Három júniusi (hangos)könyvről röviden

Ebben a kis zanzaposztban három júniusi olvasmányomról hozok pár mondatot.

Michelle Obama: The Light We Carry

Michelle Obama stílusa ugyanolyan remek, gördülékeny, és effortless, mint a Becomingban volt, de összességében monumentálisabb motivációs elődjének a kistestvére marad ez a kötet. Mindenről intelligensen, átgondoltan ír, és nem erőlteti senkire a saját módszereit, csak megosztja a tapasztalatait, legyen szó akár társválasztásról, akár baráti kapcsolatokról, akár a gyereknevelésről Obamáék módra. Rendkívül tetszett a mércéről szóló rész, de sok egyéb fontos témát is boncolgatott, félelemről, veszteségről, szorongásról. Utóbbi különösen a covid-időszakkal kapcsolatosan jött elő, és szerintem jó nyomvonalat, iránymutatást ad, hogy hogyan is lehet elterelni a figyelmünket, hogyan is lehet kicsit jobban érezni magunkat, nehéz időkben is. 

Érdekes, hogy mennyivel erőteljesebb negatív véleményt fogalmaz meg itt Trumpról, mint az előzőben, ahol csak szolid utalások voltak. 

Az alcím nagyon találó, és jól összefoglalja a könyv fő témavezetését is: Overcoming in Uncertain Times.

"Overcoming is almost by definition, draining."

Magyarul is megjelent, Belső fényünk címen. 

Tracy Rees: Hidden Secrets at the Little Village Church

Tracy Rees könyve már jó ideje a radaromon volt, de valahogy sose volt jó akcióban, és csak halogattam a beszerzését. Így esett, hogy végül Audible-ön vettem meg. 

Kellemes, hangulatos, szórakoztató olvasmány, amelyben Hopley templomának új tetőre van szüksége. Dave tiszteletes szokatlan ötlettel áll elő, amivel újabb támogatásokat lehetne gyűjteni, és ez rögtön felkelti Gwen érdeklődését, aki nagy lelkesedéssel veti bele magát a látogatók könyvébe, hogy potenciális adakozókat találjon köztük a templom számára. Csakhogy nem marad egyedül a projekttel, Jarvis is önkéntesnek jelentkezik, bár más motiváció hajtja elsősorban, mint hogy a templomot megmentse a pusztulástól. 

Tetszett, ahogy haladtunk a képzeletbeli létrán felfelé, az elérendő célösszegig, még ha kicsit néha hihetetlen is volt, hogy mennyire adakozó lelkületűek voltak a korábbi látogatók. De ez egy ilyen sztori, a happy end garantált, feelgood nyári olvasmánynak tökéletes, nem bárgyú és nem csöpögős, hurrá! :) 

Douglas Adams: The Hitchhiker's Guide to the Galaxy

Douglas Adams könyvét 17 éve olvastam el (sweeeet Jesus), és akkor nagyon rá voltam pörögve, hogy milyen elképesztően vicces, és szuper, és különleges könyv. Megvettem az ötrészes trilógia (igen, jól írtam) egyik díszdobozos kiadását is, mert akkorának éreztem a rajongásomat. Aztán mégiscsak a második kötet végéig jutottam el - de ezt is megdöbbenve vettem tudomásul az olvasmányjegyzékemet nézegetve, mert abszolút nem emlékszem a második kötetre... 

Sajnos összességében azt kell mondjam, ez az újraolvasás nem hozta vissza azt a felfokozott rajongói jókedvemet, ami akkor megtalált. Értem a különlegességét, tetszenek a klasszikussá lett elemei (42!), de őszintén szólva, elég fárasztónak találtam most, és nem érzem a motivációt a folytatásokhoz. 

Hip-hip-hurrá, behoztam magam a könyvértékeléseket tekintve. ;)

Blake Crouch: Upgrade

A Recursion óriási kedvencem Crouchtól, de sajnos úgy tűnik, bármi, amit olvasok tőle azóta, a nyomába sem ér annak. Az Upgrade se váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A génmódosítás jó téma, az upgrade-elt ember tapasztalásai is érdekesek, valahogy mégse sikerült semmi igazán izgalmasat, vagy maradandót kihozni ebből az egészből, ami nagy kár.

Egy titkos génlaborban razziázva Logan Ramsay egy előre kimódolt támadás áldozata lesz, amikor is a testébe valami furcsa vírus kerül... Megfigyelés alatt tartják ugyan, ám eleinte a lázat és szörnyű izomfájdalmakat leszámítva szinte semmi figyelemreméltó változás nem történik... Később kristályosodik ki - akárcsak Logan elméje -, hogy egyfajta upgrade-et kapott a DNS-e. Ember még, vagy  már valami másként kéne definiálnia magát? Nemsokára újra célkeresztbe kerül emiatt, és sok minden üldözi a múltból is, édesanyja ugyanis igen alapos népirtást végzett korábban egy génmódósítás révén... 

Furcsa, mert jó könyv is lehetett volna, mégis nagyon gyenge maradt. Akciódús és mégis lapos volt egyszerre. Kiszámítható, több ponton is. És sajnos a nagy-nagy üzenete igencsak nyálas lett. Pedig elgondolkodtató az emberiség jövőjének kérdése annak tükrében szemlélve, amit itt belenget Crouch - hogy mi lenne ha... okosabbá, értelmesebbé lehetne tenni az embereket? Na de mi van, ha mindenki ilyen superhuman lesz, hová vezetne ez? Mi van, ha a szociopatákból, pszichopatákból is a végletekig kiélesedett elmék lesznek? Istent játszani, előrevivő? Az emberiség megmenekítésének céljával ugyan, de talán csak a vesztünket okozná bármi ilyesmi... 

A kimenetel persze kétséges, ahogy pl. KIS SPOILER! a kísérleti vírusterjesztés is kisöpör szinte egy egész várost... Ezekben a tudományos dolgokban mindig ott van a szelekció, és ez nyilván nem lehet etikus semmilyen vonalvezetés mentén. 

A génekkel kapcsolatos leírások szerintem nem voltak túl érdekesek (de érthetőek voltak, olvasmányosan ír a tudományos témáról), valahogy csak háttér maradt ez a remek génhackelős téma, és a menekülésből, öldöklésből volt több. Nem szerettem a Logan és nővére, Kara közt kialakult csörtéket sem, teljesen el volt szúrva szerintem a cselekménynek ez a szála.  

Most egy darabig azt hiszem kiábrándultam Crouch-ból, szóljatok, ha a Recursionhöz méltó könyvet írt ismét.

A Csúcshatás című film nekem nagy kedvencem - és nem, nem csak Bradley Cooper varázslatos tekintete miatt - , és bár ott egy drog hatására válik a világ összefüggéseit seperc alatt megérteni képes egyénné bárki, mégis hasonló témának érzem, sokkal jobb kidolgozással, értelmesebb konfliktusokkal, izgalmasabban felépített történettel. Pedig a génmanipuláció, a belülről való, végleges változtatás, a drog múló hatásával szembehelyezve számtalan remek kiindulási pontot adhatott volna. 

Magyarul is megjelent már a könyv az Agavénál, Géncsapda címen. 

Andy Weir: Project Hail Mary

Nagyon megörültem, hogy Andy Weirnek új könyve érkezik, és annak meg pláne, hogy amikor elkezdtek csordogálni az első vélemények róla, szinte mindenkinek nagyon tetszett. Amint tudtam, meg is kaparintottam én is magamnak. 

