Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Nem egészen arra számítottam, amit kaptam ettől a rövidke kötettől. Korábban Ljudmila Ulickajától a Szonyecskát olvastam. Már nem nagyon emlékszem a részletekre, csak a hangulatra, és arra, hogy szerettem olvasni, tömör volt, mégis egy egész élet belefért az alig 100 oldalba. 

A Csak egy pestis egy forgatókönyvíró kurzusra készült, közel 40 évvel ezelőtt. A Covid idején újra aktuális lett, így aztán Ulickaja elővette a fiókból a kéziratot, és leporolta. Feszes tempójú, rengeteg szereplőt felsorakoztató írás, ami a szöveg gördülékenysége miatt nem hat száraz forgatókönyvnek, hiába az apró, szaggatott jelenetképek. Amikor elkezdtem olvasni, nem is tűnt fel, mennyire képszerűen jönnek a jelenetek egymás után, mert a forgatókönyvekre jellemző tárgyilagos leírása a szereplők környezetének és tetteinek meg volt hintve egy-egy hangulatos szóval, egy plusz információval, ami plasztikusabbá tette a snitteket.

"Mintha a hó is belefáradt volna abba,

hogy egész este esik."

Egy rideg orosz laboratórium, rosszkor jött telefoncsöngés, vonatút, fontos emberek ülése, látogatás a borbélynál, kórházfolyosók, lezárt épületek, karantén, kontaktkutatás, fekete autók és félelem. Változatos helyszínek, és sok-sok különféle alak sorakozik fel. 

"– Rendben! – pattan föl a Magasrangú. – Segítünk. Segítünk listázni meg likvidálni is.

A népbiztos megrökönyödik.

– Nem, nem, itt csak karanténról van szó. Likvidálni nem kell. […]

A Nagyon Magasrangú Személy gőgösen végigméri a népbiztost, és enyhe gúnnyal feleli:

– Abban is segítünk. Arra is vannak eszközeink."

Egy elmozdult maszkból indul ki az egész cselekmény, melynek folyományaként kitör egy kisebb pestisjárvány. Nyomon követhetjük az egyéni sorsokon túl a hatalom reakcióját is, és láthatjuk, a diktatúrában milyen szomorú félreértéseket szülhet, hogy kopogtatnak az ajtón, és keresnek valakit... 

A megoldás szerintem túl egyszerű, és hirtelen volt, valamint a sok orosz nevet és becenevet nehéz követni, főleg, hogy tényleg mennyire sok szereplőt vonultat fel. Ez eleinte kissé zavaró, de azért végül érthető maradt, kitisztult.

Összességében annyira nem hagyott mely nyomokat bennem, talán valami másként kanyarított végkifejlet jobb lett volna, de érdemes volt elolvasni.

A borító egyébiránt mit ábrázol, valaki tudja? 

Anna Karenina.zip

Eldöntöttem, hogy ezt a rendkívül hosszú olvasmányt rendkívül tömör formában, 2x2 szóban fogom értékelni, és ezen "tételmondatokhoz" csak egy-egy rövid magyarázat társul. Íme: 

Tormenting  vexation 

- vagyis kínzó bosszúság, ami azon túl, hogy frappáns jellemzése az élménynek, a könyv két  legtöbbet használt szava... Kérek valakit, akinek megvan e-ben a könyv, keressen rá ezekre a szavakra (torment- és vex- szótövekre, hogy a ragozott alakok is kijöjjenek a keresésben), és írja meg, hányszázszor szerepelnek! Köszönöm!

Arisztokratikus nyűg

- némi kaszálással egybekötve. Ez pedig a cselekmény zipelt formája. 

Szívesen. :) 

Orosz irodalom done. For me. For sure. 

Bulgakov és Márai - Klasszikusokról röviden

Mivel egyikről sincs kedvem hosszasan értekezni, de azért néhány sorban szeretnék megemlékezni róluk, egy zanzaposzt erejéig összehoztam most Mihail Bulgakov: A Mester és Margaritáját és Márai Sándortól az Eszter hagyatékát. 

