Prága felülről

A torony aljában kellett a jegyet megvenni. Örültünk, hogy szinte alig állt előttünk valaki, gyorsan haladtunk. Innen átirányítottak  két házzal arrébb, a Városháza bejáratához. Átmentünk. Ott egy kanyar, két kanyar, és egy lift előtt találtuk magunkat. Vártunk, vártunk, és vártunk, majd elment az első kör. Javasoltam Máténak, hogy esetleg fel is gyalogolhatnánk a lépcsőn, mert csak a harmadik emeletig kellett felmenni, de ő már mindenképpen liftezni akart. Így vártunk még két kört, mire befértünk.
Fent a harmadikon volt egy jó kis szuvenírbolt, és gondoltam, ha már csak így kettesben vagyok Mátéval, babakocsi nélkül, akkor kifelé jövet majd szétnézünk.
Innen még tovább kellett menni, itt is volt lift, de erről sikerült Mátét lebeszélni. Könnyű volt egyébként felmenni, mert a lift mellett, a gyalogút is lejtős volt, nem lépcsős, tehát az egész torony akadálymentesítve van, kerekesszékeseknek sem kell lemondaniuk a prágai panorámáról. Prágában ebből az egy toronyból van erre lehetőség. A toronyba felmenő lift egy Nívódíjat is kapott.

A folyosó falán végig   az Orloj készítéséről és a helyére helyezésről is vannak képek kitéve, és a régi Városházát is megtekinthetjük, néhol pedig ki is lehet kukucskálni.

Mikor felértünk, akkor jött csak a neheze, ugyanis mivel az erkély nem túl széles, így csak libasorban lehetett körbesétálni. Így aztán jó kis sor alakult ki, mert a kinti sor nyilván nem akart olyan gyorsan bejönni, mint ahogy a bentiek ki akartak menni. Hát... jó sokat vártunk a sorunkra, és jó melegünk is lett.

Aztán mire végre kijutottunk, ott is elég idegesítő volt, mert én meg Máté attól mert fényképezünk még tudunk haladni is, de mindig volt valaki, leginkább a kettővel előttünk lévő páros, akik feltartották a sort, mert a csaj a tabletjével parádézott, a srác a mobiljával, aztán mindkettőjük kütyüjére kellett egy közös kép minden egyes ablakból. Húúúú, nagyon felhúztak, mert én meg közben folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy mi van a lentiekkel, hogy vajon Marci felébredt-e már, és hogy Milán hisztizett-e amikor nem talált minket, meg különben is. Olyan kevés volt az időnk így is, és azt a kevés időt is a gyerekek hangulatához és kedvéhez kellett igazítanunk, nagyon nem volt kedvem az értékes perceket erre a totyorászásra fecsérelni. De hát nem volt mit tenni. Haladtunk, ahogy tudtunk,és jobb híján én is fényképeztem mint a bolond, Máté pedig felolvastatta velem az összes kiírást. 

A látvány egyébként nagyon szép volt. A piros háztetők, a távolban felsejlő várdomb a templommal, a kolostorral, a hatalmas téren apró kis hangyákként nyüzsgő emberek, mind-mind fantasztikus volt. 

Amikor a tér felőli oldalra értünk, akkor már próbáltam megkeresni a többieket, hogy leérve tudjuk, merre induljunk. Egyébként lehet esélyünk sem lett volna, arra, hogy megtaláljuk egymást. Eleinte nem láttam őket, és csak remélni mertem, hogy szobroznak már hosszú percek óta a városháza kapujában, minket várva, de aztán csak sikerült kiszúrnom őket .

Lefelé futottunk mint akit kergetnek. Ráadásul az ablakból láttuk, hogy nagy tömeg gyűlik az óra alatt, mert jött a 2 órás műsor.

Gyorsan megtaláltuk egymást, és siettünk, hogy elcsípjük az óra műsorát, de már akkora tömeg volt, hogy csak a szélén sikerült helyet találnunk úgy, hogy a gyerekeket se tapossa el senki. Így viszont csak a csontváz csilingelését láttuk-hallottuk, az apostolok ablakban vonulását pont nem abból a szögből. Sebaj.