Az Artemis felejthető története után ismét egy marsi-szintű sztori és egy Mark Watney-szintű főszereplő, Ryland Grace személyében. :) A marsit nagyon szerettem, a könyvet és a filmet is, és jó érzés volt valami hasonló stílusú írásba csöppenni. 

A Project Hail Mary (A Hail Mary-küldetés) egy nagyon szórakoztató, mégis közben az agyat is megdolgoztató, tudományos körítésben úszó, szellemes űr sci-fi, váratlan problémákkal, nehézségekkel, izgalmakkal. 

In medias res vág bele Weir a sztoriba, és az amnéziás, önmagát egy űrhajón találó férfi főszereplővel együtt fejtheti vissza az olvasó, hogyan és miért is kerülhetett oda, és mi a küldetése célja... Ryland Grace eleinte még a nevére sem emlékszik, ami pedig kritikus információnak számít, hogy bejuthasson az űrhajó vezérlőjébe. Automatizált rendszerek, steril gépezet működtet mindent, és tartotta életben Rylandet is, mesterséges kómában. 

Az emlékfoszlányokból hamarosan kibontakozik, hogy a Földet hatalmas veszély fenyegeti az ún. asztrofágok miatt, akik elkezdik kvázi "kihűteni" a Napot, és a Föld is rohamosan hűlni kezd - paradox módon most előnyt jelent, és néhány plusz évet ad, hogy az emberiség szépen felmelegítette az üvegházhatással a bolygót, sőt, aztán még mesterségesen melegítenek is rajta egy kicsikét. A tudósok felértékelődnek, az emberiség megmentésére tett törekvések pedig mindent felülírnak. Egy erős akaratú, hatalmas befolyással rendelkező nő irányítja a szálakat a Földön, Stratt, aki előtt kénytelen mindenki meghajolni, méghozzá tüstént, hiszen nincs vesztegetni való idő. A Hail Mary-küldetésnek maga az előkészítése is hosszú évekbe telik. 

“I penetrated the outer cell membrane with a nanosyringe.
"You poked it with a stick?" 

"No!" I said. "Well. Yes. But it was a scientific poke with a very scientific stick.”

Grace egyébként tanár, aki egy korábbi tudományos értekezése miatt kerül Stratt látóterébe, és lesz fokozatosan az egyik legfontosabb ember a küldetésben, amikor rájön egy s másra az asztrofágokkal kapcsolatban - arról nem is beszélve, hogy az elnevezés is tőle származik. 

Élvezet összerakni Grace-szel együtt a kirakós darabkáit a lassan-lassan visszatérő emlékekkel, tudományos körítésben - aminek a logikai menete is mindig a helyén van -, de ennél sokkal izgalmasabb dolgok is várnak még főhősünkre. Van néhány igen meglepő történés amiket tátott szájjal olvastam, vagyis hallgattam a hangoskönyv verzióban. Szuper az előadás is egyébként, Ray Porter felolvasásában, mindenféle hangeffektekkel. :) 

Nehéz ennél többet mondani  a könyvről spoilermentesen. Sem az űrbéli kalandok, sem a küldetés kimenetele nem olyasmi, amiről anélkül lehetne szót ejteni, hogy lelőnék valami poént. :) 

Úgyhogy most következik egy pici spoileres szekció. 

!!!SPOILER!!!

Wow, hát nem gondoltam, hogy földönkívülieket is valóban belevisz majd Weir, de amit végképp nem gondoltam, hogy ilyen zökkenőmentesen simul majd bele a történetbe az egész, hihetően tudományos alapokat kap ez a másik faj, és Rocky egy imádnivaló lény, a pókszerű külső ellenére. Fantasztikus karaktert kreált Rocky képében Weir, az idei egyik kedvenc szereplőm lesz, nem is kérdés. 

“Grumpy. Angry. Stupid. How long since last sleep, question?”

Amikor felbukkant a furcsa másik űrhajó, a végsőkig, egészen Rocky megjelenéséig azt hittem, hogy az is emberi gépezet, csak Grace nem emlékszik, hogy meg van beszélve a majdani találkozás. Este, elalváshoz tettem be a fülembe, amikor ez a rész jött, hát mondanom sem kell, annyira izgalmas volt, hogy nem tudtam elaludni, csak hallgattam tovább. :D 

Remek, ahogy Weir kitalálta és levezette, hogyan kommunikál Grace és Rocky egymással, hogyan tanulják meg egymás nyelvét, mértékegységeit, szokásait, hogyan értik meg egymás humorát. 

Rendkívüli az, amit összehoznak ők ketten, hogy megmentsék a bolygóikat. 

“I spend a lot of time un-suiciding this suicide mission.”

A vége pedig szerintem a lehető legjobban lett lekerekítve. Nincs könnyes visszaérkezés a Földre, de nincs öngyilkos alakulat sem, még ha néhányszor nagyon is arra billen a mérleg nyelve... 

Kicsit meghatott a vége, és azt hiszem, ha Ryland Grace helyében lettem volna, én is így döntök. :) 

!!!SPOILER VÉGE!!!

“I leaned to Dimitri. “Are all Russians crazy?”
“Yes,” he said with a smile. “It is the only way to be Russian and happy at the same time.”
“That’s…dark.”
“That’s Russian!”

Okos, nagyon szórakoztató, és humoros sci-fi, nagyszerű narrációban (mind Ryland Grace-re, mind Ray Porterre értendő! :))  csak ajánlani tudom, főleg ha A marsi is bejött. A bevált receptet használta Weir, de mégis meg tudott újulni benne.

Újraolvasós-hallgatós lesz. :)

Ernest Cline: Ready Player Two

Egy ideje már itt áll piszkozatban ez a bejegyzés, Ernest Cline Ready Player Two című könyvét ugyanis még február végén fejeztem be. 

Az első részt 2015-ben ismertem meg, és nagyon-nagyon szerettem, kellemes kis geekség volt, sci-fi, disztópia és kalandregény műfaji elegye, pergő cselekménnyel, sok popkulturális utalással, amikhez azonban nem kellett mélyreható tudás, lehetett sodródni az árral, és ráismerni közben sok mindenre, ami nosztalgikus érzéseket keltett.

 

A könyvből készült Spielberg film aztán 2018-ban került a mozikba, és sok kritika érte, de nekem hatalmas élmény volt - mondjuk bizonyára köze volt hozzá annak is, hogy a könyv pontos cselekményéről megfakultak addigra az emlékek, és a változtatások nem zavartak annyira. 

Kicsit hezitáltam, hogy újraolvassam-e az első részt, mielőtt belevágok a folytatásba, lévén, hogy már 3 éve se voltak meg a pontos események, de aztán felülkerekedett a kalandvágy és a kíváncsiság, és belevetettem magam a második kötet eseményeibe. Szerencsére hamar felderengett minden és mindenki, és annyira nem is volt szükség a régi cselekményszálakra. 

James Halliday univerzuma az Easter Egg keresés után is tartogat még meglepetéseket... Wade, vagyis Parzival (Z) mindössze néhány nappal a verseny megnyerése után olyasmire lel, ami gyökeresen megváltoztatja az Oasist, és a felhasználói élményeket. Kiderül, hogy Halliday kifejlesztett egy olyan eszközt, amellyel nem csak részt venni lehet a virtuális valóságban, de mind az öt érzéküket is tudják használni a felhasználók, valamint mindenki fel is töltheti az átélt, valós élményeit, hogy aztán mások is érezhessék ugyanazt, mint ők. Az ONI (Oasis Neural Interface) rendkívüli tapasztalásokat tartogat, azonban addiktív, és túlzásba víve synaptic overload syndrome-hoz, agykárosodáshoz, vagy akár halálhoz is vezethet... Talán nem véletlen, hogy Halliday nem szabadította rá a világra eme nagyszerű találmányát? Wade azonban úgy dönt, Art3mis minden heves ellenkezésének dacára, hogy közkinccsé teszi az ONI-t az Oasis felhasználók közt. 

