Nemrég, egészen pontosan nőnapon ilyen csodás hóvirágokkal vártak bennünket az oviban a Csigabiga csoportban. Elállt a lélegzetem a látványtól, a távolból úgy tetszett, mintha igazi hóvirágok kandikáltak volna ki az ajtóra ragasztott papírkosárkából. Aztán közelebb érve egyértelművé vált, hogy a hóvirágok kartonpapírból és egy olyan egyszerű, de nagyszerű technikával készültek, amilyennel bárki próbálkozhat otthon. Egy- egy szálat kaptam Esztertől és Noémitől. Az egyik az autómban hirdeti a tavaszt, a másik a játszóházunkban. Lehet, hogy azért is kedves nekem annyira, mert óvodában ez volt a jelem. Ha valaki pedig igazi hóvirágszőnyegre vágyik, ne mulassza el megnézni az Alcsúti Arborétumban a hóvirágmezőt. Mi már láttuk, akkor írtam is róla. Idén megelégedtem a kedves ovis hóvrágokkal. Az igaziak úgyis védettek és hamar elhervadnak, vagyis aligha díszíthetném velük a környezetemet. Az óvó néniktől pedig ezután is nagyon szívesen tanulok és figyelem milyen kreatív csodákat gyártanak a közelgő ünnepekre vagy csak úgy, hogy otthonos, kedves hely legyen a lányok második otthona, ahová annyira de annyira szívesen járnak, hogy hiába mondom minden reggel nekik, hogy lassan, kézenfogva haladjanak az öltözőbe, ők rám se hederítenek és rohannak és amikor hazajövünk, egymás szavába vágva mesélnek élményeikről.

A történet nem olyan érdekes, de azért mégis lejegyzem, hogy majd évek múlva is tudjuk, hogy Hanna kisujja egy ártatlannak tűnő kidobós játék alatt eltört. Persze amikor a keményre fújt pöttyös labdát Hanna éppen próbálta kivédeni és az a kisujjára olyan szerencsétlenül esett, hogy azon nyomban egy reccsenést is hallhattak a körülötte lévők, még senki nem gondolta, hogy komoly a sérülés. Hanna úgy mesélte, hogy egy határozott mozdulattal visszahajlította a megfelelő helyre, majd megmutatta a testnevelés tanárnak, aki megnyomogatta majd kiküldte az addigra már erősen szipákoló Hannát, hogy tegye hideg víz alá a sérült testrészt. Amikor visszatért a lehűtött ujjacskával, újra beállt játszani, bár nem önként. Ekkor érkezett a második ütés és egy újabb reccsenés. Amikor délután az aulában megláttam Hanna zsebkendőbe csavart kisujját és megvizsgáltam közelebbről, csak azt láttam, hogy meglehetősen duzzadt és a színe sem az az egészséges rózsaszínű volt, inkább lilás árnyalatban játszott. Gondolkodtunk, hogy mennyire kell komolyan venni a sérülést, mozgattuk, nyomogattuk, aztán úgy döntöttük jobb ha a négy napos pihenőnap elé nyugodtan tekintünk vagyis irány a Bethesda, ahol biztosak voltunk benne, hogy hosszú várakozóidőre kell számítanunk, de pont akkor rá is értünk. Így aztán nagyon sokat beszélgettünk Hannával kettesben, amire óriási szükségünk is volt és aminek konklúziója az volt, hogy ideje szülinapi kívánságának eleget tenni végre.. Aztán még az is jó volt a rosszban, hogy mindez a bal kisujjával esett meg és nem az íráshoz elengedhetetlen jobb kezével. Hannát borzaztóan érdekelte eközben a röntgen működési elve és alig várta, hogy sorra kerülhessen. Ott aztán készítettek két felvételt a csámpás ujjacskáról, majd újra várakozás következett. Mire mi következtünk, Zoltán is befutott ujjra újra. A röntgenfelvétel addigra már az orvos monitorján mutatta az egyértelműen látható törést azon az icurka-picurka ujjon. Hanna gyönyörködött benne, aztán mire észbe kapott már tették is rá a sínt és a buci kötést. Testnevelés és néptánc alól felmentést kapott. Nem volt szomorú. Érdekes, mert a zongora csak otthon jutott eszünkbe. Vicces kedvében volt, azért azonnal leült a hangszeréhez és játszani kezdte a szamárindulót