Ken Kesey: One Flew Over the Cuckoo's Nest

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy végre most már nem kell azt mondanom, hogy egész évben elkerülnek az igazán kiemelkedő könyvek, mert megérkezett az, ami méltán és vitathatatlanul kerül majd az idei top5-be. Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyvével angolul, audiobookban ismerkedtem meg. Reménykedtem, hogy egy biztos pont, egy igazi jó választás lesz ez a régóta halogatott klasszikus, de csak óvatosan, halkan mertem bizakodni. A megérzés szerencsére jó volt. Ken Kesey könyve igazán remek, jól megírt, jól felépített, meglepően gördülékeny, de mégis nagyon mély.

A Száll a kakukk fészkére ezer éve a radaromon volt már, de igazából nem ismertem a történetét. A filmből egy-egy képkocka bevillant, Jack Nicholsonnal, de sosem láttam, és csupán annyit tudtam az egészről, hogy elmegyógyintézetben játszódik. Bizonyos mértékig sejthető volt számomra, mire fog kifutni, mégis meg tudott lepni a vége, és nagyon megfogott. 

"Vintery, mintery, cutery, corn,

Apple seed and apple thorn,

Wire, briar, limber lock

Three geese in a flock

One flew East

One flew West

And one flew over the cuckoo's nest"

Saját kollázs borítókból 

Az elbeszélő a könyvben Chief Bromden, a magát süketnémának tettető, hatalmas termetű indián. Régóta az elmegyógyintézet lakója már, és szerény viselkedésének, nemlétező hendikepjének köszönhetően sok bennfentes információ tudója.

“I had to keep on acting deaf if I wanted to hear at all.”

A diliház osztályának legújabb lakója a büntetés-végrehajtástól kerül át hozzájuk: ő Randle Patrick McMurphy, egy igazi laza, nagyszájú lázadó, tele tettvággyal. Az osztályon Ratched nővér a főnök, aki manipulatív módszereivel igazi diktatórikus rendszert alakít ki, és még az orvosok is az alárendeltjei inkább, semmint feljebbvalói. Neki nem parancsolhat senki, és - így vagy úgy -  mindig eléri a céljait, betartatja a szabályait. Segítségére van három fekete "fogdmegje": Warren, Washington és Williams, akik elintézik helyette a piszkos munkát.

McMurphy persze jólirányzottan beleköp Ratched nővér levesébe, és provokációival, vagy csak ártatlannak beállított ötleteivel elkezdi bomlasztani az eladdig jól működő gépezetet. Bekerült a porszem, nincs más megoldás, mint hogy a gépezet kihányja magából azt...

A regény első fele sűrű, lomhán nyújtózik, de mindvégig érdekes, aztán McMurphy érkezésével könnyedebbé válik, megjelenik a humor, a tréfa, és felcsillan a remény a reménytelenségben. A feszültség, a "mikor történik valami végzetes" olvasó felett lebegő érzése persze állandóan ott van. 

McMurphy óriási változásokat indít el. Itt egy kis pöccintés, ott egy kérdés, ami aztán sok fejben átkattint valamit, és ott az általános hadviselés a hozzáállással, amit képvisel, és ami óhatatlanul is "ragadós".  Ahogy ez lenni szokott, aki a lavinát elindítja, és a zsarnokkal szembeszegül, nem sokszor ússza meg ép bőrrel, de lázadó tettei nyomán valami új születik. 

“But at least I tried”

Tetszett, hogy a kemény téma mellett azért meg tudott mosolyogtatni, többször is. Hogy igazán aggódhattam a karakterek sorsáért. Hogy realisztikus volt az egész.

“The world news might not be therapeutic.”

McMurphy nem egy szent, feddhetetlen szabadságharcos. Nem kell, hogy szimpatikus legyen, ahhoz, hogy ő legyen a hős, aki megtör valami megtörhetetlennek látszót. De ő az, aki képes erre. 

"You know, that's the first thing that got me about this place, that there wasn't anybody laughing. I haven't heard a real laugh since I came through that door, do you know that? Man, when you lose your laugh you lose your footing.”

Fontos dolgokat jár körbe a könyv kiszolgáltatottságról, embertelenségről, rendszerhibákról, hierarchiaharcról, attitűdről, talpraállásról. Zárt közösségekről kivételesen jó írások tudnak születni, az egész berendezkedés, a kapcsolati háló remek alapot ad. Itt külön zseniális, hogy a befejezéstől minden feszültség és borzalom ellenére, békében lehet elválni.

Szeretném megnézni a filmadaptációt is hamarosan, kíváncsi vagyok mit görbítettek el benne a könyv cselekményéhez képest, mit hagytak ki, és hogy hogyan találták meg az egyensúlyt a szórakoztató és a megdöbbentő között.

Jack Nicholson neve garancia, és még ha változtattak is ezen-azon dramaturgiailag, nem tudom elképzelni, hogy a film csalódás lenne. 

Nem csak az évem egyik legjobbja volt ez a történet, de a kedvenceim közé is bekerült. Szeretem az olyan olvasmányokat, amik valahol igazán mélyen tudnak rezonálni, és megmozdítanak valamit az emberben. Lehet, hogy rettenetes és megdöbbentő dolgokat mutatnak be, de van egy csodálatos képességük, amivel fogják, és megemelik a lelkünket egy pillanatra. Köszönöm, Ken Kesey!

Egy kis zanza

Néhány gondolat a mostanában olvasott könyveimről, amikben legfeljebb annyi a közös, hogy angol  nyelven olvastam őket. Kapnak pár mondatnyi gyors értékelést ebben a zanzaposztban.

T. Halaburda: The Basic Book of Budgerigars Look-and-Learn

A 2014-es zsákmányom része volt ez az angol használt könyves oldalról beszerzett papagájos kötet, és sokszor előfordult már, hogy majdnem kinyitottam, de aztán csak visszakerült mindig a polcra. Idén a várólista csökkentős könyvek közé tettem, és kellemes kitérő volt a regények világából; igazán jólesett némi ismeretterjesztő adalék, könnyed formában. Bár már három évtizede tartok madarat, megtudtam néhány újdonságot is. Például, hogy a hullámos papagájok Ausztráliából származnak, és az őslakók szava rájuk  a "betcherrygah", ebből származik az angol budgerigar szó. :)  Jelentése "good to eat". :D 

Szép kiadvány, nagyon sok képpel.

Néha kicsit önismétlő volt. Bevezet a tenyésztés alapjaiba, de a kedvencként tartás jobban érdekelt volna. 

Hasznos szavak, kifejezések: 

aviary - madárkalitka, madárház 

molt - vedlés

down - pihe

spray millet - fürtös köles (fürtöcske)

John Marrs: Her Last Move 

Hát nem ez a legjobb John Marrs, az biztos. Így néhány hét távlatából már elég halványak az emlékeim.

Naturálisabb volt és kevésbé a pszichothriller vonal, egyben lineárisabb is volt a történet, nem volt sok elágazás, kanyar, kevés volt a meglepő fordulat. A super recognizerek nagyon érdekesek voltak. A lélektan és a motiváció tetszett a sorozatgyilkos mögött, de egyébként valahogy eddig nem ezt kaptam John Marrstól. 