Az ONI lenyűgöző lehetőségein túl Wade-re egy újabb rejtvény is várt, egy új küldetés, a "Shard Riddle", amiben hét "szilánkot" kell összegyűjtenie, hogy egy versike szerint ismét összeálljon a "szirén lelke". A megoldás természetesen ismét csak Halliday, Ogden Morrow és Kira múltjában rejlik, és bár két évig nagy a csend a játék körül - annak ellenére, hogy Wade rengeteg pénzt ajánl a nyomravezetőnek - , hamarosan felbolydul az egész Oasis, és mindenki az ONI foglyaként találja magát egy mesterséges intelligenciának "köszönhetően"... 

Az eleje és a vége tetszett igazán a történetnek, de azért sajnos vannak nagyon gyenge és kifejezetten rosszul sikerült részei is, amik lehúzzák. Az eleje nagyon érdekes, ahogy bevezet az ONI rejtelmeibe, és lehetőségeibe, valamint az új feladványba, bár talán túlságosan monológszerű is, mintha gyorsan le akarta volna darálni Cline a lényeget a megértéshez. Nincsenek interakciók, párbeszédek, csak úgy elmeséli a narrátor, hogy mi hogy is működik. 

Ami igazán rémes volt, az kétségtelenül a Prince- es kaland, ami eleve szörnyen hosszúra van nyújtva, de valahogy még hosszabbnak is érződik, és totálisan érdektelen bárkinek, aki nem nagy Prince rajongó...

Pont az volt a nagy előnye az RPO-nak, hogy nem kellett hozzá igazán nagyon mélyen geeknek lenni, a triviák viszonylag közismertek voltak, nem bonyolódott bele egyes popkult elemekbe, és ehhez főleg nem igényelt nagyobb háttérismereteket. Most viszont ezt elszúrta - legjobban Prince-szel, de néhány másik elem is picit sok lehetett annak, aki nem ismeri. Nem sikerült balanszírozni a közismertebb popkult határán. (Én annyit tudok Prince-ről, hogy tudom hogy néz ki, és hogy Purple rain, purple rain... )

A végén viszont pazarul elkanyarította a szálakat, és eléggé tetszetős befejezés lett belőle, még ha picit túlságosan "szép" is talán. Remek az alapötlet az ONI headsetekkel és a digitalizációval, de persze mindennek baromi sok hátulütője lehet/lenne, ha megvalósulna, rengeteg visszaéléssel. Egyelőre nem tudnám így elképzelni a világot, pedig valamelyest erre haladunk, és talán tényleg valósággá válik... 

Összességében tetszett, de hibái miatt elmarad az első résztől. 

Alig várom viszont, hogy láthassam filmen, ott talán majd helyén kezelik Prince-t is. :D

Zanzaposzt néhány angol nyelvű olvasmányról

Novemberben elég sok angol nyelvű könyvvel végeztem, köztük több, régóta várakozó olvasmánnyal is. Nincs semmi közük egymáshoz, de úgy gondoltam, külön bejegyzéseket nem fogok írni róluk, hanem csak röviden összegzem őket egy zanzaposzt formájában. 

Ez a kiadás van meg nekem.

Agatha Christie: One, Two, Buckle My Shoe

Habár a krimi királynője az a szerző, akitől a legtöbb könyvet olvastam, visszakeresve is nehezen találtam meg, milyen rég is olvastam tőle utoljára...  2010-ben, vagyis már csaknem egy évtizede, a Death on the Nile volt a legutóbbi Christie-élményem... Sajnos ott kicsit megfeneklettem vele, mert a hosszas szereplő-bemutatások untattak. Nem sokkal ezután "nyergeltem át" Georges Simenonra, és kezdtem el az ő életművét habzsolni. 

A One, Two, Buckle My Shoe című kötet - ami magyarul A fogorvos széke címen jelent meg - már régóta várólistás volt nálam. Bevallom, a külsejébe szerettem bele, azért vettem meg, mert szerintem csodás ez a kiadás, és szívesen elnézegetnék belőle egy polcnyit is akár. 

Mivel olyan rég olvastam már Christie-t, jólesett most visszatérni a stílusához, legyen az bár kicsit körülményes és régies is, főleg eredetiben. Poirot társa ezúttal Japp, és egy különösnek tűnő öngyilkosság ügyében nyomoznak. A fogorvos halott - persze a mi Poirot barátunk is épp aznap délelőtt járt nála. Az ügynek egyre több szereplője és halottja lesz, és látszólag lehetetlen felgöngyölíteni az összefüggéseket. Poirot azonban hozza a formáját, és a végén egy csodás monológban megfejt mindent. 

Természetesen nem jöttem rá a megoldásra, de szórakoztattam magam néhány egyéb csavaros elmélet gyártásán olvasás közben, amik magyarázatul szolgáltak volna a történtekre. Az én gondolataimnál azonban jóval bonyolultabb volt a bűntény háttere. 

Szépen passzoltak a címadó versike sorai a történethez - a fejezetek címét is ezek a sorok adták -, de ezek sem árultak el szinte semmit, csak sorvezetők voltak, hangulati elemek.

Most biztos nem fogok még 10 évet várni a következő Christie olvasással, mert ez jó kör volt. ;) 

Érdekes szavak, kifejezések:
- morganatic - rangon aluli (házasság)
- solvency - fizetőképesség
- creature comforts - anyagi jólét

Kicsit tikkelni kezdtem egyébként, amikor az első pár fejezetben megjelent összesen háromszor a vexed/vexation... Még friss volt az Anna Karenina akkor, és megijedtem hogy még egy olyan könyv került a kezembe, amit teleaggattak ezzel a szóval, ha kell, ha nem... De szerencsére azután már egyszer sem fordult elő. :D 

Nagyon tetszetős a borító...

Gill Hornby: The Hive

Nagyon jókat hallottam erről a könyvről, és abban a hitben voltam, hogy ez egy szatirikus, humoros regény, némi drámával, felfordulással, egy iskolai környezetben, szülői munkaközösséggel, áskálódással, pletykákkal stb. Ami egy hullajó recept lenne! Szerettem a Hová tűntél, Bernadette? ezen oldalát is, vagy a Hatalmas kis hazugságokban a hasonló témákat (ajánlhattok még ilyenből jókat, ha tudtok! ;).

Ettől a könyvtől viszont gyakorlatilag semmit nem kaptam... Száraz volt és unalmas. A karakterek szinte felcserélhetők, nincs egy épkézláb emlékezetes jelenet. Csak végigrobogunk a tanéven, és hol egyik, hol másik anyuka tart valami tea/coffee/garden party/lunch rendezvényt, meg fundraising committee ülések vannak, teljesen érdektelen beszélgetésekkel. Pont annyira volt unalmas, mint ott ülni rajtuk, nem éreztem az állítólagos humoros oldalát, csak azt, hogy jaj, de nem vágynék erre. 

