Talán valami elkezdődött

Tegnap este Pocaktesó elég durva fájásokat produkált, de aztán egész éjjel semmi nem történt, sőt, jobban aludtam, mint az elmúlt pár hónapban bármikor is.

Most viszont kb. reggel 7 óta újra érzem, hogy valami történik, valami olyan, ami már kezd egyre vészesebben hasonlítani ahhoz, amit Matyival éreztem anno. fáj a derekam, és időnként szét akarok szakadni alul.

Még kivárunk, hogy lesz-e folytatás, vagy itt abbamarad a dolog. Mindenesetre most nagyon bizakodom, hogy hátha a mai lesz a mi napunk. És félek is, és aggódom is, és nem is tudom igazán, hogy mit érzek.

De igen... most pl. egy brutál fájást....

9.30: ez egyre durvább... bemegyünk a kórházba. Bárhogy is lesz, szerintem engem már benttartanak.

Majd jövünk:) pussz

Bizonytalanul... vagy mégse?

Túl vagyunk a karácsonyon... egyben...

Frontok jönnek-mennek... ezideáig Pocaktesónak semmi meg sem kottyant. Tegnap éjjel viszont többször is brutálkeményedésekre ébredtem, a hasam olyan volt mint egy görögdinnye, és egyáltalán nem volt jó érzés. Nem tudom, hogy ez valaminek az előszele-e vagy egyszerűen már csak a fekvés sem jó, és emiatt keményedik be a pocakom.

Matyival anno azt mondtam, hogy honnan tudhatnám, mi történik, hisz nem voltam még terhes. Hát ezt most nem mondhatom, mégsem tudom, hogy most mi van, most sem vagyok okosabb. Eggelre mindenesetre viszonylag korrektül érzem magam, és délelőtt úgyis ctg-re kell mennem, majd ott talán kiderül.

Egy biztos... legkésőbb 7 nap múlva már négyen leszünk.  1 hét múlva. Döbbenetes!

Update: a délelőtti ctg-n többé-kevésbé Pocaktesó hozta az esti formáját, és produkált egy-egy gigakeményedést, amire még a doktorbácsi is azt mondta, hogy na ez már valami, de ha nem rendszeresedik, erősödik, stb akkor ezekkel akár kihúzhatom még jövő hétfőig. Ha rendszereződik, akkor jelentkezem a szülőszobán, azon nyomban, ha nem változik semmi, akkor vasárnap délelőtt jelentkezem az osztályon felvételre.

Kórházi hírek szerint a karácsony nyugiban telt, és valóban nagy volt a csend, viszont a január 1-ei hidegfrontra már most készülnek lélekben az ottdolgozók, szerintük azt nem ússzák meg 1-2 szüléssel.

Az utlsó karácsonyunk hármasban

Az idei karácsonyunkra nagyban rányomta/ja bélyegét az a bizonytalansági faktor, hogy nem tudjuk mit hoz a ma, és mit hoz a holnap. Ennek fényében aztán minden volt nálunk, ami 3 napba belefér.

Volt egész jól sikerült elsőhalászlé, elmaradt vacsora, parázs vita, (csak a szokásos)duzzogás, kibékülés, faállítás, facsodálás, csillagszóró minden mennyiségben, mert Matyinak nagyon bejött.  Volt überbrutál matyihiszti, majd nagy összebújások, mókázások, ajándékbontás, majd azzal szaladgálás körbe-körbe a lakásban.

Matyi remekül képes az pattanásig feszült idegeimen táncolni, majd mikor a kiborulásomat sírásban vezetem le, akkor jön és puszit ad, bújik, és mondja, hogy "anya tír". Ilyenkor látszik rajta némi megbánás, amit 5 perc múlva már rég elfelejt, de imádom.

Az elmúlt napok mérlege 1db összetört pohár, 2db fiókba zárt matyiujj (semmi komoly), terítőre  borított üdítő, földre szórt kávé, és még egy csomó minden, amit vagy én ejtek a földre, mert olyan koncentrált vagyok, vagy Matyi dob oda, direkt, és néhány kevésbé jól sikerült fénykép, és egyetlenegy olyan sem, amin mind a 3-an viszonylag korrektül néznénk ki.

Volt mennydörgéssel kísért zivatar, ami Matyinak legalább annyira bejövős volt, mint a csillagszóró, és még órákkal utána is mutatott ki az ablakon, hogy bizony történik valami igen érdekes.

Vannak rendszeres Pocaktesó bejelentkezések, hol itt tolja ki a lábacskáját, hol ott a könyökét, olykor-olykor bekeményít, tolja lefelé a buksiját, ez nem túl jó. Most van lehülés, hidegfront, de mi még egyben vagyunk. (nemvacsorautáni pocakkerület 101 cm, kilók száma 67.)

Íme:

A 38 hetes

Kapkodunk... de mára talán sikerült mindent beszerezni, elintézni, a kórházi csomagba is  meg van minden, talán... már csak táskába kell dobálni, akkor majd kiderül, mi hiányzik.

A karácsonyi menü is megvan, fejben, alapanyagokban, már csak okosan ki kell találni, mit mikor, hogy ha esetleg mennem kell, akkor se romoljon meg semmi.

Fánk is van.

A lakás egy káosz, takarítani már tényleg csak ímmel-ámmal tudok, nem esik már jól a hajolgatás, meg úgy igazából semmi sem. Aludni hol magam miatt nem tudok, hol Matyi miatt, aki az elmúlt pár napban elég botrányos éjszakákat tud produkálni, amivel végképp kétségbe ejt, hogy hogyan hagyhatnám így rá másra.

A hétfői nagy lelkesedésemben most már mindennapos jóslófájásokat produkálok, teljesen rendszertelenül, szóval még mindig inkább semmit sem jelent, mint valamit. Csak azt tudjuk, hgoy előbb-utóbb mindenképpen megszületik a Várvavárt... de hát ezt eddig is tudtuk:)

Türelmem a végét járja...

A 38 hetes pocakfotó.... hátha már az utolsó...

Elhavazva

Minden téren. Időjárásilag is, és teendők terén is. Valahogy úgy érzem, kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett. Valahogy olyan gyorsan elteltek a hetek, pár nap múlva karácsony, és legkésőbb két hét múlva Kistesó is megérkezik, nekem pedig még annyi minden van a fejemben, amit jó lenne még előtte megcsinálni, elintézni, megnézni, megvenni... Minderre csupán néhány napja jöttem rá, hogy bizony össze kell hogy kapjuk magunkat, így őrült mosásba, vasalásba kezdtem, hátra van még a játékok átnézése, szortírozása, és most már a kórházi csomagomat is jó lenne legalább 90%-ra összerakni, ha esetleg hirtelen kéne menni, de abba viszont még venni is kéne pár dolgot, amire talán ma sor kerül. Két hét... talán már annyi se... nagyon kevés... Néha pánikba is esem, hogy mi lesz, én erre nem vagyok még felkészülve.

