Sorsdöntő találkozások - Szülők és gyermekek

F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi, Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Sorsdöntő találkozások

Újabb Nyitott Akadémiás pszichológia könyvet fogtam, ami korábban is megjelent már, de az újabb kiadását átszerkesztették, és kiegészült még két írással. 

A legjobbak ebben a kötetben kétségtelenül Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás voltak, remek gondolatokkal, sok útravalóval, és élvezetes stílusban. Popper egyfelől a "szokásos" volt, felrémlettek a korábban is bemutatott sztorik, de mégis valahogy picit összeszedetlennek éreztem most, nem tudta feltenni a ponton az i-re ebben a válogatásban, pusztán csak része volt.

Ranschburgnál nagyon tetszett, amivel pont nemrég találkoztam A suttogó titkaiban is, hogy az egészen pici babák is már bizonyos egyéni beállítódásokkal, ún. temperamentumjellemzőkkel rendelkeznek, és hogy ezek már a születés pillanatától jelen vannak, és individuális különbségeket mutatnak. 

Érdekes volt az a gondolat is, hogy a mai világban úgy véljük, hogy az szavatolja a gyerek biztonságát, ha bizalmatlanságra neveljük, és hogy ez nem biztos, hogy így van. Elég összetett kérdés. Engem is nagyon bizalmatlannak neveltek, az is lettem, mondjuk kárát még nem éreztem ennek, mert annak ellenére, hogy bizalmatlan ember vagyok, a társas kapcsolataimmal nincs gond. Vannak ennek rétegei, más aspektusai is, és a biztonságos kötődés kialakulása nem csak ezen áll vagy bukik. 

Mesélt autoriter és autoritatív szülőkről is, típusokról az engedékenységet és korlátozást tekintve, és az apátlanságról, vagyis a hiányzó apaképról, amit a gyerekeket körülvevő - többnyire -frusztrált nők nem tudnak pótolni.

Remek írás az övé, és érezni, hogy mennyire tudta miről beszél. Önálló könyvét is tervezem olvasni nemsokára (Szülők könyve). 

A régebbi kiadás.

Vekerdy is teljesen magával ragadó egyszerű és szerény bölcsességével, amivel értette a gyerekeket (és a szülőket is). Két gondolat tetszett legjobban, az egyik az a szülői elvárásokkal kapcsolatos fejtegetés volt, hogy mit akar a szülő, mennyire akarja olyanra formálni a gyereket, amilyenre ő gondolt, vagy mennyire hagyja önmagává bontakozni. A másik pedig a fejlesztés-mániával kapcsolatos. Holott a gyereket a beszédben-járásban nem kell fejleszteni külön (ha nincs valódi gond vele), nem kell azt tanítani, és erőltetni, ami egyébként is fejlődik benne, a maga ütemében, hanem hagyni kell felfedezni, játszani, hagyni a spontán utánzással magától fejlődni a nyelvtanulásban, és nem korrigálni, csak helyesen használni körülötte a nyelvet rendületlenül, mert úgyis az ragad rá. :) Hangsúlyozza még a rigmusok, mondókák fontosságát, amik kikoptak kissé, de szinte meg tudják babonázni a gyerekeket, és az ismétlés, ritmus, hangsúly nagyonis fontos a fejlődés szempontjából - de nem úgy, hogy közben erőszakkal fejlesztjük a gyereket. Volt benne egy szuper példatörténet is erről, amit elolvasva az ember fájdalmasan összerándul, hogy tényleg, mikortól akarjuk már gúzsba kötni a gyereket az állandó "tanulással", amikor éveken át csak a játszás örömét kellene élveznie. 

Arról is volt néhány kósza gondolat, hogy az iskola mennyire ártalmas tud lenni, hát erről is olvasnék még többet, azt hiszem van is külön kötete róla Vekerdynek. 

Poppertől a már ismert sztorikon, fejtegetéseken felül ami most leginkább tetszett, az az őszinte szülői reakciók fontosságának hangsúlyozása: 

"Nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő a gyerek dolgaira válaszolhat. Ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt is a gyerek? Ha dühít, miért ne tudja, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van? Miért kellene megjátszania egy pedagógiai fapofát?" 