meg a többi kívülről tudott darabot. Most az egyszer nem számított, hogy helyes ujjrendben játszik vagy sem. Csütörtökön, az iskolai népdalverseny döntő előtt kell visszamennünk kötözésre. Nekem úgy tűnik máris összeforrt, hiszen a tavaszias hétvégét biciklizéssel és intenzív mozgással töltötte ő is. Nem volt hajlandó felkötni a karját háromszög alakú kendővel sem és ha nem szólok rá, bekötött ujjal mászókázik. Ezek után nem tudom miért is van felmentése testnevelés alól. Az első (és remélem utolsó) törés érdekessége aztán lassan nyűggé, teherré vált Hanna számára, és unja már, hogy mindenkinek el kell mesélnie, hogy igen, el van törve a kisujja, nem gipszben van hanem sínben és egy szerencsétlenül dobott és el nem kapott labda okozta a sérülést, ami egyáltalán nem fáj már. Most azon gondolkodom, hogy nem kívántam -e véletlenül dolgozatírás előtt Hannának kéz és lábtörést reggel. Ma elmagyarázom neki a mondás eredetét. Leírom, hátha valaki nem tudná: Régi babona, hogy ha valakinek előre jót kívánsz, akkor azzal szerencsétlenséget hozol rá (a fordítottja teljesül, mert elkiabálod a jót), ezért inkább a rosszat kívánták az emberek, hogy attól óvják meg azt, akinek kívánják. A kéz és lábtörés a német "Hals-und Beinbruch!" fordítása. Marhaság! Sosem voltam babonás!

Nem tudom mennyit gondolkodtak a névválasztáson a játszóház tulajdonosai, de szerintem zseniális. Könnyen kiejthető, megjegyezhető, vicces és aranyos no meg azonnal kifejezi azt is, hogy a játszóházban milyen a hangulat. Vasárnap délutánra ígértük meg a lányoknak, hogy ellátogatunk a nemrég nyílt Kackac játszóházba és dacolva minden pszichológiai útmutatással, igenis zsaroltuk és sakkban tartottuk őket, vagyis a nem megfelelő magatartásért a program elhalasztását ígértük be nekik. Ők meg próbáltak jók lenni és számolták a napokat. Annak idején ott voltunk a megnyitón, ám a nagy tömeg és a próba üzemmód miatt nem maradtunk sokáig. Azt azonban már akkor láttuk, hogy ez nem az a megszokott játszóház kategória, minden a legnagyobb gonddal lett kiválasztva, megépítve és a design is olyan, amitől nemcsak a gyerek, de a szülő szája is tátva marad. Kezdjük a mosdókkal, amelyek három különböző magasságban lettek megépítve egymás mellett. A sok kis labdával megbolondított beépített mosdó előtt aztán kézmosás előtt lehet dilemmázni, viccelődni és gondolkodni, hogy vajon a legalacsonyabb, a legmagasabb vagy a kettő közötti magasságúban mossunk kezet. A játszóházat az a húszon-valamennyi nagyon színes, nagyon hangos, nagyon világító játékgép teszi különlegessé, amelyekbe zsetonokat kell bedobni, majd célozni, eltalálni, hozzáérni, dobálni, nyomni, tekerni stb., mire a hálás gép irdatlan mennyiségű kupont köp ki magából, majd ha már annyi összegyűlt belőlük, hogy anyuka sem bírja tartani egy kézzel, be lehet tuszkolni egy másik gépbe, ami megszámolja a cetliket és kiad egy bizonylatot helyette. A bizonylaton szereplő pontokat aztán távozáskor ajándékra lehet beváltani. Mielőtt a szívéhez kap minden jóérzésű anyuka és azt mondja, megáll az esze, hogy már gyerekkorban a játékgépek használatára ösztönzik a gyerekeket és máris függővé teszik őket, elárulom, hogy a legtöbb játék ügyességi és ha nagyon szeretném azt is megállapíthatom, hogy az egyik a gyorsaságot, robbanékonyságot fejleszti, a másik pedig a figyelmet, összpontosítást, akkor máris fejlesztő játéknak is elnevezhetjük valamennyit, bár remélem nem minden anyuka olyan, hogy a gyerek önfeledt játéka közben azon morfondírozik, hogy ez csemetéje melyik részképességet fejleszti. Ezek a játékok bőkezűen