Ezt jelenti a Noémi név. Azt hiszem jól választottunk. Noémi tényleg bájos arcú kislány, illik hozzá ez a név.
Aki találkozik vele az egyből azt is elmondja, hogy nagyon de nagyon hasonlítunk egymásra. Ezt én is meg tudom állapítani. Gyerekkori képeimet nézegetve néha mi is rácsodálkozunk a hasonlóságra.
Áprilisban ünnepeltük az ő névnapját is. No nem amolyan klasszikus, asztal körül ülős, vendégfogadós módon, hanem egy élménnyel megint.

Noémi nemrég arról panaszkodott, hogy ő még soha nem vonatozott (ami persze nem igaz, csak éppen nem emlékszik rá) és szeretné mielőbb bepótolni ezt a hiányosságát. Zoltánnak éppen Vácott volt elintéznivalója, a kocsiba azonban mi már nem fértünk be, így született az ötlet, hogy akkor mi vonattal menjünk a bájos városkába. Nincs túl messze, szépséges és kedves hely, ahol eltölthettünk pár órát együtt és a vonatozást is kipipálhatjuk végre.


Igazán stílusosak voltunk hiszen 1846-ban pont a Nyugatiból indult a Pest és Vác közötti vasút, Magyarország első vasútvonala. Persze nem bírtam ki és a Nyugati pályaudvaron mesélni kezdtem a lányoknak. Remélem emlékezni fognak rá, hogy a pályaudvart terveit az Eiffel-toronyról világhírűvé vált párizsi Gustave Eiffel cége készítette.

A váci vasútállomást éppen tatarozzák. Reméljük szép lesz, méltó régi hírnevéhez. A Tourinformban kértem egy térképet és egy kicsit csavarogtunk mielőtt beültünk a Váci csokizóba, ahol most igazán névnapian dőzsöltünk és a pillecukros forró csokin kívül még csoki-fondüztünk méghozzá úgy, hogy akinek beleesett a villájáról a gyümölcsdarabka, annak zálogot kellett adnia. Össze is gyűlt mindenkinek kettő. A főtéren lézengő emberek talán furcsállották, hogy miért énekel egy kislány az egyik padon állva népdalt, hogy a másik miért szaladgál és ugrál egy lábon szlanonozva a villanyoszlopok között, a harmadik pedig miért tolja 3 cm-rel arrébb az egyik étterem tábláját. Ilyen és ehhez hasonló feladatokkal lehetett kiváltani a zálogba adott tárgyakat.



Mire a visszafelé tartó vonaton ültünk, az eső is eleredt de nem bántuk, mert így még hangulatosabban zötykölődtünk a Nyugati pályaudvarig. A kis ünnepelt elaludt az ölemben de azt mondta nagyon örült, hogy az ajándék mellett egy kis kiruccanással is megünnepeltük a napját.

Ha jól számolom ez volt a negyedik élményvonatozásom a MÁV Nosztalgia szerelvényén. Kétszer Zoltánnal kettesben, egyszer Hannával kiegészítve és most Piroska barátnőmmel zötyögtünk valami felejthetetlen élmény felé.
Amikor megláttam, hogy a Márai expresszel Kassára utazhatunk, azt gondoltam csakis Piroska barátnőmmel tenném meg a négy órás utat oda és vissza, így megkérdeztem van -e kedve kiszakadnia a hétköznapokból. Naná, hogy igent mondott. Mondanom se kell, végigfecsegtük az utat, bár én visszafelé már nagyon elálmosodtam, így ugyanazt mondtam neki, mint pár éve a hajdúszoboszlói kiruccanásunk idején. "Te csak mesélj, beszélj tovább. Ha nem válaszolnék, akkor elaludtam.."



Aztán mégsem aludtam el. Mondjuk Piroska mellett elég nehéz is lenne. Az jutott eszembe, hogy megkérem őt, hogy a következő blogbejegyzést írja meg helyettem. Tudtam, hogy jól ír, hogy remekül fogalmaz, hogy rendkívül művelt, olvasott, tájékozott, így nem féltem, hogy elrontja a blogomat csak attól, hogy nem vállalja majd el. Azt hiszem olyan erővel kértem, hogy nem mert nemet mondani. Ezúton is köszönöm neki. Fogadjátok sok szeretettel Pircsi barátnőm írását a kassai kiruccanásunkról.