Természetellenesnek is hatnak számomra azok az emberek, akik állandó angyali mosollyal vannak a gyerekei - meg úgy az egész világ - felé... Belőlük is kirobban valami előbb-utóbb szerintem, csak az már nagyon nem lesz jó... 

Orvos-Tóth Noémit nagyon vártam, mert még nem olvastam tőle, de tervben van az Örökölt sors egy ideje. Érdekes módon nem kaptam tőle olyan nagy aha-élményt, mint vártam. Persze hozott érdekes szempontokat, de nekem olyan tankönyvízű és esszészerű volt az írása, főleg a többiekéhez viszonyítva, akik valahogy "közelebb engedtek" magukhoz a közvetlenebb megnyilvánulásokkal, mesélősebb hangnemmel. Kíváncsi leszek, hogy az Örökölt sors mennyire jön majd be tőle

F. Várkonyi Zsuzsa jó példákat, történeteket mutatott be, a "kakukktojások" és az örökbefogadott gyerekek témájában, érdekes volt belelátni általa ennyi féle családba, és sorsba, és abba, hogy mi alakítja a szülő-gyerek kapcsolatokat.

Alapvetően tetszett a két utóbbi írás is, mégsem jelölgettem igazán gondolatokat belőlük, annyire nem fogtak meg, mint a férfi szerzők gondolatmenetei, de értem, hogy miért kaphattak helyet ebben a felújított kötetben. 

Szerencsére taszító hangvételű, meg nagyon ezo-spiri cucc nem volt ebben a válogatásban. 

Visszatalálunk egymáshoz?

Bagdy Emőke, F. Várkonyi Zsuzsa, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Visszatalálunk egymáshoz? 

A cím akár a mostani helyzetünkre is rezonálhatna, mégsem ehhez kapcsolódik, hanem a szülő-gyerek kapcsolatokat elemzi, különös tekintettel két kiemelt időszakra: a kisgyerekkori hatásokra, és azok elmaradásának következményeire, és a kamaszkorra, annak minden nehézségével, konfliktusaival, lázadásaival, meg-nem-értettségével. Mind a négy szerző ezt járja körül, persze ki-ki a saját megközelítési módszerével, más stílusban, ahogy az ezeknél a válogatásköteteteknél lenni szokott. Találtam érdekes gondolatokat mind a négy szekcióban, és rövidsége ellenére azért sok minden belefért ebbe az előadás gyűjteménybe is.

Most olvastam Vekerdy Tamást először, igaz, itt csak villanásnyit kaptam belőle, de már ezzel eldőlt, hogy végtelenül szimpatikus, és kedvelem a stílusát, nézeteit, őszinteségét. Meg azt az egyszerűséget, ahogy a világot láttatja - semmit sem bonyolít, nem kertel, nem ködösít. Nagyon szeretnék még olvasni tőle, csodálkozom is, hogy eddig hogy maradhatott ki, hogy nem futottam bele legalább egy írásába.

"Arra jöttek rá, hogy az embernek a születésétől kezdve egy csak rá jellemző, sajátos énstruktúrája van, amely megszabja a külvilágból érkező ingerek feldolgozását (analízisét és szintézisét)." 

Milyen érdekes gondolat, és pont nemrég, a kötet olvasása előtt került szóba hasonló téma, hogy az ember mennyire önmaga tud lenni, már egészen picinek - ami nem anyai, vagy apai örökség, vagy nem feltétlenül olyasmi, amit arra lehetne fogni. Tisztán emlékszem néhány nagyon meghatározó, a személyiségemre most is jellemző akkord megjelenésére már kis ovis koromból. Pl. hogy határozottan és kategorikusan hülyének néztem (na persze csak magamban) a logopédus nénit, amiért pörrrrrrgeti az r hangot, és nem volt neki elég, hogy tisztán kimondom. Vagy hogy mennyire végtelenül utáltam, hogy az óvodában meg akarták mondani, hogy mit játsszak, és a fejemben megfogalmazódott a gondolat: nekem ne  mondja meg senki, hogy mit csináljak! Kell lennie valami kiforratlan, de mégis határozott belső magnak az emberben, ami már kicsi emberként is ott van benne.