Nick Hornby: How to Be Good

... és Hornbytól sem. A betoncsókot imádtam, a Cicikrisztus is érdekes volt, és tetszett a prózája, ebben a kötetben viszont nem találtam meg a Hornbyt, akit megkedveltem. Érdekes téma - házasság, válás, világmegváltás, miegymás - meglepően érdektelenné váló boncolgatása volt ez a könyv, csomó abszurd elemmel, és egy katarzist mellőző véggel. Se világmegváltás, se válás, se megoldás? Kár érte, pedig a felütése, első néhány oldala alapján azt hitten valami angol verzióját kapom majd Ferrante Amikor elhagytak és Domenico Starnone Hurok című könyvének. Nem így lett. Fura volt, demagóg, és nem találtam szórakoztatónak, sem humorosnak. Nem volt meg az a lendület sem, ami az eddigi történeteiben vitt magával, pedig azok is hétköznapi történések voltak főleg, mégis valahogy sokkal jobban megírva. Ez egy gyenge Hornby. 

Georges Simenon: Maigret és a hazudós szeretők

Újabb Maigret kötetet pipálhattam ki az olvasatlanok közül és a vcs-listáról is, méghozzá nem is akármilyet! A Maigret és a hazudós szeretők igazán remek olvasmány volt, ami kis híján kedvenc is lett, néhol úgy elandalítottak a mondatai.

"A főfelügyelő arca komor volt. Nagyokat szívott a pipából, sercegett a dohány. Csend vette körül őket, nem hatolt be zaj a kivattázott kinti világból."

Párizs, január tizennegyedike, mínusz 12 fok, vastag hó és fényes jégpáncélok... 

Egy spanyol férfi és egy északi nő szegény Pardon doktort találja meg az éjszaka közepén, és a nő hátán egy lőtt seb van. A doktor persze segít, de jóhiszeműségét kihasználva, a párocska angolosan távozik, hogy ne hagyjanak maguk után nyomot... A golyó azonban ott van a rendelőben, és Pardon első dolga felhívni Maigret-t... Érdekes ügy bontakozik ki, és egész Amszterdamig vezet a nyomozás, amikor a nő férjét holtan találják dolgozószobájában. Lelőtték. A Pardonnál levő golyó pedig szintén egy, a szobában levő kis pisztolyból származik. Mi történhetett pontosan azon az éjszakán, abban a szobában? És pontosan kik voltak jelen? Ahogy Maigret nekilát rekonstruálni az eseményeket, lépten-nyomon akadályokba ütközik: a házvezetőnő, a szobalány, és a furcsa inas is kitérő válaszokat ad neki. Biztos, hogy van, aki hazudik, akár több ponton is.

És miközben a szeretőket előkerítik, még mindig sok kérdés marad megválaszolatlanul ebben a szerelmi háromszögben...

A nyomozás közben fogynak a pohár sörök, egy kis lélekerősítő whisky, burgunditörköly, és kávé. Ami pedig az étkezést illeti, már az első oldalon fűszeres, töltött birkalapockával találkozhatunk, később pedig hidegtál és elzászi káposzta is felbukkan.

"Húsz perccel később Maigret ott ült az ebédlőasztalnál a feleségével szemben, és kóstolgatta a felséges elzászi káposztát, amelyhez fogható legfeljebb ha két párizsi vendéglőben kapható. Az oldalas egészen különlegesen jól volt „fölfüstölve”, és pompásan csúszott rá a strasbourgi sör."

És az elmaradhatatlan pöfékelés: 

"Maigret csak azt sajnálta, hogy nem tudja úgy tartani a telefont, hogy közben megtömjön egy pipát és vágyakozva nézte az íróasztalán szép rendben sorakozó csábító pipákat." 

"Lustán telt a délután a túlfűtött irodában, és az íróasztalra kitett hat-hét pipa mind sorra került."

Az amszterdami gyilkossági csoport vezetője, Jef Keulemans is segít Maigret-nek, persze csak "félhivatalosan". Telefonbeszélgetéseik nagyon humorosak voltak. :) 

"Jó volt a kényelmes szalonban, jó volt belesüppedni a puhaságba. Még Lucas is úgy nézett ki, mint egy doromboló, kövér macska."

Tényleg majdnem kedvenc lett, kár, hogy valahogy kiesett a lendületből a második felére, és hogy olyan kapkodósan lett vége, pedig ott még egy évet felölel a tárgyalás.
Sokáig húzódott az olvasása, egy ponton újra is kezdtem a már elolvasott 50 oldalt, olyan soká tettem félre.

Érdekesek a karakterek, jó húzás volt Pardon doktor bevonása a cselekménybe, tetszik a kettős jelentésű cím, a megoldás is, a hazugságok hálójának kibogozásával, és persze a szokásos kellemes elemek az ételekkel-italokkal-pipafüsttel, humorral, ezúttal a behavazott, "kivattázott" Párizsban. :) 

Nina Simon: Mother-Daughter Murder Night

A felsorakozott posztok kipörgetésének érdekében, íme, álljon itt nyúlfarknyi véleményem egy nemrégiben félbehagyott audiobookról is.

A Mother-Daughter Murder Night PONT olyan jó, mint az Ahol a folyami rákok énekelnek. ;) És ebben is egy mocsárban próbálnak felgöngyölíteni - rétestészta módra - egy gyilkosságot! ...

Lapos, üres, eseménytelen; kriminek és lélektani/családregénynek is halotthalvány, pedig azt hittem legalább az anya-lánya-unoka kapcsolatot jól fogja boncolgatni, szövögetni. 60%-nál hagytam félbe.

Azt hiszem sokkal óvatosabbnak kell lennem a Reese Witherspoon Book Club könyveivel, ez is az volt... Miért kedveli ennyire Reese ezeket a dögunalom könyveket vajon? 

 Amilyen a szerencsém idén, még lovak is voltak benne... :") 

Újra a Tüskevárban

Tavaly A Pál utcai fiúk kerültek sorra az újrázásban a gyerekkori kötelezők közül, idén pedig a Tüskevár és a Téli berek. Ebben persze nem kis szerepe van annak is, hogy most már tudom, milyen fantasztikus jó felolvasásokat csinál Széles Tamás. :) Nagyon jó élmény volt az ő narrálásával hallgatni Tutajos, Bütyök és Matula történetét. 

Nekünk annak idején csak a Tüskevár volt kötelező olvasmány, a Téli bereknek már önszorgalomból álltam neki utána, mert teljesen magával ragadott az első rész. Most sem volt ez másként, és mindkét könyv remek volt, újraolvasva is. Kedvencnek is jelöltem őket ezúttal, annyira szerettem elmerülni a világukban. ♥

Igazi lelassulást jelentett a berek világa, a természet közelsége, a csodaszép leírások. És nem csak üres szavak ezek, hogy milyen szépen leírta a madarakat, a nád susogását, a természeti jelenségeket, tényleg fület/szemet gyönyörködtető az írás. Sok idézetet kiírtam, bejelöltem, annyira tetszett a stílusa, a szépsége, a sallangmentessége, a finom lélekrajza és a humora. Te jó ég! Hát micsoda humora van Matulának benne! :) Erre már nem is emlékeztem.

Annak ellenére, hogy "csak" egy-egy vakációzás, a természetben töltött néhány hét élményeit, és sok-sok jóízű étkezését meséli el ( :D ), rengeteg izgalmas fordulatot és valódi veszélyt tartogat. 