A Mester és Margarita egy számtalan listát megjárt, igazi veterán várólistás kötet volt nekem, aminek olvasására Apukám biztatott fel, hogy aztán időről időre inkább kicsit megint megpróbáljon lebeszélni róla. :D
De mások is érdeklődve figyelték, mi fog kisülni a dologból, milyen lesz a viszonyom a híres kötettel. Kicsit vegyes az eredmény, de összességében sajnos nem az én könyvem lett.

A harmadáig nagyon tetszett, kedveltem a groteszk humorát, a meglepő fejleményeket, a misztikus cselekményt, és úgy egyáltalán, a Sátánt, aki felborzolja a kedélyeket Moszkvában, és nem mindig hagyja helyükön a fejeket...
De sem a Jézus-Poncius Pilátus vonal, sem Margarita megjelenése és az ő szála nem tetszettek. Egyre laposabb és túlírtabb lett a könyv, és hiába vártam, nem következett több "Annuska már kiöntötte az olajat" szintű történés - még csak hasonló kaliberűek sem.
Természetesen értem, látom, elismerem a szimbolikáját, a jelentésrétegeket, a szatírát benne - ez még azonban nem jelenti azt, hogy elegendő élvezeti értéke is volt nekem.
A komolyabb témái közül a "tömegír" volt bődületesen jól eltalált, és félelmetes... Olyan borzongató fogalom és jelenség ez, mint Orwellnél a gondolatrendőrség, duplagondol, stb. (Ajánlom hozzá entropic posztját.)

Őszintén sajnálom, hogy végül nem tudtam belepistulni Bulgakov víziójába, de nagyon örülök, hogy végre nem magasodik már fölém ez a könyv, sem mint "elolvasandó", sem mint "elvárás".

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Márai Sándortól korábban csak a Füves könyvet olvastam, ami nem nyerte el a tetszésemet, de a Lapozz a 99-re podcast újra felkeltette az érdeklődésemet iránta, és hirtelen felindulásból beszereztem az Eszter hagyatékát.

Röviden szólva ez a történet egy csomó defektes ember sztorija, szép szavakkal elmesélve, remekül megírva, jó karakteralkotással.

Lajos és Eszter döntései, viselkedésük nehezen fogadhatóak el, nem tudom hova tenni, nem értem a motivációkat, a fatalizmust... Mégis nagyon vitt magával fejezetről fejezetre ez a furcsa kisregény. Voltak benne nagy ívek, de apró mozzanatok is ugyanúgy jelentőséget kaptak. Egyensúlyban volt minden, még ha nagyon meg is volt borulva maga az élet a szereplők számára.

Tanultam belőle egy számomra eddig ismeretlen kifejezést is, az irályt, és vicces módon nekem is ugye pont a történet irálya tetszett.

Kedvenc szereplőm Nunu volt. :)

"Nunu soha nem akart számomra "anya" lenni, s nem játszotta a családi nemtő szerepét sem. Az évekkel mind szűkszavúbb lett, józan, olyan kegyetlenül és szárazon józan, mintha az élet kalandjából már mindent megízlelt volna, s oly tárgyszerűen közömbös, mint egy bútordarab. Laci mondta egyszer, hogy Nunu már kissé politúros, mint egy régi diófa szekrény." 

Ha egy kicsit komolyabb, komorabb szellemi táplálékra vágyom, szerintem újra fogom még olvasni.

Számok

 Jevgenyij Zamjatyin: Mi

Az antiutópia (újabban disztópia) őspéldánya, a Mi sokkal kevésbé ismert, mint akár Orwell, akár Huxley hasonló művei, holott megelőzte őket, legalábbis ami az idővonalat illeti. Hogy témában, kivitelezésben, végkifejletben utoléri-e őket? Nos, ha engem kérdeztek, nem, de a témában elmélyedőknek, a műfaj szerelmeseinek mindenképp kötelező. És még valami: nem árt, ha kicsit matematikai beállítottságú vagy, netán inkább férfi mint nő (de ezt lehet hogy csak az én sztereotípiám). :)

Zamjatyin a 26. századba helyezi regényét, amikor is a Jótevő irányítása alatt az Egységes Államban élnek az emberek, óraműszerű pontossággal beosztott napirendeket követve. Az egyént egy betű és egy szám jelöli, minden matematizálva van, pontosan, precízen kiszámított, élére hajtogatott, kockás, üveges, áttetsző.. A lakások szobái átlátszó falakkal vannak körülvéve, az előírt tevékenységeket végzi mindenki, két szabad óra adott minden nap, amikor leengedhetik a függönyöket is. Általában ilyenkor használják fel rózsaszín jegyeiket egy-egy pásztorórára valamely másik "számmal", mert minden számnak joga van bármely más számra...

