Elhasalt a Fellside

M. R. Carey rendhagyóan elgondolkodtató zombis regénye, a The Girl With All the Gifts (Kiéhezettek) méltán lett sikeres, és azóta filmet is készítettek belőle. Utóbbit még nem láttam, a szereposztás furcsaságai eltántorítottak, a könyvet azonban nagyon szerettem. Gondoltam megpróbálkozom Carey egy másik történetével is, a Fellside-dal. Ahogy a bejegyzés címéből is látszik, nem aratott nagy sikert nálam a könyv. 

A Fellside egy szigorított női börtön neve, ahova a történet főszereplője Jess Moulson kerül. Nem emlékszik pontosan a történtekre, amikor is felgyújtotta a házat, és ezzel megölt egy kisfiút, de bűntudata akkora, hogy nem sokat küzd az ítélet ellen, és nem kíván fellebbezni sem, elhajtja ügyvédjét. Kétségbeesésében az egyetlen olyan módszerhez folyamodik, amivel mindenféle eszköz nélkül megölheti magát: éhségsztrájkol. A börtönben meglátogatja egy szellem, és erőt ad neki a folytatáshoz, értelmet a küzdéshez. 

A harmadánál hagytam félbe, amikor is ráébredtem arra, hogy ez engem mennyire nem köt le, nem érdekel. Mintha nem is ugyanaz a személy írta volt, mint a Kiéhezetteket. A történetbe túl sok mindent akar belezsúfolni: egyszerre legyen szenvedéstörténet, bírósági ügy, börtönregény, és még kísértethistória is?! A kísértetesdi nálam egyébként is eléggé a vékony jégen táncolás kategóriája, nem szeretem igazán az ilyen sztorikat, nem elég ijesztőek, hihetetlenek maradnak, és nem kötnek le - a nagy kivétel A Highgate temető ikrei, ami csúcs a műfajban.
Jess mint elbeszélő nem volt szimpatikus: drogos, lecsúszott nőci, furcsa attitűddel. Több másik szemszöget is kapunk, amik akár érdekesek is lehetnének (drogbáró rab, korrupt őr, szerelmi viszonyok stb.), mégsem azok...
Mintha bele akart volna csempészni valami nagyon különlegeset a szerző - és a kísértet, álomjárás stb. az is lehetne -, mégis totál lapos marad.

Nem tudom nyilván teljes egészében értékelni a könyvet, de folytatni sem akartam semmiképp. Nem láttam értelmét a szenvedésnek, ahogy megfogadtam: nem hagyom, hogy a közepes, nem igazán tetsző, vagy egyenesen vacak regények elvegyék az időt a jóktól. Kicsit belenéztem a végébe, és nem bánom, hogy nem hagytam kifutást neki. Nem tetszik az sem. A kisfiúval (Alex) kapcsolatban nem tudom pontosan mi derült ki, annyit már nem volt türelmem olvasni belőle. 

Nagy csalódás az előző élmény után, és sajnálom, hogy így alakult. 

Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek

Ó a kísértethistóriák! Mindig nagy lelkesedéssel vetem bele magam a kísértetjárta kastélyokkal, furcsa zajokkal, kopogószellemekkel teli regényekbe, mégis általában csalódnom kell. A csavar fordul egyet, és A fekete ruhás nő is kissé laposak voltak nekem, bár lehet rajtuk borzongani néhol, most mégis azt kell hogy mondjam, ez a gyerekkönyv, mesekönyv, meseregény, kinek hogy tetszik, übereli őket! :) Ijesztő-borzongató, de azért megmarad szépen a mesei kereteken belül.

