Merthogy nálunk kicsi a család. Anyukám, most is, mint minden évben -mióta apukám nem él- 24-én ebédidőben karácsonyozott nálunk majd ugyanazon a napon este bátyámék látták vendégül. Másnap bátyámék jöttek át hozzánk, amikoris a szokásos jó hangulatban telt a nap és ezzel el is fogyott a közeli rokonság, így aztán 26-án, amikor a legtöbben bejglimérgezés közeli állapotba kerülnek, nekünk valami program után kellett néznünk, mert a végtelen legózást, társasjátékozást is meg lehet unni. Így esett a választás az Állatkertre, nézzük meg az emberszabású "rokonokat" és a többi állatot karácsonyi hangulatban. Az ausztrál és brazil részleg szépen lassan benépesül különlegesebbnél különlegesebb állatokkal. Igaz, hogy a koala maci csak áprilisban érkezik de ott van William a tündéri hangyász, akinél furcsább állatot rég láttunk.




Asha a kis elefánt még mindig elég kicsi ahhoz, hogy olvadozzunk a látványától és jó volt látni, hogy a pingvineknek végre nem volt melegük és a fókák is elemükben voltak. A szavanna állatait meleg házikójukban néztük meg és nekünk is jól esett a szobahőmérséklet. A földimalacot Afrika legkülönlegesebb emlősének tartják. Tényleg az. Jó kis otthont alakítottak ki neki. Ki ne hagyja aki arra jár!

A Varázshegyben kicsit megpihentünk és részt vettünk a 3D vetítésen és az állatbemutatón is méghozzá tömeg mentesen, kényelmesen.
Különös hangulata van ilyenkor a parknak, nem bántuk meg, hogy zárásig lófráltunk. Utoljára hagytuk a Holnemvolt park területén lévő állatsimogatót de még gyorsan visszaszaladtunk három kürtős kalácsért is, hogy teljes legyen az öröm.



Az állatkert továbbra is fejlődik, szépül épül ezért aztán a nehezen megunható. Tényleg mindig tart valami meglepetést még annak is aki gyakran és nemcsak ünnepnapokon választja családi programnak.

Akárhogyis vesszük az állatkerti séták kimerítőek tudnak lenni szülő és gyerek számára egyaránt. A sok gyaloglás, a rengeteg látnivaló, az izgalom, a levegő mind közrejátszik abban, hogy a végén már csak vonszolni tudjuk magunkat a gibbonokig, mert azt még nem láttuk és hogy nézne már ki, hogy kihagyunk egyetlen állatfajt is a gyűjteményből ha már egyszer összeszedtük magunkat, eljöttünk és kifizettük a belépők árát. A Budapesti Állatkertben dícséretes, hogy vannak kiskocsik vagy nevezzük szekérnek, amibe bele lehet ültetni a gyerekeket az összes járulékos cuccal együtt és amelyet legtöbbször apukák húznak maguk után, mert ezzel megelőzhető hogy a gyerek idő előtt elfáradjon és nyűgösködni kezdjen. Ezek a szekerek "first come first serve" azaz aki kapja marja elven működnek és legtöbbször hamar elfogynak... De most nem a Budapesti Állatkertről akartam írni, hanem egy attól sokkal távolabbiról, nevezetesen a Nyíregyházi Sóstó Állatparkról , amiről ódákat zengett mindenki aki már járt ott és az utóbbi időben óriásplakátokon is hirdeti magát, kissé pimasz módon pont a Budapest Zoo mellett. Miért is ne? Most, hogy már nyílegyenes autópálya út vezet Szabolcs-Szatmár Bereg megye székhelyére, könnyebben szánja rá magát az ember az autóútra is.