A gyermekeket az állam neveli, nem létezik a család fogalma. 

Nem létezik állat- vagy növényvilág sem, mindez a "Zöld Fal" mögé van zárva, a győzelem óta, amióta az ész, a racionalitás uralkodik, és minden felület sima és kiszámított... 

Főhösünk D-503-as, aki szabad óráiban naplót ír furcsa gondolatairól. Merhogy neki valamiért van fantáziája, képzelete, ami később súlyos, és terjedőben lévőnek tűnő betegséggé növi ki magát... A többiektől eltérő viselkedésformáit igyekszik leplezni, de minden felborul benne, mert I-330, egy női szám felbolygatja a szívét, és a lelkét, aminek nem is lenne szabad léteznie... Szerelem, féltékenység, birtoklási vágy, szenvedély, mind-mind eleddig ismeretlen érzés keríti hatalmába D-t. KIS SPOILER! I-ről pedig hamarosan kiderül, éles fogainak mosolymaszkja mögött a totalitárius rendszert megdönteni kívánó partizán vezető rejtőzik. KIS SPOILER VÉGE!

"Az ember olyan, akár egy regény, az utolsó oldalig nem tudni, hogyan végződik. Különben nem lenne érdemes olvasni…"

A cselekményből többet nem árulok el, monoton történetvezetés a jellemző, kissé túlságosan is száraz, tudományoskodó, matematikai alapokra helyezett stílusban előadott zavaros bejegyzésvázlatok formájában tekintünk bele D-503 írásaiba, és ezáltal a gondolataiba. Nehéz volt ráállni a ritmusra. Ez nem kifejezetten oroszos próza, hiszen nem nagyívű, és annál sokkal pattogóbb, szaggatottabb, de mégis valami oroszos tömegesség, nehézség, galacsinosság volt jellemző, ezt igazán csak az olvashatja bólogatva, aki már ismeri a szöveget és a stílust. 

Egy szó mint száz, nem könnyed olvasnivaló, de nem is annak szánták. Töredezett, férfias írás. Vadas gombócok, túl kevés szósszal, túl gyorsan nyelve, persze hogy megüli a gyomrodat. 

"Különben meglehet, hogy minden jóra fordul. A legvalószínűbb, hogy önök, ismeretlen olvasóim, hozzánk képest gyerekek (hiszen minket az Egységes Állam nevelt, következésképp az ember számára elképzelhető legmagasabb csúcsokat értük el.) S mint gyerekek, csupán akkor nyelik le sírás nélkül a keserű pirulát, amit adok, ha vastagon körbeveszem sűrű kalandregény-sziruppal…"

Tetszett-e?

Nem tudok rá egy igennel, vagy nemmel válaszolni. 

Nem az én stílusom, és fenntartom, hogy reál beállítottságú férfiaknak írta Zamjatyin. Gépek birodalma, Kocka, négyzetgyök mínusz egy... Absztrakt. Ennek ellenére kíváncsivá tett, és szerettem az elemeit, amikkel dolgozik. Magát a rendszert, amiről például mesélhetett volna többet, hogy még jobban beleivódjon az olvasóba a szabadság hiánya, a pontosan előírt feladatok összessége. Sok minden kiderül persze, mikor mennyi időre kell előadásokra ülni, sétálni, de például az olyan apróságokból, mint hogy metronóm ütemére köteles mindenki ötvenszer megrágni minden falatot, (!) na, ilyenből több kellett volna, hogy igazán borsózzon a hátunk a totalitárius rendszer minden emberi mozzanatot irányítása alatt tartó hatalmától. 

