OlvasóMarci

Nagyon furcsán élem meg azt, hogy már Marci is olvas/olvasgat. Nem tanultak még minden betűt, a dupla betűket még egyáltalán nem, meg még egy pár simát sem, de egyre többször kapom azon, hogy egy könyvvel a kezében ücsörög, és olvasgat. Milánnál kimaradt részemről ez a fajta rácsodálkozás, mert ő szinte észrevétlenül, egyik napról a másikra tanult meg saját maga olvasni, és onnantól ő tökéletesen nyomta. Máténál meg, szegény első gyerek,  inkább a feladat része volt szem előtt, hogy meg kell csinálni, meg kell tanulni, semmint  a csoda része, ahogy apránként magáévá teszi az olvasás gyönyörűségét.
Marcimeg már harmadik gyerek, nála érzem először azt, hogy ez az első osztály ez maga a varázslat, ahogy egy kis ovisból alig egy év alatt egy írni-olvasni-számolni tudó kisfiú lesz. De nem könnyű vele, mert sokszor bepipul,  ha olyan könyvet vesz elő, ami nem hagyományos betűkkel van szedve, hanem mindenféle dizánjbetűkkel, azokat nem ismeri még fel, vagy összekeveri őket, és akkor persze, hogy nem boldogul.
Nehéz vele egyébként, mert ha próbálom terelgetni, hogy egyszerűbb szövegeket olvasson, nem kell feltétlenül egy igazi könyvnek nekiesni, akkor beduzzog, hogy jó,  akkor nem olvasok semmit. Ha azt javaslom neki, hogy az olvasókönyvéből keressünk neki meséket, mert azok olyan szövegek, amiket már ki tud olvasni, és olyan betűkkel is van írva, akkor ugyancsak elküld a sunyiba, hogy biztos, hogy nem fogja az olvasókönyvet olvasni, mert az tanulás, ő meg aztán nem fog most tanulni!
Szóval így lavírozunk az olvasás tengerén. :-)

De amúgy meg tök ügyes, mert már igazán hosszú szavakkal is boldogul, ha ismer belőle minden betűt.
Erről meg mindig eszembe jut, hogy amikor én tanultam olvasni, akkoriban még volt olyan a tévéújsában, hogy műsorismertetés. Most is emlékszem arra a határtalan örömre, amikor először sikerült kiolvasnom ezt a borzasztóan hosszúnak tűnő szót. :-)
Aztán a kezdeti sikeren felbuzdulva rögtön neki estem a Nagy Indiánkönyvnek. Gondoltam, mit nekem, ide nekem az oroszlánt is!
Húúú nem tudom, szerintem napokig, de lehet hogy hetekig bogarásztam az apró betűs indiántörténetet, mire a 3-dik oldalnál feladtam, de olvasás közben volt rá gondom, hogy aaz első x oldalon szépen kiszíneztem az indiánképeket.
Ezt követően még mindig nem adtam fel, és a következő "olvasmányom Dumastól a Királyné nyakéke volt, mert ezt sokszor láttam az apukám kezében, és gondoltam, akokr ez bizonyára egy igen jó könyv. Nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy ennek sem jutottam el a 10-dik oldaláig :-)
De szerencsére ezek a kezdeti baklövések nem szegték kedvem, és talán ezért is vagyok Marcikával elnéző, amikor hagyom, hogy ő válassza ki, hogy mit szeretne épp olvasgatni. Persze igyekszem neki való könyveket előtérbe helyezni, ( értsd: oda tenni az orra elé, hogy aztán egész máshoz nyúljon :-) )

Tegnap este például egy kutyás könyvbe kezdett bele: ( Kántor Kata Nózi nyomoz sorozatának egyik kötetébe)



A könyvet ma magával vitte az iskolába is, hogy majd ott is olvasni fogja :-)
Úgy imádom :-)

A kilencedikések

Ma dupla fordulónapot ünneplünk.

Először is MarciÚr ma éppen 15 hónapos. Ha emlékeztek, akkor pontosan 1 hónappal ezelőtt azzal kezdtem a posztot, hogy Marci 14 hónapos és lépeget. Hát most azzal kezdem, hogy Marci 15 hónapos és JÁR!!!! Mit jár, szalad. Persze néha lehuppan, de egyre ritkábban teszi ezt. Nincsenek már csattogó gyerekkezek lakásszerte, vannak helyette mezítláb tapicskoló kistalpacskák. A mezítlábasságtól egyébként frászt kapok így tél felé közeledve, de ritkán tűri meg magán még mindig a zoknit. De én kitartóan húzom rá vissza naponta úgy ezerötszázszor (óránként). 