A hétvége is némileg már a készülődés jegyében telt, eleget tettünk még egy baráti meghívásnak, mert aztán ki tudja mikor leszek újra kimozdulóképes, és sebtiben sütöttünk Matyival egy jó nagy adag mézeskalácsot. Matyi nagyon élvezte, sodorta, gyúrta, szaggatta, majd nyersen ette, a mókának akkor szakítottam véget, amikor elkezdett mindent a földre dobálni és a tészta közepébe feküdni.

Fánk még nincsen, de lesz....

Pocakfotó sincsen, de az is lesz...

Délelőtt újabb ctg-n jártunk, ahol már jóslófájásokat is sikerült elcsípnünk. tudom, hogy ez nem jelent még semmi konkrétat, de mégis bíztató, hogy minden zajlik a maga módján, és van remény, hogy beindulnak itt magunktól a dolgok. Ebben a hitemben most végre-valahára a doki is megerősített, egy halvány jósolgatunk-jósolgatunk, majd alakulunk-alakulunk megjegyzéssel, majd búcsúzásképp megtoldotta még egy vigyázzon magára, mert most már bármi lehet!-el, hát nekem ez maga volt a mennyország. Főleg az elmúlt napok extra hidegei után, amikor azért nem is éreztem magam olyan flottul, fájtak a régi sebhelyeim, Pocaktesó is néha a frászt hozta rám, amikor csak lapult, mozdulatlanul, majd tegnap este újra víg táncba kezdett. A gyomorsavam most már alig-alig elviselhető, már éjszaka is kínoz, emiatt nem tudok aludni, emiatt nyűgös vagyok... szóval kezdek hasonlítani egy végstádiumos hisztis kismamihoz.... Ja, hogy  az is vagyok!!!!

Kórházas délelőtt

Ma délelőtt újabb ctg-re vittem a Kisebbiket. Mikor elindultam itthonról szépen szállingózott a hó, és nekem megint csak az a 2 évvel ezelőtti hideg téli nap jutott az eszembe, amikor ilyenkor már fájásaim voltak, és sejtettem, hogy nincs már messze a nagy találkozás. És mivel bőven időben indultam itthonról, volt időm kiélvezni az arcomra hulló hópelyheket.

A ctg most nem annyira jött be Matyitesónak, kétszer is szépen arrébb vándorolt, amivel sikeresen érvénytelenítette  a mérést, de végül sikerült egy kicsit maradásra bírni és kicsikarni belőle egy pár perces értékelhetőt.

Innen rögtön az anesztes konzíliumra vitt az utam, ahol egy zsúfolt, tömött folyosón ücsörögtem egy darabig, majd bent egy kedvesnéni áldását adta a spinális érzéstelenítésemre.

Eztán doktrobácsi, leletek jóváhagyása, és egyebek... DEEEE ami a legfontosabb, hogy sikerült meggyőznöm, hogy tekintsünk el a 29-ei befekvéstől, mert.... Igazából nagyon nem is kellett győzködnöm, egyszerűen csak közöltem vele, hogy nem túl egyszerű megoldani a 2 évesem egész napos másra bízását csaknem 2 hétig, és különben is nagyon fogok vigyázni magamra, és 5 percre lakunk, szóval tényleg bármikor be tudok menni, ha úgy érzem történik valami. Erre ő, igaz nem nagyon boldogan, de rábólintott, és a lelkemre kötött mindent, hogy ha bármi bajom lesz itthon, akkor aztán vele gyűlik meg a bajom. Én persze mindenre lelkesen bólogattam, és bármit megígértem volna. De igazán megértő volt, szóval tényleg egy rossz szavam sem lehet. Így a legújabb helyzet, hogy 3-án megyek be, és 4-én császár. Ha addig nem történik semmi....

Bónuszként még kaptam egy gyors uh-t is, amit igazából később kellett volna még megejteni, de mivel a spontán szülést tul. képpen végképp kizártuk, így nagy jelentősége nem volt, és gondolom az ünnepek miatt is, meg amúgy is sokan vannak kismamik, nem volt szabad hely, de mostazonnal felszaladok megnézik mi az ábra odabent. Már a képernyőn is látszott, hogy már milyen nagy, hogy már nagyon össze kell gömbölyödnie, hogy elférjen, kapálódzott a lábacskáival, aranyos volt nagyon:)

Méreteit tekintve minden rendben van, nem lesz egy óriásbébi, de hát ezt eddig is tudtuk, és reméltem is, én egy olyan kis manócsomagot szeretnék, mint Matyi volt:)

Számokban kifejezve:

BPD(koponya haránt átmérője): 87mm

AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 97mm

OFD(koponya hosszanti átmérője): 110mm

AC(pocakkerület):313mm

HC(buksikerület):321mm

FL(combcsont): 71mm

FHR: 150/min

Becsült súlya: 2730g

Szóval minden a legnagyobb rendben van. Végre kívül is és belül is.

Nincs más hátra, mint várni... így hát várunk.

Fizikailag most remekül vagyok, kicsit mintha könnyebbedett volna a pocakom, és lehet, hogy lejjebb is csúszott MAtyitesó, mert kevésbé nyomja a bordáimat, és a savasodásom is jó néhány napja már szinte elviselhető. Estére még mindig nagyon aktív,szinte mindig van kirúgom a ház falát.

Hétvégére erős fagyot, jövő hétre havazást mondanak... kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni...

Végül, de szerintem még nem utolsó sorban, a 37 hetes pocak:

Újra és újra

Már tegnap este is kicsit megdobbant a szívem, amikor az időjósok közelgő hidegfrontot és havazást jósoltak a következő napokra, Minkalány közelgő megszületése pedig csak még lapáttal rátett  a nosztalgikus hangulatomra, hisz Matyi is az ilyentájban beköszöntő hideggel  és hóval érkezett, néhány nap híján 2 évvel ezelőtt.

Azt hittem, hogy idén elkerül majd az ÉRZÉS... hisz annyi most a tennivaló, várnivaló... de nem... idén is kezdek könnybelábadt szemekkel magam elé meredni, és elgondolkozni, hogy hogyan szaladhatott el ilyen gyorsan az idő, hisz mintha minden csak tegnap lett volna. (Érdekes, hogy tavaly is pont ugyanekkor 11-én kezdtem el a meghatódni:)))

Vajon meddig fognak azok az érzések bennem élni? Örökké?

