Alkonyattól pirkadatig a Nyugat nagyjaival - irodalmi zombiirtás

Csepella Olivér: Nyugat + zombik

Amikor hosszú évekkel ezelőtt először gyűrűzött be a zombi-had az irodalomba, és nem csak önálló kötetek által hódította a borzongani vágyó közönséget egy lehetséges apokalipszis rémképével, hanem különféle szépirodalmi alkotásokat is megfertőzött, úgy gondoltam, ennél nem létezhet kapitálisabb baromság. Gondoljunk csak a Büszkeség és balítélet meg a zombikra. Azóta sok minden változott, és nyitottam a zombis könyvek felé (World War Z, Kiéhezettek, Feed). Egy zombikkal kevert, klasszikus alakokkal dolgozó képregény a 10 évvel ezelőtti énem számára valami olyasmi lett volna, amit élből elutasítok. Mostanában azonban jobban élvezem a furcsa kombinációkat, talán nyitottabb is lettem, és ki tudja miért, de éreztem, hogy nekem ez tetszeni fog. Habár vegyes vélemények érkeztek róla, és sokat kellett várni a megjelenésére, mégis tudtam, hogy a polcomon a helye. :) 

A kötet érdekessége, hogy közösségi finanszírozásból jöhetett létre, csak némileg csúszott a szerző a határidővel (dehát ez olyan "magyarosan" megszokott, nem? :D). 

"- Tessék, jegyajándék. 

- Köszönöm, nem hiszek a fegyverekben. 

- Pedig léteznek"

A Nyugatosok nagyjai a történetben összegyűlnek a New York kávézóban, hogy megünnepeljék Babits születésnapját. Ady, Karinthy, Kosztolányi, Tóth Árpád és Babits ötösfogatához később csatlakozik Móricz Zsigmond és Csáth Géza is. Amikor este elszabadul a pokol, és a kávéház vendégei vérszomjas, a Nyugatosok vérét követelő zombihordává változik, Kata, a pincérnő siet még a bagázs segítségére. Babits mély érzelmekkel viseltetik a hölgy iránt, és az est folyamán a veszélyes helyzet és a halál szele közelebb is legyinti őket egymáshoz. 

"BABITS: Kata! Én… Én… szeretem magát! 

KATA: Akkor tegeződjünk!"

Rendkívül szórakoztató a stílus, sziporkákkal, utalásokkal, frappáns beszólásokkal és idézetek ferdítésével van tele, és ezek nagy részéhez nem is kell akkora nagy irodalmi háttértudás, de nyilván ahhoz, hogy mindent észrevegyen az ember, ismerni kell a szerzőket és műveiket. 

Három kedvenc poénom lett, de természetesen magasan a legjobb a Csinszkás pár kocka. :D 

Forrás. A képek kattintásra megnőnek.

De szakadtam a röhögéstől akkor is, amikor Karinthy felkiáltott a zombisereget pusztítva: "Így irtok én!", és később a "Szabad-e sírni a kárpitok alatt?". :"D

"- Hoztál valami jó piát?

- Nincs nálam, csak ópiát."

Látszik, hogy Csepella Olivér szívét-lelkét beleadta a párbeszédekbe, poénokba, rímekbe, az alakok kidolgozásába, és abba, hogy kinek mit adjon a szájába. A hangeffekteket külön szeretném még kiemelni, tetszett, hogy mennyire nem szokványosak voltak: bemm, csukk, tüss, bumm-piű. :D 

Forrás.

"- Kezdjen mesélni, még mielőtt elsül a puskám. Apuskám."

