A Ludwig Múzeum nyári táboráról először egy kedves ismerősünktől hallottunk. Azt, hogy nagyszerű és hogy nagyon hamar betelnek a helyek. Megjegyeztük.
Aztán valamikor áprilisban egy szép szombati napon, amikor nem akartunk unatkozni, családi délelőttre mentünk el hozzájuk. Akkor Reigl Judit képei lógtak a falon a kiállítótérben és amíg a gyerekekkel játékosan, kreatívan ismertették meg a festészet ezen, kevésbé értelmezhető területét, vagyis zenére alkottak, meséltek, festettek, -nekünk szülőknek egy olyan tárlatvezetésben volt részünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. A foglalkozás végén a lányokkal együtt már tudtuk mi az a gesztus festészet és milyen rendhagyó módon festett Reigl Judit, akinek a képeit eztán biztosan felismerjük.
Ez után a nagyszerű élmény után biztosak voltunk abban, hogy az egyik nyári tábor a lányainknak majd ez a Ludwig Múzeumban szervezett lesz, méghozzá a "Fessünk másképp" elnevezésű.

A beharangozó szöveg mindenesetre sokatmondó volt. Így szólt:

"Festettél már úgy, hogy előtte összegyűrted a papírt? Esetleg megcsomóztad? Vagy festettél-e már vászonra? Tudod-e hogy a vásznat mire feszítik föl a festők? A festőművészet nagyon különös világát és Hantai Simon által kikísérletezett technikákat ismerjük meg és használjuk föl a tábor ideje alatt. Majd pénteken egy kis festészeti tárlattal várjuk a szülőket, hogy bemutassuk mi mindent alkottunk a héten."




Az épület is egy csoda, Noéminek, aki oda van a modern, új, hibátlan, különleges házakért és aki most éppen építész szeretne lenne-önmagában különleges élmény volt reggelente megérkezni a MÜPA illetve Ludwig Múzeum csarnokába. Nekünk is.

"Az épület külső megjelenését az egyszerű vonalvezetés, a díszítőelemek szinte teljes hiánya és hatalmas üvegfelületek jellemzik. Belső terei tágasak, jól áttekinthetőek. Az épületfilozófiának megfelelően a külső homlokzaton találhatóak a holt anyagok, mint a beton, az üveg vagy a süttői mészkő, belül pedig egy óriási, meleg, barátságos hangulatot árasztó, jórészt diófa, hullám formájú főfal fogad minket. Az épület fő látványossága az impozáns előcsarnok, amely az épület három fő egységét: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, a Fesztivál Színházat, valamint a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumot fogja össze." Na ezért volt felemelő érzés megérkezni oda minden reggel.


Az utolsó napon a gyerekek műveiből készült kiállításra voltunk hivatalosak. A tárlat egy rövid kis műsorral kezdődött, ahogyan kell.
A tábor vezetője azzal búcsúzott tőlünk, hogy borzasztóan örült, hogy mindhárom lányunk ott volt és ahogyan ő fogalmazott emelték a tábor színvonalát, fényét.
Egyébként ugyanez a hölgy a második napon elkapott, hogy külön gratuláljon Hannához, mert szerinte nagyon éles eszű, okos, tájékozott és nyitott az újra. Jaj nagyon büszke voltam..




A Ludwig Múzeum elsőként rendezett Magyarországon átfogó kiállítást Hantai Simon életművéből. A nagyszabású tárlat bemutatja a magyar származású, nemzetközileg elismert alkotó művészetének fő aspektusait, korszakait, a Magyarországon készült korai munkáktól egészen az utolsó alkotásokig. Bevallom sosem hallottam Hantairól korábban. Hanna osztálytársának anyukája, -aki műgyűjtő és műélvező- mesélt először Hantai Simonról és annak szokatlan festő technikájáról. Most mi is láthattuk és ház az ilyen képek láttán szokott kiszakadni az őszinte gyerekszájakból, hogy "Hiszen ilyet én is tudok!". Nos, a tábor idején bebizonyíthatták ezt is.





Az öt nap alatt nagyon jó barátságot kötöttek a fiatal segítőkkel, Borssal és Alízzal. Élvezték a nagylányos beszélgetéseket amelyek nem mindig a művészetről szóltak.
Voltak a szabad levegőn is persze, szóval nem penészesedtek be.