(azt hiszem túl kacifántosan kezdek írni, szinte már zamjatyini, teszek még néhány pontpontpontot, hogy hű legyek a hasonlóságban... :))

Mivel D-503-mal csak a szabadidejében találkozunk, ekkor írja le a történéseket bejegyzéseiben, a valós idejű szabadságkorlátozások nem olyan súllyal zúdulnak ránk. 

A partizánakciónak drukkoltam persze, de szereplői ugyanúgy nem voltak szimpatikusak, mint azok, akik nem vettek részt benne. I-330 kifejezetten ijesztő mintapéldánya a nőknek, szépen szólva is egy manipulatív dög jégkirálynő, persze döglenek utána a pasik :D

A mellékalakok közül legjobban O tetszett (szégyellem, de a számára már nem is emlékszem), kerekded kék szemeivel, o-t formázó szájával, rózsaszínségével. Neki valahogy jelenléte volt. R és U és S is erőteljesek persze, főleg az erősbödő üldözési mánia során, de senki nem szimpatikus. D is csak annyira, mint mondjuk Vadember a Szép új világban. Lehetséges hogy én magam csak O-val tudtam (volna) azonosulni? 

"-Emlékszik (...) az ősi legendára a paradicsomról... Hiszen ez rólunk, napjainkról szól. Igen! Gondolkodjon csak el rajta! Annak a két embernek a paradicsomban megvolt a választási lehetősége: vagy boldogság szabadság nélkül, vagy szabadság boldogság nélkül; harmadik lehetőség nincsen. Sők, az együgyűek a szabadságot választották - nos, érthető - , utána évszázadokon át vágyakoztak a bilincsek után. A bilincsek után, értik? Nos, ez a világ bánatának gyökere."

Értékelés: 10/6,5 hosszas töprengés után végül Huxley Szép új világához hasonló pontszámot ítéltem neki. Mert megdöbbentett és elgondolkodtatott, elbeszélését mégsem tudtam maradéktalanul élvezni. Marad a dobogó legfelső fokán az 1984. Ebből a könyvből nem rezonál bennem annyi minden, de érdemes volt elolvasni, felkavaró és frusztráló.

1920-21-ben íródott a könyv, és minő meglepetés, angolul jelenhetett meg először. a cenzúra miatt. 

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Első Ulickajám, de biztosan nem az utolsó.

Kisregény egy nőről, egy női sorsról, ami konyhaszagú és tragikus, de mégsem "nehéz", mint a kő. Szép írás, de mégsem a szép a legjobb szó rá.

Fülszöveg: A Szonyecska egy női sors szívet melengető és szívbemarkoló története, szovjet is, orosz is. Szovjet, mert Szonyecska élete a vad sztálinizmus, a világháború, majd a létező szocializmus kulisszái között zajlik, orosz is, mert a félszeg, előnytelen külsejű könyvtároslány egyetlen feltűnő tulajdonsága, hogy kislány korától kezdve elszántan, szenvedélyesen, mámorosan olvassa a nagy orosz irodalmat. Igazi élete az irodalom valóságában zajlik, Anna Karenyina szerelmi bánatát legalább olyan mélyen képes átélni, mint a való életben a saját nővére fájdalmát. Regénybe illő módon találja meg élete párját is, akiért hajlandó visszajönni az irodalom színes mezejéről a szürke, nyomorúságos valóságba, s regénybe illő az is, ahogyan csalatkoznia kell…

A fülszöveg kicsit megtévesztő, mert Szonyecska irodalmi kalandozásai leginkább csak a könyv legelején szerepelnek és a későbbiekben kissé hiányoltam is a dolgot, vagy legalább annak hangsúlyozását, hogy az olvasásra szánt idő, a könyvek hiányoznak neki. 

Robert Viktorovics, a férj, érdekes alak, bár nem teljesen tudtam megérteni, nekem kicsit túlságosan is művészlélek volt. Jászjáról alkotott sorozatait, képeit, viszont szinte magam előtt láttam, és nagyon tetszett ez a fehér-mánia, a fehér különféle árnyalatainak vászonra vitele. 