megjutalmazzák a játékosokat kuponokkal, amit a gyerekek módfelett élveznek, hiszen kézzelfogható az ügyességért járó dicséret. Gondolom azért nem válik ettől máris játékgép függővé a gyerkőc. A mértékletesség ide is érvényes, de ugyanez igaz a nyalókára, vattacukorra de a tv nézésre is, úgyhogy rajtunk szülőkön (is) múlik, hogy mire szokik rá gyerekünk. A lányok sokáig ugráltak a trambulinon, aminek puszta nézésétől is elfáradtam, ám ők nem, így a hatalmas, csúszdákkal és máshol nem látott ötletekkel tarkított mászókomplexumban, -amelyikről egyébként nem árt tudni, hogy az ország legnagyobb mászóvára- tűntek el a szemem elől. Tőlem teljesen szokatlan módon azonban egyáltalán nem izgultam, nyugodtan kortyolgattam a mesterien elkészített kávékülönlegességet. A játszóházban van még egy speciális műanyaggal bevont pálya, ahol korcsolyázni lehet (bérelhető korikkal) és egy spéci beltéri homokozó a totyogóknak, ahol olyan érzése van a gyereknek, mintha a tengerparton lenne. Enni, inni is lehet egész elfogadható áron, így nem kell éhség vagy szomjúság miatt félbeszakítani a játékot. Időnként a színpad is megtelik élettel és az animátorok vagy épp meghívott vendégek azért próbálják a csilivili gépek és a mászóvár mellől egy kis pihenő erejéig elcsalogatni odacsalogatni a gyerekeket. Jó élményekkel, kellően kipirulva és kifáradva ültek be a lányok az autóba, ahol alvás-közeli állapotba kerültek mind a hárman, ám annyi erejük még volt, hogy azt mondják, nagyon klassz volt és jöjjünk máskor is a Kackacba.

Szándékosan nem hívom adventi naptárnak, hiszen a latin eredetű advent szó jelentése megérkezés (az Úr érkezése), eljövetel. A karácsonyra való előkészület ideje, kezdete pedig András naphoz (november 30.) legközelebb eső vasárnap. Nem vagyok biztos abban, hogy más ünnep várására is ildomos az advent kifejezést használni. Remélem valaki felvilágosít, én elbizonytalanodtam, így a Húsvétváró naptár elnevezés mellett maradtam. Minek kell? Mert a lányok nagyon várják már a tavaszi ünnepet és minden nap megkérdezik hányat kell aludni. Mert nekem is jó lesz látnom, mennyi időm van még a lakás húsvéti feldíszítéséhez, a locsolóváró sütik kitalálására és elkészítésére és mert a karácsonyi adventi naptárjainknak évek óta hatalémas sikere van a lányok körében és én minden egyes kis csomagbontás alkalmával ugyanúgy örülök az izgalmuknak, örömüknek, mint ők. Idén viszont a hagyományokkal ellentétben csak egy garnitúrát készítettem. Találtam egy helyes, szalmával kitömött fadobozt, amiben valamikor valamilyen jófajta bor volt és én persze nem dobtam ki a dobozt. Ebbe ültettem bele a a répává alakított papír gurigákat. Az alapötlet Mónitól származik. Amikor megmutatta otthonukban a művét, először fel kellett locsolnia, aztán pedig eltűrnie, hogy azt mondjam neki, ilyen nekünk is kell, ezt az ötletet magammal viszem. Nem volt ellene kifogása én meg szaladtam a papírboltba narancssárga és zöld krepp papírért. Guriga van itthon dögivel, hiszen kedvenc technikámhoz mindig jól jönnek. A formákkal azonban nem voltam maradéktalanul megelégedve, így annyit változtattam az eredetihez képest, hogy két oldalt benyomkodtam a hengereket, hogy valóban valami háromszög alakú répaformát alkossanak mind a tizenheten. Kiszámoltuk a lányokkal, hogy a nemzeti ünnepünk után, majd huszadikától húzhatják ki a szalmából a répákat, amelyek a jól bevált masszirózás, teadélután, közös sütés, kulturprogram, mozi utalványok mellett klasszikus rajzfilmek és mesék címeit is tartalmazzák, amelyeket tévé híján majd a laptopunkon keresztül nézhetnek meg a lányok.

