, addigra nyakon csapott a karácsony, amire semmit nem készültünk ezideáig, úgyhogy lóhalálában kezdtünk el ötletelni, hogy ki mit kapjon, én pedig villámtempóban próbáltam gyorsan beszerezni őket. Végül szerdára már majdnem minden meg is volt. Jöhetett a karácsony. :-) 

Korcsolyaszezon indul

Döbbenet, hogy ez a november mennyire gyorsan elszaladt! Nem? Pikkpakk, csütörtökön már december. El is kezdődött már az év végi őrület, sorra jönnek a suliból-oviból a levelek,  mi legyen a mikulás-csomagban, ki veszi meg, mennyiből, kinek adjuk a pénzt, és hogyan, mit kapjanak a gyerekek, megajándékozzák-e egymást vagy sem, tanítónénik mit kapjanak, mennyiért, ki szedi össze, ki intézi, az nem lesz jó, ne legyen annyi, az kevés lesz, legyen más... stb...  

Az évek során már egész jól megtanultam ezeken átbillenni, és nem beszállni, csak akkor amikor valami már nagyon bántja a csőrömet. Leginkább már csak a végkifejletet szeretem tudni, kinek és mennyi pénzt kell adni. 

Amúgy meg tesszük a dolgunkat. Máténak a nyakán van az első hegedű megmérettetés. Nem kell nagy dologra gondolni, de azért mégiscsak egy hegedűvizsga. A süss fel napot fogják húzni, meg még 2 dallamsort a könyvből, amit most kezdtek el gyakorolni. Szerintem egész jól megy neki, a fülemet legalábbis nem sérti, amikor gyakorol. :-) 9-én lesz a vizsga, előtte szerdán lesz egy minihangverseny, amin bemutatják majd közönség előtt, hogy mivel készülnek a vizsgára. Hát nagyon izgi! :-) 

A héten kezdődött a suliban a jégkorcsolya. A szervezéssel és az időpontokkal senki ( a tanárok sem) sem elégedett, az információáramlás a gyakorlatilag nulla. Úgy van, hogy 1 busz  viszi-hozza a gyerekeket körjáratban, és általában 2 osztály megy egy járattal, egy időpontra. Mátééknál nem jelent meg másik osztály a busznál, úgy, hogy már ők is eleve 5 perccel később érkeztek le a suli elé. Felszálltunk, leültünk, és mondta A. néni, hogy nem tudja, hogy mi van, mert akárkit kérdezett, senki nem tudta, hogy ki jön velük, jön-e egyáltalán valaki, a párhuzamos 3-dikos tanítónénit is kérdezte, de az sem tudott semmit. Így végül elindultunk. És már majdnem a jégpályánál jártunk, amikor csörögtek a sofőrnek, hogy ottmaradt egy osztály. De akkor hol voltak egészen addig? És ha az van megbeszélve, hogy 10.20-kor indul a busz, és ehelyett 10.30-kor indult el, és akkor még nem volt senki a suli előtt, akkor mit csináltak addig??? Vagy ha látják 20-kor, hogy még 10 gyerek nincs készen, akkor miért nem lehet előreküldeni valakit, hogy szóljon a busznak, hogy várja meg őket, vagy rácsörögni Angéla nénire? Na szóval... így működnek mifelénk a dolgok. Végül persze ők is odaértek, visszament értük a busz. 

A korizás meg jó volt, szép idő volt nagyon. A harmadikosok már nagyon ügyesek, az én szememben profik. És ami nagyon szembetűnő tavalyhoz képest, már sokkal jobban boldogulnak egyedül is a korivételnél. 

Bezzeg a kicsik! Na hát ott aztán volt minden! De végül mindenkinek került korcsolya a lábára, kesztyű a kezére, sapka a fejére :-) 

Édesek voltak, ahogy felsorakoztak a pálya szélén, majd mint a kispingvinek bekacsáztak a jégre. Két csoportra osztották őket, voltak a teljesen kezdők, és a kicsit ügyesebbek. Milán az ügyesebbek közé került. Az ő lábán volt már tavaly is kocsolya, és ez a minimális rutin látszott is rajta. Talán egyszer esett csak el, akkor is csak azért, mert mellette 2 fiú idiótáskodott. 

Máté a zöld kabátos kisfiú előtt

Milánék 

Még 10-szer mennek február végéig. Ebből Máténak egyet már tuti ki kell hagynia, mert hegedűvizsgája lesz. Egyelőre nem bánkódik miatta, tudomásul vette. 