A történet nagy része már homályos volt, csak körvonalak rémlettek mindenből, így aztán a nagyobb események is az újdonság erejével hatottak - a jégeső, a  tüdőgyulladás, a vadászat. 

Valahol szomorú, hogy ez már egy letűnt világ, nincs ilyen elvonulás, nincs ilyen vakáció, nincsenek ilyen felnövéstörténetek. És nincs meg az a könnyelmű szabadság sem, hogy a pákász pálinkával itatja meg a gyerekeket  :), és hogy kompletten eltitkolnak a szülők elől egy tüdőgyulladást is. :O

Nem fogok külön írni a két kötetről, szinte egybe is olvadtak most az újraolvasás közben, és ez így volt jó. 

Annyit említek csak külön a Téli berekről, hogy mennyire meglepett, hogy szinte csak a felénél jutnak ki a fiúk a berekbe (az újabb betegség miatt); de ugyanolyan jó volt olvasni az otthon töltött időszakról is. 

A Tüskevárban is nagyon hangulatos egyébként az elején, amikor az iskolában ülnek, és azon gondolkodtam, vajon hogy tudnak ilyen remekül írni az osztálytermi légkörről a magyar szerzők? Karinthy, Molnár Ferenc és Fekete István is, hihetetlen plasztikusan, pontosan, valóságosan adják vissza a feleltetések, a krétaporos tanórák, az osztálybéli hierarchia rendjét. 

Tetszett, hogy Gyula és Béla milyen érettek lettek az első kaland után is, mennyit változtak, de az is teljesen természetesnek hatott, hogy aztán Gyula hogy elszállt magától, és aztán ebből a pökhendiségből hogy rántotta vissza a talajra, hogy faragta felnőtté igazán, újra az újabb berekbéli vakáció, és annak megannyi tanulsága. Matula igen bölcs ember, és jó tanító. Egyszerűsége egyenessége és becsületessége megnyugtatóan hat az emberre. Az egész könyv hangulatát meghatározza jelenléte, alakja. Kérgesnek tűnik, mégis csupa szeretet. 

Az első szerelmek megjelenítése - Kati és Sári a két kiszemelt - sem zavaró, nem zavaros, nem erőltetett, csak a szokásos módon félszegek, kedvesek, tétovák voltak ebben a fiúk. 

Minden jó volt ebben a két könyvben. Minden sor. Minden történés, minden szereplő. Kengyel tanár úr, Nancsi néni, Piri mama, a robosztus István bácsi is mind olyan valóságosak voltak. Úgy szerettem a kutyákat is, Csikaszt és Bikficet! ♥ A forró nyári napokat és a kopogós téli hideget egyaránt. A pipakupak csattanását. :) Minden sora a helyén volt, és én is megtaláltam benne a helyem. ♥ 

Imádtam, imádom ezeket a regényeket. ♥ 

Végül pedig csináltam egy gyűjtést, álljanak itt a kedvenc soraim mindkét kötetből. :)

Tüskevár

"Ténferegtek a ragyogó utcákon, ahol végigömlött a nyár, és mintha felszakadt volna a messzeség, egyszerre végtelen lett a tér és az idő.

Két hónap!

Szabadság, szabadság!

Mosolyogtak, néha összenéztek, és gyengék voltak, mint a fűzfa fiatal hajtása.

– Gyere majd fel délután, mindent megbeszélünk.

– Persze – mondta Bütyök –, persze. Ezt meg kell beszélni.

Hogy mit kell megbeszélni, azt egyik sem tudta, de tele voltak valamivel, valami simogató, meleg ragyogással, és – szerencsére nem tudták, hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni, nem lehet megosztani, és nem lehet megtartani."

"– Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. – Nem keresett senki?

– Dehogynem – suttogta a Jogász, aki a verstől egészen megvadult –, a verebek kerestek a szemétládában, később még visszajönnek…"

"– Elhiszem, de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte, hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. Itt nincs erőltetett komázás se le, se fel. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek még temetésen sem, nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon, nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel, nem rohannak le senkit, de nem is lehet őket lerohanni. Itt mindennek, minden valóságnak neve van, értelme, jelentősége és ideje; itt nem becéznek, és nem rövidítenek le semmit, és ha valaki a szilfából szilcsit, a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna, Matula jól megnézné és – sajnálná.

– Szögény… hogyan beszél…

És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte, hogy ha egy reggel Matula azzal keltené, hogy:

– Gyuszkó, ébredjen, mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá, hogy megbolondult-e, s közben kicsit utálkozna is. De nem, ez nem is lehetséges!"

"Matula a szokott helyén ült a konyhában, és úgy nézett a két gyerekre, mint a vén sas a fiaira, amikor visszakapja őket."

Téli berek

"Szalutált és kiment, de még hallotta, amikor a magas rangú egyén azt mondta:

“Marha!” (Abban az időben ezeknek az “uraknak” lehetett ilyeneket mondani.)

A kalauz megfordult, és szelíden mosolygott.

“Uram – mondta –, ne felejtse el, hogy a MÁV nem alkalmaz marhákat… csak szállít…”"

"– Van itt hely még elég…

– Hát három tetű elférne még, tudod, olyan kisebbfajta. Na, Jóska, mehetünk."

"Bütyök ezen úgy elérzékenyedett, hogy kiemelt egy kis gömbölyű paprikát, kedélyesen leharapta a csutkáról – mint Matulától látta –, aztán kitátotta a száját, és döbbent arccal körülnézett.

– Víz! – mondta elhalóan és megrendülten. – Borzasztó!

– Hát, ha nagyon csíp, akkor adok egy kis bort…

– A-had-jo-hon, Gergő bá-há…. sokat!

Tutajos, az óvatos Tutajos majd lefordult a székről, annyira élvezte Bütyök „lángolását”, közben egy szálka megakadt a torkán, és egyszerre elment nevető jókedve.

– Gergő bácsi, szálka van a torkomban!

- Jó – mondta az öreg – Béla előbb szólt…"

"Bütyök egy kis idegenkedéssel húzta kezére a kesztyűket, és megnyalta a szája szélét, ami ebben az esetben meglepetést jelentett.

– Mint a kályha. Hol vette, Gergő bácsi?

– Nem vettem, kaptam. Itt a berekben, egy macskától. Mondom neki: nem adnád a bőröd oda, te macska? Hát odaadta… Jószívű macska volt, meg aztán puskával kértem…"

"kékes párák takarták a téli titkokat."

"cifra szerszám, öreg ló"

"szél nélkül nincs is hideg"

"– Nem kelnek föl? Engedett az idő, majdnem meleg van.

Bütyök mélyen behúzódott a takarók alá.

– Gergő bácsi talán azt a meleget érzi, ami kimegy…

Matula nevetett.

– Hát ennél szebben már igazán nem lehet mondani, hogy tegyem be az ajtót. Hiába, aki finom ember, az csak finom ember! Ezután én is finoman kérdem meg, meddig akarnak még tehénkedni, mert dolgunk van!"

"– Amondó vagyok – kezdte Matula a beszélgetést –, amondó vagyok, érdemes lenne kinézni…

Derék barátaink azonban nem voltak “amondók”… Kiváló barátaink még félig az álom csónakjában hevernek, és ez a csónak csak a hideg közreműködésével tudja őket partra fordítani.

