David Foenkinos: Charlotte

A Book Lovers okozta csalódást enyhítette, hogy ezt a remek könyvet olvastam vele párhuzamosan.

Katacita ajánlására figyeltem fel a regényre és miatta is szereztem be, idén pedig várólista csökkentésbe tettem, hogy végre ne tologassam tovább. Kata is alig várta már, hogy végre olvassam.

Nem könnyű és nem is könnyed olvasmány, Charlotte Salomon élettörténete. Egy tragikus sors portréja a könyv, amit szerzője soronként ír, hogy közben levegőhöz jusson. Amíg nem jutottunk el ehhez a rövid, de torokszorító vallomásig, addig furcsának találtam a szakadozott szöveget, aminél minden mondat újabb sort kap. A magyarázat azonban a maga egyszerűségével átkeretezi, validálja a non-konvencionális szerkesztést, írásmódot.

Charlotte Salomon 26 évesen életét vesztette Auschwitzban, rövidke életébe mégis annyi minden fért bele... Hiába a tőmondatok, a szikárság, a szenvedélyes művészlélek átsugárzik az egyszerű megfogalmazáson. Ezen kívül pedig a szerző rajongása is lépten-nyomon érezhető, ahogy ezzel a könnyvel megőrzi és hirdeti Charlotte Salomon életművét. Bevallom korábban sosem hallottam róla, de a kötet miatt böngészni kezdtem, és megismertem a stílusát, képeit, valódi arcát a festményeken és fotókon keresztül. David Foenkinos története abszolút a valóságból merít, azt írja meg, miközben végtelenül alázatos marad, és egyszerű, rövid formában, lecsupaszítva tárja elénk ezt a sok szenvedéssel tarkított életet. A sors nem kímélte Charlotte-ot; ha nem lett volna elég a sok családi tragédia (szinte hihetetlen az öngyilkosságok sorozata a családon belül... ), a zsidó származás tragédiája is ott van, a 2. világháború idején. Hiába menekült el Dél-Franciaországba, ott is utolérték és begyűjtötték. 

Rendhagyó tiszteletadás ez a regény Charlotte-nak, amit a különleges ritmus és forma még inkább feledhetetlenné, erőteljessé tesz. 

A szerző többször is kiszól a regényből az olvasóhoz, ami engem általában zavarni szokott, azonban itt, ahogy bejárja Charlotte életének állomásait, és közben az olvasóhoz is szól, teljesen helyénvalónak tűnt ez a ritkás "kikacsintás". 

Ha nem ismertétek eddig Charlotte Solomont, ezt az introvertált zsenit, akinek nagyon rövidre szabták hányatott életét, nézzétek meg a képeit, olvassatok róla a neten, vagy ha van kedvetek, David Foenkinos szemein át. 

Leben? Oder Theater? Forrás.

Forrás.

A borítókép egy önarcképe a festőnőnek, >itt< megtekinthető teljes méretben. 

Isabel Wolff: A Vintage Affair

Még 2014-ben vettem ezt a könyvet kemény 180 Ft-ért (!!!), mert valószínűleg elírták egy nullával az árát a webshopban, szóval bőven kávéáron aluli volt. Persze szokásomhoz híven rengeteget várattam, most került sorra végre, a várólista csökkentésbe való beválogatás segítségével. ;)

Magyarul is megjelent, Mesés ruhák kalandjai címen, ugyanezzel a bohón vidám borítóval, és elég jó véleménnyel volt róla mindenki, de még így is meglepett, hogy milyen remek kis történet, mennyire az a fajta kellemes kötet, ami miatt szeretem ezt a műfajt, címkézzék bár chick-litnek, vagy "női irodalomnak", vagy bármi egyébnek. Pont azokat az ilyen jellegű könyveket kedvelem, amik túllépnek az előbb említett műfaji kereteken, a kötelező elemeken, kliséken, és nem csak valami olyasmit akarnak nekem bemutatni, ahol az a-ból b-be jutás kulcsa a szerelem, és alig van más, ami értékelhető, vagy figyelemre méltó lenne bennük; legyen szó akár történetszálról, akár mellékszereplőról. A Vintage Affair messze felülmúlja a romantikus sztori kategóriát. Van története, nem is akármilyen, van benne dráma, történelem, divat, el lehet benne mélyedni, érdekesek, és sokfélék a problémafelvetései, és mindezt mégis egy színes, bájos, könnyed köntösbe tudja bújtatni, egy vintage ruhabolttal, és kis szerelmi szállal, ami fontos, de mégsem annyira hangsúlyos, hogy a hátán vigye az eseményeket. 

