Ezúttal nemcsak kettesben Zoltánnal, hanem a lányokkal együtt és annak ellenére spontán, hogy egy ideje már ígérgettem nekik, de főleg Hannának, hogy felülünk egy városnéző buszra, abból is az emeletes fajtára. Hát igen. Zoltánal együtt már néhányszor átéltük az élményt, vagyis, hogy mennyire másképp látja az ember a saját városát, ha nem célirányosan halad, nem siet valahová, hanem kifejezetten a város szépségeire kíváncsi. Ilyenkor nem vagyunk restek felemelni a fejünket, hogy a homlokzatokban gyönyörködjünk. Idegen szemmel szemléljük az egyébként már jól ismert tereket, utcákat, házakat sőt némelyikbe be is merészkedünk. Részt vettünk mi már azon a kétéltű járgányon tartott idegenvezetésen, amelynek a neve RiverRide és amely félig busz félig meg hajó. Nemrég a házassági évfordulónkat ünnepeltük egy segway túra keretében, így csodáltuk a várost, ahol élünk de részt vettünk már a saját kerületünkben is egy helytörténeti túrán és persze párszor biciklivel, sőt tandemben is tekertünk a belvárosban.

Hannát is nagyon érdekli a városunk és az ezzel kapcsolatos könyvek. Mindig kéri, hogy meséljek a Vajdahunyadvár építéséről, a kisföldalattiról, a Hősök terén található királyokról, a hidakról, az Andrássy útról az Oktogonról és ugyanúgy, mint az amerikai turisták ő is szereti ha úgy kezdődnek a mondataim, hogy a legrégebbi, legnagyobb, legelső, legújabb, legszebb, egyetlen...
Most olvastuk el a Két egér sorozatból a Bolyongások Budapesten című kötetet amelyikből olyan kifejezéseket ismerhetett és jegyezhetett meg, mint a faun, griff, zárókő, címer, pillér meg ilyenek. A kicsik is versengve kiabálják a fontosabb nevezetességek, terek, épületek neveit és egyszerre kiabálnak ha double decker városnéző busz mellet haladunk el autónkkal. És persze mindig elhangzik, hogy "Menjünk mi is rajta!"

Vasárnap a Bálint házba készülődtünk, hogy egy interaktív és első látásra kissé elvont gyerekelőadást nézzünk meg. Jegyet nem vettünk elővételben, valahogy eszembe se jutott, hogy kellene, hiszen ez nem a Kolibri, ahová hónapokkal előbb elfogynak a helyek. Pedig így kellett volna tennem. Kissé csalódottan hagytuk el a helyszínt, ahová pont kezdésre érkeztünk. Csak az előteréig jutottunk, ahol nem túl udvariasan közölték, hogy minden jegy elkelt, máskor foglaljunk előre.

Csak azért sem hagytuk elrontani a kedvünket. Elsétáltunk az Operaház mellé, hogy kitaláljuk egy B tervet a vasárnap délelőtt tartalmas eltöltésére. Nem kellett sokáig gondolkodnunk, mert a megoldás ott állt karnyújtásnyira egy Hop on Hop off városnéző túrára agitáló fickó képében, akihez mire észbe kaptam volna Zoltán már oda is ment, hogy megérdeklődje, hogy nekünk "álturistáknak" vagyis magyaroknak sőt budapestieknek is ugyanannyiba kerülne a jegy mint a külföldieknek vagy van valami árengedmény. Volt. Gyerekek ingyen, mi pedig kedvezménnyel válthattunk jegyet. Mivel csodás, napsütéses idő volt csakis az emeletes és oldalt nyitott buszra voltunk hajlandóak felszállni. Az Operaházzal szemben vártunk rá sok-sok igazi túristával együtt. Az emeleten aztán találtunk még szabad helyeket. A fülhallgatókból a Kék Duna keringő és Brahms Magyar tánca szólt, amikor pedig valami fontos látványosság mellett haladtunk el, Kertész Zsuzsa valamikori tv bemondónő kellemes hangján megtudtuk a legfontosabb tudnivalókat, bár nem mindig azokat, amelyek igazán érdekesek és fontosak lennének egy külföldi számára. Zoltánnal együtt megállapítottuk, hogy a hanganyag nem túl naprakész, kissé száraz és nélkülöz minden humort. Egyébként pedig a zenei anyag kétszer olyan hosszú, mint a szöveg. Egy idő után levettem a lányok füléről a fejhallgatót és én magam meséltem a Parlamentről, amiből ugye nekünk magyaroknak három is van, csak éppen az egyik minisztérium a másik pedig múzeum lett,- mert ez sokkal érdekesebb szerintem, mint az, hogy hány méteres, igaz a magassága sem véletlenül annyi, amennyi..