Mind a kicsi, toporzékoló dackorszakos, mind az ajtócsapkodó, kiállhatatlan kamasszal kapcsolatban tetszett Vekerdy hozzáállása, aminek lényeg a higgadt következetesség. Elképesztően egyszerű, és jó dolog, amit arról ír, hogy mennyire nem kell beleállni a gyerekkel a kisebb vitákba, összetűzésekbe, főleg olyanokkal kapcsolatban,a mi nem számít (mert hogy pl. a kopott nadrágját akarja felvenni, az ne legyen már vitatéma, az viszont nem lehet kérdés, hogy mínuszban vesz-e sapkát, hogy valami egyszerű példát hozzak). Elég kevés dolgot szabályozni, de azt egyértelműen, és következetesen. A gyerekek a jellemzése szerint egyébként ókonzervatívak! Haláli fogalom! Azt jelenti, szeretik a régi ruhát, a kitaposott cipőt, a kopott játékot.
A fő mantráznivaló ebben a témában a kedvesen közömbös következetesség igéje, amit persze nem mindig tud az ember tartani, mert elszakadhat a cérna, de egyébként biztosan célravezető.

Isteni, ahogy Vekerdy nem törődve a szuperanyuk kétségtelenül fejtetőig szaladó szemöldökével mindenféle finomkodás nélkül papírra veti: a gyerek fárasztó, szívja a véredet, és rágja a húsodat, ezért időnként meg is kell tőle "szabadulni". És totál igaza van, nem az van, mint "régen", nem nagycsaládban él az ember, nincs már cselédség, igenis szabad és szükséges segítséget kérni.

Bagdy Emőke előadásában két rész ragadta meg a figyelmemet. Az egyik az volt, hogy "Egy tíz év alatti gyermek számára az, hogy a vele történteknek mi a tanulságuk, vagy magasabb szempontból van-e valami üzenetük, nem téma. Nem is gondol erre - még hiányzik belőle az önreflektív képesség." Ez mennyire egyszerűen megmagyaráz dolgokat, és azt, hogy miért nem érdemes esetleg egy hatévessel megpróbálni olyasmire kilyukadni, amire még nem is képes gondolkodásban...

A következő mondat pedig, amin megakadt a szemem, egy olyan témáról szólt, amit egyébként kerülök és nem szeretek - de talán csak mert tényleg annyira nem értem... Ez az anorexia nervosa. Nemrég olvastam ilyen témájú könyvet, Kira Poutanentől A csodálatos tengert. Ami elhangzik a betegséggel kapcsolatban, az egy egyszerű, de gondolatébresztő sor: az anorexiás lány nem akar felnőni. Ez lenne a betegség pszichológiai üzenete. Nem a szépségideáról szól ez elsősorban, hanem arról, légiesen könnyed legyen, mint egy pihe, egy fejletlen kislány, és ezzel elutasítja magától a női sorsot is. (Most már értem, miért volt annyi szó a női sorsról A csodálatos tengerben is - egyetlen jól irányzott mondat, mint magyarázat hiányzott hozzá.)

F. Várkonyi Zsuzsa négy példán keresztül olyan szülő-gyerek kapcsolatokat mutat be, ahol nehezen, vagy egyáltalán nem lehet szó a szülő-gyerek kapcsolat rendezéséről. Előkerülnek birtokló, dirigáló szülők, szenvedélybeteg szülők, egyszóval mérgező szülők... De itt is mesél pozitív végkimenetelű esetről is, ahol valamennyire megtanultak "bánni egymással" a felek később, de óriási áldozatok árán.

Ranschburg Jenő zárta a sort, akinél ugyan nem cetliztem be semmit, de tetszett az egész írása, ahogy a felettes énről, a világkép kialakulásáról, serdülőkori krízisekről mesélt, és arról is, hogy nem jó, ha könnyűnek, sétagaloppnak tűnik a kamaszkor. Mert ha nincs krízis, nem alakul ki a jól körülhatárolt, autonóm identitás sem. A kamaszkori konfliktusok szükségesek ahhoz, hogy egyrészt kialakuljon az identitás, másrészt, hogy kiforrjon az érett, felnőtt kapcsolat a szülőkkel.

Kicsit sokat írtam Vekerdyről, de mindenképp ő volt a kedvenc, ő volt a kötet Poppere! :) Szeretnék tőle több mindent olvasni.

8,5/10