Alig bírtuk hazahozni a kész műveket, persze nekünk háromszoros mennyiséget kellett bepakolni az autóba majd itthon szelektálni, megbeszélni melyik kerüljön képkeretben a falra, melyiket fűzzük csak le és helyhiány miatt melyiktől búcsúzzunk el. Hát nem volt könnyű menet. Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ez is egy olyan tábor volt, ami igazi értékeket adott mindhármuknak amíg én dolgoztam vagyis táboroztattam a Gipszkorszakban.

Nem tudom hányszor sóhajtottam fel Móni barátnőm házának teraszán, legtöbbször kávésbögrével a kezemben, hogy hej micsoda paradicsom szépségű a kertjük a tóval a buja növényzettel és a római kort idéző pihenőrésszel. A nyári táborválasztás közepette meg is jegyeztem, hogy legszívesebben ide fizetném be a lányokat egy hétre, mert a csodás környezet mellett garantáltan minőségi kreatív foglalkozásban lenne részük , a teljes panziós ellátás is kiváló, ráadásul Zsófi és Luca jelenléte további vonzerőt jelentene lányaim számára. Móni minden alkalommal nevetett a poénomon, majd egyszercsak elege lehetett belőle(m) és a lehető legkomolyabban arra kért, hogy csomagoljak össze a lányoknak, mert akkor végre megejthetik az annyit emlegetett pizsama partyt és pont úgy ahogyan azt megálmodtam, azaz ott alvással, napi többszöri étkezéssel, kreatív foglalkozással és más különleges programokkal, amelyet este egy szalonnasütéssel koronáznának meg. A bejelentés óriási izgalmat és hurrá felkiáltásokat eredményezett a házban. Lehetett gyűjteni a jó pontokat, volt miért angyalian viselkedni, hiszen a tét nem kevesebb volt, mint egy igazi, az átlagosnál hosszabb kimenő kis barátnőik otthonában. Azért megkérdeztem Mónit vagy háromszor, hogy komolyan gondolja -e... Komolyan gondolta. Olyannyira, hogy amikor másfél nap múlva megérkeztem hozzá, hogy összeszedjem a lányokat és hazavigyem mindet, ők köszönés helyett csak annyit kérdeztek, hogy "Anya, mikor jöhetünk újra?"

Sokat, sokat meséltek felváltva. Aztán láttam fényképeket is, Móni dokumentálta a legfontosabb pillanatokat. Nagy kedvencem a tűzvédelmi oktatásról készült kép, amin Gábor, Móni férje biztonsági előadást tart a lányoknak. Hanna büszkén mesélte feladatait, a lányoknak meg az tetszett, hogy nem (csak) vízzel oltották el a tüzet :-)



PET palackból olyan különleges virágokat készítettek, hogy bármelyik design vásáron megirígyelnék. Rajzoltak és kutyát, macskát cirógattak. Az egyetlen és legfőbb konfliktust egyébként Móni beszámolója szerint a macska okozta illetve az, hogy nem tudtak megegyezni éppen melyikük simogassa.





Kimondhatatlanul hálás voltam Móninak nemcsak a szabad másfél napért, hanem azért is, mert ez a kis kaland bekerült a lányok legkedvesebb nyári emlékei közé. Kicsit úgy érzem adósa maradtam barátnőmnek és azon töröm a fejemet, hogyan viszonozhatnám neki mindezt. Móni annyira könnyedén, annyira természetesen bánt az öt kis ördögfiókával, ahogyan én sosem tudnék...Nos ehhez is speciális képesség és érzék kell.








A második alkalom sem váratott magára sokáig. Történt ugyanis, hogy Zoltánnal egy Budapest környéki welness hotelbe kellett utaznunk, hogy egy társkereső rendezvényt bonyolítsunk le. A legnagyobb gondot a gyerekek biztonságos elhelyezése jelentette, mivel anyukámra ilyen hosszú időre nem szívesen bíztam volna három meglehetősen eleven unokáját. És akkor jött Móni, aki egyből lecsapott a lehetőségre. Hogy a nagy sikerre való tekintettel ismételjük meg a "tábort", hiszen magam is láthattam totális siker volt a lányok körében és higgyem el, neki nem jelent gondot, ha hárommal több gyereke lesz két napra és amúgy is már rég kész a fejében a terv milyen kreatív művet alkotnak újra, amivel elkápráztatnak.