Két órát kanyargott velünk a busz, közben városnézők szálltak fel és le a megállókban és talán amiatt, hogy lányaink már gyakorlott utazóknak sőt városnézőknek számítanak a maguk 5 és 8 évükkel, ezt a túrát is nagy érdeklődéssel, nyafogás, mocorgás nélkül ülték végig. (Még szép, hiszen ők akarták..).

A Citadella tetején aztán elakadt a lélegzetünk, mert bár budapestiek vagyunk az ott a szemünk elé táruló látvány annyira káprázatos, hogy ugyanúgy nem bírtuk abbahagyni a fényképezést, ahogyan azok a külföldiek, akikkel együtt utaztunk ott a Hop on Hop off buszon.






Másnap, egy normál esetben nem túl izgalmas hétfő estét dobtunk fel azzal, hogy igénybe vettük a városnéző buszhoz vásárolt jegy mellé adott ingyenes sétahajózási opciót. A lányok nagyon sokat tudnak már Dunáról és a hidakról. Van kedvencük is. Az Erzsébet híd, mert az függőhíd, a Lánchíd pedig azért, mert a legrégebbi és különbenis oroszlának díszítik. A Parlamentet most láttuk az új díszkivilágításban pompázni. Annyira szépséges, hogy egy időre még azt is elfelejtettem, hogy kik "dolgoznak" benne...




Budapest a maga gyarlóságaival, hibáival, hiányosságaival a legeslegszebb város nekem, Hannának, Eszternek és Noéminek. Jó volt turistáskodni benne.


A minap kaptam e-mailen egy ajánlatot valamelyik kuponos cégtől, hogy a Hop on Hop off városnéző buszokon kedvezményes áron utazhatnak azok, akik élnek a lehetőséggel és náluk vásárolnak. Másnap pedig egy újabb értesítés jött, amiben pedig a kétéltű buszon a RiverRide-on lehet utazni jóval olcsóbban, mint a turistáknak.
Aki teheti, menjen egy kört mindkettővel!

“Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.”

Hemingwaytől kölcsönöztem ezeket a szavakat és osztottam meg még reggel a facebook-on barátaimmal, így kürtölve szét, hogy tíz éve augusztus 24-én lettem feleség, tíz éve fogadtunk hűséget egymásnak Zoltánnal a Margitszigeten a ma már nem létező kerthelyiségében azon a különlegesen jól sikerült esküvőn.
Sokan gratuláltak, írtak kedves szavakat. Egyikük azt írta hogy giccsesnek tűnik ez az idézet, de mi értelmet adtunk neki. Hát meghatódtam. És ezúton is köszönjük a jókívánságokat.

Mindenki másképp ünnepli az évfordulóit. Mi egy ideje közös élményt adunk egymásnak ajándékba, mert a virág elhervad, a csokit megesszük, a tárgyakat megunjuk, az élmények viszont megmaradnak nekünk jó sokáig.

Tavaly tandembiciklizéssel ünnepeltünk, béreltünk egy ilyen járgányt és azzal tekertünk a városban, meg-megállva itt-ott. Mosolyt csaltunk sokak arcára és aki látott bennünket az észrevette, hogy ragyogunk. Akkor is írtam, hogy házasság előtt állóknak melegen ajánlok egy ilyen tandem túrát, mert próbára teszi a kapcsolatot rendesen és még időben elárul sokmindent a másikról, amit lehet, hogy nem is tudott leendőbelijéről előtte.

Idén egy még furcsább közlekedési eszközt választottunk a már megszokott élményünnepléshez. Régóta kacérkodtunk egy segway túra gondolatával, ám visszatartott benünket az ára, bizony meglehetősen drágán kínálják ezt a szolgáltatást, hiszen elsősorban nem a Budapesten élő hétköznapi ember a célközönség, hanem a Budapestre látogató turista. Nemrég egy kuponos ajánlatban azonban féláron kínálták a segwayen való utazás lehetőségét így azonnal lecsaptunk rá és időpontot is foglaltunk. Mára.