Éjjel felébredtem 3 után valamivel. Pont akkor, amikor azon az éjszakán is felébredtem, hogy valami történik, történni fog. A nappaliban próbáltam még kicsit pihenni, közben gondolkoztam, hogy vajon ez már az? Két könyv ide vonatkozó részét is gyorsan átnyálaztam, és konstatáltam, hogy igen, ez már az.

Kint borzasztó hideg volt, az utcán tükörjég volt, nekem mégis melegem volt, pedig csak egy vékony pulóver és egy átmeneti kabát volt rajtam. Támasztottam a ház sarkát, míg Feri kiállt a kocsival. Fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy hamarosan megszületik Ő, hogy amire hónapokig vártunk az most történik. El sem tudtam képzelni, milyen lesz szülőnek lenni, felelősnek lenni,

Néhány hét múlva újra átélhetjük majdnem ugyanezt. Sok mindent tudunk már...  Tudjuk, hogy csodálatos érzés lesz megismerni egymást... tudjuk, hogy nem mindig lesz könnyű... de tudjuk, hogy meg fogjuk oldani.

Tudom milyen érzés anyának lenni... de nem tudom milyen két gyerekes anyukának lenni... de tudom, hogy sokkal-sokkal csodálatosabb, mint egy gyerekesnek.

Nem tudom, hogy hogy fognak telni a hétköznapjaink, nem tudom, milyen is lesz Ő valójában, hogy fog-e fájni a pocakja, hogy jóalvó (hú de utálom ezt a kifejezést) lesz-e, nem tudom, hogy mikor fogok újra átaludni egy éjszakát... de ezek nem is fontosak... Mert tudom, hogy bármilyen is lesz, szeretni fogjuk... olyannak, amilyen....

Kavarognak bennem az érzések... egyik felem újraéli a Matyival töltött első napokat, a másik már a Második Nagy Találkozásra készül. Fura kettőség ez....De szívetmelengető.

Nemjól

Bármennyire is próbálok nem gondolni a fenyegető kórházas sztorira, nem megy. Mint Damoklesz kardja, úgy lebeg felettem a nap minden órájában és percében, és nem tudom kiverni a fejemből. Nem szeretem ezt az állapotot, de bárhogy is próbálok nem tudok tenni ellene. Érzem, hogy a testem, lelkem felőrli a kétségbeesés, és a félelem. És mérges vagyok! Mérges vagyok magamra, mert nem tudom kordában tartani az érzéseimet, és türelmetlen vagyok és ideges. Mérges vagyok a kialakult helyzetre, a dokira, mérges vagyok, hogy egy olyan szituációba keveredtem, amiben én egy cseppet sem irányíthatok, mérges vagyok, hogy mindenki azt várná el tőlem, hogy mosolyogva sodródjak az árral, mérges vagyok az egész világra. Mérges vagyok, hogy elveszik tőlem a hátralévő idő jóérzését, amikor még élvezhetném a 2in1-et, úgy igazán, mert ki tudja fogom-e még..., hogy el akarnak venni tőlem hosszú napokat, amit még CSAK Matyival tölthetnék... Mindezek miatt már a MOST-ot sem tudom élvezni, csak jár az agyam, megállíthatatlanul.

És hiába tudom, hogy még nincsenek lefutott körök, hogy még nincs semmi elveszve, hogy nagyon hosszú még, relatíve, a hátralévő idő, hogy 3 hét alatt sokminden történhet, hogy az én okos Kisfiam eldönthet mindent egy szempillantás alatt.És közben lelkiismeretfurdalásom van, amiért idő előtt kint szeretném tudni Őt, csak azért, hogy nekem jó legyen, holott tudom, hogy Neki bent a jó, egyelőre.

Jó lenne tudni hogy mit hoz ez a néhány hét..., hogy kell-e egyáltalán aggódnom, vagy odafent már réges-régen meg van írva, hogy ennek a Kislegénynek mikor kell közénk érkeznie.  Ha tudnám, akkor talán meg tudnék nyugodni, akkor nem emészteném magam olyasvalamin, ami lehet, hogy be sem fog következni. De nem tudom.... Sajnos!

És attól is félek, hogy ha végül mégsem akar útnak indulni önként, és kivárja a 4-ét, amikor én már egy hetet bent leszek, félek, hogyha így lesz, akkor elveszik tőlem a Nagy Találkozás örömét, és  csak egy egyszerű sivár Végre! érzés lesz bennem, hogy végre túl vagyunk rajta, hogy végre hazamehetek. És ezt nem akarom!!!! Nem akarom, hogy az első pillanatok, napok gyönyörűségesen meleg meghittségét elvegyék tőlem, hogy a szép érzések közé odafészkelje magát valami egészen nem odaillő.

Háborog a lelkem! És ez most nagyon nem jó!

Első Ctg, újabb kétségek, teljesen padlón

Ma délelőtt sor került Másodszülöttünk első ctg-jére. Igazából erről nem is nagyon van mit írni, jó szívműködés mellett szép majdhogynem vízszintes vonalat produkáltunk, néha-néha egy-egy mozgolódással, de ez ebben a stádiumban még normálisnak mondható.  Szóval Kistesó köszöni szépen jól van odabent, így volt ez a bátyjával is, nem lepődtem meg egyáltalán.

Majd újabb folyosón ücsörgés, hosszas könyvolvasás, (ha ez így megy tovább behozom az éves lemaradásomat könyvügyileg), doktorbácsira várás, aki végül sűrű elnézések közepette befut, és sebtiben vázolja az újabb elképzelését a jövőmet illetően, ami, hát nem is tudom.... első, nekem második hallomásra is enyhén riasztó és kétségbejtő volt.... mondhatni azóta sem térek magamhoz.

Az új szitu ugyanis az, hogy az előirányzott legvégső céldátum továbbra is a január 4-e. Ez már ugye nem új, ezt valamennyire már meg is emésztettem az elmúlt napokban. Viszont, a kórtörténetemet figyelembe véve, hogy minden rendben legyen, mármint velem, biztos, ami biztos alapon jobbnak látják, ha már 29-én besöpörnek a kórházba, hogy online megfigyelés alatt tarthassanak. (Doktorbácsi először 28-át akart, de látva kétségbeesett könnybelábadó nyusziszemeimet kaptam még egy itthoni napot. Juhé!)

Ami annyit tesz, hogy ha a Kisebbik megmakacsolja magát és csakazértse akar korábban kibújni, akkor testvérek között is min. 12 napot töltök egyvégtében kórházban, mert császár után itt  5 nap a protokoll.