Kiegészítésként pedig mindenhová felmászik. Asztalra, szekrényre, akárhová, ahol van valami számára érdekes. Elég fárasztó egész nap azt sasolni, hogy most épp hová óhajt felmászni, és persze vérig van sértve, ha leveszem pl. a laptop mellől.

1 hónap alatt kinövesztette az alsó szemfogait, és hozzá még 3-at a hármasokból. Úgyhogy most 15 hónbapos, és 15 fogú. Nagyon durva!

Kedden megyünk a doktornénihez oltásra, és akkor majd pontos adatokat is fogok tudni róla. 

A járással együtt a fecsegője is beindult. Ha jó kedve van, akkor egyfolytában karattyol valamit, és ha bármilyen formában meghallja, hogy NEM, akkor rögtön rávágja, hogy DE! Határozottan, élesen, ahogy azt kell. 

Aztán másodszor, a tesóm éppen ma 30 éves!!! És mivel én lélekben és gondolatban valahol a 26 és 28 között vagyok valahol, ezért nyugodtan mondhatom, hogy mától van egy bátyám :)

Hogy elszaladt az idő!?
Hiszen nemrégen még ő is csak ilyen volt :                                                             meg ilyen

Hát nem aranyos?
De hogy kicsit magamat is cinkeljem:

 Aztán volt ilyen is:

Meg ilyen is:

Meg ilyen:

Most pedig leginkább már ilyen:

Tudod, ez volt a bevezetés. Az izgalmas részek pedig még csak most következnek:)

Nagyon boldog Harmincadikat kívánunk!

6.nap- Gyerekkori képek rólam

A feladat szerint elég lenne egy képet ide biggyesztenem, de ahogy nézegettem a régi képeket, végül nem tudtam választani, hogy melyik is lenne jó, mert az egyik ezért, a másik meg azért tetszett meg nagyon.

Az egyik például azért, mert már olyan sokszor mondtam, hogy milyen golyófejű voltam kiskoromban, hogy akkor íme a bizonyíték, hogy valóban tükörnek is lehetett volna használni a fejem tetejét, továbbá fény derül arra is, hogy kitől örökölte Máté a kajla füleit:) (mégiscsak az én fiam:))

Aztán a másik azért, mert látszik rajta, hogy már 2 évesen milyen trendi voltam a matyómintás szettemben:)

és nem csak trendi voltam, hanem bevállalós is... erre bizonyíték a bugyi pelusvillantós kép:

A következő igazából csak magam miatt, hogy majd jusson eszembe, ha Máténak a nyelvnyújtós képeit nézem. Úgy látszik ez a nyelvnyújtogatás genetikailag van kódolva bennünk.

És végül egy óvodáskori beállított, amikor már szép frizurám van, és még mindig trendi vagyok:)

Ovisfotózás

Már szeptember óta tudjuk, hogy ma ovis fotózás lesz az oviban, és egész eddig azon dolgoztunk, hogy legalább ezen a héten ne legyen beteg Máté. Volt már fényképezés az előző félévben is, de akkor sikerült lebetegedni, pedig nagyon jó képeket csináltak a gyerekekről. Szerencsére a múlt heti őszi szünet a kezünkre játszott , így ma (majdnem) épen és egészségesen megjelentünk az oviban. Máté nagyon be volt sózva, mert végre valahára ingben és farmerban mehetett be a csoportba!!!! Régi vágya teljesülhetett ezzel:)

Persze nem mi ill. nem Máté lenne, ha két nappal ezelőtt nem ütötte volna össze a fejét Ábellel, és nem horzsolta volna le az orra alatti részt. Szerencsére semmi komoly, de azért mégiscsak ott van egy kis varacska, nem tudom mennyire fog ez látszódni a képeken. hátha kiretusálják.

A másik parám a betegség és az arci sérülések mellett még az, hogy mi van ha Máté megfutamodik és nem lesz hajlandó odaállni a fotós elé. Hajlamos rá sajnos, és ilyenkor képes toporzékolva zokogni, hogy márpedig ő nem. Ezt elkerülendő reggel előkerestem a saját ovis képeimet, hogy megmutassam neki, hogy nálunk is volt régesrégen ilyen fényképezés, és hogy én is a legszebb, legkedvencebb ruhámba mentem akkor oviba, satöbbi, satöbbi...

Nézte, nézte a képeket, és alapvetően tetszettek neki, de persze rögtön számonkért, hogy miért nem mosolyogtam. Upsssz. Próbáltam bizonygatni, hogy de igenis mosolyogtam, de ő meg volt róla győződve, hogy nem. Az egyiken mondjuk valóban nemigazán, de ott mintha beteg is lettem volna, vagy valami, nem emlékszem pontosan a családi legendára, de a másikon, az 5 évesen határozottan csíz-re áll a szám.