A cselekménybe belevegyül egy misztikus szál is egy ősi magyar táltossal, és némi időutazással megfűszerezve. A fejezetek közt kapunk bepillantást ebbe a történetrészbe, és a végére nagyjából kikristályosodik, hogy mi köze is van a zombitámadáshoz. Szerintem a sámánozásból lehetett volna kevesebb is, vagy valami kisebb jelentőséggel bíró dolog, mert kicsit nagy falatnak bizonyult mindezt összehozni. Összességében rövidíteni is lehetett volna, és akkor talán nem fullad ki. Mert én is azt éreztem, amit a többség is kifogásolt a könyvvel kapcsolatban: az eleje pörög, teli van eredetiséggel és jó ötletekkel, és látszik, hogy átgondolt, de aztán az akciójelenetek kerülnek előtérbe, túlzsúfolttá válnak a képek, kevesebb a verbális kommunikáció, nincsenek olyan jó jelenetek, kaotikus lesz az egész. Néhol nehéz értelmezni is, mi történik épp a csata hevében, kihez tartozik egy szövegbuborék, de ennél zavaróbb az, hogy szétesik a történet is, mintha csak a feléig lett volna jól átgondolva és kidolgozva, elveszik a struktúra. A táltossal kapcsolatos misztikus dolgok szerintem itt válnak túl nagy falattá. Ezeket a részeket vendégrajzoló készítette, ahogy néhány másik képet is, ezáltal jól elkülönül az álombeli szál és a Nyugatosok jelenében játszódó. A rajzolás nekem egyébként bejött, a vendégrajzolók közül jócskán kiemelkedik Csepella Olivér stílusa, és szerintem szuper ez a sárga-fekete-fehér kombináció, és a játék azzal, hogy milyen hátteret kapnak az élők, és milyet az élőhalottak. :) A Nyugatosok figuráinak arca részletes, jellemző és kifejező lett. Jó színek, találó rajzok, és kézbevaló, kényelmes kötés. :)

(Az viszont sajnálatos, hogy ennyi év munka után, és egy viszonylag kevés szöveget tartalmazó könyvben, hogy maradhatott benne ennyi typo.)

Forrás.

"A ZOMBI-HORROR ZSÁNERÉBEN JÁRTAS OLVASÓ BIZONYÁRA MEGISMERI AZ OLYAN, ÚJRA ÉS ÚJRA ELHANGZÓ MONDATOKAT, MELYEKET BALSORS ÉS HALÁL KÖVET. ILYEN MONDAT PÉLDÁUL, HOGY: 

Ketté válunk. [Babits]"

A történet és a cselekmény lebonyolítása, maga a "rendezés" emlékeztetett az Alkonyattól pirkadatig című filmre. 

Értékelés: 10/8 Kicsit vajszívűen felpontoztam, de hát lehet erre kevesebbet adni, ha hibáitól eltekintve annyit, de annyit nevettem rajta hangosan?! :) Előre VadNyugat! :D 

Örömmel vennék kézbe mást is a szerzőtől, akár egy egész sorozat készülhetne az irodalom nagy alakjaival újszerű helyzetekben, nem akkora szentségtörés ez. :) 

Mira Grant: Feed - Etetés

Elhúzódott a Feed olvasása, és pechemre pont a Trónok harcával együtt futott; két "monstrum", és bár az igaz, hogy előbbi közel nem olyan vastag, de apró betűi miatt nagyon telítettek az oldalai. 

A Feed megint egy zombis könyv, amiket én állítólag nem szeretek, de amire mindig rácáfol egy, vagy akár több olvasmány is. Most is ez történt. Ez a könyv megint egy zombis regény, amiben nem is igazán a zombi a lényeg. Az emberről, és az emberi reakciókról, a társadalmi következményekről szól. Bloggervilág, hírszerzés, újságírás, amerikai elnökválasztási kampány, politikai összeesküvések, merényletek... Gondolnátok ilyesmit a borító és a cím mögé? Plusz két vírus találkozása, ami nem jól sült el, de mindennek már 30 éve, szóval nem fejetlen rohangálás van a zombik elől, hanem kidolgozott stratégiák, járványügyi egységek, kiváló fertőtlenítés, állandó fertőzöttség-tesztelés. 

A regény 2040-ben játszódik és a főszereplők egy maroknyi blogger: Georgia és Shaun Mason, akik testvérek, de a Feltámadáskor örökbe fogadták őket, nem a valódi szüleikkel élnek, és Buffy, aki polgári nevén Georgette Meissonier, lepkelelkű versírogató lány, ugyanakkor tech-zseni. Rajtuk kívül még jónéhány helyettes, tudósító, terepmunkát végző irwin, béta-blogger erősíti a Világvége Afterparty elnevezésű szervezetet. A média a fertőzéshullám elején a sorozatos tagadással elvesztette hitelét, igazán csak a blogokból lehet tájékozódni, ez vált az elsődleges hírcsatornává. A bloggerek tulajdonképpen újságírókká avanzsáltak. Az információs technológia kulcsfontosságú, poloskák, kamerák, diktafonok mindenütt, akár az ékszerekbe is beépítve, és ezekkel gyakran élőben is közvetítenek a blogra.