Hazaérkezéskor és távozáskor is zavart, hogy még mindig a karácsonyi koszorú lóg a bejárati ajtónkon és amikor már annyira zavart, hogy azt mondtam, leszedem, akkor inkább ne legyen ott semmilyen, megláttam ezt a zseniális harisnyanadrágos ötletet Kifli és Levendula blogjában és azonnal beleszerettem. Egyrészt, mert nagyon egyszerű és gyors az elkészítése és ez nálam most szempont, másrészt olyan igazi lányos ház ajtajára való, amilyenek mi is vagyunk, arról nem beszélve, hogy ismét újrahasznosíthattunk valamit, ami egyébként a kukában végezte volna, mert már semmire se jó. Normál esetben a kinőtt ruhácskákat, így a harisnyanadrágokat is elajándékozom más ikres vagy kisgyerekes anyukának, de ezek a harisnyanadrágok már tényleg annyira elhasználódtak, kilyukadtak, elfáradtak, hogy továbbadásra is alkalmatlanok voltak. Naná, hogy rózsaszín vagy annak árnyalatai mind. Egy éles ollóval levágtam a boka résznél és a combnál a harisnyanadrágokat, szám szerint nyolcat. Egy közepes méretű hungarocell koszorút (Hobby boltban kapható)egy helyen kettévágtam, majd erre húztam fel a harisnyából szabott darabokat. A ráncolást egy kicsit megigazgattam, majd megkértem Hannát, hogy az egyik, kicsit hosszabbra szabott harisnyából kössön masnit, azzal a technikával, amit most tanult és amit minden köthető dolgon alkalmaz. A Csinos masnihoz tűztem három színben passzoló hímes tojást és máris kiakasztottuk a kész koszorút a lányos ház ajtajára. Végül csak hét harisnyanadrágot használtam fel, a maradék egyből a lányok készítettek sapkát, sálat és egyéb kiegészítőket a babáiknak.