A Régiposta utcában található irodában már várt ránk a kísérőnk, egy fiatal lány, akinek iszonyatosan nehezére esett tegezni bennünket... A kis utcában gyorsan elsajátítottuk a segwayezés ismereteket és valóban két-három perc kellett ahhoz, hogy magabiztosan haladjunk előre, hátra majd egy helyben forgjunk, forduljunk vele. A kis szerkezet valóban úgy működik, mint a gyalogos, vagyis ügyesen lehet manőverezni vele. Bámulatos szerkezet, amelyről azt kell tudni, hogy akár 20 km-es sebességgel is tud haladni. A miénk csk 8 km-rel, pedig a végén már mentünk volna többel is, ám a balesetek elkerülése érdekében jobbnak látták ezt az óvintézkedést bevezetni. Bizony. A segway nem veszélytelen jármű, ezért aztán bukósisak viselete is javasolt. Ha már itt tartok, elmesélem, hogy a Segway tulajdonosának halálát pont a saját Segwaye okozta, egyik alkalommal lezuhant egy szakadékba és ott szörnyethalt... A Lánchídon áthaladva eszembe jutott a történet de csak egy pillanatra, mert annyira de annyira élvezetes a közlekedés ezzel a csoda szerkezettel, amit a testünkkel irányíthatunk, hogy legszívesebben még egy órát gurultam volna vele. Készült persze egy csomó fotó közben és élveztük, hogy turisták vagyunk megint a saját városunkban, ami most meglehetősen szép arcát mutatta egyébként és egy csomó eddig fel nem fedezett részén haladtunk keresztül.
Az öltözékem talán nem éppen mondható ideálisnak a segwayezéshez, ám mindenképpen valami olyat akartam magamon viselni, ami legalább olyan régi, mint a házasságunk. Nos, esküvői ruhában mégsem vághattam neki, így esett a választás erre a pántos nyári ruhára, amit még megismerkedésünk hajnalán, első görögországi közös nyaralásunk alatt választott nekem Zoltán. Azon kívül, hogy kedves emlékeket ébreszt bennem mitagadás megnyugtató, hogy tizenöt év után is beleférek és jó rám.
Az egy órás gurulás alatt útba ejtettük megismerkedésünk helyszínét is a Szabadság téren lévő Bank Center épületét, ami előtt keringőt lejtettünk már meglehetősen rutinos segwayes (és házaspár) benyomását keltve. Elhaladtunk a Bazilika előtt, átmentünk a Szabadság hídon és a Lánchídon is. A Váci utcában ügyesen kerülgettük a gyalogosokat és közben arról társalogtunk, hogy mi az oka, hogy nem terjedt el a feltatáló eredeti elképzelése szerint jobban ez a közlekedési mód. Az árából egy jobb autót is lehet venni, ráaádsul elég súlyos is ha emelgetni kéne. Persze nem cserélném el az autómat érte de időnként újra egyensúlyoznék rajta szívesen.
Ja. A túra végére aztán már egyáltalán nem esett nehezére a kísérő hölgynek tegezni bennünket...






No és hogy valami jelentést is belemagyarázzak a segway és a házasságunk összefüggésébe, hát leírom, hogy tíz év alatt bizony előfordult, hogy ugyanúgy billegett a kapcsolatunk, mint az első pár méteren a jármű alattunk. Ügyesen kellett egyensúlyoznunk, hogy rajta maradjunk. Amikor megtanultuk hogyan kezeljük nagyon élveztük. Száguldoztunk de szerencsére volt mindig fék, így nem szálltunk el. Hátrafelé is tudtunk menni meg néha egymásnak is. Ilyenkor gyorsan visszaszálltunk rá és egymás mellett haladtunk tovább. Remélem még sokszor tíz évig.

A Segway túrákat szervező cég elérhetősége itt található. http://segway.ewk.hu/belvarosi-tura

Megszakítom erdélyi úti beszámolómat, hogy helyette egy friss(ítő) élményről írjak ebben a nagy melegben. Lassan egy hét telt el hazatérésünk óta, és én egy szót sem írtam arról hogyan telnek az óvodamentes napjaink itthon.
Hanna úszótáborban fejlesztette nem létező úszótudását minden nap, a közeli uszodában, amely azon kívül, hogy hasznos és értelmes elfoglaltságot jelentett számára, még élvezetesnek is tűnt, arról nem beszélve, hogy rendszerint farkaséhesen és teljesen kifacsarva tért haza, aminek következtében az esti elalvási rekordjait sorra megdöntötte. Azért javult valamennyire a technikája, a vízbiztonsága is fejlődött, ám még mindig nem merném nyugodt szívvel mély vízbe dobni őt. Szeptembertől iskolai keretek között folytathatja az úszást ha lesz kedve hozzá, de az sem zavar ha csak pár év múlva érik meg arra, hogy úgy ússzon, mint egy hal. Számomra már az is elképesztő bátorságnak tűnik, hogy egész arcát sőt fejét bele meri tenni a víz alá...