A nagy viszontlátás örömére az első büfésnél vettünk a fiúknak egy hotdogot, amit séta közben el is nyammogtak.  Az egyik utcában korábban feltörték a macskakövet, és amikor arra jártunk, akkor egy kis targonca hordta egyik helyről a néhány méterre lévő konténerig, ahol nagy robajjal kiborította. Hát ennél nagyobb látványosságot keresve sem találhattunk volna a fiúknak. Szerintem ha nem lett volna olyan zajos, akkor még most is ott állnánk. Szerencsére zajos volt, nagyon is, így továbbmentünk. 

A Károly-hídhoz akartunk menni, hogy legalább csak rápislantsunk, ha át nem is megyünk rajta a tömeg miatt, de valahogy a Vencel-tér sarkában találtuk magunkat egyszer csak. 

Ekkor viszont elkezdett cseperegni az eső. Igazság szerint várható volt, mert mindig esik ott ahol mi vagyunk :) Be is menekültünk egy mekibe. De mikor ott végeztünk, akkor még mindig esett. Így arra jutottunk, hogy ezt a Károly-híd rápislantást most kihagyjuk, mi már láttuk, a fiúknak meg úgyis mindegy, ők fognak tudni aludni Károly-híd nélkül is. Gyorsan mentünk még egy kis kört a Vencel téren, tényleg kicsit, mert egyre jobban esett.

 

A Vencel téren metróra pattantunk és visszamentünk az autóhoz. És bár a metrózás előtt a fiúk már teljesen átlendültek a holtpontjukon, Milcsike is csak pörgött meg gyagyáskodott, a metró jól elálmosította őket, és mire kiléptünk belőle, Milcsinek már csak nyafogni volt ereje.

Az autóban ennek ellenére nem akart elaludni, azt állította, hogy cumi nélkül nem csukódik le a szeme. De aztán csak lecsukódott. 

Hullafáradtan, de élményekkel telve értünk haza. 

Én még elmentem futni, mert mikor hazaértünk, akkor szép napos idő volt a mivárosunkban. Utána már csak a másnapra készültünk. 

Prága óvárosában

A várból lefelé haladva Milánon eléggé erőt vett a nyűgösködés, érthető, hiszen éppen az ő alvásidejébe léptünk be, és mindent akart, csak haladni nem. Először fáradt volt, aztán éhes. Ekkor már éppen leértünk a hegyről, és a vár alatti szűk kis járdán kerülgettük egymást a hirtelen hatalmasra duzzadt tömeggel. Meglebegtettük Milánnak, hogy ha látunk egy mekit, vagy valami jó helyet, akkor bemegyünk és kap a hasába valamit. Erre pont láttunk egy hirdetést, ami mutatta, hogy ARRA van egy meki, kábé 800 méterre. Éppen irányban volt.

a parkban, amin áthaladtunk volt egy srác, aki gigamega szappanbuborékokat eregetett a levegőbe. Nagyon klassz volt!!!! És nagyon jól jött, mert jól el is terelte Milán gondolatait mind az evésről, mind a fáradtságáról. 

Aztán villamosokat néztünk, és láttunk néhány darut is a távolban, és szerencsénkre egy útfelújításba is belebotlottunk, ahol markolók is voltak. Csupa érdekesség egy 4 évesnek. Máris nem volt se éhes, se álmos, így változtattunk a terven, és nem követtük a meki felé az irányt, mert úgy gondoltuk az arra áramló embermennyiségből, hogy biztos tömve lesz, hanem inkább a hozzánk legközelebbi hídon ( a Károly-híd melletti híd) átsétáltunk a folyó túloldalára.

Nagyon jó volt ez a híd, mert innen teljes hosszában ráláttunk a Károly-hídra. Még innen is láttuk, hogy zsúfolva van. 

Az első hidat IV: Károly építette itt, ez is, mint minden korábbi faszerkezetes elődje nem tudott ellenállni a Moldva sodrásának, és összedőlt. A jelenlegi hidat 1357-ben kezdték építeni, és ezen haladt a koronázási útvonal, itt vonult végig a leendő uralkodó. Az északi tornya a a híddal egyidős, míg a déli oldalon a kisebbik még a régi Judit-híd maradványa a 12. századból. Ez Prága   legrégibb műemléke.