Hogy mi is ez a zombi-dolog? Ebben a regényben javarészt fertőzötteknek emlegetik a zombikat, de a szokásos jegyek ugyanazok, mint máshol: agyműködés leáll, harap, csócsál, terjesztve a vírust, vagy épp megesz. Lassul, oszlik, hörög, akadozó mozgása van, fejbe kell lőni... 

A vírust az emberek szabadították magukra. Felfedezték ugyanis a közönséges nátha ellenszerét, ami egyébként magától is villámgyorsan elterjedt volna - tulajdonképpen megakadályozhatatlanul - , valaki mégis egy partizánakció keretében terítette a levegőben. Ez a vírus azonban a kísérleti, rákbetegekbe oltott egyéb vírussal együtt valami szörnyűt hozott létre. A Kellis-Amberlee-nek nevezett vírus-kombináció aktivizálódása zombivá teszi az embert. Ahol fertőzéshullám tör ki, ott karantén lesz, brutális fertőtlenítések történnek. A járványügy igazi nagyhatalom.

Az emberek hozzá vannak szokva az állandó teszteléshez, különféle megbízhatóságú vértesztelő egységek vannak mindenkinél és mindenhol, veszélyes hulladék gyűjtő zacskókkal egyetemben, és a saját otthonodba is csak negatív véreredménnyel juthatsz be. Pozitív eredmény esetén a saját garázsod is karanténná alakulhat és kinyiffant, how sweet. :D

A társas érintkezések csökkentek, az emberek nem szeretnek tömörülni, sokan lenni egy helyen, kezet fogni, ölelkezni. A világ megváltozott. 

A Kellis-Amberlee vírus a 18 kg-nál kisebb állatokban nem tud aktivizálódni ,de vannak aki így sem akarják feladni az állattenyésztést, lovakat tartanak például. Rém kényes téma az állatoké, sorozatos összeütközések vannak belőle, fontos politikai ügy. 

A fő téma mégsem ez lesz, hanem az elnökválasztás, és a kampány, amelyre Georgiáék bloggercsapatát választják ki, hogy az egyik nagy esélyes, Ryman szenátor kampányáról tudósítsanak. A megbízatástól előléphetnek alfa bloggerekké, és értékeléseik is hamarosan az egekben járnak, kész főnyereménynek tűnik a dolog... egészen addig, amíg nem történnek furcsa dolgok... A politika és a hírszerzés hálójában, merényletek szemtanújaként és célpontjaként bloggereinknek hamarosan szembe kell nézni azzal, hogy az igazságnak milyen nagy ára van. 

A cím ebből a szempontból is telitalálat - etetés, beetetés, blogfeed (felül az ám nem karmolásnyom a borítón, hanem az RSS jele :)). A szerző nem félt a merész húzásoktól, nem szokványos könyv, egyszerre horror, disztópia, kémregény és politikai dráma. 

Jó stílus, és lassan kibontakozó világ, apránként csepegtetett információk, nem várt fordulatok.

Tetszett, hogy Georgia ilyen hűvös volt, távolságtartó, és hogy ennek ellenére sikerült igazán szimpatikus karakterként bemutatni. Retinális Kellis-Amberlee-ben szenved, ami egy külön érdekesség volt: a szeme fertőzött, és ettől tág a pupilla, extrém fényérzékenység jellemző. Napszemüveggel, vagy speciális kontaktlencsével védekezik. Az elején mindig azon izgultam, hogy fenn fog akadni a retinális fertőzöttség miatt egy vizsgálaton. :D Shaunnal való szoros testvéri kapcsolata nagyon szépen volt ábrázolva. 

Két kritikai megjegyzésem van. Az egyik, hogy szerintem túlírt. Mínusz 100 oldal jót tett volna neki, hiába volt jó, úgy éreztem sose érek a végére, és csak rágtam rágtam a piskótáját. 