Tudom, hogy ha ez a verzió jön be, akkor legalább a korábbi hová tegyük Matyit kétségeim el vannak oszlatva, és így még mindig tervezhetőbb a dolog. ÉS azt is tudom, hogy mindez kizárólag az én érdekemben történik, és persze Kistesó érdekében, hogy mindenki ép bőrrel abszolválja a projektet. Tudom, hogy a történetben most nincs senki ellem, sőt, mindenki velem van, és a lehető legjobbat akarja.

DEEEEE, nem tudom, hogy hogy bírnék ki két hetet egy kórházban, ki tudja milyen vadidegen emberekkel egy szobába összezárva, úgy hogy effektíve nincs semmi bajom, csak épp egy gyereket készülök a világra hozni. Nem tudom, hogy hogy tudnék kibírni két hetet Matyi nélkül úgy, hogy nem naponta csak max. pár órát láthatom, foghatom ölbe, szavhatom be az illatát. Nem tudom, hogy Ő hogy fogja tolerálni nekem ezt a fajta fényűzést, hogyegyszerűen csak fogom magam és lelépek két hétre (ami még egy felnőtt embernek is hosszú idő, egy ilyen kicsinek meg maga az örökkévalóság, szerintem), se szó se beszéd, majd hazatérek karomban egy Másikkal, szóval nemhogy visszakapja az anyját, de még osztoznia is kell majd valakivel rajtam. Már ha két hét után emlékezni fog egyáltalán arra, hogy valaha volt neki egy anyja is.

És nem tudom, hgoy ha ennyire gázos a jelen helyzet, hogy az utolsó héten már nonstop megfigyelésre szorulok, akkor miért nem lehet már 29-én megcsinálni a császárt, amikor éppen betöltöm a 39-dik hetet, szóval szerintem akkor már egyáltalán nem lenne semmi gond. Miért jó az, ha ott bent lógatom a lábamat, távol a családomtól, az otthonomtól, foglalok egy ágyat feleslegesen, amin még csak kényelmesen feküdni sem lehet.

Persze még mindig fennáll annak a lehetősége, hogy Matyitesó megkönyörül rajtam, és eloszlatva a kétségeimet hamarabb útnak indul, és akkor ez az egész forgatókönyv érvényét veszti, leszámítva a császár utáni 5 napot, amit ezek után már féllábon is.....

Holnap töltjük a 36-ot.... elvileg ha minden kötél szakad, már jöhetne... azért ha marad még bent 1-2 hetet, nem bánom.... de aztán kifelé!!!!!

UI: a helyzetemen és a lelkiállapotomon nem sokat dobott, hogy miután a könnyeimmel küzködve hazértem Matyi magasra tartott kézzel futott felém, éscsak ölelt, és ölelt.... hát csoda-e ha nem akrok elvállni tőle ilyen félelmetesen hosszú időre?????

Kétségek közé taszítva

Tegnap reggel még minden olyan rendben volt a lelkemben. Nyugalommal készülődtem a sötétben az utolsó vérvételemre, békésen sétálgattam a villamosmegálló felé magam mögött hagyva a fiúkat a jó meleg lakásban. Majd békésen olvasgatva eltöltöttem cirka egy órát a vérvételre és ctg-re várakozó kismamiknak kijelölt 2 nm-en, számos sorstársammal egyetemben. Nem volt gáz, vittem magammal az épp olvasott könyvemet, és még örültem is, hogy végre 5 oldalnál többet is el tudok belőle olvasni. (majdnem a végére is értem). Vérvétel megvolt, bár annyi csövet csatlakoztattak rám, hogy azt gondoltam, hogy már bennem nem is marad abból a piros léből. Majd kaptam ctg időpontot jövő hétre, igen, már itt tartunk... És kaptam aneszteziológia időpontot is két hét múlvára, a programozott császár miatt.

Ezután ücsörögtem még röpke fél órácskát egy másik folyosón a doktorúrra várva, aki épp nagyvizitelt, de végül betoppant.

Na és ekkor történt az, amire már megint nem voltam felkészülve.... mert Mátéval is hasonlóan jártam... és akkor is felkészületlenül ért.

Doktorbácsi ugyanis úgy döntött, hogy fittyet hányunk a sebhelyekkel tarkított múltamra, és január 4-ét jelölte ki KisTesó születésnapjának, ami csupán 1 nappal van korábban, mint a menstruáció szerint kalkulált időpont. Merthogy kutya bajom sincsen.... és különben is az a legjobb a gyereknek, ha nem bolygatjuk feleslegesen, tehát a lehető legtovább marad pocakon belül. Csak épp túlhordani nem hagyják....

És én értem is ezt, meg tudom is, hogy a babának mi a jó.... hogy az neki a legjobb, ha maga dönti el, mikor akar közénk érkezni... és tényleg nincs szerencsére semmi olyan bajom, ami indokolttá tenné, hogy hetekkel korábban kivegyük a jó meleg vacokból.Persze, ha korábban ki szeretne jönni, amiben én még minidg bízom, mert Matyi is korábban jött egy picit, akkor erőszakkal nem fogják bent tartani 4-éig, hiszen már benne leszek a rendszerben, csak egyszerűen be kell vonulnom a kórházba, és közölni, hogy ez a gyerek biza ki szeretne jönni.

De akkor is!!!!! Én decemberi gyereket szeretnék!!!! Már beleéltem magamat!!!!

De a legnagyobb kérdés most az, hogy mi lesz Matyival. Mert a programozásnak számomra az is előnye lett volna, hogy szépen nyugodtan összekészülődve, nagymama iderendelve Matyifelvigyázónak, mi bevonulunk a kórházba, és nó para, mert mindenki jó kezekben van. Így viszont megint aggódhatok... hogy mi lesz Matyival... Mert hetekig nem rendelhetek ide senkit.... ha pedig hirtelen történnek a dolgok, akkor meg lehet, hgoy nem ér ide senki... és mi lesz, ha megint éjszaka történik minden.... jó, Matyinál is voltak már napközben is jelek, amiket én rutintalanul nem vettem komolyan.... de mi van, hgoy most sem fogom tudni, hogy ez már az????

Abban még mindig BIZTOS vagyok, hogy nem fogja megvárni a 4-ét. Azt, hogydecemberi lesz, azt még mindig remélem.

A másik parám, hogy mi van, ha szilveszterkor akar jönni? Vagy ami szerintem még rosszabb, Újévkor. Nem akarom, hogy pezsgőspoharakkal a fejem fölött vagdossák a hasamat, hogy esetleg másnaposan (aznaposan) azt meg végképp nem, és ki vigyázna Matyira szilveszter éjjelén????? Akkor még autóba ülni sem egy életbiztosítás....