Aztán már majdnem lapoztunk, amikor még félszemmel a képet nézte, hogy félig nevetve megjegyezte, hogy Vicces. Mármint az én ovi képem. Vicces. Hát nem mondom.... földön fekvőbe nem igazán ér belerúgni még egyet, úgyhogy szó nélkül továbblapoztam.

Nem mondom valóban van a képeknek egy kis retróhangulata, de szerintem aranyos:)

Szerencsére két oldallal arrébb a tesóm bölcsis képére akadtunk, ami amúgy nekem a kedvencem, és ekkor kicsit helyrebillent a lelkivilágom, mert mikor mondtam neki, hogy nézd csak ez meg itt Bandi, amikor bölcsis volt, arra már nevetve csak ennyit mondott, hogy ez még viccesebb! (Bocsi Tesó!)

És akkor ezen a ponton jobbnak láttam lezárni ezt a fényképnézegetést, mielőtt teljesen porig aláz minden családtagot, pláne, hogy az albumban vannak még az én szememmel is viccesnek minősülő képek.

Na mindegy.

Nagyon kíváncsi vagyok hogy mit hoznak ki Mátéból ma délelőtt, hogy aztán 30 év múlva őt is le lehessen viccesezni:)

Találkoztunk Vele

Napok óta a Mikulás körül forognak a gondolataink, leginkább Mátéé. Hétvégi bevásárlásunk során találkoztunk is Vele, (és fogunk is még), és a nagy eseményt meg is örökítették egy fénykép formájában, amit meg is kaptunk, íme:

Hogy Máté hogy vette az első tudatos találkozást azt nem tudom, mert én épp az üzlet másik végében vásároltam, de aztán még egyszer odamerészkedett, de azt már nem merte megmondani neki, hogy gitárt szeretne:)
Milán először csodálkozva nézte miféle szerzet ez a Nagyszakállú Pirosruhás, hol Rá, hol rám nézett, nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy sem, végül kicsit legörbült a szája, de ebben az is benne volt, hogy kikerültem a látószögéből.

Aztán hazaérve eszünkbe jutott egy sokkal korábbi nagy találkozásról készült kép. Megkerestük, egymás mellé tettük. A hasonlóság félelmetes. Mármint a Mikulások között ;) Íme:

Négykézlábasok

Mégiscsak hasonlítanak rám a fiúk:)))

Esküvőre hangolódva

Van abban valami furcsa, ha az ember kiházasítja a tesóját, pláne ha fiatalabb testvérről van szó.  Nem tudom megfogalmazni pontosan mi ez a furcsa érzés, de érzek valami nemhétköznapit a szívem táján. Valami kellemes borzongást, valami hitetlenkedést, hogy úristen!!!!

Érdekes, hogy amikor én voltam a nagy IGEN előtt, az olyan természetes volt... persze akkor is volt borzongás, hajajjj, meg uramisten, de még mennyire!

Ez most olyan más...

Nekem a tesóm még mindig az a  kisfiú, akivel együtt sorversenyeztünk az előszobában, akit ördögökkel rémisztgettem a fagyizóban, akivel korán reggel mikor még csak mi ketten voltunk ébren az erkélyajtóban zászlókat rajzoltunk, akivel karácsonyfát számoltunk a busz ablakából, akivel felírtuk egy nagy könyvbe hogy milyen autók mentek el a házunk előtt (akkoriban még nem olyan sok, és nem ilyen sokféle), akiért én mentem az oviba, és hazafelé  barna 2 ft-ossal telefonáltunk a házunkkal szemközti fülkéből, hogy minden oké.

Aki sírt, mert az új csizmája nem csúszott a jégen, de zacskót húztunk rá, és utána már minden rendben volt. Aki versenyt evett az oviban lencsefőzelékből, és rosszul lett.

Akivel legalább ezerszer néztük meg az Oscar című filmet, amit már kívülről fújtunk, és Ő elkezdte leírni egy füzetbe a forgatókönyvet.

Aki kisiskolás korában elkezdett verset írni Óda az esőhöz címmel: " Ó eső, lassan csepergő", azt hiszem eddig jutott... befejezetlen remekmű:)

Akivel együtt jártunk a könyvtárba, és Ő mindig Adrian Mole-t vett ki.

Hát ez a tesóm, (nincs is másik), holnap megnősül. Furcsa, de jó érzés!

" Az életet véges végig együtt kell leélni,

Úgy válik el, mit ér a Nő és a Férfi,

Jót és rosszat megosztani, kacagni és sírni,

A szerelem dal, melyet együtt kell megírni."

(Sztyepan Soripacsov)

Mellesleg ez lesz a fiúk első esküvője is egyben, és nagyon kíváncsi vagyok hogy fognak festeni az ünneplősükben, arra meg kifejezetten, hogy hogy fognak viselkedni.