A másik, hogy a blogbejegyzések maguk szerintem nem jók, nem dobják fel a szöveget, hótt unalmasak, ez alapján én nem olvasnám ezeket a blogokat, nem hitették el, mitől jó író George, Shaun és Buffy. Buffy főleg nem, de mondjuk a "mesélők" versei és zombi-szerelmes történetei lennének egyébként is az utolsók, amiket elolvasnék a neten. 

Értékelés: 10/8 Az információ hatalom, de az információ birtoklása néha igen veszélyes is lehet... Ez nem egy lövöldözős zombiölős könyv, sokkal inkább brutális politikai-hírszerzési thriller. Erős nyolcas. A cselekményvezetés, a szereplők, a merész elemek és bizony néhol szívdobogtató végjelenetek miatt remek. Az időhúzások, toporgások, kevéssé meggyőző blogbejegyzések levonnak az értékéből.

Ó, és még valami! Ez NEM YA! Felnőtt, dolgozó emberek vannak benne, nem tinik, nincs szerelmi szál vagy szerelmi háromszög, éljen, éljen! :)

A könyv a Newsflesh trilógia első kötete, de önálló regényként is tökéletesen megállja a helyét. További epizódok: 

2. Deadline

3. Blackout

+ van még valami feledik rész is, San Diego 2014 címen. 

Ez volt a 8. könyv az idei várólista csökkentős kupackámból. :) Majdnem jó ütemben haladok, hogy kivégezzem mind a 24-et! (a lista 9. és 10. áldozatait is olvasom már)

M.R. Carey: The Girl With All the Gifts

Szögezzünk le néhány dolgot. Nem szeretem a zombis könyveket. És nem szeretem az olyan zombis könyveket, amikben a zombi valamilyen módon képes a gondolkodásra - hiszen helló, agyhalott, és rohadó hús, nem ember már. :) 

Paradoxon az első állításra: az egyik kedvenc könyvem lett a World War Z, igen, jól gondolja, aki nem tudja biztosan: Z stands for Zombie. 

Paradoxon a második állításra: ebben a regényben vannak gondolkodó zombik... mégis tetszett. 

Egyszóval lassan kivághatom a kukába néhány elképzelésemet arról, hogy mit is szeretek olvasni. :)  (ami nem baj persze)

A The Girl With All the Gifts egy poszt-apokaliptikus regény, ahol 20 évvel azután csöppenünk a Földre, hogy az, és az emberiség mint olyan lement a süllyesztőn. Egy laboratóriumként is funkcionáló katonai bázison vagyunk, túlélőkkel, orvosokkal, tanárokkal és... gyerekekkel. Gyerekekkel, akiket minden nap leszíjaznak, tolókocsiba tesznek és betolják őket az osztályterembe, hogy aztán zenghessék: Jó reggelt, Miss Justineau! A legeslegelső jelenet ez, és kissé meg is döbben az ember, nem tudtam hirtelen hová tegyem ezt az egészet, aztán persze szépen kibontakozik. 

A zombik ebben a könyvben hungries, azak éhesekként vannak aposztrofálva, a zombi szó egyszer sem szerepel, ami azért tetszett, mert én is máshogy tudtam rájuk gondolni - első csapás a második alaptételemre, lásd fenn. :) De ami igazán megeteti velem (haha!) ezt a hungries-koncepciót, az természetesen nem lehet más, mint egy plausible tudományos magyarázat. 