Ház így vagyok most.... jár az agyam ezerrel... közben pedig győzködöm a Kisebbiket, hogy a december 28. az mindenkinek jó lenne. Hátha hallgat rám.

Már 35, még 35

Az utóbbi jó pár nap enyhe őszvégi időjárása az én mindennapjaimat is megenyhítette. Pedig az idő rohan... 35 hét van mögöttünk, és 35 nap van előttünk. Mégis most úgy érzem, hogy most jó. Most megállhatna egy kicsit az idő, hogy elmélázhassak azon, milyen jó is pocakosnak lenni, és milyen is lesz majd az életünk négyesben. De erre kevés idő jut.

Készülődünk. Nem csak lélekben, fizikailag is. Úgy látszik, nekünk egy gyerek születése kell ahhoz, hogy néhány rég elmaradt dolog a helyére kerüljön. Matyi születése előtt kisszobát parkettáztunk, most képeket fúrunk, többek között. Szép lassan minden összeáll. Lélekben is.

Érdekes, hogy sokkal nyugodtabban várom KisTesó érkezését, mint annak idején a Matyiét. Akkor tele voltam aggodalommal, félelemmel, hogy milyen lesz Ő, hogy milyen leszek én, hogy milyen lesz hármasban. Most úgy gondolom, hogy azok után, amit Matyival át- és túléltünk nagy meglepetés nem érhet, és ha ér, akkor azt is fogjuk tudni kezelni. Matyival ilyenkor már tele voltam rémálmokkal, hogy hogy fogok megfelelni. most nincsenek rémálmaim, sokszor álmaim sem, vagy ha igen, nem ezzel kapcsolatosak.

PocakTesó is mintha most nyugodtabb lenne, a múltkori napokig tartó dajdajozás után most szinte csak estére tér magához, akkor sem olyan intenzív forgó-pörgő, inkább csak helyezkedik. Biztos szűkül már tér, amit igénybe vehet.

A jó közérzetemhez biztos közrejátszik az is, hogy gőzerővel készülünk Matyi szülinapjára. Ajándékok kitalálva, részben megvéve, idén már igazán klassz ajándékokat lehet neki venni, olyanokat, ami például engem is szórakoztat(na). Szóval nem unatkozunk. És december van. Reményeim szerint ez már a mi hónapunk. Remélem KisTesó is így gondolja.

35. heti pocak oldalról, előlről, és ezúttal arcostól:

Nagyhas bejelentkezik

Már a múlt héten is gyanús volt, de ma délelőtt, amikor a szokásos hétvégi bevásárlást intéztük, szó szerint a földbe gyökeredzett a lábam, amikor a pláza egyik üzletének a tükréből egy hatalmas has köszönt vissza. Nagy volt, és gömbölyű, a kabát már nem ért össze rajta. Aztán ott voltam mögötte én is.  Jó, jó, tudtam én, sőt éreztem is hogy nem vagyok már az a nádszál, és a 90-60-90-et meg sem közelítem, na de ennyire???? Ilyen hirtelen? Hiszen valamelyik nap még olyan kis formás volt... mikor nőtt ekkorára???

Persze voltak árulkodó jelek... amiket ezek szerint nem vettem tudomásul, és nem vettem elég komolyan.  Éreztem én, hogy valami történik itt, amikor egyre nagyobb rést  (ha még résnek lehet nevezni az az tátongó űrt, amit hagyok magam után) kell nyitnom a tolóajtón, hogy kiférjek. Hogy a mosogatasához lassan már nem elég hosszú a kezem, és minidg vizes lesz a pólóm. Hogy a fogmosást is jobb még félmeztelenül, vagy játszósban véghezvinni, mert minidg a hasamon csattan egy-egy pötty. És mindezek tetejébe még a farmeromon is lazítani kellett egy gombot.

Szóval voltak/vannak jelek, hogy Pocaktesó szépen nő és házat bővít. Csak én valahogy nem vettem őket észre. Pedig még hajaj... hol van a vége....

Az egészen pontosan 33+4 -es pocak:

Aranyos

Délelőtt Matyi papírt és filctollat kért. Letelepedett a kisasztalához, és alkotott. Majd jött és büszkén mutatta a művét. Olyan aranyos volt, és olyan öröm volt az arcán. azt hittem megzabálom.

 

Megkérdeztem, kinek rajzolta. Általában Apának szokott rajzolni. Most azt mondta Babáé, és a pocakomra mutatott.  Arra kérdésre pedig hogy mit rajzolt, azt mondta Tita, azaz cica.

Hát nem szívetmelengető? :)

32.heti UH és az előzményei

Ma reggelre behívóm volt a kötelező 32. hetes ultrahangra. Már az időpont egyeztetésnél éreztem, hogy az a 9 óra normál körülmények között is elég korán van ahhoz, hogy normális tempóban el tudjunk készülni. És akkor még nem is tudtam azt, amit azóta tudok, hogy Matyi alvása teljesen megbolydul, és nem a jó irányba.

Este már fürdés előtt próbáltam belemantrázni, hogy készüljünk, aludjunk, mert reggel időben kell kelni, és nincs idő lustálkodásra. El is aludt viszonylag időben, fél 10-kor már durmolt, ami mostanában normál időnek számít nála. A 3 órás wc-járatomkor még békésen aludt az ÁGYÁBAN, én gondosan betakartam.  De a kimondott szónak márpedig ereje van, csak hát Matyi a korán-t meglehetősen sajátosan értelmezte, és 4kor, amikor már éppen megint jól aludtam volna, halk "Anya, oda!" szólongatáskra ébredtem, mire Apa magunk közé vette a reményeink szerint még félálomban lévő gyermeket. DEEEE, a két ágy közti cirka másfél méter elég volt Mátyás Úrfinak ahhoz, hogy álommanót messze űzze a szeméből, és közénk kerülve nagyon azon volt, hogy a miénkből is kiűzze. Hol engem szólongatott, hol az apját, hol a rokonság valamelyik tagját, majd újra minket, majd előkerültek az állatok, majd amikor ezeket is szépen végigsorolta, akkor elmutogatta, kitapogatta a szemünket, szánkat, orrunkat, fülünket, közbe-közbe inni kért, mert hát a beszédben gondolom kiszáradt  a torka. Időnként sikerült szerintem percekre álomba zuhannom, majd újra fölébrednem, és ez az állapot olyan fél 6-ig tartott nagyjából, legalábbis ekkor még láttam az órát. 