Tehát az idei korcsolyaszezon megkezdődött :-)

Kori, kori, kori

Úgy hozta az élet, hogy 2 nap alatt háromszor is megfordultunk a jégpályán. Ebből kétszer én is korcsolyát húztam, és csak siklottam, siklottam.... na jó ez egy erős túlzás volt, messze vagyok még attól, hogy olyan könnyedén libegjek a jég felett, mint ahogy azt az előttem haladó hölgy tette, de egyre jobban megy, egyre jobban ráérzek, és csak párszor esek el. Legtöbbször akkor, amikor már túllazáskodom. :)

A pénteket szokás szerint a  Városligeti Műjégen kezdtem az iskolásokkal. Rettentő hideg volt, de már a buszból látszódott, ahogy a nap pont rásüt a jégpályára, a jégen megcsillanó napsugarakat szinte látni lehetett. A túloldalon pedig ott volt a gőzölgő tó. Nagyon szép látvány volt. A jégen pedig nem is volt már hideg, sőt le is izzadtam. A végére már teljesen beizzadt a kesztyűmbe a kezem. 

Délután Jeges Suliváró néven egy kis korcsolyás foglalkozás volt meghirdetve az ovisoknak, az iskolás korcsolyatanárral. Már jó előre beterveztük, ehhez igazítottuk az egész heti menetrendünket, mert így a pénteki úszást csütörtökre kellett áttennünk. A korizás fél4-re volt kiírva. Minden ovis elhoztam ebéd után, (Marcit még korábban is, mert nem volt jól.), Mátét is kikértem rögtön foci után, és mentünk a jégpályához. El is késtünk picit. Nem voltak túl sokan, olyan 5-6 ovis csoportosult Kriszta néni körül. 

Ahogy kívülről láttam, néhány stabilitási feladatot csináltak. Körben állva dobáltak egymásnak valami állatot, leguggoltak, lehajoltak, aztán egymásba kapaszkodva csúsztak. Máté közben körözött körbe-körbe, mi Marcival pedig sétálgattunk, hogy meg ne fagyjunk. Marci mindenképpen koncertet szeretett volna a színpadon. Nehezen akarta megérteni, hogy nem lesz koncert. 

Végül majdnem 1 órát koriztak a fiúk. Milánnak is már egész jól megy, bár nehéz megítélni, mert bár ügyesen megy, de ő is olyan gyors akar lenni, mint Máté, és emiatt sokat esik. Nem olyan óvatos duhaj mint én. 

Milán már fáradtan.

A jól megérdemelt forró fahéjas almalé :)

Mivel a múlt szombaton hiába mentünk ki a pályára, mert nem lehetett délelőtt korizni, mert hokiverseny volt, Milán azóta is mondogatja, hogy úgy menjünk korizni, hogy én is felmegyek a jégre. Ez hétköznapokon lehetetlen, így megint csak tettem egy olyan felelőtlen ígéretet, hogy majd hétvégén kimegyünk. 

Ma reggel már szinte azzal ébredt, hogy akkor mikor megyünk korcsolyázni, mert megígértem. Nem volt mit tenni, felcuccoltunk, elmentünk, bár jó hideg volt. 

A jégen mondjuk most is jó volt, és ahogy közeledtünk a 12 órához egyre nagyobb részét sütötte a nap a pályának. Jó volt, no. Csak Milán valamiért hamar beleunt a sok esés-kelésbe. Hiába mondom neki, hogy ne hajtson annyira, legyen óvatosabb, és akkor nem fog mindig kicsúszni, nem, nem, nem és nem. Ő kimegy pihenni, ő inni kér, ő megint kimegy pihenni.... De azért két pihenés között ő is ment elég sokat. Meg én is. Jó volt nagyon. Amikor kiértünk még jó kevesen is voltak. 

Majdnem egy órát voltunk. Én bírtam volna tovább is, de a hazaút mindig keserves, azt is be kell kalkulálni. Alaposan szét is fagytunk hazáig.

Én is jégen

A múlt pénteken, azon, amelyiken a szülinapom volt, megint elmentem a sulisokkal a jégpályára, és tovább érett bennem az elhatározás, hogy nekem is ki kell ezt próbálnom. De aznap nem akartam kockáztatni, nehogy végül a balesetin kelljen töltenem a születésnapomat, milyen lenne már az! Szóval felmértem a terepet. Kikérdeztem a hozzáértőket, hogy szerintük hol és milyen korival próbálkozzam, és bár én azt gondoltam, hogy majd egy kisebb pályán fogok kezdeni, itt a Bosnyák téren, mert ott van palánk, és meg tudok kapaszkodni, mindenki azt mondta, hogy kezdésnek a Városligeti profi jegénél keresve sem találnék jobbat. Palánk meg nem kell. Slusszpassz. (Ebben mondjuk nem voltam annyira biztos, de hát legyen.) 