A rendezvényből itt Ráckevén még hátra van egy kevés. Mónival reggel beszéltem telefonon. Csak néhány epizódot mesélt el a tegnapi napjukról de abból megint arra következtetek, hogy nem lesz nyakamba ugrós a gyerekeimmel való találkozás, hanem újra azt kapom köszönés helyett, hogy "Anya, mikor jöhetünk újra a Móni táborba?"
Nem fogok megsértődni. Csak egy kicsit irígykedni.

Ha léteznének még úttörőtáborok, olyanok, amilyenekben gyerekként szinte minden évben részt vettem, biz' Isten befizettem volna Hannát egybe. Utánozhatatlanul jó hangulata volt ugyanis ezeknek a többnyire katonai sátrakban, összecsukható ágyakon, hálózsákban töltött nappaloknak, éjszakáknak és harmat illatú hajnaloknak. Szerettük a zászlófelvonást a ronda barna tábori ingben és az ehhez kapcsolódó összes formaságot is, aminek semmiféle politikai magyarázatot nem tulajdonítottunk. Gyerekként pláne nem érdekelt bennünket, hogy ez a kommunizmus a Szovjetúnió vagy mindkettő hozadéka. A nyakkendőt is szívesen hordtuk ha kellett, mert az összetartozás érzését hordozta magában. A hajnali vagy éjszakai tábor őrség különösen nagy kaland volt mindannyiunknak. Minden neszre figyeltünk és próbáltunk nem elaludni. Pusmogtunk és az őrségváltásnál ijesztő történeteket találtunk ki. De jó is volt azokat a tinglitangli úttörődalokat énekelni teli torokból, mert remek ritmussal írták meg gondolom megrendelésre a zeneszerzők de olyan jól, hogy nemrég Hannának felidéztem belőle egyet kettőt, amit huszonvalahány éve a tábortűznél tanultunk. Zseniálisan jó programokat találtak ki a táborvezetők, egy percig sem unatkoztunk. Legemlékezetesebb az erdei esti, gyertyákkal övezett bátorság úton való misztikus séta volt de a tejes teát is az egyik ilyen alkalommal ismertették meg velünk, amiből dal is született és amire máig emlékszem. Az utolsó úttörőtáborban, amin részt vettem, rendeztek egy szépségversenyt is ameinek az abszolút kategóriáját megnyertem vagyis kikiáltottak a tábor szépének, ami nyolcadikos kissé önbizalomhiányos bakfis lányként bizony jól jött nekem. Azóta is megvan az aranyalmás oklevél életem első és utolsó szépségversenyéről...időnként leporolom. Jártam Acsán, Zebegényben, Domonyvölgyben és Aszódon úttörőtáborban és én mondom biz' Isten befizetném Hannát egy ilyen hangulatú úttörőtáborba ha lenne. De nincs...

Van helyette ezer féle tematikus tábor. Lovas, judo, torna, úszó, ének, színjátszó, balett, főző, rajzfilmkészítő, jóga, sport, mackó, tündér, tenisz, báb, zene, vitorlás, kreatív, nyelvi, önismereti, agykontroll, indián... Csak kapkodtam a fejemet a kínálat láttán és azt éreztem fel van adva a lecke, hogy ezek közül megtaláljuk azt, ami valóban megfelelő színvonallal szolgál és az ára is elfogadható. Olyat kerestem, ami valóban tartalmas elfoglaltságot ígér a gyerekeknek, ahol nem unatkoznak, lézengenek.

Az úszótábor evidens volt, mert egyrészt az uszoda gyalogtávolságra van tőlünk, másrészt Hanna még mindig nem magabiztos a mély vízben így rá fér egy kis továbbképzés. Ráadásul egy csomó osztálytársa sőt imádott unokatestvére, Nóri is beiratkozott a júniusi kurzusra, így remekül érezték magukat még ha a beígért kézműves foglalkozásból csak egy volt megtartva, egy délelőtti úszás el lett mismásolva és úszni sem tanult meg Hanna az egy hét alatt. Az Aligátor úszótábor már nem olyan, mint régen volt. Túl sokan vannak, személytelenné vált...És bár remekül érezte magát Hanna, nem adnék nekik csak egy gyenge hármast.