KIS SPOILER!!! Egy olyan létező gombafajta, amiről akár már hallhattunk is természetfilmekből... Ophiocordyceps unilateralis névre hallgat a drága, és az amazóniai esőerdők hangyáit támadja meg, behálózza őket, beszövi, belülről felfalja, majd szépen kitör és kivirágzik a fejük búbján keresztül, hogy szétszórja spóráit. Most kicsit mindenki meglepődött ugye, hogy na ne, ilyen csak Z-kategóriás horrorfilmekben jön elő, hát nem drágáim, ilyen van, de oltári szerencsénk, hogy homo sapiens vagyunk és nem hangya, szóval nem támad meg minket, gazdatestet keresve. De mi van, ha ugrik egyet a gomba fejlődése, mutálódik, változik, fejlődik... és más fajra van gusztusa? Na, ez már nem kicsit borzongató, mert tudományos alapot ad egy idézőjeles zombi-apokalipszishez, ami ha nem is változtatna minket húsevő szörnyekké, hát hogy egész picinykét kipusztítaná az emberiséget, miközben szürke gombafonál szőné be mindenki agyát és aztán csendben kivirágozna a fejünkből, az biztos... - hát ez nem egy olyan gyümölcsöskert képe, amit látni szeretnék. :) SPOILER VÉGE. 

A könyvet  a karakterek viszik a hátukon, a sok tudományos dolog, a menekülések, pörgő cselekmény ellenére van idő bemutatni, felépíteni őket, és senki sem papírmasé. Melanie és Miss Justineau kapcsolata a leglényegesebb pont a történetben, Melanie ugyanis odáig van tanítónőjéért, már a kezdetektől. Később, amikor megismeri saját valós természetét, akkor is egyre azon van, nehogy Miss Justineau-t bajba keverje - vagy ha nem akarok eufemizálni, nehogy megegye már, úgy szeretlek majdmegeszlek! :) 

Melanie és a gyerekek akik a bázison tanulnak, valamiért mások, mint a többi éhes. Tudnak gondolkodni, képesek érzelmeket kifejezni, értelmezni, fejlődni, tanulni. Agyukat valami különös módon nem úgy érinti a fertőzés, mint másokét. Épp ezt kutatja a bázis orvosa, Dr. Caldwell. Elszánt, mindenen átgázoló, az etikára is fittyet hányó módszerekkel, de elismerésre méltó kitartással és teljes önfeladással dolgozik, hogy megoldja az "egyenletet", hogy meghozza az áttörést. Valahol szerettem emiatt, de egyébiránt egy elég ellenszenves nő. 

Melanie maga a különleges gyermekek közt is kiemelkedik, ahogy azt a cím is sugallja. Egy kis zseni. Mindent gyorsan megtanul és felfog, logikai következtetései hibátlanok, jól meglátja az összefüggéseket, egyszóval sokkal intelligensebb egy átlagos tízévesnél. Nagyon szerethető figura. 

Érdekes, hogy a könyv első fele mesélős, lassabb hangulatú, főleg Miss Justineau-val és Melanie-val foglalkozik, míg a második része egy zombi-filmes menekülésbe csap át. Lobonak mondtam, amikor kérdezte, hogy hogy tetszik a könyv, hogy jó-jó, de ez a második fele nekem kicsit unalmasabb volt - annak ellenére, hogy eseménydúsabb és pörgősebb, kicsit átlagosabb is, és hogy ha csak kicsit is visszaköszön majd az elejének a stílusa, akkor megnyugszom. Jelentem megnyugodtam. :) A könyv egészében tetszett, és ha visszatekintek a menekülésre, az is szépen van felépítve, és jó kis filmbe illő, izgalmas jelenetekkel tarkítva - remélem lesz film valamikor. :) 

Ami miatt még nem volt maradéktalanul jó, hogy tudományos alap ide, vagy oda, következetlennek éreztem pár alkalommal. Néhol nagyon nem értettem, miért nem eszik meg őket a hungryk, most épp miért keltenek zajt egy pisztolylövéssel, ha nem lenne muszáj, és ha tudják hogy a zajra odacsődülhet a többi? Hogyhogy nem falnak fel mindenkit a szagsemlegesítő zseléjük nélkül? Illetve a világról is szerettem volna még hallani, nem csak a bázis és a még elméletileg fennálló város, Beacon érdekelt volna, hanem hogy mi volt a többi földrészen, hol vannak még túlélők és mennyi. Vészharangocska a fejben persze mondta, hogy dehát ők is honnan tudhatnák, ha a világ mint olyan megszűnt létezni, de ez a kíváncsiságomat nem fojtotta el. 

Forrás: Wikipédia

Értékelés: 10/8 Nem lett a kedvencem és volt, ahol nem annyira kötött le, de mindenezek ellenére egy különleges könyv, zombikkal, akiket nem hívnak zombiknak, elgondolkodtató tudományos alappal, remek karakterekkel, jó befejezéssel. 