– … kinézni – folytatta Matula a magánbeszélgetést—, és a fára gondolni, amit aztán kaparhatunk a hó alól, de még akkor is vizes lesz…

– Vizes? – nézte Tutajos a gerendákat, amelyek szárazak voltak. – Mi lesz vizes, Gergő bácsi?

– A fa!

– Hát akkor menjünk – feküdt tovább Bütyök is –, menjünk, és hordjunk be fát.

Matula mosolygott.

– Nem muszáj felkelni, azt már nem is mondom. Majd kis kereket faragok az ágylábak alá, semmi az, csak nyolc kerék kell, aztán kihúzom magukat, meg visszahúzom…

– Kelünk már, Gergő bácsi – nevetett Tutajos."

"De jól emlékezzék ám! Mert a sötétben minden tehén fekete."

♥

Érdemes lenne vajon megnézni a filmadaptációkat? Emlékeim szerint sosem láttam a régit, és az újabbat sem...

Lynn Painter: Újra meg újra

Amióta megkezdtem ennek a posztnak a piszkozatát, az állt itt, hogy "pfuh", és ez nagyjából össze is foglalja az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban. Pedig olyan jól indult! A Groundhog Day (Idétlen időkig) mintájára egyetlen napot, történetesen egy Valentin napot kell mindig újraélnie a hősnőnek a könyvben. Valahogy rá kell jöjjön, hogy lépjen ki ebből az időhurokból, mert ráadásul ez a valentin nap elég sok rossz hírt, kellemetlen történést tartogat számára. 

Emilie Hornby átlagosnak mondható tinilány, aki szerelmes is, frusztrált is, kicsit megalkuvó meg önbizalomhiányos is. Szeret viszont tervezni, merthogy "a sors balekoknak való"... Azonban úgy tűnik, a sors úgy gondolja, beint neki. 

Szinte naplószerű formában ismerjük meg Emilie ismétlődő, rémálomszerű napjának történetét, és minden fejezet elején egy-egy vallomás van. 

A végzetes Valentin-napon Emilie-nek elég sok mindent fel kell dolgoznia - baleset, szerelmi bonyodalmak, tanulmányi nehézségek, és apja is váratlan hírrel rukkol elő... Amikor ismétlődnek a történések, Emilie-t már nem üti annyira szíven egyik dolog sem, és többféle módon próbál viszonyulni a történésekhez - megváltoztatni azonban nem sokban tudja őket. Amikor már sokadszor játssza újra a február 14-ét, úgy dönt, elég a tervekből, és kihirdeti a KNN-t, a "következmények nélküli napot". :D A szakavatott olvasók nyilván már sejtik, mi történik egy ilyen bátor (avagy botor?) elhatározás után. ;) 

A sztori jól indult, gördülékeny, olvastatta magát, Emilie-nek normális stílusa volt, nem volt túl tinis, nem volt koravén sem, szimpatikus volt. Nick Stark is megtetszett az elején, a sorozatos baleseteknél, komor és titokzatos, érett, felnőttes volt. De aztán valami nagyon félrement. A KNN-nek nagyon vártam már a végét, de persze tudtam, hogy mi lesz... Valahol már ott, a fele tájékán megváltozott az egész könyv. Ahogy egyre könnyelműbb lett Emilie, valahogy úgy futott ki az irányítás a szerző keze alól is. Stílustalan lett, rettenetes nyálas, tinis, élvezhetetlen párbeszédekkel - párbeszédnek nem is lehet nevezni az ilyen diskurzust, csak egymás után dobált mondatok voltak. A következetlenségek, az ide-oda rángatása a szereplőknek, a gejl részek teljesen elrontották az addigiakat, és összességében borzalmas lett a második fele, és a vége is. Random rohangálás és összevissza beszélés jellemezte. Elkanyarította valahogy a történet szálait persze a szerző, de már mindegy volt. Kiölt minden kedvelhetőt Emilie-ből és Nickből is, és vissza is minősítette őket bugyuta tinikké egy szempillantás alatt. 

Hozott komoly témákat - elvált szülők közti vergődés, testvér elvesztése -, de nem tudta ezeket jól tálalni. 

A műfaj állatorvosi lova ez a könyv; minden hiba fellelhető benne, ami miatt nem szeretek ilyesmit olvasni. De ráadásul hogy magyarul tettem, szerintem így még rosszabb volt, mert talán, de csak talán kicsit jobban csúsztak volna ezek a good for nothing dialógusok angolul. 

Clare Pooley: Rendhagyó szabályok ingázáshoz

Először is: ne higgyetek a magyar borítónak! Nem jól sikerült szerintem, túlságosan a romantikus irányba tolja el a gondolatokat, és sehogy sem stimmel, a szereplőket tekintve sem, hacsak nem Sanjay-éket gondoljuk ide mint párt - de a bőrönd akkor is hogy kerül ide az ingázáshoz? Szóval a belsejét nézegessétek inkább ennek a könyvnek (is), mert azt, úgy gondolom megéri. :)

A Rendhagyó szabályok ingázáshoz egy szórakoztató olvasmány, ami több egy sima mezei chick-litnél. Rengeteg fontos témát ragad meg, és jár körbe, és a megoldásai is frappánsak; kellemesen elvarrja a szálakat. Rövidek a fejezetek, és a történet több szereplő nézőpontjából bontakozik ki, akik mind ingáznak ugyanazon a vonaton, így gyakorlatilag napi szinten látják egymást, de ahogy az lenni szokott, nem tudnak egymásról semmit igazából... Egészen addig, amíg egy váratlan esemény arra nem készteti őket, hogy elkezdjenek beszélgetni. A beszélgetésben persze a minden lében kanál Iona jár az élen, aki, miután már megszegték ezt a nem-beszélgetős szabályt, nem rest mindenféle indiszkrét kérdést is feltenni, és  mindenbe belebonyolódni. Az utasokból lassan barátok lesznek, ahogy nem csak megismerik egymás életkörülményeit, és azokat a nehézségeket amikkel a felszín alatt küzdenek, hanem aktívan segítenek is egymás problémáin, legyenek azok bármilyen nehéz természetűek is. Ezzel együtt pedig azért szerencsére nem az marad meg az olvasóban, hogy jaj, de habkönnyű is minden, és léteznek instant megoldások. Egyáltalán nem marad felszínes a könyv, vannak kemény élethelyzetek, és állandó küzdelmek. Nem oldódik meg minden egy karikacsapásra. 

Iona 57 éves, és magazinterapeuta, ami egy kiveszőben lévő műfajnak tűnhet, és talán tényleg az is... Ionát kollégái őskori dinoszaurusznak tartják a munkahelyén, és mindenféle célzásokat tesznek rá, hogy fel kéne pezsdítenie a rovatot. A munkahelyi gondokon túl aztán a szereplőket megismerve sokasodnak az egyéb természetű problémák is: van, akinek pánikrohamai vannak, van, aki kiadott egy meztelen képet magáról, és most ennek issza a levét, van, akit kirúgtak, de nem meri elmondani a feleségének, és csak tétován ingázik tovább, megszokott útvonalán. Szóval akad itt minden, a midlife crisistól kezdve, a házassági problémákon át, a demenciáig. 

"Hogy lehet, hogy az őszülő és ráncosodó férfiak tiszteletet váltanak ki másokból, míg az olyan jó karban lévő nők, mint amilyen ő, láthatatlanná válnak?"