Azért kíváncsi voltam hogyan fejlődtek a gyerekek, így rendeztem egy eredetileg sütipartinak nevezett medencés bulit nálunk. A "rendezvény" hivatalos apropója az volt, hogy megnézzük mennyit fejlődtek a gyerekek az egy hét alatt. Nem hivatalos célja pedig csak annyi, hogy jól érezzük magunkat, hogy a remek osztályközösség egy kis csapata jobban kibírja egymás nélkül az iskolamentes napokat, hogy mi szülők még jobban öszakovácsolódjunk és közben együnk, igyunk. A sütiparti végül kiegészült hamburger partivá, mert még időben eszembe jutott, hogy talán mégiscsak szerencsésebb lenne valami tartalmasabb étellel készülni a gyereksereg fogadtatására, mert bizonyára nemcsak Hanna volt az, aki minden úszótáboros nap végén farkaséhesen jött haza, és az egyébként nem kifejezetten falánk vagy jó étvágyú lányunk az asztalt is megette volna... Zoltán vállalta magára a hamburgersütő szerepet, mert abban profi és mindezidáig verhetetlen is.
A víz melegítéséről a nap gondoskodott. Én ugyan kissé hidegnek tartottam de a gyerekeket cseppet se zavarta és csak többszöri felszólításra, fenyegetésre, zsarolásra voltak hajlandóak kijönni a medencéből. Jó volt látni, hogy a másik gyereke is szemtelen, visszaszól, nyávog, alkudozik, duzzog de persze nem erről szólt a buli és általános jó hangulat uralkodott az eddig tévedésből nagynak hitt hátsó teraszon. Zajos, hangos, nevetős, visongós buli volt. A pattogatott kukoricát elfelejtettem felszolgálni de legalább nem mentek el kávé nélkül a vendégek ami nagy szó, sőt kyr royallal is koccintottunk pár anyukával, szóval igyekeztem jó házigazda lenni, ami nekem nem megy olyan könnyen, mert a végén mindig megállapítom, hogy valamit elfelejtettem, hogy nem váltottam csak két mondatot valakivel, pedig én úgy terveztem, hogy magasröptű beszélgetéseink (is) lesznek. Az is olyan ránk jellemző volt, hogy a búcsúzkodó és a kijárat felé igyekvő vendégeket hirtelen megállásra késztettük, mert akkor jutott eszünkbe, hogy a beígért ping-pong bajnokság elmaradt pedig az asztal kinyitva várta az kert első részében a vállalkozó szellemű szülőket, akik közül néhányan tényleg lapakolták a cuccaikat és egy-két meccsre még maradtak.

Este, amikor az eseményeket elemeztük Zoltánnal, megállípítottam, hogy szívesen részt vennék valami "hogyan legyünk tökéletes(ebb) vendéglátó háziasszonyok" tanfolyamon, mert akkor talán eszembe jutott volna időben, hogy a kerti asztalunk megnagyobbítható és valahogy összeszedettebb, filmbe illő forgatókönyv szerint zajlottak volna az események. Bár lehet, pont ettől a sok "hiányosságtól" volt olyan jó...






Természetesen a vízi sorjátékokat is elfelejtettem bevetni, talán azért mert ennélkül is remekül szórakoztak a gyerekek a medencében. Azért megosztom veletek a site-ot, ahol angolul ugyan, de remek játékötleteket találtam. A vizes pólósat és a poliposat egyszer majd kipróbáljuk...már ha nem felejtem el.

Íme a hasznos site sok-sok remek parti játék ötlettel: http://www.birthdaypartyideas4kids.com/pool-party-games.htm

Hiába lestem a postaládát, nem találtam benne Hannától érkező levelet. Nem meglepő, hiszen az email, internet, mobil korában senki nem tart otthon bélyeget. Bátyám ugyan felajánlotta kamasz korából származó bélyeggyűjteményének becses darabjait a cél érdekében, ám én ezt nem fogadtam el.

Különös, amikor az ember kislánya először megy ottalvós táborba. Furcsa, hogy nem hallhattam csengő bongó hangját, mert ugye telefont nagyon helyesen nem vihet ekkora gyerek magával és különben sincs térerő az erdő közepén. Azért nem maradtunk teljesen hírek nélkül. A tanító néni amint el tudott szakadni a gyerekektől, távirati stílusban leírta hogy nyugodjon meg minden anyuka és apuka, mert mindenki jól van és remekül érzik magukat a gyerekek. A tanító néni férje részletesebben is kifejtette egy kör emailben hogy mit jelent az, hogy jól érzik magukat. Leírta, hogy íjászkodtak, lovagoltak, kecskét próbáltak fejni és borzkölyköt símogattak, sőt cucliztattak és ne aggódjunk, mert van fűtés a házban, minden anyuka nyugodtan aludjon, nem fog megfázni senki sem...
Én két nap után vertem ki a fejemből a gondolatot, hogy titokban mégis elviszek egy kabátot a Kecskemét mellett lévő erdei táborba Hannának, aztán meggyőztem magam, hogy elég ügyes kislányom ahhoz, hogy dupla réteget vegyen fel magára ha fázik és bizonyára egy életre elásnám magamat az osztálytársak és tanító nénik előtt is ha megtenném...Az időjárás végülis kegyes volt hozzájuk.