A híd 516 méter hosszú, nincs egészen 10 méter a szélessége. 16 pillére homokkőből van. 

A híd két oldalán 30 szobor áll. A legelső szobor Nepomuki Szent János szobra volt (1683-ban), mely ma a legnagyobb népszerűségnek örvend, mert állítólag szerencsét hoz a szobor megsimogatása.

A hátunk mögé nézve pedig ott magasodott a fenséges Szent Vitus, és a várnegyed. Szép volt,még akkor is ha minden fehér ködbe akart burkolózni.. 

A túloldalra érve az Óváros tér felé indultunk. Érintőlegesen elhaladtunk a prágai zsidónegyed mellett, de nem mentünk be. 

Művészetek Háza:

Itt aztán minden látványosan a turistákra van kihegyezve, suvenir bolt suvenir boltot ért, volt itt minden a cseh üveggyártás remekeitől elkezdve a luxus ékszer- és óraüzletekig, étterem-kávézó-büfé egymást váltották. 

Orloj-bolt

 Az Óváros teret a szomszédos tér felől közelítettük meg.

Az Óváros térre érkezve elég nagy volt a nyüzsgés, de erre fel voltunk készülve. Persze rögtön a Városház tornya felé mentünk, hogy megnézzük az Orlojt. Itt persze hatalmas volt a zsúfoltság, ráadásul a városházára folyamatosan érkeztek a házasulandó párok, ami csak még tovább növelte a tömeget. Mi is pont elcsíptünk egy érkező menyasszonyt, aki egy hatalmas limuzinnal jött.

 

És hát az Városháza  híres csillagászati órája, az Orloj, hát az még mindig gyönyörű.  Az óra 1410-ből származik, de csak 1572-ben került a helyére. Két számlapja van, a lenti a napokat méri, és ábrázolja az állatövi jegyeket. Ezen kívül megmutatja a bolygók Föld körüli helyzetét, és a Nap és a Hold állását is. 

Az óra része még az apostoli sétaút, mely egy órajáték, amely minden órában a csontváz csilingelésére indul el, és minden apostol kinéz az ablakon. 

A teret középen elhelyezett Husz János szobor mellett a Tyn-templom karcsú, magasra  nyúló asszimetrikus tornyai uralják. A monda szerint két testvér egymással versengve építette, és az egyik csalt íz építés közben. A másik, mikor ezt megtudta, leszúrta. (nem egy szép történet)
A templom 1621-ig a husziták főtemploma volt. A templombelső bővelkedik  15.századi relikviákban, a templom mennyezetén pedig a történelmi cseh, lengyel és magyar címer látható.

Ahogy ott ácsorogtunk a Városháza előtt, és tanakodtunk, hogy akkor most merre tovább, Feri javasolta, hogy akkor ha fel akarok menni a toronyba, akkor essünk ezen túl most. Máté azonnyomban mellém penderült, hogy ő is jön, Milánnak pedig fel sem tűnt, hogy mi eltűntünk, mert a téren mindenféle zenélés folyt, és őt az izgatta. Így Máté meg én kettesben  vágtunk neki a toronynak.

A prágai várban

A Prágai Vár 1918-ig a cseh uralakodók hivatalos koronázási helyszíne volt, 1918 óta pedig a köztársasági elnök székhelye. Elhelyezkedése, és felépítése sok szempontból is hasonlít a mi Budai Várunkéhoz, hiszen a Moldva partján lévő domb tetején épült, templommal, képtárral, kisebb nagyobb palotákkal, tornyokkal. A várfalról pedig ha épp nem olyan csúnya ködös idő van, amint amikor mi ott voltunk, akkor remek a kilátás, hiszen elénk tárunk a kanyargó Moldva a folyón átívelő hidakkal, remek a rálátás a híres Károly-hídra, az óváros tornyaira, és a prágai háztetőkre. 