A férjek és a gyerekek mindenütt csak kellékek, és mindenki kurvára ráér, sőt unatkozik, akár n+1 számú gyerek mellett is. :O Életszerűtlen ebből a szempontból... A manipulációk, áskálódások, klikkesedések, egymással való szúrka-piszkák életszerűek, de elrontja, hogy teljesen laposan van mindez előadva. Ahol drámát próbál belecsempészni, megfeneklik, nem tud írni róla, nincs kifejtve, nem okoz törést.

...de inkább ez illik hozzá sajnos,
már ami a belbecset illeti.

Alig vártam, hogy vége legyen, és hogy hátha az utolsó oldalakon lesz valami izgi, vagy érdemleges, de nem.

A Hornby testvérek közül azt hiszem maradok Nicknél. :) 

Blake Crouch: Dark Matter

Blake Crouch esetében pedig, azt hiszem a Recursionnél maradok... A Dark Matter (Sötét anyag) meg sem közelíti annak összetettségét, logikáját, okos és izgalmas történetvezetését. Mintha valaki más írta volna... Számtalan bukfenc van benne, értelmetlenség, logikátlanság, összességében pedig túlságosan "egyszerű", lineáris, és teljességgel hihetetlen, már ami a végét illeti.

Jól indult pedig, baljós, ahogy Jason Dessen kilép a házból egy átlagos hétköznap estén, és még nem sejti, hogy egész addigi életét hagyja maga mögött. Amikor egy másik verziója megtámadja, és megpróbálja elvenni tőle a családját, és az életét, Jason utazni kényszerül a multiverzumban, különféle változataiba az életének, amik mind döntések mentén ágaztak el.
A "Mi lett volna ha?" kérdést feszegeti Crouch, ami általában izgalmas megoldásokat szül, de itt valahogy elvész minden sava-borsa a helyzet érdekességének, és nem jön a bizsergető belegondolás, nem csillan fel a lehetőségek végtelensége.

A multiverzum világai sablonosak, unalmasak voltak, a mellékszereplőkkel nem kezd semmit a szerző (Amandát pl. tök jó lett volna kifejteni, nem elhagyni fél úton...). A főszereplő, Jason pedig egy csomó érzelmes hülyeségeket csinál (pl. a fertőzött világban mindent kockára tesz a semmiért, jézus...), tétova, gyenge embernek tűnik, holott elvileg egy racionális, és kivételesen intelligens figura, aki meg tudta alkotni a "dobozt" és így utat nyitott a párhuzamos világokba... Okosnak mondott főhős, buta döntések sorozatával.
A sztori is, és az írásmód is lapos, üres, határozatlan, és még önismétlő is.
Ami még nagyon zavaró volt, hogy eléggé férfi-központú az egész... A nők kb. dísznek vannak, még a feleség, Daniella se kap igazán döntési opciót, Jason csak hurcolássza, és "szereti"... Ezt a nagy családi összetartást se lehetett érezni, csak el van mondva, hogy így van (bad writing all over). Jason és Charlie, a fia között egyetlen épkézláb párbeszéd sem hangzik el, amikor újra találkoznak, akkor is csak valami félresikerült összekacsintás, hogy húhaaa, barátnő a láthatáron, fiam? o.o Felszínes és klisés.
A vége pedig abszolút hihetetlen, és szerintem, főleg a Recursion-höz képest, nélkülözi a jóféle és értelmes, valódi tudományos hátteret, a science-fictionséget....

Tom Sweterlitsch: The Gone World

Nos, ha röviden kéne értékelnem ezt a könyvet, annyit mondanék: maradok Blake Crouchnál! 

Kissé megvezetve érzem magam a Recursiont és a The Gone Worldöt egy lapon említő értékelések miatt, én ugyanis vajmi kevés hasonlóságot éreztem a két könyv között. 

Tény persze, hogy az időutazás, és a jövő megváltoztatásának vágya képezi az alapjukat, számomra mégis ég és föld voltak. Nem is feltétlenül összevetni szeretném őket; önmagában nézve sem tetszett igazán Sweterlitsch könyve, ami már inkább hard sci-fi, és ez nekem nem annyira fekszik. Keverednek bele horror és krimi elemek is. 

A főszereplő Shannon Moss, a haditengerészet egyik különleges ügynöke, aki nyomozásai során űrutazásban és időutazásban is részt vesz. A nyomozás, amibe belecsöppen, finoman szólva is egy elég nagy káosz... Nehezemre esett összerakni, hogy végülis mi az, ami lényeges, és mi az, ami összeköti az egyes részeket egymással - néha eleve nehéz az időutazással megbonyolított regényeket követni, de itt aztán mindent megkavartak, és nem igazán tetszett, amire kifuttatták. 

Nem kísérlem meg részletesen leírni, hogy mi a sztori, egy idő után már mást sem hallottam az egészből, mint hogy USS Libra és Terminus. A Terminus a világvége természetesen, ami egy igazi földi pokolként , végtelen kínzatásként ábrázolódik, és ami minden egyes lehetséges idővonalon ott vár az emberiségre. A nagyobb baj azonban az, hogy mindeddig úgy tűnt, évszázadokkal később következik csak be, azonban egyre közelebb húzódik a különböző idősíkokon a jelenhez. 

Érdekes, hogy mennyire átgondolatlan és zagyva volt a multiverzumról és az alternatív valóságokról alkotott kép. Ahova Shannon utazik a "mélyidőben", az egy "if", egy lehetséges  verzió,  egy alternatív valóság, és amint elmegy onnan az utazó, vagy meghal, az "if" törlődik. Hogy nem futott bele Shannon sehol önmagába egyébként? De még ha túl is lépek a logikai malőrökön, annyi minden más is volt, ami bökte a csőröm: 

- nem volt karakterfejlődés... Sőt, Shannonnak nem volt személyisége sem. :/ 

- borzasztó önismétlő volt a könyv, és nem azon a komfortos "az időutazásban újraélünk dolgokat" módon

- rengeteg új dolgot vezet be, elég későn a cselekményben - thin spaces, echos, Grey Dove... 

- baromi idegesítő az E/3 és E/1 váltogatása

- unalmas, stílustalan, mesterkélten komor

- tele van felesleges és igazán véres erőszakkal

- zavaros

- öncélú, hatásvadász

- klisés 

Bár azt mondtam, nem akarom hasonlítgatni, de mégis, muszáj kiemelnem, hogy míg Blake Crouchnál érezni lehetett a dolgok egymásba visszaérő folytonosságát, érteni lehetett a miérteket, és volt értelme a kvantumfizika alapjainak, a The Gone World fittyet hányt ezekre. Nem igazán kedveltem azt sem, hogy nincsenek igazi "szabályok". Állandóan változott minden. De még ha ilyenek is a körülmények, egy különleges ügynököt akkor is sokkal következetesebbnek, szabálykövetőbbnek, fegyelmezettebbnek gondolok Shannonnál. 