A főszereplő Phoebe Swift, aki Village Vintage néven ruhaüzletet nyit, és akinek múltja, titkai, sérelmei lassan sejlenek fel az oldalakon. Mi történt a barátnőjével, Emmával? Miért szakított vőlegényével, Guy-jal? Min vívódik magában állandóan? A dolog akkor kezd árnyalódni, és igazán kibontakozni, amikor Mrs. Bell, akitől Phoebe vintage ruhákat vásárol fel, mesélni kezd, egy kék kabátról... A kék kabát pedig nagyon messzire vezet minket vissza, egész a második világháborúig. A regény egyik leghangsúlyosabb része a Mrs. Bell-lel folytatott beszélgetés, a holokauszt téma - bevallom erre egyáltalán nem számítottam... -, illetve azok a nem várt párhuzamok, amiket Phoebe életével lehetett vonni. Barátság, ígéretek, megbánás, vezeklés... A két nőt összekötik ugyanazok az érzések, bár történetük merőben más. Mégis, segítséget, vigaszt tudnak nyújtani egymásnak, és talán le tudják tenni a terhet, amit cipeltek. 

A komolyabb témán kívül pedig rengeteg másik szálat is nyomon követhetünk. Betoppan a két pasi, Miles és Dan, egyikük mögött egy problémás kamaszlány, másikuk mögött egy újságcég-biznisz, és betoppannak a vevők is, akik nem csak próbálnak, fizetnek, és távoznak, hanem sokszor szintén elképesztő történeteket hoznak magukkal. :) Phoebe elvált szüleinek életébe is bepillanthatunk: az apja új életet kezdett egy nála sokkal fiatalabb nővel, és most újra kisgyermekes apa lett belőle, az anyja pedig mániákusan menekülne az öregedés elől, és folyton különféle szépészeti kezelésekbe készül beleugrani. 

Sokrétű regény, rengeteg témával, jól kibontogatva, mindenből pont elég jut, és semmiből sem túl sok. Még a szerelmi háromszög is szuperül sikerült, pedig én nagyon utálom az ilyeneket a könyvekben, de felüdülés volt, hogy a pasik érdekesek voltak, nem szimplán jóképűek, és az elején kicsit bajban is voltam, hogy majd mi alapján dől el, hova húz a szív?... Szerencsére más témák, kérdések is belefonódtak a szerelmi szál részekbe is, ami kellőképp érdekessé tette a vívódást, randikat, és nem billent a nyálromantika felé a mérleg, hanem giccs, és túltolás nélkül, életszerű és szívmelengető tudott maradni. 

Oh, és ami még nagyon fontos, azon kívül, hogy gördülékeny, jó stílusú a sztori, hogy humoros is tudott lenni! Nem emlékszem mikor volt utoljára, hogy úgy igazán elkapott valamin a nevetés egy könyvben, de most majdnem könnyesre röhögtem magam a medium-os poénon*, olyan jól sikerült elhelyezni, és előadni. :"D

Phoebe remek karakter, mert esendő, emberi, mégis erős, és jó volt kicsit fogni a kezét, aztán pedig útjára engedni az utolsó lapon. 

Isabel Wolff tud írni, szívesen olvasnék még tőle. ♥ Liane Moriarty volt hasonló élmény nekem, neki is nagyon kedvelem az írásait. 

* kb.: So you're a medium. A medium? No, I'm not a medium. I'm a laaarge! :D

Anne Frank naplója képregény formában

Teljesen véletlenül bukkantam rá egy netes böngészés során Anne Frank naplójának képregény-változatára, és meglepődtem, hogy magyarul is elérhető; megjelent ugyanis a Park Kiadónál. 

Láttam belőle néhány illusztrációt, és végül élőben, a Könyvfesztiválon nem tudtam neki ellenállni, és hazahoztam magammal. 

A képregény-forma talán több fiatal olvasót vonz magához, akik aztán kíváncsiak lesznek az eredeti naplóra is. Én magam kislány koromban olvastam el, így már jócskán megkoptak róla az emlékeim. Nagy vonalakban persze megvolt a "Hátsó traktus"-beli életvitel, a nélkülözés és bujkálás, és Anne néha kissé frusztrált, de korához képest igencsak összeszedett és érett gondolatai.

Ari Folman és David Polonsky nagy fába vágták a fejszéjüket, de szerintem remekül megoldották, hogy a történet szellemisége, gondolatisága ne vesszen el. Gondosan, érzéssel és tisztelettel kezelték az eredeti naplót.

Az adaptáció természetesen nem szöveghű, hiszen akkor egy óriási monstrummá vált volna a képregény, de bizony több helyen átemeltek egész oldalakat is a naplóból, néhány kihagyhatatlan gondolatmenetet, eszmefuttatást így egyben olvashatunk a naplóbejegyzések közül.

A rajzokon keresztül megelevenedtek a bujkálás hétköznapjai, a nélkülözés, éhezés, a kényszeres csendek, a lakók rigolyái, vitái, de helyet kap a humor is.
Megmaradt az eredeti nyomvonal, a néha kamaszos és viharos érzelmek, Anne konfliktusai a szülőkkel és a többi lakóval, és az, hogy mennyire bántotta az állandó összehasonlítgatás nővérével, Margot-val. Ez utóbbit egy remek összegző képsorral mutatták be a szerzők egyetlen oldalon, összevetve a két lány személyiségét, vonásait.