Várták a kicsik és vártam én is a pénteki napot. Már hetekkel előbb fel lehetett iratkozni a Csigabiga csoport faliújságján kitett papírra, hogy a csoport nyílt napján a matematika vagy a testnevelés foglalkozásba szeretnénk betekintést nyerni. Én meg úgy gondoltam, egyszer az életben hagy profitáljak abból, hogy ikreim vannak, így beírtam magamat mind a két helyre. Így történt, hogy közvetlen közelről figyelhettem milyen magas színvonalon történik a játékos matekozás a középső-csoportban, ahol azért jócskán akadnak olyan gyerekek, akik idén ballagnak és szeptemberben igazi matekórákon oldhatnak meg feladatokat. Emlékszem, Andi barátnőm, aki Párizsban él, nemrég arról panaszkodott, hogy az oviban túl sokat tanulnak a gyerekek és szerinte inkább játszaniuk kellene. Megnyugtattam, hogy a legtöbb oviban szerintem itthon is így megy ez. Bár tudom, az óvónőknek nem kötelességük az iskolai felkészítés, a legelhivatottabbak mégis úgy gondolják, ez fontos. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy reggeltől estig vagy órákon át feladatokat oldanak meg, mindössze annyiról van szó, hogy a lányok csoportjában tematikusak a napok. Hétfőn ének, kedden matek, szerdán torna, pénteken pedig környezetismeret foglalkozásokat tartanak reggeli után. Gyakoriak a gyűjtő munkák, játékosan tanultak a testrészekről, a madarakról, közlekedésről. Nem ezt hívják pre- school-nak a tengerentúlon? Nekem semmi bajom nincs ezzel, hiszen nem viszik túlzásba, jut bőven idő a játékra is. Itthon is szeretnek iskolásat játszani és most is láttam, hogy szívesen jelentkeztek, válaszoltak az érzékszervekkel kapcsolatos kérdésekre és nagyon felelőségteljesen rakosgatták a számolókorongokat a megfelelő helyre. Miért ne fejleszthetnénk itthon is őket? Nekünk a Logico vált be a leginkább és van pár klasszikusabb feladatos füzetünk is. Rejtvényfejtésnek, jó mókának fogják fel. A szépséges tornateremben a testnevelés óra alatt folyamatosan fülég ért a szám, annyira helyesek volta a gyerekek. Vérprofin levezényelt, ötletes gyakorlatokkal, játékokkal tarkított negyven percet nézhettem és fotózhattam végig és ismét megállapítottam, hogy jó kis oviba járnak a kicsik, és attól pedig külön jó kedvre derültem, hogy még jó ideig, két óvodásom van lesz a nagy, iskolás lányom mellett.

Hanna igazából belecsöppent a jobb agyféltekés tanfolyamba, őszintén szólva magamtól nem biztos, hogy eszembe jutott volna, hogy beírassam lányomat egy két napos hétvégi elfoglaltságra, csak azért, hogy a jobb agyféltekét használva rajzoljon. Hallottam persze a módszerről, mostanában sokan és sokfelé írnak róla és számos tanfolyam is indul, de nem igazán értettem mi a a jó abban, ha valaki a tanfolyam elvégzése után fel tud mutatni egy olyan rajzot, amiről senki nem hiszi el, hogy ő készítette. A Gipszkorszak játszóházunk időnként helyt ad a gipszfestésen túlmutató kreatív tevékenységeknek is, így kerültünk kapcsolatba a Művészházzal, pontosabban a gyermek jobb agyféltekés rajztanfolyam vezetőjével, Katával. Nos, Hannának nem kellett kétszer mondani, hogy vegyen részt a kurzuson és még az sem vette el a kedvét, hogy egy egész szombatja és vasárnapja megy rá majd a rajzolgatásra és biztos voltam benne, hogy kissé el is fárad majd. Bizony egy ilyen tanfolyamon koncentrálni, figyelni, sőt azért, hogy ne dolgozzon a bal agyféltek, sokáig csönben kell maradni, így kilenc éves kortól ajánlják a szervezők a részvételt. Azért nem zavarják el a lelkes, okos, fegyelmezett nyolc éveseket se... Szóval Hanna becsülettel elvégezte az első részt és ahogy az várható volt, mindenki aki látta a lovas és ember ábrázolásait, összecsapta a kezét és azt mondta " Nahát! Ezt tényleg te rajzoltad? " Volt, aki azért megjegyezte, hogy sokkal jobban tetszenek a naív, gyermeki bájjal készített lovacskák és emberek, mi szükség van arra, hogy mindenféle irányítások mellettt kiöljék ezt a gyerekből. Értelmes válaszom nemigen volt, azon kívül, hogy Hannának örömöt okoz, büszke a teljesítményére és önbizalomnövelőnek se rossz. Aztán elkezdtem