Végre találtam két egyforma dobozt. A méretük is éppen megfelelő (egy darabig legalábbis), így megvalósíthattam rég eltervezett emlékgyűjtési akciómat. Ha majd elég nagyok lesznek a lányok, hogy érdekelje őket kicsi koruk, ha majd naponta kétszer kérik, hogy meséljek nekik baba- és gyerekkorukról, akkor átadhassam nekik az összegyűjtött kacatokat, tárgyakat, filléres emlékeket, amik mind mind életük egy kis epizódját jelentik.
Hanna dobozában szépen gyűlnek az ovis rajzok, az első mozijegye, a gesztenye, dió, a kavics, amit imád sétái során összeszedni. Az éti csigát viszont megkímélem a bedobozolástól, pedig Hanna életéhez ők is szorosan hozzátartoznak... Beletettük a képeslapot, amit csak neki írtunk Debrecenből, az első, nélküle töltött pihenésünkről.
A kicsik dobozába belekerül az a pöttöm méretű ruha, amiben hazahoztuk őket a kórházból és amit Hanna mindig megpróbál babáinak kisajátítani. Beleteszem a cumikat, a kedvenc csörgőjüket ás a születésnapi gyertyájukat is. A legkisebb pelenkájukat is. Amikor ők nagyok lesznek talán viccesnek tartják azt a technológiát, amivel ezek készültek és ami nekem most a csúcsmodellt jelenti.
Szóval szorgalmasan gyűjtöm a kis relikviákat, írom a naplójukat, fényképezek, mert ez is egy módszer arra, hogyan visszaforgassam az idő kerekét.
Hanna egyébként is előszeretettel nézi a régi fotókat, a fekete-fehéreket és azokat, amiken mi felnőttek vagyunk gyerekek. Ahogyan az Amikor én kislány voltam kezdetű történeteket is imádja hallgatni. Ugyanazt a történetet akár többször is. Most az óvodás kori emlékeimből kell történeteket varázsolnom. Nem esik nehezemre és egyébként is kevésbé félelmetesek, mint a Grimm mesék.

Naplómat többnyire kutyafuttában írom, kihasználva a pár perces nyugalmat, amikor Hanna elfoglalja magát vagy a kicsik alszanak, a házimunka meg türelmesen vár Szóval a kutyafutta miatt bizony csak később jutnak eszembe epizódok, amik kimaradtak az írásaimból pedig szóra érdemesek. Ilyen például a születésnap, amiről még nem számoltam be. Pedig remekül sikerült. Ugyan a délelőtti készülődés alatt komolyan azt hittem, hogy egyedül illetve családi körben kell elfogyasztanunk a születésnapi tortát, (két család is lemondta a részvételt betegség miatt), szerencsére, ahogyan a repülőtéri munkám során megtanultam, nem árt sosem az overbook-olás, így aztán benépesült a kert, a terasz és később a szoba is. A kemény mag egészen az esti fürdetésig volt jelen a nagy napon. A "Ki tud többet az ikerlányokról" totón nem született meglepetés eredmény, a legtöbbet anyukám, sógornőm és Ildikó, a lányok valahanyadik pótanyja tudta. Bátyám "büszkélkedhet" ugyanakkor a leggyatrább eredménnyel, neki van mit behoznia.
Könnyekig meghatódtam egyik kedves barátunk ajándékán, ami nem más volt, mint egy slideshow, az általa készített fotók felhasználásával, meseszép aláfestő zenével és szöveggel. Egyébként is vicces, hogy ahelyett, hogy hangosan kacarásztam volna, a buli nagy részén azon kaptam magam, hogy elérzékenyülök. Hannának nem győztem magyarázni, hogy mi a különbség a meghatódás és a szomorúság közötti sírás között.
Ki merem jelenteni, hogy jól sikerült a buli, ettünk, ittunk, énekeltünk és persze most is fülig maszatos lett mindkét ünnepelt, bár rá kellett jönnöm, Noémi kevésbé bírja a felhajtást, az embereket, a nyüzsgést, ellentétben Eszterrel, aki kifejezetten élvezi ha körülötte forog a világ.
******************************************************************
Aztán még azt is elfelejtettem írni, hogy debreceni kiruccanásunkról én vonattal tértem haza,. Hogy miért? Mert szeretek vonatozni, mégha a borsos jegy áráért csak egy szutykos kupéban való zötykölődést jelent ez, és azért, mert így 4 órával hamarabb láthattam gyerekeimet, akik bizony addigra már nagyon hiányozni kezdtek.
Nos, elmondom,hogy a sors vagy a véletlen egy édes, aranyos nyugdíjas házaspárt vetett ugyanabba a kupéba, ahol én próbáltam könyvembe merülni. Beszélgetni kezdtünk és kiderült nekik négy felnőtt fiuk van, ebből egy ikerpár. Innentől kezdve aztán se vége se hossza nem volt az ikres történeteknek. Főleg az érdekelt az extra nehéz és kockázatos otthonszülés elbeszélése után, hogy hogyan tudott ellátni ennyi gyereket segítség nélkül. Eszembe jutott, hogy se eldobható pelenka, se meleg víz se sterilizáló se légzésfigyelő se monitor se etetőszék és még sorolhatnám mennyi minden nem volt és mégis tisztességes, egészséges felnőtteket nevelt Marika néni mind a 4 fiából.
Nem hiszek a véletlenekben. Olyan útravalót kaptam a kedves idős pártól, ami jó sokáig elkísér. Különösen nehéz napokon előveszem, azt hiszem erőt ad majd.

