Hópihe-váró dísz

2008. december 4., csütörtök

Lassan mi is készülődünk a közelgő ünnepre, habár nehezen vágom át magam egyfajta ellenálláson, mert távolít a harsányság, a sietésre való ösztönzés, a "már csak ennyi és ennyi nap van hátra Karácsonyig", mintha valamiféle lóverseny-futamot kellene megnyerni.

Sosem szerettem a nagy felhajtást, a kirakat-érzéseket semmiben.

Most is azért indulnék útnak, hogy olyasmiket vásároljak azoknak akiket szeretek, amit úgy tudok átadni, hogy nincs bennem az az érzés, hogy nekem ez nem kellene.

Ez egyrészt paradoxon, mert nem vagyunk egyformák, s ami nekem tetszik, amivel én azonosulni tudok, azt nem biztos, hogy szereti az a másik is, aki kapja.
És általában a környezetem jó része nagyon más, mint én. Így arra ügyelek, hogy ne olyat vegyek, ami nekem tetszik, ő viszont nem tudja értékelni, mert más beállítottságú, hanem ilyenkor igyekszem beleképzelni magam a másik érzelemvilágába.

Akik meg "énfajtám", azokkal többnyire nem ajándékozunk, mert messze vannak és tárgyi ajándékok nélkül is adunk egymásnak, például gondolatokat.

A fenti díszt a nagylányom készítette.

Őszutó manókkal

2008. november 22., szombat

Szinte az egész blogvilág már a Karácsonyra készül, majd’ minden recept valamilyen módon az eljövendő ünneppel kapcsolatos. Engem még érdekes mód nem érintett meg ennyire a várakozó hangulat, pedig ha betévedek a város környékére, akkor szembetalálkozok a dömpinggel is, tehát semmiképpen nem kerülheti el a figyelmemet.
Én még az őszutót érzem és tapasztalom, ami javarészt az idáig tartó enyhe időjárásnak tudható be, hiszen még most járok a kerti munkálatok végén, meg valahogy rövidnek tűnik az idei ősz.

A befelé fordulás viszont már előjött, nekifogtam varrogatni, pedig nem vagyok túl nagy kézügyességgel megáldva.

Remélem a nagylányom nem olvassa, hogy nekifogtam egy-egy kis manó varrásának, ami színvilágban biztosan igencsak messze áll attól, amit a manók képviselnek, de hajlottam azt a színt alkalmazni, amit a gyerekek választottak filcvásárláskor.

Nem járunk Waldorf-közösségbe, én csupán Waldorf-szimpatizánsnak mondhatom magam az alapján, ami ismeretem van erről a filozófiáról, életmódról. Mályvacsiga blogja (most kicsit szünetel) és Indianyó bejegyzései, munkái hiteles képviselői ennek.

Néhány hete itt fekszik a Manókészítés c. könyv az asztalomon, szerencsére vannak benne egyszerű elkészítésű munkák is.

Itthon ugyan nincs igazi alapanyagom, ami szükséges lenne hozzá és a közeljövőben esély sem látszik arra, hogy eljutok ilyen dolgokat árusító helyre, így nekifogtam a kéznél fellelhető alkatrészekkel: fémdrótot használtam a belsejükbe, a fejnek pedig egy eredetileg más célra szánt és kialakított golyót álcáztam el.
Az arcon megint dilemmáztam, a könyvben van szemük és szájuk is, így én is megrajzoltam. A szakáll ismét kényszermegoldás, gyapjúból csak rozsdabarna szín van itthon, így ebből készül.

Tehát valamiféle manó-utánzatok lesznek ezek és inkább munka-meditációnak felfogható tevékenység ez, mintsem valódi alkotás, de többféle szempontból ad valami töltetet most nekem.

A könyvet a Kenderkóctól rendeltem.