A svédek egyre jobban érdekelnek, most hogy Alvtegen krimijét is megismertem, Ohlssontól pedig ezt a mesét... Persze Jonas Jonasson és A Strandberg-Elfgren páros is svéd, és hát mit tagadjam, őket is imádom! :D This is the beginning of a beautiful friendship! Nemsokára Ohlssontól is szeretnék krimit olvasni, a Mostohák című kötet megvan tőle már. :) 

Na de visszakanyarodva a könyvhöz... A történetben Billie és anyukája vidékre költöznek egy híres-hírhedt házba, amiről sokat pletykálnak és mítoszok övezik: senki sem lakik ott sokáig... valaki meghalt a házban...  a családnak aki ott lakott, hirtelen kellett elmennie... Annyira hirtelen, hogy még a könyveiket sem vitték el a polcról? És a bútoraikat? Billie-nek szöget üt a fejébe az aranyos gondolat, ugyan ki megy el a könyvei nélkül?! :) Nyomozásba fog, és ezzel kivívja édesanyja haragját, aki a kislány elégedetlenségét látja a kísértetekről és mozgó csillárokról szóló kitalációiban, hisz Billie nem titkolja, szeretne visszaköltözni a városba... Barátai mellette állnak, és együtt igyekeznek kideríteni a rejtélyeket, a titkokat, amikről senki nem beszél szívesen, de azért mindenki elejt egy kósza megjegyzést. 

Azért remek mese, mert nem csak az ijesztgetésről, kopogásról, éjszakai zajokról, elmozduló tárgyakról szól, nem hitegeti senki mord zenével, klimpírozó zongorával hogy na majd most, mindjárt jól beszarsz, és megjelenik a szellem, és aztán nem történik semmi - ezektől hülyét kapok a kísértettörténetekben és filmekben is. Jól fel van építve, egységei vannak, egyik fejezetet falod a másik után, mert kíváncsi leszel, logikusan levezet mindent, és mégis borzongásban tud tartani, a legvégsőkig. Egyenesen örülök neki, hogy ez sorozat, alig várom, hogy olvashassam a folytatását, Az ezüstfiút.

A szerző

Ami pedig még szerethetőbbé teszi: a kapcsolatok, családi drámák és problémák ábrázolása. A karakterek eleve jók, árnyaltak, annak ellenére, hogy egy nagyon rövid könyvről van szó, 250 oldal ugyan, de hatalmas öregbetűkkel van szedve, pár óra alatt elolvasható. A svéd szerzők valamiért nagyon értenek ahhoz, hogy pillanatok alatt, pár mondattal felvázoljanak komplex családi helyzeteket - Ohlsson nyíltan zsonglőrködik olyan témákkal mint a betegség, halál, gyász, magány, kötözés, változás, igazságérzet fontossága, és remekül bemutatja a gyermeki szemszöget az adott helyzetekben. Az Engelsfors trilógiában is imádtam, ahogy minden karakter mögé meg volt rajzolva a család, az egyedi családi problémák, a gyermekek emiatt érzett frusztrációi, érzelmei, gondjai, nem elmismásolva, hanem teljes valójukban. 

Értékelés: 10/10 Remek kis könyv, csavaros, de mégis letisztult, érdekfeszítő, de nem húz mézesmadzagokat az ember előtt, nem operál olcsó eszközökkel.
Kár, hogy nem tettek bele még néhány illusztrációt - szinte kiált érte -, csak azt az egyet, az elején. 

Ó, és még egy plusz! Van benne a végén kiejtési útmutató a nevekhez. :) Ezeket nagyon szeretem, visszaidézi a gyerekkori olvasmányaimat. :) Tudtátok, hogy Ohlssont úlszonnak kell ejteni?

Csavaros, túl csavaros

Henry James: A csavar fordul egyet

Szeretem a csattanós történeteket, és az olyanokat amiknek a legvégén meg lehet lepődni egy utolsó csavaron, ami a feje tetejére állít mindent. Erre számítottam - már csak a cím alapján is - Henry James regényénél is, de sajnos kissé tőrbe csalva érzem magam.

Először is teljesen úgy éreztem, hogy az újabbik fülszöveg olvasása miatt spoilerbe futottam, az ugyanis megemlíti a Másvilág című filmet, amit rengetegszer láttam már, és amiben bizony van egy csavar, de csak elsőre üt igazán. Amikor a könyvet elkezdtem olvasni, teljességgel úgy éreztem, ez ugyanaz a történet csak pepitában, és kicsit el is szontyolodtam. Viszont a könyv végére érve egész más lett a véleményem. Nem jobb sajnos, mert végső soron úgy érzem én nem értettem meg ezt a könyvet, de más. Senki ne érezze úgy, hogy a Másvilág felemlegetése miatt tudni  vagy érteni véli a befejezést. 