„Vasúton…az emberek úgy érzik, kiléptek életük megszokott törvényei közül, fecsegni kezdenek, közlékenyebbek és bizalmasabbak, a csodát várják” Az idézet Márai Sándor Füveskönyvéből való. Ezt írtam a képeslapokra, amit a Márai Expressz mozgópostáján adtam fel szombaton.
Ági hozta magával a Füveskönyvet, amit aztán a „Márai érzet” növelése miatt olvasgattunk a vonaton. Kassára utaztunk Ági barátnőmmel Márai Sándor szülővárosába, amely az Európa Kulturális Fővárosa címet viseli 2013-ban. Az út négy órát tartott, és mi kávéztunk az étkezőkocsiban, kitöltöttük a Márai totót, Ági nyilatkozott a kassai tévének, néztük a legelésző őzeket, a gyönyörű és kevésbé gyönyörű állomásépületeket, melyek mellett elhaladtunk. És igen, kiléptünk életünk megszokott törvényei közül, mert közben fecsegtünk a hosszú úton, családról, munkáról, értékekről, kultúráról és még annyi minden másról.





Kassa alapvetően gyönyörű, ez vitathatatlan. A Márai Sándor nyomában járó idegenvezetést választottuk, amit nem is bántunk meg. Kiváló, a témában szakértő idegenvezetővel jártuk be az író gyermekkorának és fiatalságának kassai állomásait. Voltunk a Mészáros utcai Márai-emlékszobában, láttuk a premontrei gimnázium épületét (ahol a kamasz Márai tanáraival feleselt, ugye Ági?), az egykori Megay-cukrászdát, ahol állítólag egy fagylaltevési versenyen ismerte meg majdani feleségét, Lolát (a szerencsés asszony neve is kérdés volt a Márai Expressz totóján). Megtekintettük a Szent Erzsébet-székesegyházat is, amiről Márai sokat írt műveiben. Az Erzsébet szobrot, amit János mester faragott a „Kassai polgárok”-ban sajnos nem találtuk, idegenvezetőnknek talán igaza van abban, hogy nem kell mindent valóságnak venni, amit az írók leírnak műveikben.




A városnézés alatt megéheztünk, valami finom szlovák ételre vágytunk. A nagyon igényes városismertető kiadványban, amit kaptunk (ingyenes kiadvány) találtunk megfelelőnek tűnő éttermet, de sajnos a térképolvasás egyikünknek sem erőssége, így Ági kiváló érzékkel szólított meg egy fiatal párt, hogy útbaigazítást kérjen. Kassán élő magyarok voltak és nagyon kedvesen útba igazítottak minket, valamint kötelező programként említették a Márai szobor megtekintését, ami valahogy az idegenvezetésből kimaradt. A kis segítséggel megtalált étteremben nem volt hely, így az ebédet későbbre halasztva megkerestük a Márai szobrot, amit valóban kár lett volna kihagyni. ….




Korgó gyomorral újra megközelítettük a kinézett éttermet, egy kinti asztalhoz le is telepedtünk, lelki szemeinkkel már láttuk a nagy tányér liptói túrós sztrapacskát, de az étterem pincérei nem támogatták vágyaink elérését, tudomást sem vettek rólunk. Nem csüggedve felkerekedtünk, hogy máshol próbáljunk szerencsét. Néhány lépés megtétele után egy másik étterem asztalánál megpillantottuk a párt, akik előzőleg útba igazítottak minket. Csatlakoztunk hozzájuk. Igaz, hogy nagyon sokat kellett várni az ételre ( lehet, sőt biztos) hogy nem sztrapacskát ebédeltünk, hanem „bryndzove halusky”-t, igaz, hogy a pincérek nem hoztak automatikusan evőeszközt és szalvétát, és nem is nem mosolyogtak, de nem gond, hiszen sütött a nap, mi Kassán voltunk egy étterem teraszán, és hosszas baráti beszélgetést folytattunk Andeával és Péterrel, akik Szlovákiának és Kassának olyan arcát is megmutatták nekünk, ami egy városnézés alkalmával bajosan lett volna megismerhető.





Később hosszú séta után egy fantasztikus kávé mellett megpihenve, az utcán elhaladó embereket figyeltük. Arra tipegett egy ruházatát tekintve plázacicának tűnő hölgy rendkívül magas sarkakon, hóna alatt egy copfos mini kutyával. Megállította egy koldus, a nő rámosolygott, kinyitotta a táskáját, és az összes aprópénzét neki adta, majd újra rámosolygott. Döbbenten néztük, szóhoz sem jutottunk. Ági eszmélt először, halkan csak annyit mondott, hogy ezért nem kell elsőre ítélni. És mindketten tudtuk, hogy ha a gyerekeink most ott lennének velünk, elmagyarázhatnánk nekik, hogy miért ostobaság minden előítélet.