utánaolvasni kicsit, hiszen a tanfolyam második részét is meghirdették közben és Hanna ahogy meghallotta a hírt, könyörögve kért bennünket hagy vegyen részt azon is. Szemmel látható volt a fejlődése. Megtanultak satírozni, árnyékolni, kiemelni és a kész rajzok láttán azt mondtam, ez valami csoda, érdekes, hogy ha becsapjuk az agyunkat ilyen mesteri művek kerülhetnek ki azoknak a keze alól is, akik egyébként nem rajzolnak átlagon felülien. A gyerekek 9-10 éves korukban már a valóságot szeretnék lerajzolni, olyan fát, macskát, embert, lovat ahogyan az az életben is kinéz. Persze legtöbbször ez nem sikerül, ami természetes, az viszont már nem az, hogy a felismerés elveszi a kedvét a további rajzolástól, kudarcélménynek fogja fel. Sokunk rajztudása itt akad el. Ha a rajztanártól még további megerősítést is kap ehhez a felismeréshez, ha rossz jegyet kap azért, mert nem úgy rajzol, ahogy kellene, hát biztos, hogy csak nagy noszogatás árán vesz színes ceruzát a kezébe. Mennyi felnőttől hallottam, hogy mentegetőzve mondja "Jaj, nem tudok rajzolni!" vagy "Úgy rajzol, mint egy kisgyerek." Hanna esetében ugyan nem álltak fenn ezek a problémák, élvezi a rajzórákat és a teljesítményéért kap is elegendő dicséretet. Mondjuk az utóbbi időben vagy időhiány vagy más miatt ritkábban ül le, hogy csak úgy kedvtelésből rajzoljon nekem. A kötelező rajzos házi feladatokat elvégzi, de mostanában inkább a kicsiket látom folyton papíron önkifejezni.. A tanfolyamon, legalábbis az első két szeánszon másolás folyik, de ha úgy vesszük minden rajzolás másolás, hiszen a valóságot próbáljuk a papírra vetíteni. Közben különböző rajztechnikákkal, az árnyékolás, satírozás, tónusok, vonalak fogalmával is megismerkednek. A reggeltől délutánig tartó foglalkozás gyereknyelven és sok szünettel zajlik. Hogy kinek való? Annak, aki szépen rajzol és annak is,aki csúnyán. Ha van benne szándék, ha szeretne rajzolni, akkor élvezni fogja a két napot és a fejlődést, amin keresztül megy. Ha nincs kedve, ha utál ceruzát fogni a kezébe, semmi értelme. Ha csak a jobb agyféltekénket használják a gyerekek, akkor ellazulnak és felerősödik a kreatív énjük. A bal a beszédért, számolásért felelős, éppen ezért vannak hosszú pillanatok, amikor az oktató azt kéri a résztvevőktől, hogy csendben, beszélgetés nélkül dolgozzanak. A papíron fejjel lefelé húzzák a vonalakat és nem a logika mezsgyéjén haladnak közben, vagyis mellőznek minden tudatosságot- ezáltal áll össze a sok kis vonal egy egész képpé. Méghozzá olyanná, amire aztán nagyon büszke az alkotója (és az anyukája is). Tévedés ugyanakkor azt gondolni, hogy a tanfolyam(ok) elvégzése után gyerekünk sosem fog már bájos, naív, gyerekes rajzokkal ellátni bennünket, hogy eztán már csak élethű, az igazival pontosan megegyező másolatokat láthatunk tőle. Persze a lehetősége meg van rá, de mint mindent, ezt is gyakorolni kell, aki itt megáll, nem tudja kamatoztatni a megszerzett tudást. Hanna büszke rá, hogy kedvenc állatát a lovat olyannak tudta ábrázolni, amilyenre szívesen néz és nem mondja, hogy "béna". Nem tudom, hogy Hanna gyorsabban és hatékonyabban hangolja össze majd az agyféltekéit , nem tudom, hogy a feladatokat könnyebben végzi majd el, nem tudom, hogy még annál is kreatívabb lesz -e amilyen most, mindenesetre jól érezte magát a kétszer két napos tanfolyamon és vágyik arra, hogy további rajztechnikákkal is megismerkedjen. Az önbizalmával eddig sem volt gond, rajzolni is mindig szeretett, de a tanfolyam után azt érezte, hogy sokkal tehetségesebb annál,mint amilyennek gondolta magát- az ilyesfajta megerősítés pedig, mint tudjuk sosem árt. A legjobb rajzokat pedig természetesen bekeretezzük és a falra tesszük, hiszen tudom, hogy alig várja, hogy egy hozzánk érkező vendég majd megálljon előtte, összecsapja a kezét és felkiáltson: " Nem hiszem el! Ezt tényleg te rajzoltad Hanna?" Ő meg irtó büszke lesz magára, hogy igen, de azért nagyon nagyon bízom abban, hogy örömmel mutatja meg azokat a kedves rajzait is, amelyek elkészítéséhez a bal agyféltekét is használta.

