Harkány inkább a nyugdíjasok paradicsoma, ám a környék a magunkfajta nyüzsgő családnak is tart sok meglepetést. Pécs is csak egy ugrás volt harkányi szállásunktól és alig vártam, hogy saját szememmel lássam a megújult Zsolnay negyedet és felidézzem az idegenvezető tanfolyamon bebiflázott tananyagot. Ez utóbbiból nem lett semmi, mert be kellett látnom, hogy nem az amúgy kultúrához elég jól edzett lányaimnak való pl az UNESCO Világörökség részének nyilvánított ókeresztény sírkamrák bejárása. A Dzsámi éppen felújítás alatt van, a többi látnivaló bejárása helyett pedig inkább a -szerintem már csak a nevéből élő- Mecsek cukrászda teraszán ültünk fagylaltjainkkal. A Mecsek cukiban csapnivaló volt a kiszolgálás, a miliő valaha biztosan szebb napokat látott- nekem azért volt mégis kedves, mert annak idején, amikor a kicsik csak pár hónaposak voltak és mi éppen Pécsett jártunk, ők nagyon kedvesen megengedték, hogy egy csendes zugban tandemben szoptathassam meg parányi ikrecskéimet.



A Zsolnay negyed bámulatosan szép lett az Európai Unió pénzéből. Az utolsó tégla is a helyén van és már a parkolóból való megközelítés is látványos azon a futurisztikus hídon át. Különböző opciók közül választhat a pénztárnál álldogáló látogató. Ha akarja csak a Planetáriumba megy be, ha akarja csak a Mauzóleumba vagy a Zsolnai család életét bemutató kiállításra esetleg a látványmanufaktúrát nézi meg, amiből ugyan nem sokat lát de az illúzió megvan, hogy látta hogyan festik egy íróasztal szerűség mögött boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal a porcelánt.





Mi úgy gondoltuk, hogy ha már ott vagyunk, megnézünk mindent kerül amibe kerül (bár én az idegenvezető igazolványomnak köszönhetően ingyen járhattam végig a kiállítást). Jól el is fáradtunk de megérte. Ha pécsi lennék folyton ott lógnék a gyerekekkel.



Ha már arra jártunk bűn lett volna kihagyni a Máriagyűdi katolikus kegytemplomot, amit zarándokok ezrei keresnek fel a csodatévő Madonna miatt. Az biztos, hogy amikor a lépcsőkön egyre feljebb és közelebb jutottunk egészen a templom bejáratáig valami megmagyarázhatatlan nyugalom és békesség lett rajtam úrrá. Magával ragadó látvány a szépen felújított, ősfákkal körülvett kéttornyú templom a dombon és persze beugrott, hogy erről is tanultam méghozzá azt, hogy 2008-ban XVI. Benedek pápa basilica minor címet adományozott a kegytemplomnak.





A hotelünk wellness részlegét elég hamar meguntuk így olyan programot kellett keresnünk, ami szakadó esőben is nagy élmény. Az abaligeti barlang bejárása pont ilyen. Már csak három pár gumicsizmát kellett beszereznünk és a kanyargós utakon meg is érkeztünk a Mecsek gyöngyszeméhez.

Szerencse, hogy viszonylag korán odaértünk, ugyanis a később érkezőknek már nagyon sokat kellett várni, hogy bejussanak a szakavatott idegenvezető által tartott túrára, amit ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám mesés. Az indulásig még pont volt annyi időnk, hogy a Denevérmúzeumot is végigjárjuk. Ez első látásra nem tűnik nagy számnak de mégis az attól, hogy egy kvízt is kitölthetünk. Egyébként mi úgy szoktuk, hogy gyorsan elolvassuk a tacepaókat és a lényeget vagy érdekességeket elmondjuk a gyerekeknek bár a denevér önmagában különleges kis lény.
A 45 perces séta kényelmesen megtehető, a végén van csak pár meredek lépcső, ahonnan például Hófehérke és a hét törpe alakzat látható. Elsétáltunk az elefántfej alatt is, láttuk a Pisai ferde torony cseppkő változatát és nagyokat lélegeztünk a gyógybarlangban, amelynek levegője kiváló allergiásoknak. Azt játszottuk, hogy mi is elneveztük a különböző cseppkő képződményeket, próbáltuk kitalálni, hogy mire hasonlítanak. Mondjuk mi a felhőkkel is gyakran játszunk ilyesmit a lányokkal, úgyhogy könnyen ment.