Belekóstoltonk abba, milyen jó is az ha az állatkertből fáradtan kisétálva az ember nem a hazamenés elé néz, hanem puha párnák várnak rá,- úgy érzem eztán már csak így szeretném. Tudtuk, hogy a Nyíregyházi Állatkert területén, a struccok közvetlen közelében áll a Dzsungel Hotel, ami arról híres, hogy nyáron gyakorlatilag lehetetlen szállást foglalni főleg az utolsó pillanatban. Persze mi is elutasító választ kaptunk, ám Zoltán nem hagyta annyiban a dolgot és csodák csodájára mégis akadt két szoba. Egy nekünk, egy pedig Piroska barátnőmnek és fiának Daninak. Hogy mi Zoltán módszere azt nem tudom, gyanítom köze van ahhoz, hogy meglehetősen jól csűri csavarja a szavakat vagy csak nem az a fajta, aki hagyja magát könnyen lerázni. A Dzsungel Hotel valaha ifjúsági szállásként üzemelt, most is inkább úgy néz ki kívülről, mint egy szocreál művelődési ház, de nem baj, hiszen nem ez adja a hely különlegességét, sokkal inkább a külön bejárat az állatkertbe, ráadásul ingyen, hiszen a szállást igénybe vevőknek a belépőjegy ajándék. A legjobban mégis azt vártuk, hogy kakaskukorékolás és madárcsicsergés helyett másnap majd oroszlánbőgésre ébredünk.



A három csillagos hotel belül azért igyekszk dzsungeles lenni. Van sok pálmafa, nádbútor, afrikai dísztárgy, állatokat ábrázoló fotó és preparált állatbőr a hallban. Az állatbőrökön először megrökönyödtünk, de csak addig míg ki nem derült egy kis szövegből, hogy mind a zsiráf, mind az oroszlán valaha az állatkert lakója volt, ám egyikük a vemhesség alatt, másikuk pedig egy szerencsétlen baleset következtében elpusztult, így bőrük most a szálloda társalgóját "díszítik". Egyébként pedig maximális tisztaság, szafaris függöny jellemezte a szobákat, amelyben remekül aludtunk mindannyian, mert bizony látnivaló bőven akadt a kertben.








A Tarzan ösvényen többször is végigsétáltunk, mert tényleg felemelő látvány a hídról nézni a zsiráfot, zebrát és a pelikánt. A gorillák sem sanyarú körülmények között élnek, hanem minden igényt kielégítő éjszakai és nappali lakban. Az alváshoz készülődő gorillákat például sötétített üvegen keresztül figyelhettük meg tüzetesebben, de ugyanilyen különleges élményt nyújtott a nemrég épült tropikáriumhoz hasonló Ócenárium és az esőerdő komplexum, a Zöld Piramis. Az állatkert adottságai remekek és úgy láttuk, hogy további bővülésre is van lehetőségük. Gondolom az állatok is jól érzik magukat a valóban igényes környezetben, máskülönben nem láthattunk volna ennyi nemrég született állatkölyköt. A kicsi sül, láma, farkas, elefánt, cápa baby láttán az volt az érzésünk, hogy itt nem rabságban érzik magukat a hímek és nőstények...






Az is tetszett, hogy a tájékoztató kiírások röviden, frappánsan és roppant informatív módon voltak megfogalmazva és mindig arra a kérdésre válaszoltak, amelyeket éppen feltettem magamnak vagy Zoltánnak vagy Piroska barátnőmnek.
Jó volt, hogy nem kellett rohannunk, hogy maradt másnapra is látnivaló. Reggeli után csak kényelmesen átsétáltunk az állatkertbe, ahol rajtunk kívül csak a gondozók lézengtek még, hiszen a pont másik oldalon lévő főbájaraton csak akkor nyitott ki a pénztár. Különleges hangulata volt így az állatkertnek és mire újra sokan lettek, mi már úgy éreztük eleget láttunk, tanultunk, csodálkoztunk és csodáltunk, így tartalék erőinkkel a skanzenba indultunk, mert bizony nemcsak Szentendrén van falumúzeum, hanem Nyíregyházán is. Sokáig időztünk a falusi iskolában, ahol Hanna nem győzött csodálkozni a száz évvel ezelőtti viszonyokon, a taneszközökön. A körút végén már ügyesen válaszoltak a "Na és ez micsoda szerinted?" kezdetű kérdésekre és rávágták, hogy verem, kemence, csizmalehúzó, tiszta szoba, péklapát, bölcső és más, a hétköznapokon kevésbé használt szavakat. Szeretem az ilyen időutazást és a szalmatetős házakat, mert rádöbbenek, hogy ha nem 1972-ben születtem volna, most mángorlóval moshatnék ..