Azt írják a fülszövegben, hogy az Eredet és a True Detective találkozik ebben a könyvben - tulajdonképpen ez igaz valamilyen szinten. Az Eredet bonyolultságát próbálja hozni, de nem ad adekvát magyarázatokat, nem tudja olyan szépen visszafejteni a dolgot... A True Detective-ből pedig csak a pocsék halálhangulatot sikerült átvenni úgy érzem... :/ 

Ez most kicsit mellément... Inkább Blake Couch Dark Matterjét fogom olvasni legközelebb, hasonló témában. ;) 

Blake Crouch: Recursion

Blake Crouch neve bár ismerősen csengett, eddig nem olvastam tőle semmit. A Wayward Pines című sorozatából készült adaptációt láttam; és annál úgy éreztem, elég képkockákban, nem fogom olvasni is. A Recursion, ami magyarul Hamis emlékek címmel jelent meg az Agavénál rögtön felkeltette témájával a figyelmemet. Az emlékeink, az emlékezőtehetségünk, egyáltalán az, hogy mit jegyzünk meg, és miket felejtünk el az életben, szerintem borzasztóan érdekes. Ahogy azt a fülszöveg is ígéri, a világban egy rejtélyes betegség bukkan fel, a hamisemlék-szindróma, aminek "áldozatai" egy olyan élet fekete-fehér emlékképeit is hordozzák, amit nem éltek le. Vagy mégis? Hogy terjed ez a kór? Miért van az, hogy az emberek ismeretségi köre és családja is ugyanazokra a hamis emlékekre épülő realitásra emlékszik, mintha egy mindent behálózó dologról lenne szó, ami valóban megtörténhetett egy másik idősíkon?...

És itt kezd érdekessé válni a dolog. Ez a könyv ugyanis jóval , sőt, inkább nagybetűvel: JÓVAL több, mint egy furcsa betegségre épülő disztópia.

A Recursion egy igazi örvény. Elkezdtem olvasni, és naivan azt hittem, felfedjük majd ezzel a rendőr-fazonnal, Barry Suttonnal, meg a neurobiológussal, Helena Smith-szel a hamisemlék-szindróma mibenlétét, és megmentjük az emberiséget a terjedésétől, és az ezek okozta sok öngyilkosságtól. Esetleg gyógyírt találunk az Alzheimerre az emlékek reaktiválásával, amin Helena az édesanyja érintettsége miatt dolgozott. Aztán egyszercsak jött a kvantumfizika. Úgy ám. A féreglyukak, párhuzamos világok és az időutazás rejtelmeiben merültünk el, és hol science fiction volt inkább a regény, hol thriller. A Helena által épített masina tényleges, hosszútávú hatásai csak a könyv felénél kezdtek leesni, amikor megint volt egy váltás, és rá kellett jönnöm, hogy még mindig nem jól gondolom, miről fog szólni a könyv, még bőven nincs kibontva minden. Pedig addigra Barry Suttonról is kerekedett egy olyan történet, ami simán önmagában megállta volna a helyét regényként, vagy egész estét filmként. Blake Crouch csodásan berántott a kelepcébe, ahol a-ból b lett, majd b-ből c, és aztán már fogalmam sem volt, ebből a tér-idő káoszból vajon hogy tudnak kikeveredni a szereplők, és ki fognak-e egyáltalán. Megsemmisül a világ, minden egyes idővonalon?

Rendkívül izgalmas volt, bonyolult, de követhető, és remek volt az ismétlődő részek egyre elkeseredettebb próbálkozása, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent. Gondolkodásra késztetett, és megmondom őszintén, bár a megoldásra pontosan nem jöttem rá, tulajdonképpen csodálkoztam, hogy radikálisan más módszerekkel miért nem kezdtek próbálkozni a szereplők.

!!!SPOILER!!!

Pl. mindketten bemehettek volna a (vagy egy-egy külön) deprivation chamberbe, és akkor mindketten úgy jöttek volna vissza a következő idővonalra, hogy rögtön megvannak az emlékek, nem csak Helena? Jó volt ez a halott emlékes dolog is persze, az eredeti idővonal gondolata, és hogy mit, hogyan lehet ezen változtatni. A "halott emlékek" amúgy pontosabb lett volna, mert ezek bár eleinte hamis emlékeknek tűntek a szindrómában szenvedőknél, nagyon is igazak voltak.  

!!!SPOILER VÉGE!!!

Talán csak az igazán "rohangálós", akciódús részek nem tetszettek annyira, de szerencsére nem volt olyan sok.

Nagyon élveztem olvasni, előhozta azt a kellemes mind-boggling érzést, amit csak az időutazással foglalkozó könyvek idéznek elő bennem, és halványan emlékeztetett a sztori elemeiben is, de hangulatában is a Harry August csodálatos életére, ami az egyik kedvenc könyvem. 

Kezdem azt érezni egyébként, hogy a kvantumfizikánál nincs rejtélyesebb és talán fontosabb dolog a világon... Wow, hát Apukám biztos lelkesen megrázogatná ezért Blake Crouch kezét. :D 

És még annyit, hogy őszintén remélem, hogy nem fogunk tudni ilyen masinákat előállítani, mint ami a könyvben volt, mert sosem lesz elég érett az emberiség, hogy jól használja - pont mint a regényben.

Érdekel Blake Crouch-tól a Dark Matter (Sötét anyag) is, illetve mivel sokan hasonlították egymáshoz őket értékelésekben, Tom Sweterlitsch: Gone World-je (Letűnt világok) is. Meg természetesen egy Harry August újraolvasás is jó lenne... fene a lineárisan haladó - és mindig kevés - időbe. :) 

Sylvain Neuvel: Védtelen halandók

Sylvain Neuvel trilógiája, a Themis-akták a végéhez ért a Védtelen halandók című kötettel. Amikor belefogtam a különös sorozatba, nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad majd ez az óriásrobotos sci-fi, mégis beszippantott. A rajongásom az Ébredő isteneknél csúcsosodott ki, ami számomra is meglepő módon a tavalyi év egyik legjobb olvasmánya lett.

Fülszöveg: "Eddig ​arra számítottunk, hogy csakis kívülről érkezhet az emberiséget fenyegető legnagyobb veszedelem. 

Tévedtünk. 

Rose Franklint, a zseniális tudóst egész felnőtt életében az hajtotta, hogy megtalálja a magyarázatot a rejtélyre – egy gigantikus, eltemetett fém kézre –, amelybe gyerekként botlott, pontosabban zuhant bele véletlenül a dél-dakotai Deadwood közelében. 

A felfedezés az egész bolygón tapasztalható, mindent feldúló változások láncreakcióját indította be. 

Rose és a Földvédelmi csapatok mindent megmozgattak, hogy mielőbb kiismerjék a misztikus technológiát, csakhogy váratlanul óriásrobotok szállták meg a Föld legnépesebb városait, s gyilkolták milliójával a lakosságot. Bár Rose és az emberei végül gátat vetettek a mészárlásnak, elhárították a támadást, diadaluknak sokáig nem örülhettek. Ismeretlen támadóink visszavonultak, elhagyták a megrokkant bolygót… ám a tudóst és segítő kis csapatát magukkal vitték. 

Most, miután közel tíz évig éltek abban a másik világban, Rose-ék hazatérnek… csakhogy egy újabb pusztító háború közepébe csöppennek, amely ezúttal az emberek között dúl. Úgy tűnik, a földönkívüli lények éppen azért hagyták hátra a Földön robotóriásaikat, hogy az emberiség önmagát semmisítse meg velük. 

Rose eltökélten keresi a megoldást, bármi legyen is az ára. Vajon ő lesz az utolsó gyalog az ítéletnapi végjátékban, amelyet senki sem nyerhet meg?"

Egy sorozat harmadik kötetéről van szó, ezért SPOILEREK lehetnek azok számára, akik nem ismerik az előzményeket! 