Furcsa volt négy terítéket elővenni vacsora idején. Ahogyan a két esti mese is kevés volt. Az egy szuszogóval kevesebb hálószoba látványa, az hogy csak kettő édesdeden alvón kellett megigazítanom a takarót. Korábban nem éreztem ilyet.

A bőröndbe 5 kis borítékba 5 rövid, állatokról szóló kifejezetten olvasni tanulóknak szánt mesét nyomtattam ki. A mesék aljára egy-egy személyes mondatot vagy rajzot biggyesztettem, az egyikbe Eszter és Noémi is rajzolt. Ezzel, sok puszival és még több uncsi tanáccsal engedtem el Hannát hétfőn. A buszpályaudvaron voltak már, amikor felhívtam Zoltánt újra és kértem adja Hannát. A pulóveres mondandómnál csak annyit mondott mosolyogva: "Jaj anya már megint kezded..?" nem tudom miért de ettől az egy mondattól kezdve érzem, hogy nagylány Hanna, hogy mindig is önálló volt de most végképp azzá lett.

Biztosak voltunk benne Zoltánnal, hogy rengeteg mesélnivalóval és élménnyel tér haza. Magam előtt láttam, hogy hazajön és mesélne, de a két kicsi közbevág vagy kizökkenti valamivel és egy nagy káoszba, túlkiabálásba fullad az élménybeszámoló. Semmiképpen nem akartam megkockáztatni egy ilyen szituációt. Szerettem volna Hanna történeteit nyugodtan, kávét és limonádét szürcsölve végighallgatni. Azt akartam, hogy végig tudjon mondani egy mondatot és utána még a többit is. Tele voltam kérdésekkel, fel akartam neki tenni, hogy mi volt a legjobb élménye, ki volt a legjobb barátja, sírt -e a elalvás előtt, kivel volt egy szobában és hogy evett -e rendesen.
Éppen ezért előre megszerveztem a kicsik felügyeletét. A buszpályaudvarra Zoltánnal érkeztem, kis virágcsokorral, mert én magam imádom a virágcsokros, könnyezve ölelős jeleneteket a repülőtereken és más állomásokon is. Jó ötlet volt, mert Hanna bevallotta, hogy azon gondolkodott hazafelé, hogy hogyan várjuk majd őt és legtöbbször egy virágot látott maga előtt.
A kocsiban aztán elhangzott az a mondata is, ami egyfelől mindent elárul arról hogyan érezte magát élete első ottalvós táborában, másfelől összenézésre késztetett bennünket Zoltánnal és újfent megállapítottuk, megnőtt a gyerekünk. Így hangzott:
" Bocsánat, hogy ezt kell mondanom anya, apa, de egy cseppet sem hiányoztatok.."Hogy ezt bővebben is kifejtse, beültünk a Stefánián egy kis kávézóba, ahol Hanna limonádészürcsölés közben elmondhatta, hogy egyszerűen nem volt ideje a honvágyra. Remekül aludt és reggel a harmatos fűben de lagalábbis a csípős hidegben tornáztak.
A lovaglás volt a legnagyobb élmény számára, mert Rudi bácsi csak neki engedte meg, hogy vágtázhat sőt rengeteg elismerést kapott, és egy csomószor elhangzott, hogy "Látjátok gyerekek így kell ezt csinálni". A kis borzról is hosszan mesélt, arról hogyan került Rudi bácsihoz és hogy milyen éles karmai vannak de csuda jópofa állat. Mivel megtudta mondani hány fokon gyullad meg a fa, őt érte az a megtiszteltetés, hogy meggyújthatta a tábortüzet. Volt számháború és éjszakai bátorságpróba. Nem volt éhes, hiszen a vacsora után még egy pótvacsora is következett és igen, megfésülködött és összefogta a haját, ahogy kértem. Kenyeret is sütöttek és saját szemével látta hogy a kóla mit művel a beleáztatott késsel és ha nem tudnám lisztből se mindegy milyet vesz az ember. A csillagos eget bámulták, 150 éves beteg fa kivágásában asszisztáltak. Azt vettem észre, hogy amióta hazajött másképp közelít a növényk és állatok felé. Rengeteget mesélt de azt hiszem csak azután jönnek majd elő a leülepedett élményekből a morzsák, amiket majd szépen lassan, fokozatosan szór elénk.