Így a napot sikerült kellőképpen kómásan indítani, persze Matyit úgy kellett negyed 9-kor kipuszilni az ágyból, villámreggeliztetni, villámöltöztetni, és pár perces késéssel sikerült is megérkeznünk a tett színhelyére, ahol gyorsan felszaladtunk (he-he, pláne én) a harmadikra, és még szinte ki sem fújtam magammár bent is voltunk, már ott feküdtem. 

Mindezt csak azért  fontos megemlíteni, mert szerintem az előzmények is közre játszottak abban, hogy kb. 2 perccel a vizsgálat elkezdése után éreztem, hogy kezd a lábamból kimenni az erő. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz ennek jó vége, és kicsit meg is ijedtem, hogy itt fogok mindjárt elájulni, de hát hol jobb helyen, mint egy kórházban. Az uh-s hölgy is észrevette, hogy valami nem stimmel, megelőzésképpen kaptam egy pohár vizet, és nagyobb sebességre kapcsolt a Kisebbik méretezését illetően. Azt még felfogta az agyam, hogy a buksija szépen lefelé fordulva van, beilleszkedve, gondoltam is, hogy ez milyen jó lenne ha lenne némi esélyem a normál szülésre, de így... majd ezek után percekig csak magamra tudtam koncentrálni, majd a végén mikor újra jobban voltam, akkor újra elcsíptem egy "éppen a korának megfelelő" megjegyzést.

Kicsit aggasztanak az ilyen elgyengülések, amik ha nem is túl sűrűn, de azért előfordulnak itthon is velem. Mátéval ilyen egyáltalán nem volt, de a védőnő is, és most is a hölgy azt mondta, hogy ez majdhogynem természetes, pihenni kell, mély levegő, stb...

Méretei:

BPD(koponya haránt átmérője): 80mm

AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 87mm 

OFD(koponya hosszanti átmérője): 106mm

AC(pocakkerület):288mm

HC(buksikerület):295mm

FL(combcsont): 61.6mm

Becsült súlya: 1987g

 

Kaptunk képet is, melyen kedvesen felénk fordulva integet:) Hol van már az a kezdeti szégyenlősség????

 

 

Rákerült még a papírra, hogy élénken mozgó magzat, ami azért furcsa, mert akkor és ott nem is éreztem, hogy bármit is csinálna. Ezek szerint élénken mozgott:) Akkor viszont már tényleg kíváncsi vagyok, hogy folyik odabent délutánonként és esténként, amikor nem csak érzem, de látom is, hogy van odabent valaki. (Kicsit olyan, mint az Alien-ben, amikor kitör a nő hasából a szörny.... néha tényleg olyan, mintha ki akarna jönni, bárhol.)  Érdekes, mert nem emlékszem, hogy Matyi ennyire dajdajozott volna odabent, Ő inkább olyan kitámasztós volt, kitolta a lábát oldalt és nem moccant onnan az istennek se. Nem volt ilyen ficánka, forgó-pörgő. 

 

A nap hátralévő részét vásárlással töltöttük, beszereztünk néhány bútordarabot Matyi és a Kistesó növekvő játék- és ruhaállományának. Mondanom sem kell, hogy Matyival ez is egy élmény volt, mert minden útjába eső fiókot kihúzott, szekrényajtót kinyitott, árcimkéket leszedett, és ha kedvére való ágyat, fotelt talált nem átallott bele is feküdni, ülni. De túléltük, épségben, és még az eladókat sem haragítottuk magunkra, sőt... meglepően kedvesek voltak, igaz, Matyi is hozta a jobbik fecsegő formáját, amikor tényleg nem lehet neki ellenállni.

Úgyhogy tulajdonképpen eredményes napot zártunk:) És még nincs vége:)

32 hetes

Haladunk, haladunk előre. Elől a pocak, mögötte én. Az elmúlt hét relatív jól telt, legalábbis jobban, mint az előző. Az akkori folyamatos keményedések kicsit megparáztattak, így tényleg próbálok visszavenni a tempóból, pihenni, és Matyit kevesebbet emelgetni. Szerencsére ez a nyálkás, esős idő most a kezemre játszik, ha esik, akkor még a napi sétát is kihagyjuk, és érdekes módon Máté sem erőlteti, pedig azt hittem balhézni fog. Ehelyett bent töltjük el az időt, mesét nézünk, rajzolunk, főzőcskézünk, szóval abszolút kismamakímélő üzemmódba kapcsoltunk. Ez meg is tette a hatását, tényleg kevesebbszer keményedik be a hasam, és ha meg is történik, akkor is csak pillanatnyi a kellemetlenség. 

Matyitesó továbbra is aktív, sőt..., most aztán igagzán rákapcsolt, pedig azt hittem, ennél már nem lehet mozgékonyabb. Hogy mit csinálhat odabent, azt jó lenne tudni, de mindig csinál valamit, sosem pihen, fészkelődik, pörög-forog, esőtáncot jár, van amikor a hasam minden szegletében érzem a jelenlétét, van amikor teljesen félrecsúszik, ilyenkor teljesen eldeformálódik a pocakom. 

Kilókkal egyelőre jól állok, szerintem, nagyjából ott ahol Matyival is tartottam. A cél az, hogy ne 7-essel kezdődő számmal menjek szülni, az valahogy olyan rémísztő számomra. Aztán majd meglátjuk. Pocak kerülete olyan 95 cm körül jár, attól függ, hogy evés előtt, vagy után mérem. Matyival talán 101 volt a legvégső, szülőszobára menős méret, talán ebbe is bele fogok férni. 

Gyomorsav van, volt, lesz, egyetlen gyógymód lenne ellene, ha folyamatosan ennék, vagy innék valamit, mert evés közben jó. Ezért igyekszem sokszor keveset enni, hogy a folyamatosság látszatát valamennyire fenntartsam. Nem mindig sikerül.

A lelkem most egy kicsit jobb. Az idegességet most felváltotta egyfajta várakozás, készülődés, tervezgetés.

A vérnyomásom a béka se...e alatt van. Sokszor a 100-at sem éri el, pedig a reggeli kávémat sosem hagyom ki.  Nem csoda, hogy álmos vagyok, és a délelőttjeim szinte kómás állapotban telnek.  Szerencsére a Matyiéi is. Jól kiegészítjük egymást.

56 nap van vissza. Papíron. Szerintem kevesebb. 50 körüli. Rosszabb napjaimon azt sem bánnám, ha 40 körüli lenne, és még karácsony előtt bővülne a családunk. Persze tudom, hogy Neki az a legjobb, minél tovább bentmarad. 

Pénteken lesz a soron következő 32. hetes uh. Jó lesz megint találkozni. 