A történetben egy rémtörténeteket kedvelő társaságban kandallótűznél mesélnek egy kéziratból (kissé körülményesen indítva, mert közben felesleges információként meg kell tudni azt is, hogy el van zárva a kézirat, és postafordultával hozzák el stb. stb., aminek később semmi jelentősége nem lesz), egy nevelőnő meséjét, aki elköltözik egy vidéki kastélyba, hogy ott vigyázzon két gyermekre, Florára és Miles-ra. A ház urával, munkaadójával nem veheti fel a kapcsolatot, azt nem érdeklik az apró-cseprő ügyek, nem szabad zavarni ilyesmivel. Pedig rögtön a történet elején kiderül, a kisfiút eltanácsolták jelenlegi iskolájából... A nevelőnő egyedül intézkedik, vagy inkább nem intézkedik, hanem vár, és megfigyel, és lassan sodródik keresztül a nyáron a gyerekek társaságában, akikről kiderül, hogy nagyon szorgalmas, jó magaviseletű, kedves teremtések. Akkor mégis miért küldték el az iskolából ezt az angyali kisfiút?

Hamarosan furcsa dolgok történnek, és idegenek tűnnek fel a birtokon. Vajon csak a nevelőnő látja az előzőleg itt dolgozók szellemeit? Szellemet lát egyáltalán, jelenést? Lehetséges, hogy a gyerekek is látják őket, csak nem vallják be? 

Lassú mederben folyik a történet napról napra, és főként Mrs. Grose és a nevelőnő homályos és rejtélyes beszélgetéseiből áll. Rengeteg befejezetlen mondat, és már-már olyan rejtélyesség, hogy az ember nem is érti, hogy mi történik... Félni nem féltem, és nem volt kísérteties vagy hátborzongató érzésem sem. 

Kezdem úgy gondolni, hogy a klasszikus kísértethistóriák egyszerűen nem nekem valók, mert túlságosan unalmasak. Legalábbis a mai kor emberének. El tudom képzelni, hogy annak idején ezek valóban borzolták a kedélyeket és élvezettel hallgatták a magukat elegánsak legyezgető dámák, de na, akkor még nem volt tv, internet, szuper effektes filmek, vagy akár zombiapokalipszisek minden utcasarkon. Szóval néhány sápadt, az ablakon benéző alak, hát, már nem lépi túl az ingerküszöbünket. 

A körítés túl misztikus, és tényleg szinte érthetetlenné válik ettől. Félbehagyott gondolat az egész. Nem mellesleg pedig a kézirat miatt csakis a nevelőnő szemszögéből látunk mindent, szóval akár az ő épelméjűsége is megkérdőjeleződhető, és akkor megint egy más befejezést láthatunk bele az utolsó jelenetbe. Zavaró, hogy Mrs. Grose-nálsem lehet tudni hányadán állunk, mit gondol, hisz-e a nevelőnőnek, illetve hogy a gyerekekvalóban angyali jó teremtések, vagy ördögien gonoszak, csak jól álcázzák magukat. (?)  Nincs lezárva a kerettörténet, minden függ a levegőben, lehet rajta gondolkodni és elméleteket gyártani, engem mégis inkább idegesített kicsit ez a vég, és hogy rám van bízva, mit értelmezek bele. 

Értékelés: 10/5 Nem műfajom a kísértethistória, kicsit megfeküdte a gyomromat a felesleges rejtélyeskedés, és hogy nem hozott feloldást a regény vége. Aki megértette, mesélje el nekem, mit gondol, mi is zajlott Bly-ban. 

A könyvet  megvásárolhatjátok >ITT< a BookandWalk e-book áruházban! 

Mind felnövünk

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Egy szörnyű, sötét éjszakán egy egész család esik áldozatául egy kegyetlen gyilkosnak, egy Jack nevű embernek. Egy egész család, kivéve a legkisebb fiút, aki még szinte kisbaba. Mászva nyer egérutat, és nem is tud róla, mitől menekült meg. Lemászik a lépcsőkön, ki a bejárati ajtón, fel a közeli dombon, és be a temetőkapun. A temetőben pedig nem várt oltalomra és családra lel. A szellemek és Silas veszik védelmükbe a gyereket, akit Nobody Owensnek neveznek el (Senki Owens), és Bodnak becéznek. Silas és a sírkert „lakói” közösen nevelik fel a fiút. De meddig védhetik meg a Jack nevű embertől, és magától a világtól?