A hétvégén még érleltem magamban a dolgot, aztán  kerestem egy klassz korit a jófogáson. Szép csajosat. Kis kék csillagocskákkal az oldalán. Egyik nap felhívtam, másnap Feri átvette, harmadnap már a szép majdnemvadiúj korimmal a hónom alatt feszítettem az iskola előtt, és vártam a gyerekekre.
Rendesek voltak a csajok (sulis anyukák) , mert bíztattak, és mondták, hogy no para, majd jönnek ők mellettem és fognak, ha kell. 

A műjégre érkezve a szokásos menetrendben először a gyerekekre segítettük rá villámgyorsan a korcsolyákat, hogy ők tudjanak mielőbb kezdeni. Öltözés-ruhatár-gyerekek kisöprése az oktatóhoz, aztán vissza, mi is cipőt cseréltünk. 

Az első pár percben nagyon furcsa volt, hogy jégen vagyok. Felmenni volt igazából félelmetes, utána már jó volt nagyon. Először persze csak csigaléptekkel araszolgattam, koncentrálva, hogy ne essek el, vagy ne nagyon, legalábbis. De nem estem el, sőt egyre jobban éreztem magamat, és végül már egész látványos tempóban tudtam siklani. 

Nem is hitték el, hogy még soha, de soha nem volt a lábamon jégkori, görkori is valamikor az őskorban utoljára. Ki is nevettek a múltkor, amikor mondtam, hogy elméletben én baromi jól tudok ám korizni :) (Legalább annyira, mint amennyire jól vezetni :) ) Nem hitték el. Hát tessék!

Húúúú, nagyon élveztem!

Amikor lejöttem, akkor éreztem is a belsőcombjaimat rendesen, de én szeretem érezni a végtagjaimat, amúgy is, szóval ez egyáltalán nem riasztott el.

Mindeközben a gyerekek koszorúzást tanultak, jobbra-balra.

Így már mindjárt nagyobb lelkesedéssel megyek a fiúkkal is korizni, aminek persze ők nagyon örülnek!

Jégkori felavatva

Milán ugyebár kapott egy jégkorit Szentesen, és azóta rágta a fülemet, hogy próbáljuk ki. Végül aztán szombat délután adtam rá a fejemet, hogy jó, akkor menjünk el, és avassuk fel azt a korit. Kapóra jött, hogy Marci még aludt, és így nem kellett plusz köröket futni, hogy lebeszéljük róla, hogy ő is velünk tartson, a nagyok pedig önmagukat meghazudtoló módon villámgyorsan elkészültek. 

Két lehetőség volt, hogy vagy gyalog megyünk, vagy biciklivel. Akkor még nem volt hó, szimplán csak jéghideg volt. A fiúk a gyaloglást választották. Jó 20 percet gyalogoltunk a pályáig, közben Milán már teljes transzban volt, hogy húúú, korcsolyázni megy, és hogy mikor érünk már oda, vagy hogy sosem fogunk odaérni.  Mondtam neki, hogy tudod, ide megyünk a templomhoz, ahol a múltkor is voltunk. (Akkor csak nézelődni, nem korcsolyázni). 

- óóóó, az nagyon messze van, sosem fogunk gyalog odaérni!-sopánkodott. 

Majd amikor meglátta a templomtornyot, akkor rájött, hogy itt már voltunk!!!! Utólag meg én jöttem rá, hogy valószínű ő azt hitte, hogy a Bazilikához megyünk, ami tényleg messze lett volna gyalog. 

A jégpálya mellett van egy melegedő konténer, ott lehet átöltözni. Milán nagyon mondogatta, hogy kölcsönözzek én is egy korit, és menjünk együtt, de egyelőre jobbnak láttam, ha egyszerre csak egyikünk tanul meg korcsolyázni. Úgyhogy én a pálya széléről néztem őket, és közben ezerszer megbántam, hogy nem mentem rá én is a jégre, mert kívül ácsorogni borzalmas volt nagyjából 10 perc alatt jégkockára fagytam. Iszonyat hideg volt!!!!

A pályán, mikor megérkeztünk, akkor még egész sokan voltak, de aztán elkezdtek fogyogatni az emberek, és mikor már elfelé jöttünk, akkor lett volna jó érkezni, mert akkor már alig voltak csak. 

