Tavaly nyáron vonattal jöttem haza Siófokról, ahol egy reggeli műsorban kellett kb. 5 percig beszélnem a társkereső vállalkozásunkról, a végtelenül tájékozatlan ex szépségkirálynőből lett műsorvezető, értelmetlen kérdéseire értelmesen válaszolnom.
Odafelé Gangszta Zolee-val és a nyakamba lihegő véreb kutyájával utaztam le egy őrülten vezető sofőrrel, a kutya szőre mindent, -beleértve engem is- belepett mire megérkeztünk, így talán érthető, hogy hazafelé, önként és tényleg dalolva inkább vonatra szálltam, hogy nyugodtan hátradőlve olvashassam az állomáson magamhoz vett női magazinokat és senki ne lihegjen a nyakamba. Autózáshoz szoktam, így külön élveztem a zötykölődést, az állomásokon várakozó emberek látványát, a vonatozás hangulatát. Éppen a Hölgyvilág hetilap került a kezembe. Rögtön az első oldalon leragadtam. Egy férfi írta a cikket ami arról szólt, hogy három gyerekével mennyire nehezen találtak olyan balatoni szállást, amely nem okozott csalódást és ahová évek óta visszajárnak. Mindezt utánozhatatlanul pikírt, vicces, kedves stílusban. Elmesélte a pénzsóvár, az igénytelen, a gyerekgyűlölő zimmer ferisekkel való kálváriáját, aztán rátért a lényegre, vagyis hogy véletlenül találtak rá Panni néni házzára, amelyik valóban a padlástól a pincéig ház, ideális helyen, a sínek és a Balaton között. Nagycsaládoséknak, az olyanoknak, mint amilyenek ők vagy mi vagyunk, nem kell kilométereket gyalogolni a strandról ha otthon felejtik a naptejet vagy a gumimatracot. Panni néni állítólag egy tünemény (telefonon keresztül valóban az), a férj meg szódás de máshol laknak. A ház teljes egészében az ott nyaralóé, senki nem zavar és nem szól, hogy csendesebben vigadjanak.

Kitéptem a lapot, összehajtogattam és a retikülömbe csúsztattam. Itthon, hetekkel később, na jó, valamikor ősszel, az aktuális táska takarítás során abba a dossziéba tettem, amibe a többi ilyen kitépkedős cikket szoktam. Évek óta, ha valami jó programajánlót vagy ötletet látok, olvasok valamelyik újságban, nem kímélem a lapot és kitépem. Nem mondom, hogy rendszerezem őket, de legalább egy helyen tartom ezeket.
Így történhetett meg, hogy idén tavasszal, a nyaralás tervezése közben egy mozdulattal előkaptam. A biztonság kedvéért újra elolvastam. Újra mosolyra fakasztott és még jobban tetszett, így aztán úgy éreztem nekünk ez a ház kell idénre. Felhívtam a szerkesztőséget, akik kapcsoltak a cikk szerzőjéhez. Mondtam, hogy Jó napot kívánok, olvastam tavaly a cikkét és szeretnénk mi is a Panni néninél nyaralni, megadná -e az elérhetőségüket. Megadta. Közben kicsit csacsogtunk arról, hogy mi is három gyerekesek vagyunk és nekünk is kicsi lenne egy zimmer , zajosak vagyunk és de jó, hogy a Balaton tíz tyúklépésre van a kaputól. Azért megkérdeztem hogy melyik faluban/városban van a ház. Ugyan mindegy mit válaszolt volna, mert Panni néni házába látatlanul beleszerettem, azért örültem a válasznak: Bogláron. Az egy nagyon jó hely. Gyerekkoromban ott nyaraltam szüleimmel a SZOT üdülőben, egyszer osztálykirándulásra is oda mentünk..most meg gyerekestül.
Nos, ide megyünk egy hétre. Úgy tűnik pont a kibírhatatlan kánikula végére. Nem bánjuk, mert egy csomó kirándulást beterveztünk, ám reméljük a hét vége felé lesz alkalmunk a vízben is megmártózni.
Ha visszajöttünk én is írok. Igaz nem cikket, hanem egy beszámolót, ide a blogba.
Aztán lehet, hogy valaki majd engem hív fel jövőre, hogy olvasta és szeretné megkapni Panni néni telefonszámát.