Csak akkor olvasd, ha kész vagy feltárni Pandora szelencéjét... :) 

"What she thinks is: this could have been me. Why not? A real girl, in a real house, with a mother and a father and a brother and a sister and an aunt and an uncle and a nephew and a niece and a cousin and all those other words for the map of people who love each other and stay together. The map called family. Growing up and growing old. Playing. Exploring. Like Pooh and Piglet. And then like the Famous Five. And then like Heidi and Anne of Green Gables. And then like Pandora, opening the great big box of the world and not being afraid, not even caring whether what’s inside is good or bad. Because it’s both. Everything is always both. But you have to open it to find that out."

Képzelt háború

Max Brooks: World War Z - Zombiháború

Elgondoltam, hogy hogyan fogom bevezetni nagy szavakkal ezt a könyvet. Hogy például képzeljetek el egy világméretű járványt, ami katasztrófahelyzetet teremt az egész világon, mindenhol és összeomlik a gazdaság..., politikai konfliktusok törnek ki..., miközben az emberiség jó része kipusztul, és kezd elveszni a remény... 

És ettől biztosan eszünkbe jut ezer katasztrófafilm, tipikus klisékkel. 

Na de ha komolyan megállunk egy percre, el tudjuk képzelni vajon ezt, a különböző megfilmesítések miatt sablonosnak ható helyzetet élesben, annak minden aspektusával, minden kontinensen, különböző kultúrákban? Nem kell, hogy azonnal a zombikra koncentráljunk, mert a legviccesebb talán az, hogy a zombik csak egyfajta modernkori trendi "fűszerezés" ebben a kitalált, ám nagyonis valóságosan, logikusan átgondolt, képzelt dokumentumregényben. 

Max Brooks el tudta képzelni, mi több, le is tudta írni mindezt. Végigjárhatjuk vele a világot, Kínától, a nulladik betegtől kezdve az USÁn, Kanadán, Finnországon, Írországon, Chilén keresztül a zombiháború végéig, avagy "kinyilvánított" végéig, hiszen ki tudja mikor bukkan még fel néhány jégbe fagyott élőhalott. 

Azt, hogy mi a zombi talán senkinek nem kell elmagyarázni (éljenek a horrorfilmek), sőt, azt sem, hogy a zombit akkor lehet elpusztítani, ha az agyát pusztítod el: bevered a fejét vagy fejbelövöd. Aki ezekre, meg egyáltalán a zombikra azt mondja fujj, vagy hogy ez hülyeség, na én még azoknak is ajánlom ezt a könyvet. Akik ennél kicsit is nyitottabbak: nekik meg főleg.

A régi borító

Merthogy a zombi mint élőhalott, mint rothadó hús, mint potenciális horrorfilmbe illő veszély így önmagában tényleg nem biztos, hogy "gerince" lehet egy jó történetnek. De ti gondoltatok már rá, hogy mi van velük a víz alatt, vagy a télen, a hatalmas hóban befagyott zombikkal, akik aztán az olvadáskor előkerülnek? Vagy hogy a kutyák hogy szagolják ki őket, milyen módszerekkel lehet közel csalni, vagy esetleg pont egy szakadékba ugratni őket? 

Brooks minden szempontját körbejárja a zombiknak, és egy potenciális harcnak velük szemben, és bár vannak benne olyan jelenetek, amiktől filmen megijednénk, nem válik hatásvadásszá. Nem azt használja fel lépten-nyomon, hogy hol folyhat még egy kis vér, ehelyett körbeutaztat minket az egész földgolyón, és interjúkat készít. A veteránokkal, hajóskapitányokkal, családanyákkal, papokkal, politikusokkal, katonákkal, őrültekkel és kevésbé őrültekkel (de ki ne vesztené el a fejét egy ilyen helyzetben?) ezáltal egy átfogó keresztmetszetet adva az egész emberiségről. Olyan gazdasági-politikai-társadalmi szempontokat, túlélési stratégiákat, és egyáltalán olyan emberi tényezőket hoz, hogy szinte elfelejti az ember néha, hogy ez egy kitalált veszély. Ebben rejlik a könyv igazi magával ragadó ereje szerintem. 