A nekünk írt levelet személyesen adta át. Külön egy lapot Noéminek, Esztinek és egy igazi, füzetlapra írottat nekünk, a szüleinek. Teljesen meghatódtam tőle és bizonyára senki sem lepődik meg azon, hogy bekereteztem és majd megkérem Zoltánt tegye ki a falra, hogy ha ránézek eszembe jusson, hogy nem hiányoztunk neki...



Hanna visszavágyik a mesés birodalmoba. Felmerült benne, hogy esetleg költözzünk oda. Nem tudom mennyire gondolta komolyan, mindenesetre most erősen lobbizik, hogy részt vehessen a nyári táborozásban is ugyanott a Vackor várban.

Vagy tündér tábor. Felváltva használom a két nevet. Már maga az elnevezés is mosolygásra késztet. Aztán meg elgondolkodtat. Hogy vajon mi a csudát lehet csinálni egy hercegnőtáborban. Kényeskedni, cicomázni magunkat, szép ruhában illegni billegni? Hát ilyet itthon is lehet. Viszont pont ez a lényege. Hogy ne itthon tegye. Szégyen nem szégyen, szükségem volt egy olyan hétre a nyárból, amikor teljes nyugalomban tehettem vehettem itthon, de abban a tudatban, hogy mindhárom lányom remek kezekben van és véletlenül sem unatkoznak. Összegyűltek a feladatok, amiket esélyem se volt elvégezni, mert ugyan hogyan lehet értelmes cikket írni úgy, hogy közben társasjátékozni, kártyázni, medencézni, mesét olvasni, kézműveskedni, festeni, beszélgetni hívnak és persze főzni, etetni, itatni és pisiltetni kell a gyerekeket, a háztartás vezetéséről nem is beszélve. Kapóra jött az ajánlat, hogy Csillaghegyen hercegnőtábor indul, amire pont az ilyen csöppségeket várják és ahol az ebéd utáni alvás sem marad el. A délutáni alvás fontosságáról szerintem már beszéltem, de újra elmondom, hogy egy óvodásnak szerintem létszükséglete, hogy az aktív és pörgős délutánt, majd az ebédet egy kiadós alvással ülepítse le, hogy újratöltődjön, hogy alvás közben feldolgozza a sok élményt, hogy csend vegye körül. Egyszer valahol olvastam, hogy a kisgyerekek élményfeldolgozásának nagy része alvás alatt történik, a pihentető szakasz idején szortírozza, továbbítja, mélyíti agyuk a velük történt élmények részleteit, hogy ébredés után felfrissülve, újra befogadóvá váljanak. Pihen a szemük, fülük és a szájuk... Szóval nálunk ha csak lehet, tele pocakkal alszik mind a kettő kicsi és bizony Hanna is különösebb tiltakozás nélkül csatlakozik hozzájuk.

A főtündér számunkra már nem ismeretlen, hiszen annak idején Hanna 5. születésnapját is az ő közreműködésével szerveztük meg. A tündér születésnapnak óriási sikere volt és különlegesnek számított így nem csodálkozom azon, hogy néhány ismerős anyuka később saját csemetéjének is hasonló bulit rendezett.

A tábor előtti hétvégén azonban váratlan ellenállásba ütköztem. Valami ismeretlen okból kifolyólag, Noémi és akkor már ugye Eszter is csak azt hajtogatták, hogy nincs kedvük menni tündértáborba, még akkor se ha kis barátnőik, Zsófi és Luca is ott lesznek. Hajthatatlanok voltak én pedig értetlenül álltam a dologgal szemben, hiszen nem értettem hogyan fordulhat elő, hogy az addig lelkes lányaim egyszer csak már nem látják vonzónak a tündéreket, hercegnőket.

Hétfőn aztán minden hátsó szándék nélkül meglátogatott bennünket Móni. Két kislánya teljesen feldobott állapotban, a tündértábortól elvarázsolva szaladt az enyémekhez, hogy elújságolják milyen jó napjuk volt és ugye velük tartanak holnap.. Móni persze adta alájuk a lovat, én inkább csendben maradtam és csak akkor csaptam a tenyerébe , amikor lányaim egyszerre és hangosan közölték, hogy akkor másnap ők is csatlakoznak a hercegnők és tündérek társaságához.