És mostanában valahogy így:

Betegesen

Matyi lázas. Csak úgy, hipp-hopp. Semmi már tünete nincs. Nem folyik az orra, nem köhög, nem tüsszög, semmi. Csak láza van. De az viszonylag magas. A náthára, orrfolyásra, köhögésre fel vagyok/voltam készülve, azokat tudom, hogy nem tudjuk elkerülni, főleg, az érintett személy előszeretettel ücsörög kapualjakban, a határozott figyelmeztetésem ellenére is.  De most nincs semmi, csak láz. Tegnap kora este 38.8 -at mértem. A lázcsillapító és a fürdés hatására ez teljesen lement, de 11 körül már megint forró volt a feje. Egész éjjel ez ment, felváltva kapott kúpot és nurofent, és a hője hol jobb volt hol rosszabb. Egyszer mértem csak az éjjel, és akkor megint 38.7 volt. Amúgy nem nyűgös, nem sír, sőt, fecseg. Be nem állt a szája egész éjjel, úgyhogy mikor aludhattunk volna, akkor sem tudtunk, mert fecsegett. Névsorolvasást tartott, végigsorolta az összes családtagot, "apa, anya, mama, papa, Bandi, Eme..." és addig nem lépett tovább, amíg el nem mondtuk neki, hogy az említett illető épp hol van és mit csinál. Éjjel 3kor a válaszok 80%-a az volt hogy "otthon van és alszik" , majd amikor a sor végére ért, kezdte előlről. Rém szórakoztató volt.

 

Reggelre kicsit lentebb ment a láza, nem volt 37.8.  Kapott homeós bogyókat, és szerencsére a tea azért csúszik neki, és egy kis gyümölcsöt is evett. Ma még itthoni kúrán lesz, aztán ha nem változik semmi, akkor megkérdezzük a doktornénit, mi legyen. A rendelőbe mindenesetre biztos nem viszem be, nem hiányzik, hogy még pluszba is összeszedjünk valamit. 

Szegénykém, most bújós, és lapulós. Arra is gondoltam, hogy lehet hogy a hátsó rágófogak valamelyikét növeszti, és attól van láza. De ezt a teóriámat megcáfolja az a tény, hogy nem panaszkodik a fogára, nem sír, nem nyűgös. 

Hát remélem ma rálépünk a javulás útjára, jó lenne már egy nagyot aludni. 

Mert közben pedig saját magam is a frászt hozom magamra, mert reggel óta én is csak kóválygok, egyszer egy ájulás közeli élményben is részem volt pelusozás közben, de szerencsére nem lett baj, de még mindig kótyagos vagyok. Valószínű leesett a vérnyomásom, pedig túl vagyok a kötelező reggeli kávémon, és még így is csak 103/79-et mértem.

Mellesleg ma betöltöttem a 31dik hetet. Talán a második pocakosságom legvacakabb hetén vagyok túl, nemhiába, már a vége felé közeledek. Nehéznek, és lomhának érzem magam. Ha Matyival kéne versenyt futnom, egyértelműen ő kerülne ki győztesen.  Matyitesó most már szinte a nap minden percében velem van, hol itt, hol ott dugja ki valamijét,  és egyre többször érzem odalent is, gondolom mostanában illeszti be a buksiját. Mindenesetre napi 2-3szor erősen keményedik a pocakom, ilyenkor bárhol vagyok, bármit csinálok, abba kell hagynom, és pihennem. Estére hulla vagyok, még akkor is, ha egész nap nem csináltam semmit. (hehe... egy majdnemkétévessel a semmittevés is valamit csinálást jelent). 

Szóval most egy kicsit padlón vagyunk. 

30.hét

Kisebbikünk ma betöltötte pocakbeli életének 30-adik hetét. Még leírni is félelmetes, nemhogy belegondolni. Papíron még 70 nap van vissza a szimbióziusunkból, a valóságban szerintem ennél kevesebb. Matyival eddig a percig dolgoztam, és innentől aztán tényleg pörögtek az események, és rohant az idő. Főleg, hogy az ősz eme utolsó szakasza a családunkban telis-tele van születés- és névnapokkal, aztán ugye ittt vannak a decemberi ünnepek, a Mikulás, Matyi második szülinapja, szóval ez a néhány hét igazán eseménydúsan fog telni. És akkor még nem is említettem a  Kisebbik érkezésére való felkészülést, mind lélekben, mind a valóságban. Húzós lesz. 

Pocaktesó most már végképp kipihente magát odabent, és néhány hete szinte folyamatosan jelzi bentlétét, hol kellemesen szívetmelengetően lágyan simogat, hol fájdalmasan kirúgja a ház oldalát, szó szerint. Aktivitásával egyenes arányban nőtt a gyomorsavam mennyisége, mely most már nemcsak este, hanem a nap bármely szakában kínozhat.

Orvosi javaslatra a gyógyszeres polcomra a vas mellé odakerült a Mg, és a Ca, ezeket igyekszem napi rendszerességgel magamhoz is venni, és ha eszembe jut egy kis C-vitaminnal is megtoldom. 

Amúgy pedig élem a 30 hetes kismamák életét, egy örökfecsegő, néha (de akkor nagyon) hisztiző, mindentutánzó, halandzsázvaéneklő, mostanában mindig autózó, esténként képeskönyvből felolvasó, és babasimogató majdnemkétévessel fűszerezve. 

Nem unatkozunk:)

 

A 30 hetes Matyitesó, kívülről:

Újra

Újra 4D-n jártunk. Mert mi olyan kíváncsiak vagyunk, és mert Matyiról is két 4D-s felvétel készült, szóval, nehogy szó érje a ház elejét, hogy a Kisebbikről meg csak egy. És mint a legutóbb, most is az utolsó pillanatban döntöttünk, osztottunk-szoroztunk, és rájöttünk, hogy lassan a 28-dik hét vége felé még van esélyünk arra, hogy élvezhető legyen a műsor. És hát az is volt:)

Amennyire befelé forduló volt Őkelme sok-sok héten át, most vidáman, mosolyogva nyammogott bele a kamerába, pedig álmából keltettük fel. Hogy a majdnem indulás előtt elfogyasztott rántotthús, vagy az utánaküldött kis darabka csokoládé ízlett-e neki annyira, azt csak ő tudja, de nagyon elégedett volt, és sikerült nagyon szép teliarcos képeket csinálni. Néha megdörgölte az orrát, megrágcsálta a kezecskéjét, vagy a köldökzsinórt. Aztán mosolygott egyet búcsúzásképp, és kezét az arca elé szorítva befordult és aludt tovább. Nagyon-nagyon aranyos volt:) És tiszta Matyi!!!!! De mintha klónoztuk volna. A pocakbeli Matyihoz is nagyon hasonlít, de amikor aludt, akkor úgy aludt, mint a kinti Matyi, dettó. Nagyon érdekes volt:) most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy élőben is ekkora lesz-e a hasonlóság, vagy azért ha egymás mellé kerül majd a két tesó, akkor azért látni fogok némi különbséget.