A Védtelen halandók cselekménye 10 évet ugrik előre az időben ahhoz képest, hogy a Themiszben szórakozó kis társaság - Rose, Vincent, Eva és Eugene -, különös módon egyszercsak idegen terepen, nem a Földön találja magát. Természetesen vannak később visszatekintések az Esat Ekt-ről - ez a bolygó neve, ahova Themiszben elszállítják őket -, hogy össze tudjuk rakni, mi is történt ott velük, hogyan illeszkedtek be a földönkívüli társadalomba, milyen nehézségeik akadtak, hogy tanulták meg az ottani nyelvet és tanítgatták az ekteknek a sajátjukat. 

A regény az eddigiekhez híven sorszámozott küldetési naplókból, levelekből, személyes naplóbejegyzésekből, lehallgatási felvételekből áll. Ez a dokumentum-regény forma most is kicsit távolságtartó, és személytelen, de ez engem továbbra sem zavart. Nem éreztem úgy, hogy a dokumentált dolgokon kívül kellett volna más narráció is a szereplők részéről, hogy érthető és élvezhető legyen a történet. 

A kötet kb. felét teszik ki a visszaemlékezések az Esat Ekten töltött idejéről a csapatnak, ami több szempontból is érdekes volt. Tetszett, hogy jobban megismertettek a földönkívüli létformákkal, akik az előző részekben megszállták a Földet, és nagyon tetszett a nyelvük, szerintem kifejezetten érdekes volt, és szinte azt éreztem, hogy csak egy picit kéne megerőltetni magam, hogy ezeket az alapmondatokat, amiket beszéltek, én is megértsem, vagy megalkossam magamtól. Yokits kíváncsi lennék Neuvel mennyit talált ki ebből a képzeletbeli nyelvből és szabályaiból. :D

Az ektek különös be-nem-avatkozási politikájáról és a hosszas döntésképtelenségükről is rengeteg szó esik. A Tanács, aminek döntenie kéne Rose-ék sorsáról: maradhatnak-e, vagy haza kell menniük, egyszerűen nem jut dűlőre, így aztán bár nem mindenben értenek egyet és nem azonosak a motivációk, végül saját kezükbe veszik az irányítást, és 10 év után hazatérnek a Földre egy ekttel együtt, méghozzá Themisz fedélzetén. De vajon mi történt a Földön azóta, hogy az óriásrobotok elárasztották a nagyobb városokat, többmillió embert lemészároltak, majd kiűzettek? Röviden szólva káosz van. Az egyik óriásrobot, Iapetosz, amelyet Dr. Franklinnek sikerült semlegesíteni, a Földön maradt, és a nagyhatalmak egymással háborúznának érte. Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy az ektek ugyebár azért jöttek el, hogy kiirtsák az idegeneket az emberek közül, "megtisztítva" őket a korábbi beavatkozásuk termékétől, de azzal nem számoltak, hogy az évezredek alatt, hány leszármazottjuk lett, mennyire belekeveredett a DNS-ük az emberi fajéba. Az ember pedig végtelenül gonosz és kegyetlen tud lenni... Veszélyforrásnak kezdik tekinteni azokat, akikben sok az ekt DNS, teljesen mindegy, hogy az eddig is a jámbor szomszédnéni volt-e... Megkezdődik a csoportokra osztás, a táborokba küldés, és a kivégzések... Nehogy az ektek a megmaradt, sajátjaiknak érzékeltek miatt visszatérjenek újra irtani. Ember embernek farkasává válik ebben a szomorú új világban. 

Rose, Vincent és Eva pedig megpróbálnak újra rendet tenni. Megoldhatja ezt az egészet az emberiség, vagy külső segítség kell? Hogyan lehetne bevonni az ekteket is, ha olyan nagyon a be-nem-avatkozást hangoztatják, a korábban elkövetett hibák ellenére? 

Szerintem jó befejezést kapott a sorozat, élveztem olvasni, és tetszett a gondolatisága is, de talán kicsit összébb lehetett volna rántani, pár fejezettel megrövidíteni, és akkor nem lenne túlírt. A robotokból kevés volt ebben a részben, harcolni is alig harcoltak - persze máson volt a hangsúly, ez igaz -, ugyanakkor Vincent és Eva családi drámázásából meg egy kicsit sok jutott. Úgy éreztem túlbonyolítja kettejük kapcsolatát a szerző, és nem is tudtam néha eldönteni most akkor mennyire szeretik vagy gyűlölik épp egymást. Lehetnek ellentmondásos érzelmek, de nem csak fejezetről fejezetre, hanem szinte mondatról mondatra változott az egymáshoz való viszonyulásuk, ez szerintem fárasztó volt.

Kara erős személyisége hiányzott, de Mr. Burnsnek örültem. :) Jó volt az is, hogy ennyit utaztunk megint, nem csak a Földön kívül, de a Földön is: Líbiától kezdve Svédországon át Oroszországig és Koreáig mindenfelé jártak a szereplők. 

Említést érdemel a borító, ami ismét nagyon szép lett, és imádom a betűtípust is továbbra is. :) Az eredeti borítók közül nekem az alsó tetszik jobban. A cím fordítása is remekül sikerült, és a könyv végére érve értettem meg mennyire passzol is mindenre.

Ha mégis visszatérne ebbe az univerzumba Sylvain Neuvel, én bizton olvasnám a folytatást, mert érdekesek az ektek és a bolygóközi politika. ;) Tényleg nagyon megkedveltem ezt a száraznak és fiúsnak tűnő, robotokkal teli világot. :) 

7,5/10

Kiadja az Agave Kiadó.

Rendeld meg >ITT< 25% kedvezménnyel!

Kukacoskodás: Tudom, hogy ennél a kötetnél nem szabad nézni a szóközök hiányát és az elütéseket, mert valami hiba folytán nem a végleges verzió került a nyomdába, ezért erről nem is ejtek szót, de van két dolog, amit azért meg szeretnék említeni. Az egyik az ETA, ami ugyebár az 'estimated time of arrival'. Még ha nincs is rá magyar betűszó, szerintem illett volna egy lábjegyzetet biggyeszteni hozzá, mert nem biztos, hogy mindenki ismeri.
A másik, hogy egyszerűen nem tudom hogy lehet, hogy ez már a sokadik Agave könyv, amiben ismételten és többször is megjelenik a "gallyra megy"szókapcsolat. Kérlek benneteket, figyeljetek oda erre a csúnya hibára, fáj ezt így látni leírva! Annyiszor előjött már, hogy gyanítom valaki a kiadóban nincs tisztában a gally és a "gajra megy" különbözőségével, és nagy elánnal kijavítja rosszra még azt is, ami lehet, hogy előtte jó volt. :( 

Kamera által homályosan

Az úgy volt... hogy gondoltam kipróbálom én is ezt a sokat emlegetett Philip K. Dick nevű szerzőt, mert nem járja, hogy semmit soha nem olvastam tőle, sőt, meglepődve kellett konstatálnom, már rég meg is halt szegény - azt hittem ugyanis, hogy olyan kortárs, aki jelenleg is alkot. A híres sci-fikből egy, az Agave által újra kiadott, egyébként 1977-est választottam, a Kamera által homályosant, méghozzá azért, mert a fülszövege megtetszett; amolyan titkosszolgálatos, rejtélyes könyvnek tűnt egy furcsa droggal a középpontban. A Csúcshatást (Alan Glynn: Limitless) juttatta eszembe elsőre, amit nem olvastam ugyan, de a filmet láttam többször is, és nagyon kedvelem. 