Tudom, van, akinek ez nem olyan nagy dolog, van olyan anya, aki lazán és aggodalmak nélkül elutazik férjével , persze jó kezekben hagyva otthon csemetéjét, nekünk mégis majdnem 4 évet kellett várni arra, hogy megtegyük, azaz Zoltánnal édes kettesben menjünk el -persze nem túl messzire ,de el.
Történt ugyanis, hogy Zoltánt Debrecenbe szólította a kötelesség, így már időben szólt, hogy kezdjem szervezni a gyerekek felügyeletét, mert ő bizony most engem is vinne magával. Hanna mamival, azaz az én anyukámmal töltötte el igen tartalmasan a két napot. Pénteken még óvodába se ment, ez is segített az egyébként lazán és könnyedén elfogadott anya-apa mentes napok eltöltésében.
A kicsikkel ezalatt gyakorlott babysitterünk törődött, aki megnyugtató sms-ket küldött nekem mindig akkor, amikor én is erős késztetést éreztem, hogy a telefonomért nyúljak és érdeklődjek, vajon minden rendben van -e otthon.
Debrecen felfedezése közben, amikor időnként gyereksírás vagy nyafogás ütötte meg fülemet, természetesen azonnal a hang irányába fordultam és pulzusom megemelkedett, igaz csak egy pillanatig, amíg ráeszméltem, az enyémek otthon vannak. Da Vinci kiállítás, Munkácsy, Krisztus triológiájának alapos tanulmányozása után szinte hallani lehetett, ahogy berozsdásodott agytekervényeim munkába lendülnek és csak azt mondogattam magamban, igen, ez kellett nekem, ez kellett nekünk.
Összességében azt tudom mondani, hogy jót tett testemnek, lelkemnek, fejemnek és férjemnek, hogy sikerült együtt töltenünk majdnem három napot, bár az olyan kezdőknek, mint amilyen én vagyok, első alkalommal egy gyerekektől távol töltött nap is elegendő, a második után ugyanis hiányozni kezdett illatuk, bőrük, hangjuk (még Eszteré is, akié köztudottan az elviselhetetlen kategóriát súrolja).
Ugyanakkor az utóbbi időkben nem beszélgettem olyan jót férjemmel, mint az autóban, Debrecen felé. Furcsa volt, hogy senki nem szakít félbe és senki nem kér inni, enni, és Gryllus Vilmos zenéjét.
Hazaérve, Eszter hangos sikításban tört ki, Noémi pedig a csendes, kicsit sértődött arckifejezést vette fel, de csak addig, míg össze vissza nem puszilgattam mindkettőjüket és hagytam, hogy lekuporodva a szőnyegre tépjék arcomat, hajamat, átmásszanak rajtam és sikongassank. Ez a minimum, ami jár azért, mert nélkülük mentem valahová.
Hannácskának meg se kottyant távollétünk. Nagylány már, élményeit mesélte és megbeszéltük itt az idő, hogy egy igazi, csajos kis gurulós bőröndöt kapjon, amivel majd ő is utazgathat velünk vagy nélkülünk-egyelőre csak a mamiig.