2003-ban rengeteg helyre bementünk, és nagyon sok mindent megnéztünk itt a várnegyedben, egy egész napot töltöttünk el itt. A közeli Strahovi kolostorban és a Lorettói kápolnában kezdtünk, a legemlékezetesebb nekem onnan a fantasztikusan szép könyvtárterem,  a világon egyedülálló miniatűr könyvgyűjteménnyel, és földgömbökkel, köztük Kopernikusz földgömbjével.
Most nem mentünk be sehová, csak a Szent Vitus főhajójába néztünk be, (ez a rész még ingyenes, minden további kápolna, kripta, torony, kincstár stb. belépődíjas) oda is csak azért, mert Milánka ragaszkodott hozzá. Az a 10 évvel ezelőtti többórás templomnézés még ma is élénken él bennem. Sajnálatos azonban, hogy csak a nem túl pozitív élmény maradt meg, hogy alig váram már, hogy kimehessek, hogy zsongott a fejem a rengeteg csillogástól, aranyozástól, a rengeteg embertől, akik százféle nyelven beszéltek, nagyon nem volt jó. Abból a sokmindenből azonban, amit ezalatt a sokóra alatt megnéztünk, és amiről ezer iformációt hallgattunk meg, hát... nem igazán maradt meg semmi.

Ez alkalommal viszont nagyon élveztük, hogy csak úgy lófrálunk egyik térről a másikra, benézünk kapukon, és kívülről bármennyi templomot bármeddig képes vagyok csodálni. A tereken persze sokan voltak, de szerintem nem volt akkora hatalmas nagy a tömeg, hogy kényelmetlen lett volna, emlékeimben minden sokkal zsúfoltabb volt. Persze csúcsidőben nyilván más.

A vár kapujában ott álltak az őrök, és bár én mindig azt gondoltam, hogy milyen már ezekkel fényképezkedni, mert hogy nekik biztos tök gáz, hogy ők mozdulatlanul ott állnak, és csak néznek ki a fejükből, mellettük meg emberek ezrei őrültködnek, de mivel korábban úgy tetszettek a fiúknak, így mi is odaálltunk egy fotó erejéig. Persze a skacoknak, addigra inukba szállt a bátorságuk, elég megszeppenve álldogálnak a fotókorlát mellett.
Itthon vettem észre, hogy Milánka cseh nemzetiszínekbe öltözött :)

A kapun átlépve hirtelen a hatalmas várudvaron találtuk magunkat, kupacokban turistacsoportok gyűltek az idegenvezetőjük köré, mi pedig titkon örültünk, hogy ezen már túl vagyunk, és most kedvünkre lófrálhatunk. A fiúk rögtön meg is találták a számukra legérdekesebbet, a tér közepén álló kutat, egy kovácsoltvas ráccsal, amire fel is kapaszkodtak rögtön.
Az udvar végében áll a Szent Kereszt kápolna, mely Mária Terézia uralkodása idején épült, 1762-ben, és  a katedrális kincstáraként és galériaként működik. 

A kút melletti kis alagúton átmenve közvetlenül a Szent Vitus hatalmas főoromzatához érkezünk meg. Nyakattörő művelet, ha ebből a szögből fel akarunk nézni a tetejéig, és hát fotózni sem igen egyszerű ebből a szögből. Erre akkoriban nem gondoltak.
A Szent Vitus-székesegyház Prága legnagyobb temploma, (124 méter hosszú, és 60 méter széles, és 33 méter magas, a főtorony 99,6 méter), itt található a cseh királyok mauzóleuma, és itt őrzik az állami függetlenségi jelképeket, a királyi koronát, és a koronázási ékszereket is.
Eredetileg egy 929-ből származó kis rotunda állt a helyén, ennek maradványait a Szent Kerszt Kápolnából lehet megtekinteni. A jelenlegi templom építését 1344-ben kezdték meg, IV: Károly rendelésére. Építésén több jeles cseh építőmester is dolgozott, mindegyik rajta hagyta a keze nyomát,és mivel évszázadokon keresztül épült, bővült,  így a hozzáértők több stílust is felfedezhetnek a templomon, templomban. A katedrális nyugati főhajója készült el a legkésőbb, ezt 1873-1929 között építették. Én nem értek hozzá, én csak azt látom, hogy eszméletlen nagy, csillogó, fenséges, és hogy rengeteg ember dolgozott rajta évszázadokon keresztül. Nem semmi dolog lehet, egy ekkora katedrális megépíteni. ( és ilyenkor mindig eszembe jut Ken Follett Katedrálisa :))

