Szeptember
Az ökörnyállal kezdödik, a must szagú erjedéssel, a
dáliákkal,
a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval;
évsza-
kok, egy idö óta, általában háborúkkal kezdödnek. Az
égre né-
zünk, a sürü, szirup színü égre, hallgatjuk a berúgott
darazsak
dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze
rob-
bannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az
enyé-
szet felé tart; de az ember sem tétlen.
Bombával és ökörnyállal kezdödik, s a végén,
szeptember
végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben
minden rög-
zítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers
külön le-
beg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó,
melynek
semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt.
Tartalma
szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a
völgyben
a kerti virágok, s a huszonnégy éves költö neszeli az
öregséget,
az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül
még a vi-
lágmindenség is benne van, s minden, amit az ember
élettel és
halállal kapcsolatban érez.
Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy
orosz
író, az édes, must szagú és enyhén mustárgáz illatú
öszben.
A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban
töltik a bom-
bákat, messze valahol, szerte az öszülö világon. A
vers olyan
erövel kezd szólani, szeptember végén, mintha
megszólalt volna
valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint
egy
személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem:
azt
is, hogy kerti virág-ot írt öszi virág-ok helyett,
azt, hogy ta-
karta helyett takará-t írt a költö, szenvelgö és
régies fordulattal.
Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétöl
csaknem
független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha
kottába ír-
ták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a
vers, száz
esztendö távolságán át, s felkavarja az idöben és a
mulandó-
ságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér,
megdöbbentöen
öszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a
verssel szívem-
ben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az
öszbe.
A délután meleg még. A természet szölöcukorral
táplálja gyen-
gülö érlökését. A szökökút tava pislog, mint egy öreg
ember eny-
ves szeme, ravaszul és alamuszian.
Az ösz a Hüvösvölgyben kezdödik, valamivel a Vámház
mö-
gött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a Szép
Juhász-
né mellett; igy tart a város felé. Mire az Olasz
fasorba beér,
már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt
között
kezdödik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a
hüvös-
völgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és
rosszkedvü
milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene
ját-
szik, egészen régi és fellengzös operarészleteket,
például az Un-
dine nyitányát. A kerti utak mentén a köangyalok
hajfürtjeit
vérpiros szölölevél ékíti. Mindez kissé édeskés,
csiricsáré és túl-
tömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete.
Elmegyek a
Veronika elött, s biztosan tudom, még tartogat az élet
számom-
ra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség,
mámor és
szölöcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.
* *
Márai Sándor:A négy évszak SzeptemberA könyv itt elérhető.