Tánya és Jászja kapcsolata kidolgozatlannak tűnt, az egész család szövevényes kapcsolatrendszere életszerűtlen, de mégis elhittem, hogy így volt. Mert vannak furcsa dolgok, és furcsa "családok". Amennyire diszharmonikus volt mindez kívülről, olyan harmóniában zajlott a mindennapok szürkesége. 

A szürkeséget pedig nehéz színesen megírni - de Ulickajának sikerül: jó jellemrajzok, nem cifrázott stílus. 

Értékelés: 10/9 Nehéz róla írni, és nehéz arról írni, hogy mitől olyan jó. Tömören, velősen kísér végig egy egész életet. El kell olvasni, hogy átéljük Szonyecska mindennapjait, változásait, életútját. 

Polina Daskova: Magzatvér

A könyvet még cirka másfél éve cseréltem Erika7-tel, de csak most kaptam hozzá kedvet hogy elolvassam. Annak idején már kinéztem magamnak, hogy biztosan egy jóféle orvosi krimi lehet – bár ezeket nem sűrűn szoktam olvasni, de a témája érdekelt.

A történet főszereplője Léna Poljanszkaja, a Smart című lap újságírója, aki két rossz házasság után úgy dönt egyedül vállal gyereket. Huszonöt hetes magzatára azonban szemet vet egy bűnszervezet, akik az anyaméhben elhalt magzatok véréből készített különleges és drága gyógyszerek fejlesztésével, kereskedelmével foglalkoznak. Csakhogy nincs elég olyan magzat, akinek fejlődési rendellenességei az élettel össze nem egyeztethetők, vagy amely magzatok nem mutat szívhangokat és életjeleket… A szervezet a lesznogorszki szülészet egyik orvosával, Amália Petrovna Zotova doktornővel az élen elhiteti bizonyos nőkkel, hogy gyermekük halott, a szülést be kell indítani. Tiltakozásukat pszichés labilitásnak, hisztériának bélyegezve begyógyszerezik őket, és akaratuk ellenére elveszik tőlük gyermekeiket. A mi Lénánk is begyógyszerezve találja magát egy ismeretlen kórházi ágyon, és véletlenül kihallgatja a gyanútlan nővérek beszélgetését, akik igenis hallani vélik a szívhangokat. Léna egy szál kórházi ingben megszökik, és ezzel események lavináját indítja el, hamarosan bérgyilkosok szegődnek a nyomába, a rendőrség bizonyos tagjai is beavatottak, vallomása szinte olvasatlanul kerül a többi közé, látszólag senki nem tud segíteni, és bűnjelre utaló nyomok nincsenek… A bérgyilkosok New Yorkba is követik Lénát, aki tapraesettségének, hidegvérének köszönhetően mindig megússza, még ha csak egy hajszálon múlik is. Nem is tudja, hogy a háttérből is sokan segítik, akiknek érdekük a szervezet lebuktatása, és bizonyos tagjainak kiiktatása. Az már csak bónusz, hogy a kedves és segítőkész Szergej Szergejevics Krotov nyomozó bizony nem kicsit bele is szeret Lénába… és az érzés kölcsönös.

Strandra, nyaralni vittem magammal a könyvet, és bár végül nem ott fejeztem be, tökéletes olvasmány oda. Gyorsan pereg, izgalmas, nagyon gyorsan olvasható. Bár a történetnek vannak hiányosságai, és ahogy Erika is írta, valóban kissé elsőkönyvesnek tűnik az írás, és suták a párbeszédek, ennek ellenére kellemes meglepetés volt, és érdemes volt elolvasni.

Különös, de igazán jól éreztem magam Moszkvában, Lesznogorszkban és a különféle orosz helyszíneken, és amennyire idegesítettek az elején a kacifántos orosz nevek, olyan hamar rájöttem, hogy ez nekem „fekszik”, és akaratom ellenére is megjegyeztem a neveket, és megszerettem a hangzást, és csak daráltam szépen magamban a háromnevű, és még egy-két egyéb becenéven emlegetett oroszokat. Nemrég azt hiszem Zenka kérdezte meg mindenkitől, hogy szoktak-e hallani hangokat olvasás közben, elképzelik-e a narrátor hangját, szereplők hangját azonosítják-e valakiével. Nem hallottam kifejezetten „hangokat”, de jóleső orosz akcentussal olvasta az agyam az egész könyvet. :)