Tetszett, hogy mennyire más dolgok derültek ki az adott utasról, mint amit a külsőségek alapján gondolni lehetett. 

Érdekes és sokféle karaktert és élethelyzetet vonultatott fel Clare Pooley, amihez igazán hálás helyszín az ingázó vonat, és nekem bejött a könyv üzenete, még ha magát Ionát néha kicsit "soknak" éreztem is. De az ilyen típusú ember pont ilyen. 

Illetve nyilván, a gonosz kis agyamban megfordult azért az a gondolat, hogy naiv kicsit a könyv, meg van benne szirup is, hiszen akármelyik utas lehetett volna mondjuk sorozatgyilkos. :D Vagy épp lehettek volna még keményebb gondok, amit nem lehet meg-vonat-terapeutázni, pl. skizofrénia, alkoholizmus, függőségek. De aztán elhussantottam ezeket a gondolatokat, és inkább élveztem a könyvet. :) 

"(...)van egy kínai közmondás, ami valahogy így hangzik: Ha elég sokáig állsz a hídon, az ellenséged holtteste előbb-utóbb elúszik melletted."

Egyébként az egy picit zavart, hogy szerencsétlen Ionát mindig Ilonának olvastam, ami ráadásul, mint régies név, még stimmelt is a munkájából kiöregedő asszonyra. :D Amíg el nem olvastam az utószót, addig azon a véleményen voltam, hogy meg kellett volna esetleg változtatni a magyar verzióban a nevét, de ott aztán kiderül, kiről van elnevezve. :) 

Pierst nagyon megkedveltem, és tetszett az, ahogy Candidával (tényleg ez a neve! ááá!) alakultak a dolgaik, nem szokványos volt a megoldás. Az Emmie-Sanjay szál is jó volt, nem kaptam hülyét a romantikától, sőt, kicsit meglegyintett a végén az Igazából szerelem szele, de ezt nem spoilerezem el, hogy miért. :) Bea sorsa meglepett, és sajnáltam őket nagyon. Tobytól viszkettem. 

"Amikor megtörténik az, amitől az ember hosszú ideje fél, akkor többé már nincs mitől félnie."

Jó jelenetek, nincs erőltetettség, a megoldások ötletesek. Kellemes olvasmány volt, örülök, hogy elolvastam.

Néha egy picit emlékeztetett a Lélekdokira, amit szintén nagyon szerettem olvasni, és ami ugyanúgy nagyon fontos és nehéz témákat mutatott be, de könnyed köntösben azért. 

"Drágám, ha feladod, ők nyernek – mondta. – Azt akarják, hogy kicsik legyünk, ezért fontos, hogy kihúzzuk magunkat. Azt akarják, hogy láthatatlanok legyünk, úgyhogy meg kell mutatnunk magunkat. Azt akarják, hogy csendben maradjunk, ezért hallatnunk kell a hangunkat. Azt akarják, hogy megadjuk magunkat, ezért küzdenünk kell."

Eredeti címe Iona Iverson's Rules for Commuting, de megjelent The People on Platform 5 címen is. :) 

U.i.: azért a Bea (Bíííí!!!) Beaként való ragozása kissé bántotta a szememet. És tessék, megint egy Bea, mint a Beth Moran könyvben. :D 

Kukacoskodás még: milyen az az elsődleges színű toll? És a "Baleseti sebészet sorozat" az ugye, ugyeeee nem az ER, vagyis az ikonikus Vészhelyzet volt eredetiben? 

Donna Tartt: A titkos történet

"Öten ​voltak – négy fiú meg egy lány. Két fiú szemüveget viselt, a harmadik albínó volt, az ikrek pedig, a fiú meg a lány, akár két flamand angyal. Megközelíthetetlen, titokzatos csoport a kis vermonti egyetemen. Már amit tanultak: az ógörög, az is a kiválasztottság légkörével vonta be őket. Ebbe az arisztokratikus társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia: a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk vezetésével nemcsak tanulják, hanem át is élik a hajdani kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat, hol az isten vért követel… Történhet-e bűn? Baleset? Áldozat? Hogyan lesz bűnhődés az árulóra kirótt büntetésből? Hogyan folyik egymásba elfojtott és megélt szerelem, szabadság és lelkifurdalás, álom és valóság, élet és halál? Donna Tartt könyve bűnügyi regény, a lélek rezdüléseit boncolgató finom olvasmány, mulattató és szívbe markoló. Egy fiatal amerikai írónő első regényét tartja kezében az olvasó: Mely máris világsiker."

2013-ban bitang sok könyvet vásároltam, és ezek közül jópárat Nitával együtt, amikor antikváriumban, a Red Busban, vagy éppen turkálókban garázdálkodtunk. A Sugár könyvturkálóban a kezembe nyomta ezt a régi, kopottas Európa kötetet, azzal a felkiáltással, hogy ezt bizony meg kell vegyem! És, ahogy az lenni szokott, a zsákmány ült egy évtizedet nálam a polcon... A túl sok könyv, túl kevés idő ismételten megjelenő problémaköre. A véleményeket olvasva, és a szóbeli lelkendezések alapján egy idő után valamiféle ködös titokzatosság lengte körül a könyvet, és egy mitikus, örökbecsű regét gondoltam a borító mögé. A könyv valóban érdekes, feszült, hangulatos, és érdemes volt elolvasni, viszont néhány dologban, azt gondolom, nem annyira jó, mint azt sokan tartják, és egyes részei kérdéseket vetettek fel bennem. A Dark academy stílust, és légkört pedig nem teljesen érzem magaménak, pedig azt gondoltam, nagyon bejön majd a műfaj. 

Joshua Ferris: To Rise Again at a Decent Hour

Tessék, csak tessék, ismét egy vacak könyv, amit PuPillának sikerült kihalásznia az nagy könyvtenger mélyéről! Hát komolyan mondom, felmondok lassan mint olvasó! :D Hol vannak a jó könyvek, és miért bujkálnak előlem? Joshua Ferris kötetét 2014-ben vettem meg, szóval ez is már egy évtizedes matuzsálem volt a várólistámon, gondoltam ideje végre elolvasni, betettem hát a várólista csökkentésbe.

Egyetlen indokom van rá, hogy tényleg be is fejeztem ezt a regényt, méghozzá az, hogy az előző választásomat is félbehagytam a listáról, és rendben van, hogy ez is egy módja a várólista csökkentésének, de azt már igazán nem szerettem volna, hogy teljesen elfogyjon az egész, úgy, hogy el se olvasok semmit róla. :') De a következő, utamba kerülő vackokat ismét csak kíméletlenül félbe fogom hagyni.

FIGYELEM! Kissé paprikás poszt! 

Jodi Picoult: Harvesting the Heart

Az elmúlt években általában egy-két Picoult jutott egy évre, úgyhogy mondhatjuk, hogy most korán teljesítettem az "adagot", és valóban, lehet, hogy nem is olvasok már tőle idén. Lassan haladok az életművel, és nem is mindegyik fog meg ugyanúgy, de ez végülis nem meglepő, nem lehet mindenki Rowling. :D

A Harvesting the Heart című regényt már piszkosul régóta tologattam magam előtt, több vcs-listát is megjárt, és már 2013 óta ült a polcomon... (és még hány ilyen van, jaj!) Most végre sikerült elolvasni, ám az érdekes témafelvetés ellenére nem igazán ütött nagyot. Ez egy korai, 1993-as Picoult, amiben nincs szenzáció és tárgyalás sem, van viszont nyál, egy csomó hiba és lovak... Na meg hol volt a szokásos dilemma? Nem nehéz innentől kitalálni, hogy ez (sem) az én könyvem volt. Túl kritikus vagyok  mostanában, vagy tényleg ennyire nehezen találnak rám a jó történetek? 

