Bogláron, Panni néni már várt ránk és úgy üdvözölt bennünket, mint régi ismerősöket szokás. Gyorsan körbemutatta a házat, amelyről megállapítottuk, hogy hatalmas, betett a hűtőbe két üveg szódát, egy rekesznyit meg a garázsban hagyott, elvégre férje a helyi szikvizes, aztán magunkra hagyott.
Mi úgy ahogy voltunk a valóban csak pár lépésnyire lévő Platán szabad strand felé vettük az irányt a viharos erejű szélben. A téren éppen balatoni halászlé főző versenyre készültek, így egy kicsit elidőztünk a bográcsok felett és csak ezután huppantunk le egy büfében, hogy a halleves helyett, a kötelező balatoni hamburger, hot-dog, palacsinta hármassal lakjunk jól. A Balaton vizében csak néhány elvetemült és nagyon bátor, jól úszó nyaraló merészkedett. (nem véletlenül törölték a Balaton átúszó verseny időpontját és tették át azóta augusztusra) Zoltán sem bírt magával, meg is állapítottam, hogy látszik rajta, hogy félig meddig balatoni gyerek, hiszen Almádiban majd később Alsóörsön töltötte gyerekkora nyarai nagy részét. Szóval bement a tarajos hullámok közé, mi kintről integettünk és sikítoztunk helyette is. Amikor kiszállt, egy pillanat alatt megszárította a szél. A lányok a szabadstrand játszóterén hintáztak, csúszdáztak és hajmeresztő mutatványokkal ijesztgettek az általam oly nagyon utált vas mászókákon, amiről időnként azt hittem egyszerűen csak lefújja őket a heves szél.
Nos, ez nem igazán strandidő, de annyira azért nem bánkódtunk. Otthon alaposan felkészültem Balaton környéki programokból, így titkon még örültem is, hogy másnap rögtön ellátogathatunk az egyik helyre, amelyet persze Szilvi barátnőm korábban már letesztelt és amely program első helyen szerepelt a látnivalók sorában.
Este az Ibolya falatozóban vacsoráztunk, mert Móni barátnőm, azt mondta, jobban főznek ott, mint ő, márpedig ez nagy szó. Örültünk, hogy nem találomra ültünk be enni és hogy valóban jó balatoni ételt ettünk. Kavicsokat szedtünk a parton a szürke téli napokra gondolva, mert milyen jó lesz ezeket majd kifesteni katicának!!!!!, méhecskének és másnak, majd visszatértünk a házunkba.
*********************************************************************************
Másnap, amikor Somogy megye legkisebb települése, Patca felé autóztunk azt mondtam az izgatott lányoknak, hogy milyen jó, hogy borús idő van, hiszen ha nem lenne az, nem valószínű, hogy a Katica tanya felé vennénk most az irányt. Az egész napos kirándulás után kiderült, hogy kár lett volna kihagynunk..
A tanya születésének története mesebeli és tanulságos. Volt egyszer egy férfi és egy nő, akik fogták magukat, fizetés nélküli szabadságot kértek hogy megvalósítsák álmukat és egy autóval körbeutazzák a Földet. Persze sok-sok előkészület előzte meg a nagy utazást, de végül tervük sikerült és aki nem hiszi az elolvashatja a 418 napjukról szóló beszámolót könyvükben is. Amikor hazatértek csak kicsit pihentek, helyette inkább azonnal a következő álmuk valóra válásán dolgoztak, azaz létrehozták a tanyát, amelynek neve a Patca község neve után nem is lehetett más, mint Katica tanya.
Alig néhány autó állt parkolóban és ettől egy kicsit lehangolónak éreztem az első pár percet. Megint arra gondoltam, hogy itt egy nagyszerű kezdeményezés és alig van vendég, vajon hányan ismerik a tősgyökeres balatoniak közül ezt a helyet. Lelövöm a poént és elárulom, hogy a nap végére azért már nem tudtam volna könnyen megszámolni a kocsikat és volt egy pillanat, amikor visszasírtam a "majdnem az egész farm a miénk" érzést.