A Dráva folyóról eddig csak azt tudtam, hogy az egyik legtisztább vizű folyónk. Háborítatlan partjai vannak és talán ennek is köszönheti, hogy olyan különleges madarak élőhelyéül szolgál, mint amilyen a kárókatona, amit kormoránnak is hívhatunk, mert ugyanazt a nagytestű, fekete mohó halevő madarat jelenti. Különleges élmény volt egyszerre ennyi ilyen madarat látni közelről. A kormorán sziget láttán bizony tátva maradt a szám, eddig ilyet csak természetfilmekben láttam. A kapitány segédje élvezetes stílusban mesélt a folyóról és annak élővilágáról és természetesen egy kis idő múlva már Eszter és Noémi fejére került a kapitány sapkája és a hajókormányra is rátehették kezüket.




Aztán ott van Harkány közvetlen közelében Siklós és az ő gyönyörűséges vára, ahol persze a várbörtön babonázta meg a lányokat leginkább de szívesen sétáltunk a Gyilokjárón, aminek a neve nagyon izgalmas és elképzeltük, hogy a várat védeni is az. Kanizsai Dorottya kertjében elképzeltük, hogy a lányokat Dorottya neveli és tanítja a gyógynövények ismeretére, hímzésre és jó modorra. Kár, hogy már nem él...
A Siklósi vár egyébként állítólag az egyik legépebb, legegységesebb vár Magyarországon és további érdekessége, hogy itt forgatták a Tenkes kapitánya sorozatot, ami persze még semmit nem mondott lányaimnak.




A Vár alapos bejárása után a megérdemelt lubickolás következett a Siklósi Élményfürdőben, ahol addig maradtak a lányok, amíg már majdnem úszóhártya nőtt a lábaikon, szóval nem volt olyan sanyarú sorsuk, mint a várbörtönben készült képeken.

A Ludwig Múzeum nyári táboráról először egy kedves ismerősünktől hallottunk. Azt, hogy nagyszerű és hogy nagyon hamar betelnek a helyek. Megjegyeztük.
Aztán valamikor áprilisban egy szép szombati napon, amikor nem akartunk unatkozni, családi délelőttre mentünk el hozzájuk. Akkor Reigl Judit képei lógtak a falon a kiállítótérben és amíg a gyerekekkel játékosan, kreatívan ismertették meg a festészet ezen, kevésbé értelmezhető területét, vagyis zenére alkottak, meséltek, festettek, -nekünk szülőknek egy olyan tárlatvezetésben volt részünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. A foglalkozás végén a lányokkal együtt már tudtuk mi az a gesztus festészet és milyen rendhagyó módon festett Reigl Judit, akinek a képeit eztán biztosan felismerjük.
Ez után a nagyszerű élmény után biztosak voltunk abban, hogy az egyik nyári tábor a lányainknak majd ez a Ludwig Múzeumban szervezett lesz, méghozzá a "Fessünk másképp" elnevezésű.

A beharangozó szöveg mindenesetre sokatmondó volt. Így szólt:

"Festettél már úgy, hogy előtte összegyűrted a papírt? Esetleg megcsomóztad? Vagy festettél-e már vászonra? Tudod-e hogy a vásznat mire feszítik föl a festők? A festőművészet nagyon különös világát és Hantai Simon által kikísérletezett technikákat ismerjük meg és használjuk föl a tábor ideje alatt. Majd pénteken egy kis festészeti tárlattal várjuk a szülőket, hogy bemutassuk mi mindent alkottunk a héten."




Az épület is egy csoda, Noéminek, aki oda van a modern, új, hibátlan, különleges házakért és aki most éppen építész szeretne lenne-önmagában különleges élmény volt reggelente megérkezni a MÜPA illetve Ludwig Múzeum csarnokába. Nekünk is.