Méghozzá édesapjával és rendszeresen. Esténként, amikor én a kicsiket öltöztetem pizsamába és lefektetem őket, Hanna és Zoltán a nappaliban felnőttesen, okosan és nagy szakértelemmel házakat, hidakat, óriáskereket és egyéb giga méretű építményeket raknak össze kockából. Annak idején csak néztem, amikor Zoltán hazaállított egy vödörnyi LEGO kockával, ami persze alkalmi vétel volt és igyekeztem mosolyt erőltetni arcomra és legalább annyira örüni neki, mint ő, még akkor is amikor nekem lelki szemeim előtt csak az lebegett, hogy lesz mit összeszednem, pakolnom, ágy- és fotel alól kikaparnom. Szóval örült neki Zoltán és persze azt hiszem Hanna is.
Az apás pillanatoknak mindenképp. Először akkor láttam be, hogy jó ötlet ez a közös építősdi, amikor Hanna kijelentette egyik próbálkozásom után, hogy No de anya..Apa a legoember, te nem tudsz legozni. Belátom, nem megy olyan jól, mint a legoembernek de kutyát azért én tudok a leggyorsabban kockából gyártani. A grandiózus építményeket pedig meghagyom nekik. Egyébként óriási segítség nekem ez. Amikor a kislányok már elaludtak, ők még javában játszanak én pedig el tudok olvasni egy két fejezetet, mégpedig teljes nyugalomban, kedvenc könyvemből.
Az ok, amiért mindezt lejegyzem, nem más,mint az, hogy tegnap Hanna egyes egyedül épített egy felhőkarcolót, ablakokkal, alappal mindennel együtt. Mi pedig csak ámultunk bámultunk és nem hittünk a szemünknek. Felváltva kérdeztük egymástól úgy tízszer, hogy " Te segítettél? Én ugyan nem! "Hanna ráérzett a formatervezés, építkezés, logika ízére. Nem volt hiábavaló a sok apás építkezés,még akkor sem ha sokszor azt éreztem, igazán Zoltán játszik egy jót, Hanna csak asszisztál. Közben pedig végig figyelte a technikát, megbeszélték a folyamatokat. No de ehhez egy magamfajta nő nem érthet. Szoktam azért hallgatózni két fejezet közben..

Hát igen..szeptember 11. elég nevezetes dátum, sokaknak rossz érzése támad tőle és azt mondják, na emlékeztetni fogja majd az e napon született gyerek az embereket hogy micsoda tragédia történt New Yorkban. Én meg pont azt gondolom, mint Azurák Csaba, akinek szintén ezen a napon született kisfia, hogy épp ellenkezőleg..majd ők felejtetik el a borzalmat, miattuk érdemes újrakezdeni és élni tovább.
Délutánra szereztem két picurka ,szív alakú csokitortát. Amikor mindannyian együtt voltunk, meggyújtottuk a két kis gyertyát és amolyan bohókásan, ahogy szoktuk, elénekeltük a Boldog Születésnapot . Ami ez után történt, azt a rendmániások most ne olvassák. Hogy mi? Természetesen maszatolás, szétkenés, köpködés, nyalakodás.
A függöny nem úszta meg de a többi tárgyról az ünnep végezetével könnyedén eltüntettem a csokifoltokat. A lányokról is egy alapos fürdetéssel.
A nagy bulira pedig már készen áll minden. Lesz Ki tud többet az ikerlányokról totó, időkapszula és faliújság, a meghívott vendégek egy éves kora körül készült fotóival. Lesz kareoki és ha az idő és a gyereksereg engedi, pingpong verseny a felnőtteknek. Óriási nyereményekkel...

..ilyenkor már tudtam, hogy egészséges kislányaim születtek. Hallottam hangjukat, láttam maszatos kis arcukat. Sírtam. Ahogyan most is, ahogyan ezeket a sorokat írom. Mert még mindig nem fogtam fel, hogy mekkora csoda történt velünk. Hogy egyszerre két kislányom született és hogy egyszerre három kislányomtól kapok mosolyt, ölelést.
Ma egy éves Eszterem és Noémim. Este megünnepeljük őket és magunkat. Hanna szerintem már készíti a meglepetés, ajándék rajzokat testvéreinek, akikkel mostanra kötött igazán jó barátságot, hiszen lehet gyömöszölni őket , versenymászást, tapsikolást vagy ki tud nagyobbat és hosszabban sikítani játékot játszani velük.
Vasárnap pedig emlékezetes, vidám, bohókás szülinapi partit rendezünk tiszteletükre. Jó alkalom arra, hogy a nekünk kedves emberekkel együtt legyünk. Ahogyan a meghívó szövegében is állt: Dupla torta, Dupla móka! Eszter és Noémi 1 éves lett!