Bod a halottaktól tanul meg mindent az életről, és emiatt néha akadályokba ütközik, ugyanakkor sok olyan képességre is szert tesz, amit emberként, vagy a temetőn kívül nem lenne képes megcsinálni. 
A fiú sok kalandot él át a sírkövek közt, megismerkedik egy másik embergyerekkel is, Scarlettel, akit néhány év múlva véletlenek folytán viszontlát, egy boszorkánnyal is különös kapcsolatot alakít ki, még síremléket is szerez neki, és életveszélybe kerül egy ghoul-gate mögött - na erről fogalmam sincs mi magyarul. :) 
Szóval kalandozik. Megismerkedik persze a kinti világgal is, mert kikönyörgi, hogy egy ideig iskolába járhasson, és amikor tudomást szerez arról, ki ölte meg a családját, bosszút akar állni. Hogy zárul a történetük a Jack nevű emberrel, és hol? 

A regény 2008-ban jelent meg, és már egy ideje a várólistámon csücsült, de valahogy nem vonzott annyira mint más könyvek. 

Jól indul, sejtelmes és izgalmas, de utána mégse egészen azt adta, amit vártam. Túl epizodikusnak találtam, az egyes fejezetek, főleg az elején, nem lyukadtak ki sehova, a szereplők haloványak voltak haha, és nem csak szellem-voltuk miatt. Akkor kezdtem kicsit élvezni, amikor Bod iskolába került, illetve magával a Jack-kel zajló dolgokat, bár ott is volt ami erőltetett volt. Nem is tudom. A helyzet az, hogy nem tudom eldönteni, hogy állok ezzel a könyvvel. Nem Gaiman színvonal, akárhogy is nézem. Összedobta. Vagy külön történeteknek indult, és aztán összefércelte. Az eleje izgalmas, utána kifejezetettn rossz, unalmas, a végkonklúzió mégis tetszett, mert úgy éreztem tőle, hogy ez így helyes, és akármilyen metaforikus környezetbe helyezzük - itt épp egy temetőbe, szellemek közé - mind felnövünk, és mindenkinek ott a világ, hogy felfedezze magának. 

"If you dare nothing, then when the day is over, nothing is all you will have gained."

Az, hogy a Dzsungel könyvéhez hasonlítják szerintem erős túlzás, csak abban hasonlít arra, hogy egy más közösség nevel egy embergyereket. 

Összességében elég nagy szenvedés volt végigolvasni. Sokkal jobban ki kellett volna dolgozni a jó jeleneteit, pl. amikor Bod bujkál az antikos boltban, és a Jackek hátterét, világát is jó lett volna kifejteni. Silasról is szerettem volna többet megtudni, ő igazán jó karakter volt, de túl sok titok övezi. Egy szó mint száz, ezt én visszadobtam volna, hogy Neil, hát dolgozzuk ezt még át...
Mesében a Coraline-hoz képest sehol nincs, történetben gyengébb, mint a Csillagpor, vagy az Elveszett próféciák (bár én attól se vágódtam annyira hanyatt).
Értékelés: 10/5

Magyarul a könyv A temető könyve címen jelent meg. 

Érdekes szavak, kifejezések: 
- pell-mell: összevissza, összevisszaság
- susurrus: suttogás, sustorgás
- avarice: fösvénység, kapzsiság
- thicket: bozótos, sűrű bozót
- wicker: vesszőből font
- dowdy: lompos, rosszul öltözött
- piebald: tarkafoltos
- bramble: földi szeder
- obduracy: makacsság, konokság

Koppanások

Susan Hill: A fekete ruhás nő

Arthur Kippset, a fiatal ügyvédet főnöke vidékre küldi egy lápon fekvő kúriába, ahol a néhai Mrs. Drablow iratait kellene átnéznie, szortíroznia, részt vennie az idős hölgy temetésén, és elrendezni a hagyatékot. 