"Az épület külső megjelenését az egyszerű vonalvezetés, a díszítőelemek szinte teljes hiánya és hatalmas üvegfelületek jellemzik. Belső terei tágasak, jól áttekinthetőek. Az épületfilozófiának megfelelően a külső homlokzaton találhatóak a holt anyagok, mint a beton, az üveg vagy a süttői mészkő, belül pedig egy óriási, meleg, barátságos hangulatot árasztó, jórészt diófa, hullám formájú főfal fogad minket. Az épület fő látványossága az impozáns előcsarnok, amely az épület három fő egységét: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, a Fesztivál Színházat, valamint a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumot fogja össze." Na ezért volt felemelő érzés megérkezni oda minden reggel.


Az utolsó napon a gyerekek műveiből készült kiállításra voltunk hivatalosak. A tárlat egy rövid kis műsorral kezdődött, ahogyan kell.
A tábor vezetője azzal búcsúzott tőlünk, hogy borzasztóan örült, hogy mindhárom lányunk ott volt és ahogyan ő fogalmazott emelték a tábor színvonalát, fényét.
Egyébként ugyanez a hölgy a második napon elkapott, hogy külön gratuláljon Hannához, mert szerinte nagyon éles eszű, okos, tájékozott és nyitott az újra. Jaj nagyon büszke voltam..




A Ludwig Múzeum elsőként rendezett Magyarországon átfogó kiállítást Hantai Simon életművéből. A nagyszabású tárlat bemutatja a magyar származású, nemzetközileg elismert alkotó művészetének fő aspektusait, korszakait, a Magyarországon készült korai munkáktól egészen az utolsó alkotásokig. Bevallom sosem hallottam Hantairól korábban. Hanna osztálytársának anyukája, -aki műgyűjtő és műélvező- mesélt először Hantai Simonról és annak szokatlan festő technikájáról. Most mi is láthattuk és ház az ilyen képek láttán szokott kiszakadni az őszinte gyerekszájakból, hogy "Hiszen ilyet én is tudok!". Nos, a tábor idején bebizonyíthatták ezt is.





Az öt nap alatt nagyon jó barátságot kötöttek a fiatal segítőkkel, Borssal és Alízzal. Élvezték a nagylányos beszélgetéseket amelyek nem mindig a művészetről szóltak.
Voltak a szabad levegőn is persze, szóval nem penészesedtek be.


Alig bírtuk hazahozni a kész műveket, persze nekünk háromszoros mennyiséget kellett bepakolni az autóba majd itthon szelektálni, megbeszélni melyik kerüljön képkeretben a falra, melyiket fűzzük csak le és helyhiány miatt melyiktől búcsúzzunk el. Hát nem volt könnyű menet. Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ez is egy olyan tábor volt, ami igazi értékeket adott mindhármuknak amíg én dolgoztam vagyis táboroztattam a Gipszkorszakban.

Nem, nem. Továbbra sem szeretünk kétszer ugyanarra a helyre utazni a nyári vakációban. Egyszerűen pazarlásnak érezzük és érthetetlenül állunk azok előtt, akik évek óta ugyanabba a hotelben szállnak meg. Hűtlenek vagyunk, szeretjük az izgalmakat, várjuk az újat az ismeretlent.

Egy-két kivétel azért akad a mi életünkben is. Létezik néhány város külföldön és belföldön is, ahová mindig nagy örömmel megyünk, természetesen mindig más hotel, panzió vagy éppen ismerős vendégszeretetét élvezve. Kíváncsi vagyok, hogy ez a változatosság iránti igény majd az életkor növekedésével megváltozik -e.


Először húsvétkor jártunk a siófoki Hotel Azúrban. A figyelmes olvasó még arra is emlékezhet, hogy a város jelképének tetején vagyis a felújított víztorony teraszán hagyta a nyuszi az ajándékot a lányoknak és arra is, hogy akkor áprilisban maximálisan kihasználtuk a hotel adta wellness lehetőségeket. Persze a benti medencékben. Kint, húsvéti időjáráshoz cseppet sem méltóan esett a hó, így a szauna és a pezsgőfürdés esett jól.