Amikor visszaszálltunk a vonatra, és újra elfoglaltuk kényelmes helyeinket, egyetértettünk abban, hogy alapvetően pozitív élményekkel indulunk haza Kassáról. Csak egy-két dolog előtt állunk értetlenül. Nem kell, hogy egy város tele legyen képeslapokkal és hűtőmágnesekkel, de az azért furcsa, hogy egy olyan üzletet sem találtunk a belvárosban, ahol ilyesmit árultak volna. Kassa talán jobban kiaknázhatná a kulturális főváros címből adódó lehetőségeket.
A hazafelé tartó vonatút is remekül telt, jó kedvünket az sem szegte, hogy nem nyerünk a totón, bár minden kérdést helyesen válaszoltunk meg.



Csodálatos nap volt, köszönöm Ági az út ötletét, azt, hogy engem hívtál társaságnak, és azt is, hogy én írhattam ezt a bejegyzést!"





Megjegyezném, hogy amíg én kirándultam, a kicsik a Critical Mass biciklis felvonuláson tekertek Zoltánnal, ha igaz amit beszéltek, összesen 16 km-t. Szóval kihasználtuk mind az öten a gyönyörű, napsütéses áprilisi szombat adta lehetőségeket.

Amikor a Kőműves Kelemenné Expressen megnyertük a fődíjat, a december 28-ra szóló vonatjegyet a Semmeringbe tartó élményvonatra, tudtuk, hogy Hannát visszük el magunkkal, hiszen keresve se találtunk volna jobb élmény ajándékot a 9. szülinapját ünneplő lányunknak. Már csak a kicsik jóváhagyását kellett megkapnunk. Persze nyafogtak de megértették, hogy egy ilyen út túlságosan kimerítő lenne még számukra. Végül egy anyukámnál alvás és egy egész nap imádott unokatestvérüknél megenyhítette őket. Ezúton is köszönet bátyáméknak és anyukámnak, hiszen nélkülük az a nap nem lett volna olyan felhőtlen és emlékezetes, mint amilyen lett.

Hajnalok hajnalán indultunk otthonról,hogy a Nyugati pályaudvar parkolójában megálljunk és az 1. vágányig a MÁV Nosztalgia csinos szerelvényéig cipeljük a két szánkót és egy bőröndöt. Az utolsó pillanatban tettük be az összecsukható, modern két személyes szánkó mellé az én gyerekkori kis szánkómat, amit még apukám tett biztonságossá, puha anyaggal betekerve az elejét. (ennek a mondatnak lesz még jelentősége a későbbiekben..) Bőrönd azért kellett az egy napos útra, mert az utazás alatt a jó meleg kocsikban kényelmetlen lett volna overallban, dupla pulcsiban és vastag csizmában ülni. Azokat csak az érkezés előtti pillanatokban vettük magunkra.



A semmeringi vasút lélegzetelállító kanyargós, alagutakkal és viaduktokkal tarkított pálya szakaszát a világörökség részének nyilvánították. Mielőtt azonban ezt saját szemünkkel is megcsodálhattuk volna először is a szépséges, piros bársony üléses, függönyös, kis lámpás étkezőkocsiba ültünk le és ott kávéztunk, teáztunk és Zoltánnal megállapítottuk, hogy nagylányunk van. Bele se merek gondolni abba, hogy még ugyanennyi év és Hanna nagykorú lesz. Közben megpróbáltuk a vonatra felcsempészett tortácskát leadni a a konyhán, hiszen úgy terveztük, hogy visszafelé a vacsora után majd ezzel is meglepjük Hannát.







A szervezők áfonyalikőrrel és falatkákkal kínálták körbe az utasokat alighogy elindult a vonat és jó magyar szokás szerint mi is elővettük elemózsiás csomagunkat.
Az út további részében kártyáztunk, beszélgettünk, bámultunk ki az ablakon vagy olvastunk, közben a hangosbemondón keresztül tájékoztattak bennünket az aktuális tudni - és látnivalókról vagy éppen egy 13+1-es totót töltettek ki velünk vagyis mindig történt valami, így annak ellenére gyorsan Semmeringbe értünk, hogy Ausztriában valami fényjelző hibája miatt jó háromnegyed órát vesztegeltünk.

Hónak nyoma sem volt az utolsó pillanatig de reméltük, hogy a neten összeszedett informció megállja a helyét és valóban 98%-os hóbiztonsággal büszkélkedhet a Semmeringi sí- és szánkópálya. Aztán mintegy megrendelésre, ahogy megállt a vonat szállingózni kezdett. Így tettük meg a 40 perces utat a kis falu központjáig, ahol feltűnően nagy élet volt. Hamar kiderült, hogy éppen egy női sí világkupát tartanak a szánkópálya tőszomszédságában. Örültünk neki, mert úgysem láttunk ilyet testközelről. Aztán kicsit megijedtünk, mert a szánkópálya közvetlenül a sípálya mellett terül el és attól tartottunk, hogy a verseny idejére lezárják majd azt a részt, amiért jöttünk. Kósza, bizonytalan információkat kaptunk de végül kiderült, hogy alaptalanok voltak az aggodalmaink, a 3 és fél km-es szánkópálya zavartalanul üzemelt. Felvonóval jutottunk a csúcsig, alattunk a szurkoló tömeg üdvrivalgása és a szlalomozó versenyzőket biztató sporttudosító hangja szállt. Izgi volt.