Lassan egy éve élünk tévé nélkül és meg kell,hogy mondjam igen jól megvagyunk nélküle. Kibírtuk, pedig féltem, hogy télen, amikor hamarabb sötétedik és nincs kedve az embernek kimozdulni a jó puha, meleg fészkéből otthonból, majd jön a kísértés és szenvedni fogunk a tévéműsorok hiányától. Győztünk! Nem hiányzik hétköznap és nem kell hétvégén se. Ha a lányok Kockásfülű nyúlra, Pom-Pomra, Nils Holgersonra, Csip-Csup csodákra, Frakkra, Mézgáékra, Pitykére vagy Tom és Jerryre vágynak azért megkapják, hála a laptopnak és anyukámnál is nézhetik a mesecsatornát ha éppen ahhoz van kedvük. A Megasztár az egyetlen műsor, amit családilag a nagy franciaágyon nézünk meg másnap, reklámok nélkül a laptopról. Persze a végére, legtöbbször Hanna, Eszter és Noémi is elalszik, mi meg vihetjük át a sózsákokat saját ágyukba. Azért nem unatkozunk esténként. Vacsora után mostanában sietünk a nappaliba, ahol Zoltánnal elfoglaljuk helyünket a páholyban. Bérletünk van a három nővér előadására ugyanis, amit nem mulasztanánk el a világ minden kincséért sem. A bemutatót időnként próbák előzik meg, de gyakran improvizálnak a művésznők. Mindig más a konferanszié, de mindig ugyanazt mondják, vagyis, hogy előadás közben tilos beszélgetni, enni, inni, videofelvételt készíteni, telefonálni, csókolózni és aki megsérti az előírásokat, azt pénzbírsággal büntetik. Általában fényképezni sem szabad, ám én legutóbb áthágtam a szabályokat és titokban készítettem pár képet az esti revü műsorról, amely úgy zajlik, hogy egyenként és egymás után valamilyen zeneszámra táncikálnak, tornáznak, balettoznak, énekelnek, verselnek, egyszóval SZÓRAKOZTATANAK. Persze súlyos bírságot akartak kiszabni rám, ám megbeszéltem, hogy fotójegyet a legtöbb múzeumban lehet váltani és a fotóriporterek engedéllyel fényképezhetnek is- essen már meg a szívük rajtam. Megengedték, így legálisan fotózhattam már a spárgákat, lábemeléseket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időnként ezek az estek sírásba torkollnak, aminek oka legtöbször az, hogy valamelyikük még további műsorszámmal szórakoztatna bennünket, amely törekvést a nézők (azaz mi), nem tudunk tolerálni, hiszen tudjuk, hogy a művésznőknek másnap civilben, iskolai és óvodai kötelezettségüknek is eleget kell tenniük. Én pedig annyira, de annyira örülök, hogy mi nem Hannah Montanat, hanem Hanna Vajdát és testvéreit nézzük, de azt őket aztán rogyásig.