A kicsik ezalatt itthon boldogítottak engem és egymást. Kivételesen szó szerint értem, ugyanis azt vettem észre, hogy az erdélyi vakációnk óta sokkal szorosabb, barátnősebb vagy épp jó-testvéribb lett a kapcsolatuk, mint korábban. Rengeteget beszélnek és hihetetlenül jól, minimális veszekedéssel eljátszanak egymással. Erre szükségem is van, mert a mosás-teregetés-vasalás-elpakolás körforgásnak még mindig nem látom a végét. Közben egy szélhámos mosógép szerelővel kellett csatát vívnom (a mosógép jó lett azért), a hétvégi rendezvényeinkkel kapcsolatban is sok dolgom volt, valami finom ebédet is jó lett volna varázsolnom és persze sütemény vagy nyalánkság is mindig kell, sikerült is egy házi készítésű fagyit összedobnom.(recept majd később a fapados gasztro blogban)



A padlizsános csirkeragut de az utolsó pillanatban még megmentettem az odakozmálástól, így örömömben elhajítottam a fakanalat és engedtem a nyaggatásnak, hogy a lányokkal együtt bemenjek a medencébe egy családi pancsolásra. Mi tagadás jól esett. Napozás, gyors ebéd után végre elaludtak és én folytathattam a fejem fölött összetornyosult feladatok kipipálását. A végére irtózatosan elfáradtam. Régen éreztem magam ilyen kimerültnek, aludtam volna egy nagyot és azt kértem volna, hogy egy kicsit hagyjon békén mindenki és tíz percig senki ne hívjon, hogy ANYAAAAAA!
Igaz, hogy délutánra gyerekfelügyeletet szerveztünk, hogy Zoltánnal kettesben elmenjünk valahová, ám nekem még ehhez sem volt kedvem akkor. Melegem és elegem volt és irigyeltem Szirénát a macskát, hogy gondtalanul hűsölhet, fetrenghet, aludhat a kövön.



Tandembiciklizés volt az eredeti tervünk de nem ám a Margitszigeten vagy más zöldövezetben, viszonylag nyugodt helyen, hanem a város szívében. Aztán úgy alakult, hogy inkább két különálló biciklit béreltünk az egyik Ibis hotelben. Miközben Zoltán a kölcsönzéssel járó ügyeket intézte, úgy éreztem állva elalszom és különben is utálom a férfi, vázas biciklit meg az egész belvárost és inkább egy szobát vennék ki a hotelben, mint két biciklit..

Az a helyzet, hogy az álmosság, a durcásság, a nyafogás kb. három percig tartott. Azt hiszem tíz tekerés után azt vettem észre, hogy én ezt kimondhatatlanul élvezem, hogy ennél jobb ötlettel nem is állhatott volna elő Zoltán...Kicsit ugyan aggódtam, hogy hogyan fogok én az autók között és mellett lavírozni, ám hamar megállapítottam, hogy az autósok (többsége) igenis vigyáz ránk biciklisekre, hogy sokat változott az autós-bringás morál és egyébként is egy csomó helyen van kijelölt biciklis út, szóval semmi de semmi félnivalóm nem volt. Miközben a gyönyörűen felújított belvárosban tekertem az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, hogy Párizsban már volt hasonló élményben részem, Budapesten pedig csak most, pedig nem is volt hozzá kedvem.
Pedig jaj de nagyon jó móka volt. Az interaktív szökőkút teleházas volt, pucér gyerekektől kezdve, focidrukkerekig mindenki a vízoszlopokkal szórakozott. Persze mi is. Egy rosszul időzített áthaladás következtében csurom vizes is lett a cipőm és a nadrágom, ám a nagy melegben ezt egy cseppet se bántam. Útközben igazi kis csoda utcácskákat, boltokat fedeztünk fel majd az egyik kávézóban lehuppantunk hogy pótoljuk az elvesztett folyadékmennyiséget. Fincsi volt a limonádé, a szellő, az élő, nyüzsgő, fiatalos belváros. Folyton azt mondtam, hogy "jó kis város ez" és valóban, egyre élhetőbb, egyre szebb és még szmogosnak sem éreztem.

Amikor visszavittük a bicikliket, csak annyit kérdeztem bűnbánóan Zoltántól, hogy mikor jövünk legközelebb. Mert vannak azok a pedálozással előállítható erőművek, akkumulátorok, amikről biztos látott már mindenki képet. No én most pont így érzek. Egy újabb hétre elegendő türelemmel, kedvességgel, erővel feltöltve.







Tipp: A belvárosban több helyen lehet bicikliket bérelni. Például itt: vagy itt vagy az Ibis hotelek valamelyikében de az Emkében a Blahánál biztosan.