Szóval a kicsiknek fenntartott játszórészen való tombolás után kimentünk a magyar gazdaságot bemutatni kívánó területre és hirtelen azt sem tudtuk merre induljunk el. Fogadóbizottságunk két alig pár hetes fehér kis puliból és anyukájukból állt. Nem vonzódom különösebben a kutyákhoz, de azt a kis pulit azonnal hazavittem volna. Eszter, aki túlságosan is bátran, minden félelem nélkül nyúl bármilyen méretű és fajta állathoz, persze azonnal kezelésbe vette a kicsi kutyusokat. Ők kísértek bennünket a kisállatok istállóihoz, ahol igencsak sok időt töltöttünk mindenféle sürgetés és sietség nélkül.
A hancúr pajtában az ott dolgozók arra biztattak, hogy bátran dobálózzunk a szalmával (vagy szénával? ezt mindig keverem), amit persze nem kellett kétszer mondani. Nem törődve azzal, hogy a széna darabokat aztán nem győzzük majd kiszedni hajunkból és ruháink közül, heves csatába kezdtünk és együtt vetődtünk, bukdácsoltunk a pajtában majd közösen köpködtük ki a szánkba került szálakat. Hanna közben a gyűrűn mutatta be produkcióit és csúszdázni is lehetett, egyenesen a szénakazalba huppanva.
Lihegve mentünk tovább, hogy kipróbáljuk a fából készült játékokat és hogy elsétáljunk a kiszuperált mezőgazdasági gépekhez, amelyekre fel is lehet ülni óvatosan és jobbnál jobb képeket lehet készíteni az óriási kormány mögött ülő picike lányokról. Noémi kombájnvezetőnek, Hanna teherautó-sofőrnek, Eszter pedig traktorosnak képzelhette magát egy pillanatra. És közben megint, észrevétlenül tanultak...
A vár felé vettük az irányt, ám az út sokkal tovább tartott, mint gondoltuk, hiszen kis és nagy malacok mellett nem lehet csak úgy elsétálni. Főleg a szopós kismalacok látványa ragadott meg bennünket, azon belül is az egy napos csíkos hátúak igyekezete és visításuk. Azt hiszem mély nyomot hagyott a lányokban az, amikor az idegen, nagyobb malac próbálta kitúrni helyéről az egyik kicsit, aki hősiesen védte a kocatej forrását. A gondozó közbenjárása nélkül vesztesként került volna ki a már vérző orrú pici malac, így Hanna gyorsan jelentette az esetet a (mint később kiderült) tulajdonosnak aki akkorát penderített a tolakodó jószágon, hogy az bukfencezve érkezett a terület túlsó oldalára. Kisebb tragédia is történt. Az anyuka malac sajnos a szoptatás hevében agyonnyomta egyik kicsinyét, így azt már nem lehetett megmenteni. A lányok közvetlen közelről láthatták az élettelen kis állatot és az enyémmel együtt az ő szívük is majdnem megszakadt..
Felértünk a várhoz, aminek tetejére az irdatlan meredek lépcsőn csak Zoltán és a három lány mászott fel. Előtte és utána is hosszasan elidőztünk a kaloda és vasrácsos zárka előtt és persze egyenként bezártuk egymást a sok bűnért, amit elkövettünk.
Langallót, azaz kenyérlángost is dagaszthattak a lányok, amit ők tehettek a hosszú péklapátra és amelyet sajnos nem volt alkalmunk megkóstolni, mert nemes egyszerűséggel odakozmált. Persze azonnal dalra fakadtak, hogy egyszer volt egy Kisbence meg aztán Süt a nap süt a pék.
Annyi "dolgunk" volt!. Például kukorica labirintusban keringhettünk, szokatlanul kinéző hintán hintázhattunk, óriás fa kirakóval bíbelődhettünk, színezhettünk, ehettünk, ihattunk és még a klasszikus játszóházas mászóvárban is ugrálhattunk. Szóval majdnem egy egész napot sikerült igencsak tartalmasan eltöltenünk. Tartalmasan, mert ha nem mondtam volna a terület egésze tele van pakolva okosító és tájékoztató táblával. Nagyszerű kiránduló hely azoknak akik nem elégszenek meg a Balatonnal.
Hanna egyik pillanatban, amikor leguggolt, talált egy négylevelű lóherét. Azért örült neki most nagyon, mert nem is igazán kereste. Szinte magától került a kezébe. Megállapítottam, hogy ez jó jel. Ahogyan azt is, hogy ez egy nagyon jó hely.