Eleinte nehezen szoktam meg a dokumentarista jellegét az írásnak, úgy a 30. oldalig vártam is, hogy na, mikor ér véget ez a "bevezetés", mikor kezdődik a sztori. Aztán átfordult bennem minden. Elfogadtam, hogy ez a stílus, ez az elbeszélésmód lesz végig, és olyannyira megkedveltem a kicsit kötetlen szerkezetet, a sok apróbb történettel - amik azért mégis összefüggenek lazán, hiszen itt-ott visszaköszön ugyanaz a szereplő, vagy egy fogalom, amit a másik története révén ismerünk már -, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Szinte látod magad előtt, ahogy készülnek a beszélgetések ezekkel az emberekkel, akik mindennapiságukban mégis mind nem mindennapiak. Kis hősök. Vagy nagy bolondok. Vagy csak egyszerűen túlélők. De Brooks mindannyiuk történetébe tett valami kis pluszt. Néha csak néhány oldal az egész, mégis megszorongatta a torkomat a tenegeralattjáróval való lemerülés, a hegyekben bóklászás, a hidak felrobbantásai, vagy épp a kvizlingek. Mindenhol lábjegyzetek vannak, és a fordító nagyon alapos munkát végzett, mert Brooks saját lábjegyzete mellett rengeteg pluszinfót ad például csak amerikaiak számára ismeretes vagy megszokott dolgokról, eseményekről. A lábjegyzetek eleinte idegesítettek, de rájöttem, hogy nem mindegyik felesleges, és igenis sok értékes információt hordoztak. A kvizling volt a "kedvencem" ezek közül, amivel egy Quisling nevű fickóra utaltak, aki hazaáruló fasiszta volt, és megkérte Hitlert, rohanja le hazáját, Norvégiát is. A kvizling azóta is az ellenséges hatalommal lepaktáló áruló. Na de hogy lehet a zombikkal lepaktálni...? Egyszerű. A könyvben leírt kvizlingek elkezdték a zombikat utánozni. Ha nem tudsz mit kezdeni az ellenséggel, hasonulsz hozzá... 

Bőrkötéses változat

De más, a szükségállapotok okozta betegségek is felütötték fejüket, megnőnek az öngyilkossági ráták, és elveszik a remény. Naponta alár százan is meghaltak látszólagos ok nélkül, pusztán a reménytelenség, vagyis inkább a reményvesztettség áldozataiként. 

A helyszínek és a helyzetek változatosak és színesek. Sok az amerikai szín, és kicsit meg is ijedtem, el ne kövesse Brooks azt a hibát, amit oly sok filmben, vagy apokalipszis-történetben elkövetnek, hogy Amerika a világ közepe, és mindig csak ott történik valami, és ott zajlik csak a világvége, vagy ha máshol is, abból legfeljebb az eldőlő Eiffel és pisai tornyokat mutatják, ja és persze az amerikai elnök jelent be mindent az egész világnak. :D :) Szó sincs erről. Az amerikai túlsúly ellenére érezhető egyfajta kritika is feléjük, és igenis sok az európai, ázsiai helyszín, vagy épp a tengerfenék, vagy  olyan szituációk, ahol nem is az a lényeg, hogy melyik kontinensen járunk. 

A vírus Kinából indul útjára, és nagyonis valóságos szempontokat követve Brooks bemutatja mint kezdett komoly gondokat okozni először a kórházakban, hiszen a fertőzés kezdetén mit sem tudtak az emberek az egészről, izolált, titkolt, nem ismert probléma volt, a kórházba pedig igenis érkeztek szervek, donorvér stb. Katasztrófa.