Kipps örömmel indul útnak a sárga, fojtogató londoni ködből, és kalandnak fogja fel utazását, ami azonban hamarosan rémálomba fordul. A ház, amelyben tevékenykednie kell, a dagálykor elzárva fekszik a külvilágtól, és csak apály idején járható az odavezető töltésút. Az emberek, ha meghallják mi miatt érkezett, elfordítják fejüket, elhallgatnak, furcsa utalásokat tesznek. És hamarosan az is kiderül, Arthurnak nem sikerült elmenekülnie a ködtől, mert a kezdeti napsütéses idő ellenére a lápon váratlan, áthatolhatatlan tenegeri párák járnak... és ha az ember épp a töltés közepén van, amikor leereszkedik a sűrű köd, nos, meggondolandó, forgolódjék-e... 

Rengeteg tájleírásos rész volt, amik nem untattak, hanem nagyon jó hangulatalapozónak bizonyultak. Szépen festi le az éjszakai égboltot, a ködös lápot, temetőkertet, és valahogy kellett a november-decemberben játszódó könyvhöz az időjárás, a fagyos szelek, csípős levegő taglalása is. Érezni lehet a dohos, bezárt szagot a szobákban, és ugyanúgy a hideg levegőt, a nyirkos, az ember ruhájára tapadó ködöt az ablakon kinézve.

A hangulat nagyon tetszett, és tegnap alig tudtam letenni a könyvet, a nagy részét - vagy 110 oldalt - egyhuzamban olvastam el, és vártam. A könyv 70-80%-ánál kicsit meguntam, hogy még mindig csak ilyen teasing-féle van, ami egy valamirevaló ijesztegetős filmben még csak az a rész, amikor jön a baljós zene, jön a baljós zene, még egy másodperc ráhagyás, és után nem tudom, eldől egy seprű, ahelyett, hogy előbukkanna valami félelmetes, vagy üldözés következne, stb. Nem jöttek a vérfagyasztó, sikoltós, szemedet eltakarós, ijedtedben a tévékapcsolót elnyomós részek. Mert egyszerűen nincsenek benne. Klasszikus kísértethistória? Igen, az. Klasszikus abban az értelemben, hogy kissé poros. Egy darab szellem van leltárban, aki meg se kerget, csak kinyit egy ajtót, meg egyszer-egyszer feltűnik az ablakban, mindenféle fenyegetés nélkül. Jó, mondjuk  hozzáteszem, én is betojnék a valóságban kinyíló ajtótól. 

Nekem ijesztőbb volt a köd a lápon, mint a nőci. Érdekes, mert általában elég könnyű beszaratni :D Ransom Riggs könyvénél is egyszer kislámpával aludtam, pedig az állítólag ifjúsági... Hát, itt nem éreztem úgy, hogy nem akarok sötétben maradni. 

Forrás: google.com

Forrás: google.com

Nincs a könyvvel semmi baj, félreértés ne essék, tényleg nagyon jól van megírva, és jó a stílusa, hangulata. hihető valahogy abban a miliőben amibe elhelyezték. De van egy olyan érzésem, hogy a film sokkal jobb lett - bár még nem láttam. Az előzetes alapján abba vittek egy kis fantáziát még, egy kis ijesztgetést, több olyan "kelléket", ami feldobja, hogy is mondjam, több koppanást. 

Aki esetleg még annyira nem méleydt bele a fülszövegbe, vagy épp olvassa a könyvet, ne térjen vissza a fülszöveghez azt javaslom. Én ott a 70-80% környékén, amikor elkezdtem húzni a szám, hogy meg akarok ijedni, elolvastam a fülszöveget sajnos, és az egyik mondatból kitaláltam nagyjából a csavart. :( 

Értékelés: 10/7,5 Inkább matiné, mint horror, de klasszikus kísértethistóriaként valóban nagyon jól megállja a helyét, és tény, hogy nagyon olvastatja magát. 

U.i.: Végig Daniel Radcliffe-ként láttam Kippset magam előtt a korábbi filmreklámok miatt :)) 

Köszönöm az olvasás lehetőségét Nimának, aki utazókönyvvé tette! :))