A fényképezhetetlen főhomlokzat:

A piros nadrágomban nem vagyok éppen templomhoz öltözve, de hát ki gondolta:

Nekünk most ez a főhajós bekukkantás bőven elég volt, kicsit körbenéztünk, megcsodáltuk, aztán kimentünk a templom melletti térre. Itt áll a Kolozsvári testvérek híres Sárkányölő Szent György szobrának eredetije, de tulajdonképp ez is csak egy másolat, mert az eredeti az a Prágai Nemzeti Galériában látható. Ez az egyetlen mű, ami a testvérpáros munkáiból fennmaradt. Most nem volt túl jól sem megközelíthető, sem fényképezhető, mert vagy valamit dolgoznak rajta, vagy egyszerűen csak téliesítik, de egy undorító zöld paravánnal volt körbekerítve, és csak egy kis helyen volt rajta egy lyuk, ahol valamennyire meg lehetett nézni. 

És amíg én próbálkoztam az adott helyzetből kihozni a maximumot, addig Marci hátizsákba került, a Nagyok megtámadták a kekszes zacskót, és csemegéztek. 

Az elnöki erkély. Innen mond beszédet a frissen beiktatott elnök az ünneplő tömegnek.

 Feri háta mögött látszik a templom hármas kapuja, az un. Aranykapu, ami a nyugati homlokzat megépülése előtt a templom főbejárata volt, és ezen a kapun keresztül vonultak át a koronázásra a királyok a  szemközti Királyi Palotából.

A királyi udvart elhagyva egy újabb téren találjuk magunkat, és itt áll a Szent György bazilika, ami egyedülállóan őrizte meg eredeti román jellegét, annak ellenére, hogy többször is próbálták barokkosítani. 

Visszanézve pedig a Szent Vitus keleti oldala:

Innen elindultunk lefelé, és mivel az Arany Utcácskát, az apró házacskákkal nem tudtuk most megnézni, így egy másik úton mentünk lefelé. (2003-ban láttuk ezt, és ezért gondoltuk, hogy a fiúknak is tetszene. Aranyos egyébként, de mintha úgy emlékeznék hogy elég rövid. ) A monda szerint az arany utcácskában keresték egykoron az aranycsinálás, és a bölcsek kövének titkát, de valójában a vár egyszerű iparosai laktak itt. Némelyik házba be lehet kukkantani, némelyikben ajándékbolt van, és Franz Kafkának is van itt egy emlékháza, a 22-es számú. 

Arany utcácska helyett mi itt mentünk a várfal felé:

A várfalhoz érve komoly erőpróba volt, hogy kilátóhelyhez jussunk, mindenki a fal mellett tolongott, fényképezett, vagy fényképezni próbált, mert igazából a város felett szép egyenletes ködfátyol honolt, ami nem kicsit rontott az élvezeti értéken. Persze lehetett azért látni, meg ki lehetett venni a dolgokat, de fényképezni sajnos nem lehetett igazán jól, én legalábbis nem tudtam. De az emlékezetünkbe azért jól bevéstük a kanyargó Moldvát a hidakkal, a fentről, ködben is zsúfoltnak tűnő Károly-hidat, a távolabbi templomtornyokat. Jó volt egyébként nagyon, hogy már ismerősként jártunk itt, pontosan tudtuk, ( én legalábbis), hogy mi micsoda, melyik torony melyik templomhoz tartozik, és mi merre van. Ebből a szempontból nagyon jó volt az az idegenvezetős túra, mert akkor tényleg MINDENT megnéztünk a városban, rengeteg olyan dolgot is, amit most nem, de pont ezért most nem is volt miatta lelkiismeretfurdalásunk, hiszen egyszer már láttuk, átéltük, élveztük, most kicsit csak újra részei szerettünk volna a városnak. 

Elhagytuk a várnegyedet, elindultunk lefelé a lejtőn, az Óváros felé.