Kitikkadva érkeztünk meg a Sóstó fürdőbe, ahol a nap hátralevő részében fürödtünk, úsztunk, napoztunk és Noémi ismeretlen eredetű rovar által okozott csípését enyhítettük.




Örülünk, hogy ott aludtunk egyet, mert bizony sajnáltuk volna ha kimaradtak volna ezek az élmények. Nyíregyháza belvárosában a vizipisztoly csata, a Sóstói fürdés (kivéve a csípést), a Svájci lak étterme, ahol Krúdy után mi is elköltöttük az ebédet, a falumúzeum, ahol azzal vágtam fel, hogy én tudom ám, hogy, a tirpák nem csak szitokszó- mind olyan élmény, amire szívesen emlékszünk.




Változatlanul úgy érezzük, hogy a vakáció nem lenne teljes, ha nem fedeznénk fel egy rövidebb hosszabb kiruccanás erejéig valamelyik belföldi, általunk eddig még kevéssé ismert várost, tájegységet. Ezúttal Nyíregyházára esett a választásunk. Nem bántuk meg.

Az egész még május 1-én a városligeti majálisnak nevezett dzsumbujban kezdődött és megint feltettem magamban a kérdést, hogy miért pont mi? Éppen úgy, mint tavaly júliusban a franciák nemzeti napján, amikor a nagykövet három tehénbőgést utánzó játékot vásárolt a lányoknak csak úgy, kedvességből, meg azért,mert bájosnak találta a kicsiket (meg lehet, hogy minket is). Miért pont nekünk? Miért pont velünk? Miért pont hozzánk és rólunk?
Szóval, akkor május elsején, arcfestés, kürtöskalács utáni nyávogás, ringlesperizés után, Charlie hangja irányába vettük az irányt. Fiatalkorom kedvencét, most három lányos anyaként hallgathattam ott a fák alatt. Éppen a "New York New York"-os refrént énekeltem, amikor észrevettük , hogy egy úr igen profinak kinéző felszereléssel ,fotózni szeretné a gyerekeket. Afféle életképeket készített volna róluk és rólunk, de előtte úriember módjára a beleegyezésünket kérte. Miért ne? Azt hittük valamelyik napilapban látjuk viszont magunkat ahol a május elsejei ünnepsorozatról számolnak be, de kiderült az úr hobbi fotós és mellesleg iparművész. Ha már így esett és kattintott párat, megkértük, hogy küldje el a képeket nekünk. Őrült világban élünk vagy túl sok filmet néztünk, mindenesetre már itthon, biztos ami biztos alapon megnéztük honlapját és jobban megismertük.
Ekkor ajánlotta fel, hogy ha majd az állatkertbe tervezünk sétát, szívesen velünk tartana, hogy a háttérből, alig észrevehetően további képeket készítsen családunkról de főleg a lányokról.
Nos, kár lett volna kihagyni a lehetőséget, így egy szeptemberi vasárnap délután megejtettük a találkozót. Hanna persze nagyon otthonosan mozgott a kertben és még ennél is lelkesebben magyarázta a tudnivalókat, érdekességeket, amiket az egy hetes nyári zoo táborozás alkalmával szippantott magába. Mini idegenvezetőnk előadása után egy fikarcnyi kétségünk se volt afelől, hogy jó döntés volt a táborozás.
Az állatkertben annak ellenére, hogy délután látogattunk el, szinte kényelmetlenül sokan voltak. Azért jutott nekünk is szekér, éppen mire eléggé elfáradtak a lányok a folyamatos futkározásban. A fotóssal együtt megállapítottuk, hogy eszméletlen életrevaló, hangos, érdeklődő lányaink vannak, akikről olyan "hárman együtt mozdulatlanul" típusú képet még a profinak sem sikerül készíteni.