A Kamera által homályosan persze végül semmiben nem hasonlított a Csúcshatáshoz azon kívül, hogy valóban van benne egy drog, ami hatással van a főszereplőre. A H-anyagot mindenki használja, teríti, tenyérszám kapkodja be, és hosszútávú hatásaival látszólag nem törődnek. A világ tulajdonképpen mintha két részre oszlana: tele van drogossal és azokkal, akik ezekre a drogosokra vadásznak, hogy be tudják varrni őket akár a használatért is, de főként inkább felgöngyölíteni próbálják a dílerhálózatot, és eljutni az igazán nagykutyákhoz, hogy őket kapcsolják le. Csakhogy ehhez bizony be kell épülni, és bár meg lehetne elvileg játszani a drog használatát, mégis a legtöbb tégla maga is függővé válik, és súlyos károsodásokat szenved. A főszereplőnk, Bob Arctor is eléggé kikészül, miközben úgynevezett maszkafanderében, ami az egész testét egy kvázi beazonosíthatatlan, homályos folttá redukálja, folyamatosan jelent a központnak és feletteseinek mint Fred, a megfigyeljtéről, aki nem más mint... ő maga, Bob Arctor! Elmondása szerint is beépül Arctor baráti körébe, és a fejesek nem tudják ki ő a barátok közül, aztán időről időre elmegy a bekamerázott lakásból és visszanézi a holokamerák felvételeit önmagáról... A társalgások hol a meglepetés erejével érik, hol pedig be tudja fejezni a már azelőtt kimondott mondatait is, miközben egyre távolabb sodródik a valódi létezéstől, ahogy megcsalja a tér-, és időérzékelése is, és kezd kicsúszni a lába alól a talaj. 

A legérdekesebb részek ezek az önmegfigyelések voltak, és a váltások, amikor tudja és amikor nem tudja, hogy a megfigyelt alany tulajdonképpen önnön maga. 

A többi részben viszont elég sok a drogozás, szürreális és értelmet nélkülöző párbeszéd, hipnotikus, ijesztő jelenetek, amelyek nem is biztos, hogy megtörténnek. Egy igazi lecsúszott, surmó társaságról van szó, besúgókkal, egymás halálát akarókkal, kemény drogfüggőkkel, akik az őrület különböző szintjein lavíroznak a teljes összezuhanás előtt, és akik titokban akár maguk is lehetnek beépített emberek, vagy Fred/Bob Arctorok. 

Az elején nehezemre esett megkülönböztetni egymástól Barrist, Luckmant, Charles Frecket és Fredet is, aki ugye Arctor. Elég szerencsétlen megoldás volt, hogy ennyire hasonló nevű volt Freck és Fred, főleg az első néhány fejezetben totálisan összezavart, és összemosta őket az agyam. 

Dick elvont, szürreális, hallucináció-szerű és homályosan bizonytalan terepre navigált, ami megmondom őszintén nem egy kedvelt hely számomra. A züllött banda koszos lakásából és hervasztó drogügyleteiből mindig csak szabadulni vágytam. A szereplőkkel nem tudtam azonosulni és együttérezni, mert hát saját döntésük volt ez az egész züllés, ezt még maga Dick is megírja a könyv végén egy jegyzetben, sőt azt is, hogy nincs erkölcsi tanulság. Ezért pedig őszintén kár, mert reméltem, hogy valahova ki fog lyukadni Bob Arctor története és hogy talán gyümölcsözőek lesznek bizonyos erőfeszítései. 

A könyvet kiadja az Agave Könyvek. 

Rendeld meg >ITT<! 

Eredeti cím: A Scanner Darkly

Fülszöveg: "Kamerák felszerelve. Indulhat a megfigyelés. 

De ki figyel meg kicsodát?

Fred kábítószeres ügynök, aki eltökélten próbál a H-Anyag nevű illegális, bár bizonyos körökben roppant népszerűségnek örvendő szer nyomára bukkanni. Ezért a külsejét teljes mértékben megváltoztató maszkafander segítségével felveszi a drogdíler Bob Arctor személyiségét, és ebben a szerepben ő is komoly fogyasztójává válik a H-Anyagnak. A kábítószernek azonban súlyos mellékhatása van: kettéhasítja fogyasztója személyiségét. Fred – a kábítószeres ügynök – tehát a titokban elhelyezett kamerák képein keresztül figyeli Bob Arctort – a drogdílert –, és közben fogalma sincs róla, hogy saját maga után nyomoz.

A rendőrök és a bűnözők mindig is szorosan függtek egymástól, de egyetlen regény sem dolgozta fel erőteljesebben ezt a perverz szimbiózist, mint Philip K. Dick 1977-ben született remekműve, amiből 2006-ban Richard Linklater kultikus filmet is forgatott Robert Downey Jr., Keanu Reeves és Woody Harrelson főszereplésével."

Fordítási kukacoskodás: "Tippelj, mire jöttem rá, kis híján a keményebb végén." ... the hard way? Ez a keményebb végén annyira magyartalan...

A 221. oldalon levő "gallyra megy" pedig fizikai fájdalmat okozott... Miért maradhatott ez így? Korábbi Agave könyvben is volt már ugyanez a hiba, integetek a szerkesztőknek/korrektoroknak még mindig hevesen: gajra!!! 

Matt Haig: The Humans

A Matt Haiggel való ismerkedést A fiú, akit Karácsonynak hívnak című könyvvel szerettem volna kezdeni, de azt annyit toltam magam előtt még a télen, hogy akkor már megvárom vele a következő telet inkább... Elolvastam viszont hirtelen egy másik könyvét a szerzőnek, a The Humans-t, ami magyarul is megjelent Én és az emberek címen. 

A könyv főszereplője, Andrew Martin professzor lenne, ha ő sajnos el nem halálozik már a történet kezdete előtt picivel... Egy idegen létforma helyettesíti őt a regényben, akit azért küldenek, hogy elsikálja azt a kellemetlen kis ügyet, hogy Andrew a halála előtt rájött az egyik legnagyobb matematikai rejtély megoldására. Ez pedig gyökeresen megváltoztathatja az emberiség sorsát. A lény feladata, hogy beépüljön, elvegyüljön, eljátssza Andrew-t, és közben kinyomozza, kinek beszélhetett a felfedezéséről. A nyomokat el kell tüntetnie, kezdve a számítógépes fájlokkal... egészen az emberek eliminálásáig, akik megtudhattak bárminemű információmorzsát a hihetetlen áttörésről... 

A kurfli természetesen az, hogy a létforma hiába tekintette ezt egy szimpla, végrehajtandó feladatnak, ha közben meg kell tanulnia kicsit emberré lenni (nyelv, gesztusok, mimika, szokások, udvariassági formák stb.), és az emberré válás során véletlenül kissé emberi is kezd lenni. Megismeri Andrew Martin barátait, feleségét, fiát, Gullivert... Olyan szituációkba keveredik, amikor nincs más választása - és nem is akar mást -, csak segíteni azon, aki épp bajba került, függetlenül attól, hogy esetleg épp eliminálnia kéne őt. Elkezd ragaszkodni. Megtanul szeretni... 

Az idegen, önmagát is meglepve teljesen átveszi Andrew Martin szerepét, és talán még a feljebbvalókkal is szembemegy?... 

Tetszett Matt Haig stílusa, és szerettem a humort, az öniróniát, ami átitatja a sorokat. Nagyon szépen figurázza ki az emberek bizonyos vonásait, napi rutinját. Nem fordult át szerencsére komédiába, pedig el lehetett volna ölni a komolyság csíráit, ha elbillen a mérleg a helyzetkomikumok felé, de ez nem történt meg. Maradt bőven komolysága, mélysége a mondanivalónak, megpróbálta felhívni a figyelmet egy csomó fontos dologra az életben: értékek, prioritások, kiteljesedés, odaadás, szeretet.