Mi az hogy csatlakoztak? Berobbantak. A főtündér is megállapította, hogy bizony nem egy elveszett gyerek egyik sem. Pillanatok alatt feltalálták magukat és inkább ördög táborban lett volna a helyük, mintsem a finom hercegnősben..
A tábor tematikája egyszerűen annyi volt, hogy minden nap más hercegnős mesét dolgoztak fel a gyerekek játékosan, a meséhez kapcsolódó feladatokat oldottak meg, vetélkedtek, játszottak és persze pörgős, csipkés hercegnőruhában táncoltak, énekeltek. Gazdagabbak lettünk saját készítésű varázspálcával, nyaklánccal, hajráffal, kikent körmökkel, csillámporos szemfestékkel összekent pofikkal és két élményeiket egymás szavába vágó kislánnyal.
Pénteken, az utolsó napon a szülők előtt pöröghettek és táncolhatták el a hercegnő keringőt. Más is láthatja a csupa csipke és tüll ruhás csapatot.





Szombaton a TV2-ben a Magellán című műsorban.

Nem néztem a meteorológiai statisztikai jelentéseket de szinte biztos vagyok benne, hogy a mostani volt a legmelegebb hét idén. Nos ebben a nagy hőségben a lányok egyéb elfoglaltság miatt, mégis csak késő délután tudták élvezni a medencénk hűs vizét, amelynek karbantartásáért külön díjban részesítem Zoltánt, aki szakértőket megszégyenítően zsonglőrködött a klór, pelyhesítő és algátlanító szerekkel, aknába mászott fel és le, és olyan szorgalmasan porszívózta a medence fenekét, mint valami kaliforniai ház medence karbantartó (izmos) fiúja és bizony meg is lett az eredménye. Mondjuk szükség is volt rá. Azt hiszem ezeken a napokon többet úszkáltunk benne, mint öt év alatt összesen és hát az az igazság, hogy nem is igen kívánkoztunk el sehová.




No de hogy visszakanyarodjak az egyéb elfoglaltsághoz, leírom, hogy Hanna egy hetet töltött a csömöri Ezüst ló Lovarda lovas táborában, a kicsik pedig iker barátnőikkel, Zsófival és Lucával, koruknak megfelelően hercegnő táborban múlatták a vakáció napjait.


Lovastábor

Igen tudom, hogy azt mondtuk Zoltánnal, hogy soha, de soha nem visszük Hannát lovarda közelébe. Továbbra is veszélyesnek és legkevésbé kislánynak valónak tartjuk a lovaglást. A ló még mindig túl nagy állat vagyis hatalmasat lehet esni róla. Időnként rúg, ha olyan kedve van, és a fogai sem kicsik. Távolról szeretem csak csodálni őket és soha semmilyen késztetést nem éreztem arra, hogy a hátára üljek. nem úgy Hanna, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyre jobban vonzódik a lovakhoz, pónikhoz. Vonzódjon csak, nem bánom. Nézze őket messziről vagy a tévében, olvasson róluk. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy valaha lovas táborba íratjuk be őt.
Csakhogy könnyelmű ígéretet tettünk neki. Hogy mikor? Még márciusban, amikor az iskolai felvételiről jött ki magabiztosan, mosolyogva. Annyit mondott, hogy ha megérkezik az eredmény és felvételt nyer az iskolába, had mehessen el nyáron lovastáborba. Euforikus hangulatban az ember sok meggondolatlanságot követ el. Rábólintottunk mindketten és reménykedtünk, hogy majd elfelejti vagy a másik szuper táborral, azzal a bizonyos állatkertivel megelégszik. Nem így történt. És felvették. Így aztán egy júniusi napon azon kaptam magam, hogy lovardákat keresgélek majd találok is egyet, ahol nagyon-nagyon kedvesek.
Beiratkozásnál a papírra nagybetűkkel ráírattuk: KEZDŐ lovas és hogy csak kobakban vagy bukósisakban ülhet fel a lóra. Én szívesen kiegészítettem volna, hogy a páncélruháról se feledkezzenek meg de végül is megnyugtatott a lovarda vezetője Zita, hogy hét év táboroztatás óta nem történt baleset. Ettől függetlenül és minden egyes telefoncsörgésnél összerezzentem és csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy nem a lovardából keresnek.
Egyébként én csak túlélőtáborként emlegettem a helyet. Hanna vagányul bevállalt egy ott alvást a nomád körülmények között, így az első éjszakáját tizedmagával az istállók tőszomszédságában lévő helyiségben töltötte, lucerna vagy szénabálákon fekve. Szinte biztos voltam benne, hogy az én borsószem királykisasszonyomat szúrni fogja a fű és keveset fog aludni. Én kényelmes ágyban feküdtem, mégis forgolódtam..
Másnap reggel Zoltán egy elfelejtett orvosi igazolás ürügyén váltott pár szót Hannával, aki kótyagosan csak annyit mondott, hogy alig aludt valamicskét, hiszen éjfélkor csendesedett el a társaság és ötkor már kukorékoltak. Azt is mondta, hogy nyugodtan vigyük haza hálózsákját, mert este már a saját ágyában aludna és napközis táborosként folytatná a hetet.