Rene Denfeld: The Butterfly Girl

Rene Delfeldtől tavaly olvastam a The Child Findert (magyarul Hol vagy, Madison Culver?) - ami a Naomi Cottle sorozat első része -, de a kapcsolatunk egészen 2016-ig nyúlik vissza, akkor ismertem meg ugyanis Az elvarázsoltak című regényét, ami egy igazán lenyűgöző történet volt. 

A Naomi Cottle-féle kalandokat Denfeld most a The Butterfly Girllel folytatta, és sajnos úgy vagyok vele, ha ehhez még írna további részeket, azokra már nem szívesen neveznék be. Valahogy sokkal kevésbé tudott megragadni ez a könyv, és úgy érzem kifulladt a történet, meg Naomi (és Jerome) karaktere is. Ez részben persze a révbe érésüknek is betudható. 

Sajnos ismét azt éreztem, ahogy az előző rész elején is, hogy ez túl "kommersz", nem volt meg az a líraiság, ami miatt annak idején megkedveltem a szerzőt, és sajnos a cselekmény sem lendített annyit rajta, hogy kompenzáljon ezért. A Child Findernél a 'nagy egész' stimmelt, és egyensúlyba került minden, de a Butterfly Girl megmaradt annak, ahogy elindult, és sajnos nagyon leült a sztorija középtájon, ahol azt éreztem, sosem lesz vége (pedig nem hosszú). Nem tetszett igazán. 

Naomi ebben a részben a húga nyomába ered, mindenképp meg akarja találni a lányt, aki annak idején fogvatartójuknál maradt, amikor Naomi el tudott menekülni onnan egyedül, és kénytelen volt hátrahagyni a testvérét... (szerintem ez egy totálisan feldolgozhatatlan trauma lehet egyébként).

Jerome is vele tart, időközben összeházasodtak, de a férfinak nincs igazán ínyére ez a vándorló lét, és az, hogy nem tudnak gyökeret ereszteni valahol. Közben persze érti, hogy Naomi számára nincs most fontosabb, mint hogy végre meglelje a húga nyomát. Jerome viszont nem tud munkát találni, anyagi nehézségeik mellett pedig életük furcsa ritmusa nem tartható így sokáig.

Naomi nem vállal új ügyeket, amíg a húgát kutatja, de nyilván belebotlik valamibe a környéken, ahol fiatal lányok tünedeznek el, és kerülnek elő később holtan a folyóból... Megismerkedik Celiával, és kialakul egy kapocs közöttük. Celia a címadó lány egy különös fantáziavilágot teremtett magának, tele pillangókkal, hogy kitöltse az űrt, ami hiányzik számára az életből. Celia az utcára kényszerült drogos anyja és erőszakos mostohaapja miatt, és kénytelen a testét árulni. Naomival közös pont az életükben, a "hátrahagyott húg"; Celiának is van ugyanis egy kisebb testvére, akit nagyon félt. 

A szálak végül összeérnek, és kiderül az igazság a múltbéli eseményekről, és a környékbeli lányok elrablójáról is. A végkifejlet nagyon izgalmas és akciódús lett, ez a rész abszolút élvezhető, de összességében nem túl maradandó ez a kötet számomra.

Grecsó Krisztián: Vera

"A szivacskosztümre Jakub bácsi öntötte rá a vermutot."

Tökéletes kezdőmondat, tökéletlen folytatással. 

Grecsó Krisztiánba 2020-ban habarodtam bele, a járvány előtti utolsó, barátnős színházi élményen. Zseniálisnak tartottam a Megyek utánadból készült darabot, és utána a Harminc év napsütést - ami egy tárcanovella gyűjtemény -, is elolvastam a szerzőtől, nagyon magával ragadó volt. Ott azt mondtam, én Grecsótól mindent el szeretnék olvasni, annyira jó! Az első kopp még szintén abban az évben, a gyerekverses köteténél jött (Belefér egy pici szívbe), ami nem tetszett. Most jutottam el a Veráig. És sajnálatos módon, ezzel a könyvvel úgy érzem, teljességgel ki is szerettem Grecsóból. Ez az egész valami borzalom volt. És talán még egy fokkal rosszabb volt amiatt is, hogy mennyien felmagasztalták, mert hát Szeged! és szabómagdás!, és ettől még nagyobb volt a csalódottságom.

Öröm az ürömben: nem gyűjtöttem össze nagy elánnal a Grecsó-életművet, amikor kezdetben fellelkesültem, csak ezt az egy kötetet vettem meg. 

Ismét két Maigret

Forrás.

Maigret-k - vajon mitől olyan bódító ezeket a rendre nagyon hasonló sorokat olvasni a Szajnán hömpölygő uszályokról, az ánizspálinkáról, a szüntelen pipázásról és a Dauphine sörözőből felhozatott sonkás szendvicsekről?... Kérdeztem magamban két hónapja, amikor ennek a posztvázlatnak megírtam az elejét. Feltett szándékom volt az idei várólista csökkentős listáról három Maigret-t elolvasni még gyorsan az ősszel, és együtt posztolni róluk. Azonban a kezdeti lendület elfogyott, és a második választott címen majd' két hónapot kotlottam - így alakult. S ráadásként, teljesen ellehetetlenítette a posztkezdő mondatomat - de már dafke úgy hagyom! -, mivel New Yorkban játszódott, és se a Dauphine sörözőből nem rendeltek szendvicseket, se nem nézhettem a Szajnán hömpölygő uszályokat Maigret irodájából benne. A harmadik kiválasztott miatt meg már nem várok tovább, majd kap külön posztot. :) 

Maigret dühbe gurul

"Maigret, hogy csillapítsa türelmetlenségét, belemerült adminisztratív teendőibe. Fel öt körül megunta a dolgot, felhúzta a zakóját, és magányosan beült a Dauphine sörözőbe egy pohár sörre. Majdnem rendelt egy másodikat is, nem szomjúságból, hanem hogy dacoljon Pardon barátjával, aki önmegtartóztatást írt elő neki."

Pardon doktor intelme ellenére lecsúszik még ebben a kötetben néhány aperitif, száraz fehérbor, és persze sörök, amiket néha igencsak sietve kell felhörpinteni. De azért Maigret javára legyen írva, elutasít benne egy kávé után kínált Calvadost. ;) 

Ami az étkeket illeti, akad makrahal és olajos papírban sült borjúmáj, de néhány otthon elköltött ebéd is, a kis hétvégi kiruccanás után pedig hideg sült húst esznek Madame Maigret-vel. 