Van egy csomó, sunyin elrejtett életbölcsesség a könyvben.

“This was, I would later realise, a planet of things wrapped inside things. Food inside wrappers. Bodies inside clothes. Contempt inside smiles. Everything was hidden away.”

Az idegen lény megütődve szemléli, hogy a hét hét napjából ötöt munkával töltünk, és csak kettőt pihenéssel, szórakozással, sőt, néha az sem pihenés! Hovatovább, a vasárnapot már a hétfő közelsége is elrontja. :) Mennyire így van, és mennyivel jobb lenne fordítani ezen az arányon, csak hát mennyire lehetetlen is közben...  Sajnáltam kicsit szegényt, ahogy a kezdeti rácsodálkozások után belesüppedt egy kis időre a "szürke hétköznapok" monotonitásába. 

"Humans, as a rule, don't like mad people unless they are good at painting, and only then once they are dead. But the definition of mad, on Earth, seems to be very unclear and inconsistent. What is perfectly sane in one era turns out to be insane in another. The earliest humans walked around naked with no problem. Certain humans, in humid rainforests mainly, still do so. So, we must conclude that madness is sometimes a question of time, and sometimes of postcode."

Aranyosak volt az idegen felfedezései, és ahogy azokat szavakba öntötte:

“If getting drunk was how people forgot they were mortal, then hangovers were how they remembered.”

“Laughter, along with madness, seemed to be the only way out, the emergency exit for humans.” 

“The tea seemed to be making things better. It was a hot drink made of leaves, used in times of crisis as a means of restoring normality.”

“This, I soon discovered, was a typical pub. The 'pub' was an invention of humans living in England, designed as compensation for the fact that they were humans living in England.” 

Amit kritikával illetnék, az az, hogy hiába még az eleje az emberi pályafutásának, mégiscsak likvidál egy embert az idegen... Nagyon szomorú és kicsit távolságot is tartottam a karaktertől amiatt, hogy tényleg gyilkolt. Hiába, hogy bántotta a dolog utána, akkor is megtörtént. 

“One of the brighter humans, a German-born theoretical physicist called Albert Einstein, explained relativity to dimmer members of his species by telling them, “Put your hand on a hot stove for a minute, and it seems like an hour. Sit with a pretty girl for an hour, and it seems like a minute.” What if looking at the pretty girl felt like putting your hand on a hot stove? What was that? Quantum mechanics?"

A könyv vége felé van egy szép hosszú lista, Tanácsok az embernek címmel, ami igazán jól sikerült, remek meglátásokkal, ugyanakkor humoros részei is vannak. 

“A paradox: The things you don’t need to live—books, art, cinema, wine, and so on—are the things you need to live.”

Értékelés: 10/8 A vége kissé szentimentális lett, de egészében egy okosan ironikus, humoros, könnyed sci-fi, kis matekkal körítve, ami egy "idegen" szemén át mutatja be kis sártekénket és rajta minket, a rohangáló csodabogarakat.   

“Knowledge is finite. Wonder is infinite.” 

Zanzaposzt két olyan könyvről, amik nem is különbözhetnének jobban egymástól

A piszkozataim felett molyolva döntöttem úgy, hogy két legutóbbi olvasmányomról inkább csak röviden, egy zanzásított posztban írok. Úgyis dögletes a meleg, elkalandozik a figyelem, és legalább én sem leszek már a könyves posztokkal lemaradva. Két legyet egy csapásra. 

Andy Weir Artemise és Simenon egyik Maigret-je úgysem kerülne soha ilyen közelségbe máskülönben. ;) 

Andy Weir: Artemis

2015-ben olvastam Weirtől A marsit. Megvett magának a könyv, és a belőle készült filmet is kedveltem. Artemis is nagyon izgatta a fantáziámat, de valahol belül sejtettem, hogy nyomába sem érhet majd Mark Watney kalandjainak. Pedig nem akartam direkt hasonlítgatni a kettőt. Jazz Bashara sokkalta haloványabb főhős, és nem sok humora van... vagy fogalmazzunk úgy, inkább ciki a humora, mint vicces, sajnos... 

A történet ezúttal nem a Marson, hanem a Holdon játszódik, annak Artemis nevű, kiépített városában. 

Jazz csempészés közben beleüti az orrát valami olyanba, amibe nagyon nem kellett volna, és hirtelen egész Artemis sorsa lesz a tét. Folyton megoldandó feladatokba ütközik, ahogy halad a célja felé, de valahogy neki nem lehet/kell úgy szurkolni, mint Watney-nak. Teljesen jó alapanyag egy űr-akciófilmhez, de szórakoztató könyvként inkább csak középszerű, felejthető, átlagos marad. Kicsit túl egyszerűen jönnek a megoldások is néha, és az volt az érzésem, hogy túl szép volt a vége, hogy igaz legyen.

Azt pedig fel nem foghatom, miért kellett Jazzt ilyen ribancosra megírni... 

Hiteles a tudományos háttér, sok apró érdekességgel, de a történet kicsit túl kiszámítható, és a főszereplő, bár bátor és erős nőnek van beállítva, csak egy kifakult, nőiesített Watney - egyszerűen nem működik.

10/4,5-5

Georges Simenon: Maigret és a mamlasz unokaöcs

"A Szajnán uszályok sora húzott el lassan, a vontatóhajó sípjelekkel figyelmeztetett a kis flottára, és közben hótiszta gőzgomolyokat pöffentett ki magából." 

Ez volt az első Maigret-m a Parkos kiadványok közül, amit a kezembe vettem, és nagyon-nagyon bejött; a forma és a tartalom egyaránt - a fejezetek végén még kis piparajzok is vannak. :) 

Izgalmas , bűnbandás történet, amiben Maigret igen keveset alszik, rengeteget vedel (hogy bír egy egész üveg bor gyors elfogyasztása után is értelmesen érvelni, mi több, a nyulat kiugrasztani a bokorból?!), és bár már nyugdíjba vonult, és kevesebb szava van a Bűnügyi Rendőrségen, mindent elkövet, hogy tisztára mossa ártatlan, ámde tényleg mamlasz unokaöccsét. Philippe ugyanis rosszkor volt rossz helyen, és ezzel belekeveredett egy gyilkossági ügybe, amiben Cageot, a helyi maffiafőnök mozgatja a szálakat, és nem csak vele, de a többi nagykutyával sem egyszerű... Maigret azonban kitartóan küzd az igazságért. 

Kicsit sajnálom, hogy az unokaöcs és Madame Maigret húga viszonylag keveset szerepeltek. Kedvenc mellékszereplőm Fernande volt, a prostituált. 

Maigret tényleg kifejezetten sokat iszik ebben a részben, már-már igazi alkoholistának tűnik néha... Az hagyján, hogy négy (!) stampedli törkölypálinkával indít, de később is csak folynak a sörök, a fehérbor, a konyak, a Calvados, a Pernod... A leleplező jelenet során is megiszik egymaga egy egész üveg fehérbort. :O 

Egyébiránt működik a simenonosság, és egy rendkívül hangulatos, nehezen feloldható játszmát visz végig kedvenc főfelügyelőnk, hogy segítsen bajba jutott unokaöccsén. :) 

10/9,5