Itthon a faliújságon ott mosolygott ránk egy voucher, amelyiknek beváltási határideje vészesen közeledett, így aztán nem sokat gondolkodtunk és a vakáció azon napjait, amikor először lett ragyogó napsütés és igazi nyár, újra Siófokon a Hotel Azúrban töltöttük. Ezúttal a kinti medencékben lubickoltunk és persze a hotel saját strandjából a Balatonban is megmártóztunk. Egész más arcát mutatta a hotel. Féltem, hogy zsúfoltság lesz, de olyan hatalmas a szépen gondozott kert, hogy elveszett benne a sok vendég, a nyugágy, mindenkinek jutott a fűzfák árnyékából, a napernyőkből.



A két animátor fiú Tomi és Zoli végtelen szeretettel, kedvességgel és válogatott jó programokkal foglalta le a gyerekeket hol a medencékben hol a fűben hol pedig az esti mini disco idején, úgyhogy végre- végre nem feleslegesen tettem be a bőröndbe a női magazinjaimat és a könyvemet. A mini discó azért jó találmány, mert a világ bármely részének bármely hoteljében ugyanezekre a nemzetközi zenékre és ugyanarra a koreográfiára táncikálnak a gyerekek, így aztán egy pillanat alatt kiderült az animátorok számára, hogy gyakorlott utazókkal van dolguk, hiszen a mi lányaink kívülről fújták a spanyol, olasz vagy éppen angol dalocskákat. A kicsik ráadással is előálltak, hiszen szeretnek szerepelni. Előadták az óvodai ballagásra betanult táncot, azt a bizonyos gamgam style ugrálást de olyan átéléssel megint, hogy azt vettem észre, hogy a teremben mindenki egyszerre tapsol.

A fiúk kiváló munkája miatt ezt a rövid, ám annál eseménydúsabb nyaralást időnként úgy éreztük,mintha gyerekek nélkül élnénk át és amikor már pont elkezdett hiányozni mindhármuk kacagása,csiripelése, szaladtak hozzánk, hogy családilag lubickoljunk, nappal vagy éppen éjszaka, mert az olyan izgi és pelotázzunk vagy játszunk a villám kártyajátékkal a Blink-kel vérremenő csatát és azt érezzük valóban megérkezett a VAKÁCIÓ!



A Hotel Azúrt-t pedig melegben és hidegben is ajánlom mindenkinek. Annak ellenére, hogy igényes, szép szálloda, nem valószínű, hogy visszatérünk. Mondtam már! Hűtlen utazók vagyunk...

Aki régóta nyomon követi naplómat, az tudja, hogy egy ideje vakációs naplóban örökítjük meg a lányok nyári élményeit. Hannával negyedik alkalommal- , a kicsikkel pedig második éve készítünk élménynaplót. Korábban már leírtam, hogy az ötlet Hanna amerikai unokatestvérétől származik, aki amikor még éltek nagyszülei, (azaz Zoltán szülei), gyakran nyaralt Magyarországon. Azt már nem tudom, hogy az ottani iskolában adták fel házi feladatként neki, hogy készítsen u.n. "show and tell" azaz "mutasd és mondd" típusú nyári naplót vagy anyósom fejéből pattant ki az ötlet, mindenesetre én már akkor elhatároztam, hogy ha egyszer gyerekem lesz (sosem gondoltam volna, hogy három is !!), majd én is készítek vele (velük) ilyesmit.

Nos, az első két évben Hanna még nem ismerte a betűket, így aztán beragsztottunk mindent, ami a nyári szünettel kapcsolatos barangolásokra, kirándulásokra, programokra emlékezteti. Buszjegyet, beleépőjegyeket, repülős beszállókártyákat, képeslapokat, szalvétát, névjegykártyát, karszalagot.
Következő évben már tudott ákom bákom betűkkel írni, így a főbb címeket ő jegyezte le a naplóba a beragasztott képek és fecnik mellé. Rutinosan adta kezembe a kezelt belépőjegyeket azzal, hogy "Anya, erre szükségünk lesz a naplóba, tedd el kérlek!"