Maigret ezúttal félig-meddig az alvilágba merül alá, amikor megtudja: Émile Boulay eltűnt. Boulay-nak mulatói voltak a Montmartre-on, több is, és esténként ezeket járta végig. Azonban egyik este nyoma vész, nem érkezik haza hajnalra sem. Megfojtott holttestét pedig csak két nap múlva találják meg... A fojtogatás nem vall a gengszterekre, ahogy a hullák tárolása sem... Vajon lehet mindennek köze a nem sokkal korábbi Mazotti-leszámoláshoz? Maigret követi megérzéseit, ösztöneit, tudván, ha kezdeti tételmondatai közül akár csak egy is hibás, akkor bizony tévúton jár... 

Számtalanszor végigjárja az Émile Boulay által naponta megtett köröket, többször beszél "Mikiegérrel", aki utoljára látta az áldozatot, Antonióval a sógorral, valamint Émile könyvelőjével és ügyvédjével is, és végül lassacskán kikristályosodik, mi is lehetett az indíték.

"Maigret nem követett előre megfontolt tervet. Nem volt semmi ötlete. Leginkább egy fel-alá szaglászó vadászkutyára hasonlított. És a lelke mélyén élvezte, hogy újra érezheti a Montmartre levegőjét, amelyet már évek óta nem szívott be."

Olvastam néhány értékelést, amelyekben azt írták, Maigret nem is dühös ebben a részben, és ez meglep, mert bizony iszonyú düh fogja el a felügyelőt, igaz, csak a történet végén, a szembesítéskor, és amikor kiderül, milyen machinációval dolgozott a gyilkos... Maigret falfehér arca, üvöltése, ököllel az asztalra csapása talán nem mutatják eléggé a benne fortyogó dühöt? 

Remek kötet, elejétől a végéig. Fojtott légkör, érdekesen összerakott cselekmény, jó karaktergárda. 

Maigret New Yorkban

Szinte ritkaságszámba megy, hogy egy-egy Maigret kötetet kicsit "gyengébbnek" minősítsek, most viszont nem tudom nem rányomni erre a részre, hogy talán bizony tényleg a megszokottnál kevésbé volt jó. Mert hiába volt tekervényes, amit kitalált Simenon, valahogy kevéssé működött a bűntény, sablonosabb volt, és a lezárás is kapkodós lett. Eleve, ahogy a lezárás felé közeledett, felgyorsult minden, és a hevenyészett telefonhívás is olyan méltatlan megoldásnak tetszett. 

Na persze mindemellett azért nagy élvezettel merültem el ebben a részben is, hiszen nagy újdonság, hogy a - már nyugalmazott - felügyelő New Yorkba hajózik. Megbízóját, Jean Maurát, akivel együtt utaztak, azonban már a kikötés pillanatában szem elől téveszti. Az eredeti megbízás nyomába eredve próbálja meg felkutatni a fiút, de egyre több a kérdőjel, és a gyanús esemény. Jean Maura apjához, a hideg tekintetű Little Johnhoz próbál bejutni, ám a titkáron is alig jut keresztül. Amerika más világ, és hiába viszi Maigret-t O'Biren felügyelő franciás hangulatú bárokba, a dolgok menete nem a szokásos, és a felügyelő kevéske angoltudásával kissé bekorlátozva érzi magát eleinte. Ennek ellenére természetesen rájön az igazságra, és valamennyire ráhúzza a new york-i környezetre is sajátos módszereit, a kóborlást, az iszogatást, a múlt megidézését. 

"- Beszél valamennyire angolul?

- Csak mint mindazok, akik az iskolában tanultakat elfelejtették."

Közben rengeteg alkohol is fogy: törkölypálinka a kezdés, aztán jön a beaujolais (egy kis borban főtt kakassal és házi mokkatortával), a Coca Cola (jobb híján, sör helyett a sült kolbász mellé), armagnac, további pohár borok és sörök, két Manhattan koktél egymás után legurítva (pedig irtózik a koktéloktól!), aperitifek, kávé a room service-től (némi szalonnás tojással és többféle lekvárral a reggelihez) és temérdek whiskey. 

Maigret ebben a részben még mozizik is a Broadwayen!

Remekül volt megírva, hogy mennyire fullasztónak érezte a jósnővel egy szobában töltött kis időt, és hogy menekült ki, hogy végre fellélegezhessen, és érzékletes volt az a leírás is, hogy Maigret milyen is, mielőtt megoldana egy ügyet: 

"Maigret egyik percről a másikra sűrűbbnek, tömörebbnek látszott. Másképpen ékelte pipáját a fogai közé, ritkábban és rövidebben szívta meg, szinte alattomosan nézett szét maga körül. Minden erejét igénybe vették a benne zajló folyamatok."

Összességében érdekes kaland volt, vannak apró részletek, amik kedvelhetővé tették, de a fősodor, a bűnügyi szál nem volt különösebben izgalmas. 

Terveim szerint a Ködös kikötő lesz a következő Simenon olvasásom. ;) 

Benjamin Stevenson: Everyone in My Family Has Killed Someone

Ti nem tudom, hogy vagytok vele, de folyton ez a könyv jött szembe velem mindenhonnan, egész októberben. Mintha minden ismerősöm Benjamin Stevensont olvasott volna, valami nagy, közös megegyezés alapján. Hú, mondtam magamban, de jó, milyen népszerű, milyen közkedvelt, hát ez nagyon szuper lesz! Aztán elég vegyesre sikeredett a viszonyunk. Eleinte somolyogtam, középtájt megharagudtam, és nem értettem semmit, de aztán a végére megbékéltünk egymással, és jó szívvel fejeztem be, sőt, már most tudom, olvasni fogom a következő részt is. ;) Na de kezdjük az elejéről. 

A könyv nemrég magyarul is megjelent az Agavénál, A családomban mindenki gyilkos címmel. Meg kell hagyni jó a címválasztás, mert azonnal felkelti az ember figyelmét; hát milyen egy família ez?! Félig-meddig arra számítottam, valami bohókás, szatirikus család életébe nyerünk majd betekintést, kicsit színpadias jelenetekkel, komikusnak ható túlzásokkal. Aztán valami teljesen új és egyedi bontakozott ki, mind a történetet, mind a stílust tekintve. Bár azt meg kell hagyni, a színpadiasságból azért volt valamennyi, és ebben emlékeztetett a Tőrbe ejtve című filmre. 

A Cunningham család életébe akkor csöppenünk bele, amikor családi összejövetelt szerveznek egy hegyi szálláson. A hó persze mindent belep, és a külvilágtól elzártan maradnak. Nyilván nem sokkal később lesz hulla is, na ráadásul senki se tudja, ki az... A családi hepaj apropója egyébként az, hogy az egyik Cunningham fiú most szabadult a börtönből. Ahová állítólag az öccse, Ernest miatt került. A sztorit el is mesélik az elején, hogy hogy is ölt meg Michael valakit (mert hiszen itt mindenki megölt valakit - így vagy úgy), de a fejezetek előrehaladtával kiderül, sokkal több minden van a háttérben, mint gondoljuk, és a régmúlt eseményeivel is összefügg minden. 

A stílus nagyon egyedi, a bűntény, bűntények, rejtélyek pedig elképesztően tekervényesek, nagyon bonyolult az egész. Rengeteg szereplő van, röpködnek a nevek, nehéz volt követni, ki kicsoda is. Két alkalommal nagyon elvesztettem a fonalat, és meg is orroltam kissé, de mentőövként szolgáltak a 14,5. és a 38. fejezetek, ahol áldásos módon összefoglalja Stevenson az addigi tudnivalókat. 