Bemutatja a kitelepítések problematikáját is, hogy mennyien próbálták titkolni a betegséget. A kormány(ok) válaszát minderre (az ukránokat sosem felejtem el azt hiszem). A vezetők vakmerőségét vagy épp gyávaságát. A celebeket, akiknek nagyhirtelen megszűnik a celeblét, bár az élelmesebbje pedig még mindig hasznot próbál húzni saját hírnevéből, és bekamerázott szupererődökbe költözik. A gyógyszergyárak profithúzását, akik állítólagos ellenszert dobtak piacra. A vak japán harcost, aki remete életet él, és úgy bánik el az élőhalottakkal, hogy nem is látja őket. Bemutatja a hős anyát, aki gyermekeit védelmezi, vagy épp az antihőst, aki ahelyett, hogy mentené, megpróbálja megölni gyermekét, mielőtt a zombik elérik őket is... Harcos apáca, és egy Isten akaratát újraértelmező pap... Egy villanás a hős amerikaiakról, és egy másik a butákról, akik a dvd-gyűjteményüket vonszolva mennek fel a hegyekbe bujdokolni, szarvasburgerekről álmodozva. Atomháború, atomtengeralattjárók, partizánok akciói, elvadult emberek és kutyafalkák, akik akár rosszabbak, mint a zombik. Megváltozott természet, felborult éghajlat, dögvész, rég leküzdött járványok újjáéledése... Az egész társadalom újraszervezése, ahol mindenki menedzser volt és projektvezető és szellemi munkás, és akikből hirtelen áccsá, kőművessé vagy csak egyszerűen teddide-teddoda emberré kell mindenkit átképezni... 

Forrás

És ezzel még mindig nem mondtam el mindent.

Szóval megkérdezem újra: valóban el tudunk képzelni egy világméretű járványt, ami katasztrófahelyzetet teremt az egész világon, mindenhol és összeomlik a gazdaság..., politikai konfliktusok törnek ki..., miközben az emberiség jó része kipusztul, és kezd elveszni a remény... ? Nem kell ehhez zombi, de kétségtelenül jól épített erre az elemre Brooks. Klisék és sztereotípiák vannak ugyan, de nem érdekelt, hogy néhol visszaköszön valami filmes, valami kiszámítható, valami amerikaiasan dicsőséges. Mert amúgy az egész könyv remekül van összeszedve és az egy-két gyengébb szálat kisöpri a többi, hogy a végére nem akarod elhinni, elfogyott, nem olvashatsz több sztorit.

Nem attól félelmetes ez a könyv, hogy zombik vannak benne, hanem attól, amit a világról és az emberekről mesél. Mert ez a mi világunk, és a mi balfékségeink, hibáink, érzelmeink, gondolkodásunk köszönhetnek vissza. 

Akit a legeleje nem győz meg, ne adja fel, és olvassa úgy, hogy tudja hogy dokumentumregény stílusban fogja kapni az eseményeket végig. 

Értékelés: 10/10 Szeretném angolul is elolvasni, mindenképp újraolvasós. Egy furcsa ötlet kiváló megvalósítása, vagy nem is megvalósítás, hanem kiteljesítés. Az elején lévő döcögésért abszolút kárpotoltak a továbbiak.

Emelem kalapom, és köszönöm az élményt. A fordító alapos, jó munkáját külön. 

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképzőnek! 

Lábjegyzeteim még: 

- Első zombis könyvem whatsoever egyébként, és utálom az élőhalott mizériát, de ebben "hiteles" marad a zombi, vagyis nem lesz belőle csillogó edwardcullen és nem lesz szerelmes sem (ld. Eleven testek), hanem a papírformát hozza: hörög, harap, rothad, és fejbe kell kólintani. :) 

- Álmodtam néhányszor zombisat a könyv olvasásakor, és éjszaka amikor a mosdóba mentem, és utánam botorkált a Zember is a zombizöld pizsijében, hát ne tudjátok meg milyen frászt kaptam... :D

- Imádtam, hogy Zacknek vagy épp zéknek hívták a zombikat. :) 

- A film, a Z világháború már a mozikban, Brad Pityuval Pittel. Gondolkodóban vagyok nagyon, hogy megnézzem-e. Filmszerűen pergett előttem minden, de félek, hogy a vásznon nem az az élmény fog velem szembejönni, amit várok, hanem csak egy sereg élőhalott. Ha megnézem, mindenképp beszámolok róla. 

- Nekem nagyon bejön ez az új, filmes borító, és még a Zember szerint is idézem "nem rossz" :D és számítógépes játékokra emlékeztet.