Ha éppen nem tejet, szörpöt, kakaót vagy vizet isznak a lányok, akkor legtöbbször almalevet. A gyümölcsök közül is az alma az, ami a legjobban fogy itthon, Eszter és Hanna boldogan rágcsálja, Noémi pedig ,ha lehet, meghámozva és felszeletelve és rábeszélő képességemet latba vetve.. Lényeg, hogy egyikük se bánná ha a csapból is almalé folyna.
Azért írom ezt a kis bevezetőt, mert ezzel is szeretném mutatni, hogy nem véletlenül esett a választás a magyar határhoz közel eső Almás hotelre. Itt aztán majdnem teljesülhet kívánságuk, mert együtt van az almáskert, az almafeldolgozó, az almalé és a hotel teljes dekorációja is erről a csemegére emlékeztet.
A Meseparkból a szállásig vezető utat végigaludták a lányok, így Zoltánnal nyugodtan tudtunk beszélgetni arról az időről, amikor még nem autókázhattunk a rövidebb útvonal érdekében egyik országból ki és be, mert azt bizony határőrök őrizték. Egyébként meg pont aktuális is volt erről eszmét cserélni és gyerekkori élményeinket felidézni, mert most volt a Páneurópai piknik meg az egész határmegnyitás évfordulója..
Valahogy nem csodálkoztunk azon se, hogy a hotelben, a tulajdonos családon kívül az összes személyzet magyar volt..
Megvacsoráztunk, majd siettünk vissza a szobánkba,
hiszen én már tudtam, hogy két kis torta fogja ott várni a lányokat. Így is lett. Csillogó szemmel nézték kicsiny tortájukat, aztán még csillogóbb szemmel fújták el fejenként három gyertyájukat.







Legalább ugyanilyen boldogságot okozott nekik az, hogy emeletes ágyban aludhattak, illetve az, hogy mind a hárman befészkelhették magukat a felső szintre, ahol az esti mesét Hanna szolgáltatta. És valahogy nem volt vita abból se, hogy az idősebb jogán Hanna alszik fent, Eszter lent, Noémi pedig a pótágyon. Szerintem csak fáradtak voltak a tömény egész napos programtól, így nem volt erejük érvelni, alkudozni majd duzzogni.. Pedig szoktak..




Természetes, hogy ebben a hotelben jó éjt csoki helyett jó éjt almát találtunk párnáinkon, ahogyan az is, hogy az alagsorban lévő önkiszolgáló kis konyhában rekeszekben áll a gazdaságban készült almalé, ami persze alig hasonlít a legtöbb dobozos almaitalhoz, (hiszen nincs benne tartósítószer meg semmi mű )és amit emiatt kissé fanyalogva fogyasztottak a lányok.
Másnap a tervezett szomszédos Sonnentherm élménymedencék helyett, ahol egyébként is jártunk már,- megszavaztuk, hogy inkább a Schönbrunni állatkertbe mennénk el, ahol igazi pandamacikat is láthatunk és ahol a legújabb látványosságukon, a 160 m hosszú, fák koronája között azaz 10 m magasan húzódó függőhídon kezdhettük sétánkat.
A pandák tényleg olyan édesek, hogy kedve lenne az embernek átugrani a kerítésen, hogy belebújjon az ölükbe. Persze erre nem sok esélyünk lett volna, mert füldugós panda őrök őrzik az értékes állatokat. A leghosszabb ideig náluk időztünk, aztán kis vonattal a bejárathoz indultunk, ahol az autóig érve be nem állt a szánk, majd már az autóban ülve annál nagyon is. Már csak szuszogásukat lehetett hallani és ez így maradt végig az autópályán és Budapesten is..egészen hazáig.
Hát, ezzel a két nappal szerettük volna a lányok harmadik születésnapját megünnepelni és emlékezetessé tenni. Szerintünk remekül sikerült, azóta is emlegetik, Hanna pedig megtanult egy kifejezést, amit előszeretettel használ, ez pedig úgy szól: Anya.. a kicsik szülinapjából és is profitáltam...
Lássuk be igaza van.