Ironikus, önironikus a stílus, kifigurázza az összes, krimiben használt sablont, és mégis dolgozik sablonokkal, ráadásul az orrunk előtt, de kiderül, az olvasó (én legalábbis) akkor is hülye ehhez, ha lengetik a szeme előtt, hogy helló, ezt nem véletlenül jellemeztem 80 szóban... :) Szerintem megfejthetetlen. Jók a terelések, nehéz összekötni az összetartozó pontokat (pontokat!!! mondom pontokat!!! :D).

A zavarosságon kívül még a karakteralkotást kritizálom meg. Jó lett volna, ha kidolgozottabb karakterekkel dolgozik, szerintem rendkívül egyforma volt mindenki, a nőket kiváltképp alig tudtam elkülöníteni egymástól, személyiségjegyek, hol bujkáltok?

Az egyik karakter - akit most nem fogok nevén nevezni - azt hiszem a lassú gondolkodású olvasók miatt lett olyan, amilyen, bár sokat azon kívül ő sem villantott magából, hogy a poirot-i jelenetben a végén mindig felteszi a kezét, hogy ez ki? az ki? mivan? :D Na ő én voltam, aki nem ért semmit! :) 

Érdekes, hogy kifejezetten nem szeretem az olvasóhoz való kiszólogatást, a direkt szellemeskedést és haverkodást, itt mégis valahogy remekül működött, nagyon jó egyensúlyt teremt a szerző. És az ügy is tényleg baromi csavaros, ilyennek kell lenni egy bűnténynek a regényekben. Szóval, részemről jöhet a következő, már kicsit felvértezve indulok majd neki, és várom az összefoglaló fejezeteket, hátha belejövök a bonyi krimikbe is valamikor. ;))

Lesz film(sorozat) is belőle, az HBO-nál, szerintem jól fog működni úgy is, kíváncsi vagyok rá. 

A következő rész címe: Everyone on This Train is a Suspect - vonatos helyszín, összezártság, ismét egy szuper cím, juhú! :)

A Grund és Nemecsek

Nagyon keresgéltem, mikor is olvastam én A Pál utcai fiúkat, mert bizony úgy rémlik, hogy valamikor nyolcadikos, vagy kisgimnazista koromban is újraolvastam... Erről azonban nem találok felírást az olvasmányjegyzékemben. Pedig előttem van az emlékkép, hogy írtam róla egy 6 oldalas esszét a kis füzetembe, és az szerintem nem akkor volt, amikor először a kezembe került, kb. negyed századdal ezelőtt. :")

A mostani újraolvasás katalizátora Bea ezen blogbejegyzése volt, amiben az audiodrama-n megtalálható felolvasásról mesélt. Teljesen felvillanyoztak Bea dicsérő szavai, és hogy hangoskönyvként is megismerhetem, s aztán még inkább örültem, amikor kiderült, a spotify-on is megtalálom ezt a verziót, amit Széles Tamás olvas fel. Mit felolvas, előad, eljátszik! Remek az egész, tökéletes minden szempontból, és szuper élményt nyújt, ahogy van. Nemecsek hangja, hangszíne különösen tetszett.

Az audiodrama-n egyébként inkább hangjátékok szoktak lenni, de ez most teljes hangoskönyv volt.

Jodi Picoult: The Book of Two Ways

Life asked death, „Why do people love me but hate you?”

Death responded, „Because you are a beautiful lie and I am a painful truth.”

-Unknown

Jodi Picoult annyi mindent akart, és tudott belepakolni ebbe a regényébe, hogy az majd szétpattan a széleken. Egyiptológia, ásatások, régészet, rivalizálás, párhuzamos világok, kvantumfizika, egy szerelmi háromszög, a "mi lett volna ha?" örök kérdésköre, sorstörténetek, és az ezekből vonható párhuzamok, féltékenység, művészet, kételyek, kövér tinédzserkor, valamint egy számomra eddig ismeretlen foglalkozás: a haláldúla. Aki ezt a mondatot elolvassa, szerintem őszintén nem tudja ezek után, miről is szól ez a könyv (vagy hát miről nem?!), és ebben az sem segít, hogy a fülszöveg némileg félrevezető, egy csavar miatt, amit nem árulhat el, ezért inkább hazudik róla. 

A történetben Dawn Edelsteinnel, a haláldúlával akkor találkozunk, amikor épp túlél egy repülőszerencsétlenséget, és a katasztrófa pillanatában ráébred, nem is a jelenlegi férje jutott eszébe, hanem korábbi szerelme, Wyatt Armstrong, akivel együtt régészkedtek korábban, egy "másik" életben... Ez a kezdő jelenetsor csak nagysokára kerül helyére aztán a könyvben, és közben persze megismerjük az egyiptomos múlt (és jelen) részleteit is, Briant és Meretet, akik Dawn kvantumfizikus férje és a lánya, Wint, akit Dawn kísér haldoklása során, Wyattet, és persze Dawnt magát, még jobban. 

“There are five things we need to say to people we love before they die…: I forgive you. Please forgive me. Thank you. I love you. Goodbye.”

Nagyon sok információ van ebben a könyvben, és valahogy mégis kicsit vontatott  volt sokáig. Az
egyiptológiás, sírfeltárásos, hieroglifák jelentésével kapcsolatos fejezetek csak úgy zúdítják az  olvasóra a tudásanyagot, de valahogy mégse annyira érdekesek. Vagy csak engem nem villanyozott fel annyira ennek a Dzsehutinahtnak a sírja. Nem tudtam annyira átérezni a felfedezés jelentőségét.

“Ancient Egyptians believed that the first and most necessary ingredient in the universe was chaos. It could sweep you away, but it was also the place from which all things start anew.”

A szerelmi háromszögeket sem szeretem, és mégis azt kell mondjam, nem zavart annyira ez a helyzet, inkább kíváncsivá tett. És bár látom a hibáit a könyvnek - pl. hogy mi a frászért ment el se szó se beszéd Dawn annak idején -, mégis úgy csuktam be (az appot, mert audiobook volt), hogy végső soron tetszett. Kikapcsolt, elég eseménydús, és változatos volt a cselekménye, és nem volt rossz, ahogy összeértek a szálak. Vannak megható részei, és vannak elgondolkodtató részei is. 

Az időbeli csavaron kívül tetszett benne a másik fordulat is, bár számíthattam volna rá, mégis meglepetésként ért. 

“Did you ever wonder who you would have been, if you hadn’t become who you are?”

A haláldúla foglalkozás pedig, akármilyen hülyén hangzik is, nos, szükség lenne rá, és jó volna, ha nem azt a furcsállkodást váltaná ki az emberekből, mint belőlem is az elején. Az pedig kifejezetten tetszett, hogy az egyiptomi halálkultúrával hogyan hozta ezt az egészet összefüggésbe Jodi Picoult. 

Azt hiszem a történet hézagait számomra most kitöltötte az, hogy látom, mennyi munkája volt benne a szerzőnek, és hogy érezni, hogy szerette írni. 

Mindemellett, sajnos, már most kezdem elfelejteni, hogy is volt, mi is volt a vége?... Szóval maradandónak nem maradandó. 

A különféle külföldi borítók szerintem szuperek, a magyar viszont szerintem nem sikerült valami jól.