Az első csúszás amolyan ismerkedés volt a tereppel. Voltak benne meredekebb, kanyargósabb részek. Volt, ahol alagútba száguldottunk, néha egy sárkány kitátott szájába. Az első meg se kottyant és hatott ránk az újdonság varázsa. Négy felvonóra és csúszásra szóló jegyet váltottunk. A második menet után már fáradtunk, a harmadik után pedig kedvünk lett volna az utolsó helyett inkább egy gőzgombócot befalni a hüttében, ám mégis inkább minden erőnket összeszedve lecsúsztunk. Azt megfogadtuk, hogy legközelebb síszemüveget is viszünk magunkkal, mert bizony jócskán kaptunk a hóból az arcunkba és hát nem lett volna szerencsés becsukott szemmel lavírozni. Mielőtt valaki azt hiszi nyápicok vagyunk, elárulom, hogy keményen dolgoztak izmaink. A néhol repülő szánkót erősen kellett irányítani és fékezni, néhol pedig ha elakadtunk, hajtani, tolni. Valamikor a vége felé, amikor Hannának megengedtük, hogy egyedül is lecsúszhat, mi Zoltánnal lerepültünk egy kanyarban. Hanna persze épen bevárt bennünket így jól szórakozott a nem mindennapi látványon. Csak otthon vettem észre, hogy egy mai napig jól látható véraláfutást hoztam haza a lábamon. Nos, a szánkózás se veszélytelen sport, nem véletlenül ajánlanak bukósisakot a gyerkőcöknek. Örültem, hogy megúsztuk. Nyakig havasan, kipirult arccal és kissé átfagyva indultunk az állomás felé. Előtte még ittunk egy kis forralt bort és teát, majd az állomáson a MÁV nosztalgia jóvoltából még egyet meg még egyet...







Az összes csúszásnemet kipróbáltuk. Mentünk párosan, egyénileg, gyerek nélkül aztán szánkó nélkül is, amikor az kicsúszott valahogy alólam és a szakadékba repült. Zoltán persze nem hagyta annyiban a dolgot és míg mi izgultunk érte, ő lemászott valahogy és visszahozta. Szóval volt kalandban részünk bőven.



A vonaton aztán megint tetőtől talpig átöltöztünk kényelmes és száraz ruhába, majd az étkezőkocsiba igyekeztünk, hogy farkasétvággyal együnk egy bécsi szeletet, majd a meglepetés tortát, ami kicsit ugyan megnyomódott de így is mosolyt csalt Hanna arcára, akin azért látszott, hogy elfáradt, mégsem akart lemaradni az Orfeum kocsiban tartott táncos buliról. Ez egy kifejezetten bulizás céljára kialakított kocsi, amin egy színpad is van, a színpadon pedig zenészek. Kicsit táncoltunk, aztán a Holiday Star nagyon kedves zenészei elénekelték Hannának a Boldog születésnapot című dalt, amelynek refrénjébe az Orfeum egész közönsége becsatlakozott. Megható és nagyon kedves volt, Hanna azt hiszem kicsit zavarban is volt.



Visszasétáltunk az ülőhelyünkre, Hanna bevackolta magát és Budapestig aludt, mint a bunda. Álmában biztosan újra és újra lecsúszott a mesés szánkópályán. Mosolygott is. Remélem, hogy sokáig fog emlékezni erre az élményre, amelyet csak ő kapott többek között azért, mert kilenc éve édesanya vagyok, kilenc éve lettünk szülők Zoltánnal.

Bulizni pedig most szombaton fogunk. Ígérem beszámolok róla.




Jó tudni: A Semmeringi szánkópálya tavasszal és nyáron rollerpályaként üzemel. Jó buli lehet, bár helyenként annyira meredek és kanyargós a terep, hogy nem tudom elképzelni, hogy ép bőrrel meg lehet úszni a lejutást. Gondolom lehet bérelni ehhez guruló alkalmatosságot, ennek nem néztem utána...
Szánkót mindenesetre lehet kölcsönözni a bejáratnál. Ha jól emlékszem 6 Euro az ára.

Egyébként pedig volt időm áttanulmányozni a MÁV Nosztalgia 2013-as katalógusát és nem győztem bekarikázni azokat az élményutakat, amelyekre szívesen elmennék barátnőmmel, Zoltánnal kettesben, anyukámmal vagy éppen családostul ötösben, annál is inkább, mert a kicsik azóta is nyaggatnak, hogy velük mikor megyünk élményvonatozásra.