Fordítási hiba és elütés van néhány, illetve nem tetszett, hogy pont egy orosz szerző állítja be ilyen sztereotípen az oroszokat, pl. elég idegesítő volt, hogy bárki bármikor nekiáll rágcsálni egy kis kolbászt. Szerepel benne pár angolul hagyott szó is, pl. baby, okay, killer (!!) amik kifejezetten menőzésnek hatnak. Az elmaradottság is érezhető, mintha 20 évet visszaugrottunk volna az időben, pedig 1998-ban íródott a regény. Flanelotthonkák, moszkvicsslusszkulcs, zsiguli, noteszekbe írt telefonszámok...

Az egyik szemöldökfelrángatós mondatban hőseink lejönnek egy égő bérházból, majd a következő párbeszédben Léna közli, hogy nem ők gyújtották fel, ők ugyanis „leszaladtak a strandra”, és onnan látták meg a füstöt… Télvíz idején, egy halott bérgyilkosokkal teli, felgyújtott lakásból menekülve a többi lehetséges rájuk vadászó egyén elől, ők fogják és leugranak a strandra :D :D Sajnos nem tudom kitalálni mit fordítottak itt félre, de elég nyilvánvaló hibának tűnik. :)

A mellékszereplők nagyon üresek voltak, és Lénával kapcsolatban sem tudtam teljesen zöldágra vergődni, bár az kétségtelen hogy szimpatizáltam vele, és drukkoltam neki végig. De szinte hihetetlen volt, hogy ennyire erős legyen lelkileg, ennyire érzéketlenül tudjon viselkedni bizonyos szituációkban, és hogy ilyen könnyedén tudjon lőni és gyilkolni.

Elég sok vért elfolyattak a könyvben, de ha belegondolunk, így hiteles írni egy ilyen jellegű bűnszervezetről, amibe ha valaki belepiszkál, ott bizony lesznek áldozatok.

Szveta alakját különösen szerettem, na  ő igazi kemény csaj, és róla elhiszem mindazt, amit Lénáról nehezen vett be a gyomrom. Nagyon tetszett amikor Szveta a metrón arra gondol, hogy ha férfit kéne követnie, nem nőt, akkor mennyivel könnyebb dolga lenne, csak a külsőségeket, a nagy képet kellene megváltoztatni magán, míg egy nőnél minden apróságra figyelni kell, mert jó megfigyelők, és valóban, Léna kis híján felismeri a csinos lányt, annak hiába van más haja, más szeme, más stílusa a különböző helyszíneken.

Kedvenc név: Ilja Tyimofejevics Burjak :D, Jelena Nyikolajevna Poljanszkaja (ő lenne Léna :D).

És majdnem kihagytam a legjobbat! Az eredeti cím: Krov'nyerozsgyonnih :D Nah, ezt mondjuk most háromszor egymás után, gyorsan! :)

Értékelés: 10/7, bár a történet és stílus önmagában csak az 5-6 pontot veri. Bele tudok kötni egy pár dologba, de tény, hogy egészében véve élveztem olvasni, és néha jól belezavarodtam ki kivel van és mit fognak csinálni. A karakterábrázolás és a párbeszédek elég kezdetlegesek, de egy könnyedebb, egyszerolvasós orosz kriminek elmegy. Ha valaki a téma miatt félne hozzányúlni, nem kell, nem abba az irányba kanyarodik el, és nincs semmi szívszaggató része magzatokkal, meg terhes nőkkel kapcsolatban (vagy csak én vagyok érzéketlen :D).

Megpróbáltam utánanézni Daskova többi könyvének is, hát nem sok sikerrel jártam, mert kidobott ugyan a gép mindent, de oroszul… Angol fordítást nem találtam. Magyarul megjelent még a szerzőtől A téboly könnyed léptei, amit viszont nem nagyon értek, hogy miért hamarabb jelent meg mint a Magzatvér? A fülszövegükből nekem tisztán úgy tűnik, hogy A téboly könnyed léptei a Magzatvér folytatása… :O Ha valóban az, akkor én beneveznék egy körre, és szívesen elolvasnám azt is.