De jó, hogy van ez a blog. Így felírhatom, hogy 2011. húsvét vasárnapja a hivatalos dátum, amikor a négy és fél éves Eszterünk és Noémink megtanult kétkerekűn biciklizni.
Nem bírtuk kivárni az ünnepet és pár nappal ezelőtt odaadtuk nekik az áhított bicikliket. Hátul babaüléssel, mert a mackókat, babákat valahol szállítani kell. A pótkerekeket már rá sem szereltette Zoltán, mindketten bíztunk abban, hogy a futóbiciklis gyakorlás eredményeképpen egy pillanat alatt ráéreznek a kétkereken való egyensúlyozás ízére. Noémi ráadásul folyton azzal nyaggatott, hogy ültessem rá nővére biciklijére, hagy tekerjen azzal. Fogtam a grabancát és szaladtam mellette, aztán már csak a kapucniját markoltam, végül már azt sem kellett. Ment egyedül én pedig tördeltem a kezemet és harapdáltam a szám szélét, hogy jaj csak el ne essen vagy ha igen, akkor csak kicsit üsse meg magát és lehetőleg ne vérezzen semmije.
Esztert noszogatni kellett. Kérte, hogy tegyük rá a pótkerekeket új biciklijére, aminek kimondhatatlanul örült. Ő az a típus, aki ha kap valamit hozzábújik. Mindegy, hogy egy új ruha, cipő, játék vagy sporteszköz, puszilgatja és borzasztóan megköszöni. És ha már a gyerekcímkézésnél tartunk el kell mondanom, hogy ő az, akit kicsit ügyetlenebbnek, sutábbnak tartunk ha sportról, mozgásról van szó. Gyakrabban kér segítséget és hajlamosak vagyunk bedőlni neki amikor bámulatos tehetséggel játssza el a Hattyú halála típusú jeleneteket.
Azért egyszer kétszer ő is Hanna biciklijén akart tekerni, én meg úgyanúgy megfogtam a grabancát de valahogy azt éreztem jobban dülöngél, kevésbé stabil és tekerni is lustább. Sebaj, gondoltam magamban, majd a szokásos pár hónap különbséggel ő is ráérez a biciklizésre.
Húsvét vasárnapján amikor én titokban a szembeszomszéd Feri bácsihoz igyekeztem, hogy átvegyem tőle a kölcsön nyuszikat, Zoltán amolyan figyelemelterelés gyanánt elvitte a három lányt biciklizni, méghozzá a közeli lakópark nyugodt utcácskájába. A nyusziknak bemutatkoztam, mindhármat megsímogattam, etettem és becézgettem őket, közben pedig vártam, hogy hazajöjjenek végre a biciklisek. Egy idő után meguntam a várakozást és inkáb utánuk mentem. Messziről láttam egy őrült iramban tekerő kislányt, akiről annyit biztosan tudtam, hogy nem Hanna. Közelebb érve láttam csak meg, hogy Noémi teker, ő veszi be a kanyarokat, ő versenyzik Hannával. "Anya! Engem figyelj!"- mondta ekkor Eszter. Én pedig figyeltem. Kicsit megfontoltabban, kevésbé brahiskodva de gyönyörűen biciklizett ő is. Irtó büszke voltam mindegyikükre. Zoltánra, hogy nem hagyta, hogy Eszter rosszul érezze magát amiatt, hogy neki még nem megy és csakazértis megtanította egy pillanat alatt. Noémire, akitől kezdem megszokni, hogy bármihez fog, tehetséges és Hannára is, aki már igazi biciklis partner és hosszabb utakra is elmerészkedünk. Túl van az első nagy esésén, amelyet kisebb horzsolásokkal megúszott de azért aranyos volt, ahogy a szomszédunkban lakó doktor úrnak, aki éppen a kapuja előtt állt, megmutatta könyökét, hogy biztosan nem tört -e el, mert nagyon fáj...
A két futóbicikli eladó státuszba került. Igazán sokat köszönhetünk nekik (is). Biztos vagyok benne, hogy nagy szerepük volt abban, hogy ennyire gyorsan megtanultak kétkeréken biciklizni lányaink.