Méreteit tekintve pont pontosan korának megfelelő. Átlagos mennyiségű magzatvízben vígan lubickoló magzat. Rekesze, hasfala ép, szívecskéje 4 rétegű, és tökéletes ritmusban dobog. Gyomor, hólyag telítődik.

És kétség kívül fiú:))) Fotó most nem készült a férfiasságáról, de láttuk.... ott volt.. vitathatatlanul.

Súlya kb.: 1232g

BPD(koponya haránt átmérője): 70.4mm

AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 75.3mm

OFD(koponya hosszanti átmérője): 95.5mm

AC(pocakkerület):239.7mm

HC(buksikerület):261.5mm

FL(combcsont): 54.5mm

És íme Ő:

28

Pocaktesóval elérkeztünk a 28-dik héthez. Az elmúlt időszakban Kisebbikünk igencsak összeszedte magát, szerintem rohamos növekedésnek indult, amit én csak a pocakméretemen tudok egyelőre nyomon követni, dokihoz hétfőn megyünk. Lassan-lassan kezdem magamat nagypocakosnak érezni, már nem csak a látvány miatt, hanem maga az érzés is olyan bálnás. Kezdem nehezen találni a helyem, ülni már sokszor nem jó, mert itt is, ott is nyom valami tappancsszerűség, feküdni meg pláne nem jó, ezért az éjszakáim sokszor rosszak, mire kitalálom hogy hogy lenne jó, és mire körbebástyázom magamat rájövök, hogy wc-re kell mennem, vagy Matyinak van valami gondja az alvással. 

A másik nagy változás, hogy az én álomszuszék lágyan fészkelődő Porontyom mára már a múlté,  én a hirtelen érkező hideg rovására írom, és a nap bármely szakában szinte képes olyan hullámmozdulatokat véghezvinnni, amit szerintem egy hip-hop táncos is megirigyelne, ha látná. Vagy ha nem hullámzik, akkor beékeli a kis lábát, többnyire a bordám közé, vagy nem tudom hová, és nyom... tisztára mint a bátyja.  Ő is hidegfront érzékeny volt,ami egy decemberi gyereknél igen áldásos, van is mögöttünk jópár átsírt nappal és éjszaka, és úgy látszi ezt másodjára sem úszom majd meg. De hát Matyival is túléltük valahogy az a néhány kemény hónapot, majdcsak most is lesz valahogy. 

De hiába a hideg, és az eső, nincs megállás, Matyi örökmozgó üzemben van, és ezt csak megnehezíti, hogy a kint töltött idő csak a töredéke a szokásosnak, így estére eléggé oda tudok lenni... nemhiába, az erőnlétem már nem a régi. Jó lenne most egy kicsit begubózni, puha pléddel takarózni, meleg teát kortyolgatni, és nem csinálni semmit. Kicsit rákészülni a télre, az előttünk álló eseményekre, kicsit ráhangolódni a Kisöcsire, hogy csak mi ketten... nem pedig csak sodródni az idővel, ami hipp-hopp eltelik, és itt a december, és én még mindig nem fogtam fel hogy egy örökké működő gépezet része vagyok, ami sosem áll meg. 

A 28-dik hétre újra hű társam lett a savlekötő, és most már az is marad erre a hátralévő néhány hétre. Szinte mindegy hogy mit eszem, és mennyit, eszem-e egyáltalán.  Matyival aggódtam, hgoy ez már örök életemre így marad, és nem fogok tudni soha többet jóízűen enni, de elmúlt, szerencsére, így most nem aggódom... 

Mostanában valahogy így:

 

26.hét, 99 nap

99 nap. Ennyi van  vissza a számláló szerint a szimbiózisunkból. Rémesen kevés. Pláne, ha hozzáveszem azt is, hogy én ennél kevesebben gondolkodom, egy olyan 7-8 nappal. Szóval tényleg rohan az idő. Azt gondoltam, hogy mivel most itthon vagyok, és semmi dolgom, most biztos minden más lesz, mint ahogy Matyival volt. Igen, tényleg minden más. Még jobban el vagyok maradva mindennel, mint vele voltam. Szerencse, hogy nagy vásárlásokba most nem kell belebonyolódnunk, így talán a rémálom része, ami Matyival kísértett anno, hogy nem tudjuk hazahozni a gyereket, mert nincs neki itthon semmije, az talán elkerül. De!!! Lelkiekben még mindig van mit feldolgoznom, megemésztenem, és mintha ez most lassabban menne, mint 2 évvel ezelőtt. Akkor olyan jó volt elképzelni, hogy hamarosan lesz egy gyerekünk, hogy fiunk lesz. Most sokszor bele sem merek gondolni, hogy 3 hónap múlva 2 gyerekünk lesz, és 2 fiú. Az érzéseim teljesen ingadozóak, hol nagyon várom már, nagyon kíváncsi vagyok, és nagyon biztos magamban, hogy minden rendben lesz, hogy mindennel jól fogok boldogulni. Máskor pánikba esem, hogy úristen, mit fogok csinálni két gyerekkel, hogy fogom tudni őket ellátni, gondoskodni róluk, szeretni őket. Ilyenkor legszívesebben kérnék még egy kis gondolkodási időt, kis időt, hogy emésszem még magamban az eseményeket, hogy tervet csináljak, amit aztán felboríthatok, és fel is borítok, hogy elképzelhessem a mindennapjainkat, amik aztán úgysem olyanok lesznek, mint ahogy azt elképzeltem, hanem hol sokkal jobbak, hol sokkal rosszabbak. 

Lelki tusáim közben a Kisebbik viszont egyre aktívabb, egyre többször, és egyre erősebben jelzi, hogy lassan-lassan nem nagyon fog elférni. Érdekes, hogy pontosan ugyanott nyom, jobbra fent a bordáim között, ahol régen Matyi is, és ami már akkor is nagyon fájt. Szerintem még mindig nem olyan élénk, mint Matyi volt, de lehet, hogy ez csak azért van, mert többet mozgok, mint akkor, és ilyenkor Ő békésen ringatózik a vízben. 

És hogy mikor nevesíthetjük szegény, hát.... most már legalább vannak tippjeink. Közös nevező még nincs, igazi nagy favoritnév sincs. De majd lesz. Van még kilencvenvalahány napunk, hogy döntsünk:)))

 

És az aktuális pocakfotó:

 

 

A vérképem és a terhelt cukrom is tökéletes:)))