Idén aztán nemcsak kedvtelésből fogtunk neki a füzet szépítéséhez, hanem mert a tanító nénik arra kérték a gyerekeket, hogy ha lehet, valamilyen formában jegyezzék le egy két mondatban a nyári élményeiket. Nem adtak több instrukciót, mindenkinek a fantáziájára volt bízva, hogy hogyan hajtja végre a feladatot, amelynek célja gondolom elsősorban az volt, hogy ne felejtsék el az elsőben megtanult betűk formálását a nagy nyaralásban a gyerekek.
És mivel mi felkérás nélkül is boldogan gyártottuk korábban a vakációs naplókat, sőt erre bíztattam mindig a kedves olvasókat is, hát ha lehet most még jobban beleadtunk apait anyait. Hanna szorgalmasan írt, radírozott, írt, radírozott, kivágott, színezett, kiemelt, hajtogatott, tervezett. Büszke vagyok rá, hogy az ő műve, hogy írott betűi díszítik a sok képet. Egyedül a borító laminálásában segítettem. Persze ott voltam mellette akkor is, amikor egy új fejezeten dolgozott. Egyrészt, mert kérte, másrészt meg olyan jó volt együtt felidézni a vakáció pillanatait és ezzel kapcsolatos mondatokat megfogalmazni, hogy áldom a pillanatot, amikor az egész ötletet megláttam.











Szeptember első napjaiban be kellett vinniük a gyerekeknek a kész műveket az iskolába. Akkor még nem tudtuk, hogy azért, mert kiállítják mindet sőt zsűrizni fogják őket a nyári olvasmányélményből készült rajzokkal együtt. Igazán szép remekművek készültek, a legkülönfélébb technikákkal. Akadt rajz és napló is, ahol nyilvánvaló volt a segítő felnőtt kéz közreműködése a mű készítésekor, az hogy bizony sok szülő is belelkesült a nyári szorgalmi feladattól. Értékelem, hogy a díjátadón mindenkinek elismerték a munkáját, hogy mindenki kapott legalább egy kis oklevelet, a legjobbak pedig társasjátékot, sőt mi szülők a szokásos e-mail levelezési listán keresztül a tanító néniktől egy kis vállveregetést is.

Ma megszületett az eredmény: Hanna naplója különdíjas lett. Kapott egy erről szóló oklevelet és egy logikai játékot. Örült, neki, mert sok időt töltött a szépítésével, ő tervezte, ő írt csaknem minden oldalra a számomra oly kedves kis betűivel. Én meg azért, mert bár a blogon keresztül sok bókot kaptam, hogy milyen nagyszerű ötlet egy ilyen vakációs napló és néhányan kedvet is kaptak saját példány elkészítéséhez- ez mégiscsak egy hivatalos elismerése annak, hogy szép és tartalmas lett. Mondjuk Hanna nyara is az volt, így aztán nem volt nehéz ugyanilyenre gyártani az idei naplót.

Természetesen a kicsiknek is lett egy-egy vakációs füzete. Emlékszem nyár elején milyen hosszan gondolkodtak azon a papírboltban, hogy görögdinnye vagy narancs mintás legyen a füzet eleje. Együtt ragasztgattuk be a prospektusokat, ismertetőket, jegyeket,fényképeket, blokkokat, csomagcimkéket. A legjobban azt szeretem ebben, amikor felidézzük az élményeket, amikor újra átéljük a nyári kalandokat. Aztán akkor jó, amikor eltelik jó sok hónap vagy esetleg egy év is és egyszercsak azt látom, hogy előveszik művüket és elmélyülten nézegetik. Időnként a homlokukra csapva azt kiáltják: Tényleg, itt is voltunk, el is felejtettem és még olyanokat is, hogy "Itt nagyon jó volt, ugye elmegyünk máskor is?"









Én pedig máris klassz, ötletes és szép vakációs naplónak alkalmas füzetre vadászom, hiszen biztosan jövőre is készítünk "show annd tell" albumot. Összesen hármat. Hannának az ötödik kötetét, a kicsiknek pedig a harmadikat.