Nem bántam, mert volt egy pillanat, amikor úgy éreztem kegyetlen szülő vagyok, amiért hagyom, hogy Hanna a legnagyobb melegben egy lovardában izzadjon. Az esti fürdetésnél (ami a szokásosnál tovább tartott) aztán megnyugtatott Hanna, hogy ő ezt tényleg élvezi és hihetetlen boldogság, hogy ott lehet.
A tábor előtt, e-mailen kapott ismertető szövege egyébként annyira meggyőző, kedves és profi volt, hogy minden kételyem elszállt és tudtam, hogy jó kezekben lesz Hannánk. A fő vonzereje persze abban rejlett, hogy naponta kétszer ülhettek lóháton. A köztes időben sem unatkoztak, hiszen olyan programokkal szórakoztatták őket, mint az agyagozás, íjászkodás, kézműveskedés, bárány- és kutyasétáltatás.
Rekord idő alatt aludt el itthon esténként. Előtte azért sokat mesélt. Az ott élő kutyákról, a kismacskákról, a nagylányokról, akiknek társaságát kereste és kék szemű hasonmásáról de legtöbbet a lovakról.
Utolsó napra a szülőket is meghívták, hogy tanúi legyenek annak a fejlődésnek, amin az egy hét alatt keresztülmentek. (Én sajnos nem voltam jelen, mert a hercegnő táborban pont ebben az időben járták a bemutató tündér táncot a kicsik, amin szintén ott kellett lennem)
Vizsgát tehettek a lovak testrészeinek felismeréséből és lószerszám-ismeretből. Persze a gyakorlati vizsga sem maradt el. Fél kézzel, elengedett kézzel kellett ülni a lovon és különböző feladatokat próbált minden résztvevő elvégezni lóháton. Hanna különösen nagy tapsot(én meg amikor meghallottam mi történt, majdnem szívrohamot) kapott, mert az egyik türelmetlen szülő, aki a bemutató vége előtt pakolni kezdett, hátizsákjával megijesztette Hanna lovát, amelyik bizony ugrott egy nagyot és csak Hanna lélekjelenlétének tudható be, hogy nem teljesedett be rémálmom.... A szülő nagy letolást kapott, Hanna pedig naponta kétszer meséli- és játssza el az esetet.
Kaptak oklevelet, egy csodás fényképet és egy agyag, a lovarda címerével ellátott érmet.




Túléltük, vége. És az a nagy helyzet, hogy a lovarda vezető szerint nagyon tehetséges, ügyes lányunk. Zoltán látta. Azt mondta "sajnos" tényleg így van.
Nem éljük bele magunkat és Hannát sem engedjük, hogy elragadtassa magát. Egyetlen beruházásunk egy lovaglónadrág volt, se kobakot, se csizmát se más méregdrága lovasfelszerelést nem vettünk a hét napra, mert egyelőre nem készülünk folytatásra.

Kivéve ha megint kívánhat valamit és akkor nekünk azt teljesíteni illik..








Tipp: Nem lovaglás témában, hanem a medencés képen látható poharakról. Azok ugyanis nem üvegből készültek, hanem műanyagból. (IKEA) Rossz belegondolni, hogy mit művelhet meztelen talpainkkal ha egy üveg vagy porcelán összetörik, netán lesüllyed a medence aljába. Ezek egyszerűen összesöpörhetetlenek. Nálunk aranyszabály, hogy medencében, medence szélén, azaz majdnem az egész "strand" területén csak műanyag vagy papír pohár megengedett.