Milán egyáltalán nem vacakolt sokat, gondolkodás nélkül ment fel a jégre. Mondtam neki előtte, hogy először csak óvatosan próbálgassa, menjen a palánk mellett szépen lassan, aztán majd bátorkodik később, amikor már jól érzi majd a korit. Ment is néhány lassú kört, és nagyon hamar belejött, eleinte többet majd egyre kevesebbet esett, inkább csak a kanyarokban, azt nehezen tudta bevenni, de nagyon ügyes volt. Fél óra múlva már egész jó tempóban tudott menni. 

Máté meg közben csak rótta a köröket, néha hajlandó volt belassulni Milánhoz, de nem igazán volt ez jellemző, ő mint a szél hajtott körbe-körbe. Egyszer le akartam videózni, hogy milyen klasszul megy, de olyan gyors volt, hogy nem tudtam követni a kamerával :)

Egy bő háromnegyed órát csúsztak a fiúk. Igaz, én már fél óra múlva mondogattam nekik, hogy jöjjenek le, mert meg fogok fagyni, de mentek "csak még egy kört". 

És mennyire rossz volt még hazagyalogolni! Visszafelé már Milánt sem hajtotta a lelkesedés, és fél útnál már odavolt, hogy ő nem bír hazajönni, meg hogy hideg van, itt is fázik, meg ott is.

Hogy teljen az idő, és hogy ne fázzunk, elmeséltem nekik, hogy egyszer, amikor kicsi voltam, és a domboldalon szánkóztunk ráfagyott a csizma a lábamra, és úgy tudtuk levenni, hogy egy lavór meleg vízbe állítottak bele mamáék. Ezen aztán jót szórakoztak  és nevetgéltek hazáig :)

Bennem pedig tovább érett a gondolat, hogy legközelebb én is korcsolyát húzok. Lesz, ami lesz! Még egyszer én nem fagyok meg a pálya szélén :)

Korcsolyázások

A tél beálltával, a jégpálya megnyitásával egyidejűleg Mátéék is elkezdik a suliban a korcsolyaszezont, és péntekenként a Városligeti Műjégre járnak ki korizni, potompénzért. Az elsősöknek és a másodikosoknak még oktató is jár az egy óra korizáshoz. 

Én meg megígértem Máténak, hogy majd ha úgy adódik, akkor én is elkísérem majd őket, mert jól jön a segítség a korifelvételnél, meg levételnél. Aztán csak tolódott, tolódott, mert mindig volt valami. Milánnal fogászatra mentünk, aztán beteg volt, aztán Marci volt itthon, de a múlt héten, bár lett volna itthon is teendőm, de elkísértem őket. Kétszer is ráadásul, mert közben csináltak a közeli Bosnyák téren egy kis ingyenes pályát, amit délelőttönként iskolások és ovisok használhatnak előre bejelentkezés alapján. Szóval csütörtökön oda mentem velük, pénteken meg a nagy Városligetibe. 

Sosem láttam még Mátét jégkorizni. Azt persze tudtam, hogy görkorizni remekül tud, de azért az mégsem jégkori. Én nem tudok korcsolyázni, de most, hogy ott álltam a pálya szélén, megfogalmazódott bennem a vágy, hogy jó lenne kipróbálni, hátha menne. Pláne, hogy jövőre Milán is fog járni a suliból korizni, jó kis családi móka lehetne ez télvíz idején. Ráadásul egyre több helyen van a városban ingyenes lehetőség, nem kell feltétlenül ragaszkodnunk az óradíjas Városligetihez. Na majd meglátjuk, mire jutok ezzel az idén. 

Szóval... kétszer is elkísértem az 2.b-t korcsolyázni. Hát módfelett szórakoztatóak ám ezek a gyerekek, érdekes őket így egy kupacban látni, és hallgatni a csivitelésüket, nézni a játékukat. 

A Bosnyákon szabadon tehettek, amit akartak, fogócskáztak, kergetőztek, a lányok piruetteztek, a ligetben pedig különváltak a fiúk és a lányok, és egy egy -egy oktatóval mindenféle trükköket tanultak. Oldalazást, meg volt valami sarkon forgás is talán, szlalomozás, ilyesmi. Elég messze voltak a pálya szélétől, először nem is láttam őket, hogy hol vannak, úgyhogy nem nagyon tudtam követni, hogy mit csináltak. 

Amennyire én értek hozzá, Máté szuperül korizik. A fiúk leginkább versenyeztek, és Máté tök gyorsan halad. És nem esik el!!!! 

Muszáj lesz nekem is megtanulnom:)

Máté a kék-fehér kabátos fiú előtt siklik.