Ha léteznének még úttörőtáborok, olyanok, amilyenekben gyerekként szinte minden évben részt vettem, biz' Isten befizettem volna Hannát egybe. Utánozhatatlanul jó hangulata volt ugyanis ezeknek a többnyire katonai sátrakban, összecsukható ágyakon, hálózsákban töltött nappaloknak, éjszakáknak és harmat illatú hajnaloknak. Szerettük a zászlófelvonást a ronda barna tábori ingben és az ehhez kapcsolódó összes formaságot is, aminek semmiféle politikai magyarázatot nem tulajdonítottunk. Gyerekként pláne nem érdekelt bennünket, hogy ez a kommunizmus a Szovjetúnió vagy mindkettő hozadéka. A nyakkendőt is szívesen hordtuk ha kellett, mert az összetartozás érzését hordozta magában. A hajnali vagy éjszakai tábor őrség különösen nagy kaland volt mindannyiunknak. Minden neszre figyeltünk és próbáltunk nem elaludni. Pusmogtunk és az őrségváltásnál ijesztő történeteket találtunk ki. De jó is volt azokat a tinglitangli úttörődalokat énekelni teli torokból, mert remek ritmussal írták meg gondolom megrendelésre a zeneszerzők de olyan jól, hogy nemrég Hannának felidéztem belőle egyet kettőt, amit huszonvalahány éve a tábortűznél tanultunk. Zseniálisan jó programokat találtak ki a táborvezetők, egy percig sem unatkoztunk. Legemlékezetesebb az erdei esti, gyertyákkal övezett bátorság úton való misztikus séta volt de a tejes teát is az egyik ilyen alkalommal ismertették meg velünk, amiből dal is született és amire máig emlékszem. Az utolsó úttörőtáborban, amin részt vettem, rendeztek egy szépségversenyt is ameinek az abszolút kategóriáját megnyertem vagyis kikiáltottak a tábor szépének, ami nyolcadikos kissé önbizalomhiányos bakfis lányként bizony jól jött nekem. Azóta is megvan az aranyalmás oklevél életem első és utolsó szépségversenyéről...időnként leporolom. Jártam Acsán, Zebegényben, Domonyvölgyben és Aszódon úttörőtáborban és én mondom biz' Isten befizetném Hannát egy ilyen hangulatú úttörőtáborba ha lenne. De nincs...

Van helyette ezer féle tematikus tábor. Lovas, judo, torna, úszó, ének, színjátszó, balett, főző, rajzfilmkészítő, jóga, sport, mackó, tündér, tenisz, báb, zene, vitorlás, kreatív, nyelvi, önismereti, agykontroll, indián... Csak kapkodtam a fejemet a kínálat láttán és azt éreztem fel van adva a lecke, hogy ezek közül megtaláljuk azt, ami valóban megfelelő színvonallal szolgál és az ára is elfogadható. Olyat kerestem, ami valóban tartalmas elfoglaltságot ígér a gyerekeknek, ahol nem unatkoznak, lézengenek.

Az úszótábor evidens volt, mert egyrészt az uszoda gyalogtávolságra van tőlünk, másrészt Hanna még mindig nem magabiztos a mély vízben így rá fér egy kis továbbképzés. Ráadásul egy csomó osztálytársa sőt imádott unokatestvére, Nóri is beiratkozott a júniusi kurzusra, így remekül érezték magukat még ha a beígért kézműves foglalkozásból csak egy volt megtartva, egy délelőtti úszás el lett mismásolva és úszni sem tanult meg Hanna az egy hét alatt. Az Aligátor úszótábor már nem olyan, mint régen volt. Túl sokan vannak, személytelenné vált...És bár remekül érezte magát Hanna, nem adnék nekik csak egy gyenge hármast.



Azért kíváncsi voltam hogyan fejlődtek a gyerekek, így rendeztem egy eredetileg sütipartinak nevezett medencés bulit nálunk. A "rendezvény" hivatalos apropója az volt, hogy megnézzük mennyit fejlődtek a gyerekek az egy hét alatt. Nem hivatalos célja pedig csak annyi, hogy jól érezzük magunkat, hogy a remek osztályközösség egy kis csapata jobban kibírja egymás nélkül az iskolamentes napokat, hogy mi szülők még jobban öszakovácsolódjunk és közben együnk, igyunk. A sütiparti végül kiegészült hamburger partivá, mert még időben eszembe jutott, hogy talán mégiscsak szerencsésebb lenne valami tartalmasabb étellel készülni a gyereksereg fogadtatására, mert bizonyára nemcsak Hanna volt az, aki minden úszótáboros nap végén farkaséhesen jött haza, és az egyébként nem kifejezetten falánk vagy jó étvágyú lányunk az asztalt is megette volna... Zoltán vállalta magára a hamburgersütő szerepet, mert abban profi és mindezidáig verhetetlen is.
A víz melegítéséről a nap gondoskodott. Én ugyan kissé hidegnek tartottam de a gyerekeket cseppet se zavarta és csak többszöri felszólításra, fenyegetésre, zsarolásra voltak hajlandóak kijönni a medencéből. Jó volt látni, hogy a másik gyereke is szemtelen, visszaszól, nyávog, alkudozik, duzzog de persze nem erről szólt a buli és általános jó hangulat uralkodott az eddig tévedésből nagynak hitt hátsó teraszon. Zajos, hangos, nevetős, visongós buli volt. A pattogatott kukoricát elfelejtettem felszolgálni de legalább nem mentek el kávé nélkül a vendégek ami nagy szó, sőt kyr royallal is koccintottunk pár anyukával, szóval igyekeztem jó házigazda lenni, ami nekem nem megy olyan könnyen, mert a végén mindig megállapítom, hogy valamit elfelejtettem, hogy nem váltottam csak két mondatot valakivel, pedig én úgy terveztem, hogy magasröptű beszélgetéseink (is) lesznek. Az is olyan ránk jellemző volt, hogy a búcsúzkodó és a kijárat felé igyekvő vendégeket hirtelen megállásra késztettük, mert akkor jutott eszünkbe, hogy a beígért ping-pong bajnokság elmaradt pedig az asztal kinyitva várta az kert első részében a vállalkozó szellemű szülőket, akik közül néhányan tényleg lapakolták a cuccaikat és egy-két meccsre még maradtak.

Este, amikor az eseményeket elemeztük Zoltánnal, megállípítottam, hogy szívesen részt vennék valami "hogyan legyünk tökéletes(ebb) vendéglátó háziasszonyok" tanfolyamon, mert akkor talán eszembe jutott volna időben, hogy a kerti asztalunk megnagyobbítható és valahogy összeszedettebb, filmbe illő forgatókönyv szerint zajlottak volna az események. Bár lehet, pont ettől a sok "hiányosságtól" volt olyan jó...






Természetesen a vízi sorjátékokat is elfelejtettem bevetni, talán azért mert ennélkül is remekül szórakoztak a gyerekek a medencében. Azért megosztom veletek a site-ot, ahol angolul ugyan, de remek játékötleteket találtam. A vizes pólósat és a poliposat egyszer majd kipróbáljuk...már ha nem felejtem el.

Íme a hasznos site sok-sok remek parti játék ötlettel: http://www.birthdaypartyideas4kids.com/pool-party-games.htm

Elkezdődött a vakáció. A kicsik szeptemberig nem mennek oviba, Hanna pedig már az iskolába indul ősszel. Beírattuk a kiszemelt táborokba és megpróbáljuk tartalmasan eltölteni a nyár minden pillanatát. Vár ránk sok kaland és utazás. Ezen a hétvégén felavattuk a medencét és minkét napon kifulladásig (de azért nem belefulladásig)élveztük a kellemes hőmérsékletűre felmelegedett víz hűs habjait. Miközben napoztam, gyönyörködtem a Zoltán nyakába csimpaszkodó, incselkedő, sikítozó lányokban és számoltam hányszor kiáltják hogy "Apa"! Négy másodpercenként. Bár úszni még egyikük sem tud, nagyon élvezik a pancsolást. Fagyival próbáltam meg őket kicsalogatni a vízből, mire inkább lemondtak a hideg édességről, csak hogy tovább maradhassanak. Persze engedtem nekik, azzal a feltétellel, ha megígérik, hogy nem lesznek betegek a közelgő nyaralás idejére. Megígérték. És azért kaptak fagyit is.
Később, egyáltalán nem lepődtem meg Hanna megállapításán azaz hogy "Anya! Tök jó,hogy mi itthon is nyaralunk."