Az álmok, rémálmok is többször megjelennek a félelem szimbólumaként, és Anne depresszív időszakai igazán erőteljesen, komoran törnek itt felszínre ezeken a rajzokon keresztül.
Több más, álomszerű, szimbolikus kép is van, amikben igazán jól jelenítették meg a lakók bizonytalan helyzetét, feszültségét, kétségeit és egyben reménykedésüket is.

Anne arca és szemei egyébként elég "mangásra" sikerültek, de szerintem ez pont megfelelt arra, hogy minden tekintetet magára vonzzon, és kifejezőbb is volt az arca a nagy szemek miatt. Ez az ábrázolás kiemelte a többi rajzolt figura közül, úgy, hogy összességében azért mégsem ütött el tőlük. 

Értékelés: 10/9 Kreatív kísérlet az ikonikus napló képi megjelenítésére, ami nekem nagyon bejött. A rajzstílus, az alakok, de legfőképpen a történet és Anne lelke, ahogy visszaköszön a képkockákról. Újszerű formátum, mindazonáltal a napló nem vesztett a mélységéből.

Az utószó és a szerző jegyzete is sokat adott még az élményhez.

Egy remek trailer a könyvhöz:

Folman animációs filmet is készít Anne Frankról, ennek munkálatai még nem fejeződtek be.
A képek forrása (és egyben két remek kritika a képregényről, további képkockákkal): >1.< >2.<

Poszt-turkáló: Csipkerózsa

Most, hogy felélesztettem hamvaiból a Poszt-turkálómat, nem hagyom ismét lankadni a lelkesedést, és porosodni a posztokat és hozok is ismét egy 2011-es freeblogos bejegyzést. Jane Yolen Csipkerózsáját (Briar Rose) akkor olvastam; meglepett és magával ragadott az érdekes analógia amit a holokauszt és az ismert tündérmese közt vontak. Azt hiszem már nem is tudok anélkül gondolni a Csipkerózsikára, hogy ne jusson eszembe a szögesdrót is.

Az eredeti poszt 2011. 04.04-én íródott.

Jane Yolen: Briar Rose

"Then she stood and climbed onto her grandmother's lap, put her chubby little arms around her grandmother's neck, and kissed her right on the mouth, strawberry and peanut-butter sandwich and all. Gemma kissed her back as if the taste didn't matter."

Jane Yolen Briar Rose - Csipkerózsa című könyvére Lobo bejegyzése kapcsán figyeltem fel, de amikor szembetaláltam magam vele a könyvesboltban, vékonynak találtam, és nem akaródzott megvenni. Lobo olyan aranyos volt, hogy eljuttatta hozzám az angol másodpéldányát, ami neki már nem kellett. Ezt ezúton is mégegyszer köszönöm! :) :*

Csipkerózsika meséjét valószínűleg mindenki ismeri, ha nem is biztos, hogy pontosan fel tudjuk idézni az egész történetet. Ez bizony ki is derült, amikor rákérdeztem pár embernél, hogy mi a mese vége, hogy emlékeznek, hogy voltak a részletei? Én magam is azzal kezdtem, hogy előkapartam a netről egy diafilmes verziót, és végignéztem, hogy felelevenedjen a történet. :) A másik dolog ami felmerült bennem, és amibe a könyv előszava is belemerül fenékig, hogy vajon mindez miből ered, honnan jön, hányféle verziója van, és ki találta ki a részleteit? Mindig mese volt, vagy csak átírták, és ha igen, vajon ki és miért mesésítette? Valóban a felnőtteknek szóltak ezek a történetek, és csak később lettek a gyermekkori világ klasszikusaivá, kisebb-nagyobb változtatásokkal?

Az, hogy Csipkerózsikát és a holokausztot hogyan lehet összehozni egy helyen, elképzelni sem tudtam.

A történet kezdete nagyon megragadott. Dőlt betűs rövid fejezetekben visszautazunk az időben, amikor is a főszereplő nagymama, Gemma (mint megtudtam, a magyarban Nami) mesél az unokáinak, Shananak, Sylviának és Beccának. Folyton a Csipkerózsikát akarják hallani, majd később Becca kivételével már elegük is lesz belőle, de Gemmának mindvégig ez marad a kedvenc mesélnivalója. Részleteiben kapjuk a kis életképeket nagymamáról és unokákról, miközben a hosszabb fejezetekben elkezdődik a jelenkori nyomozás Gemma identitása, múltja után, és megismerünk egy réges-régi történetet is, ami nem kicsit hasonlít Csipkerózsika meséjére. A legkisebb unoka pontot tesz a családi rejtélyre, és kiderül, Gemma miért is érezte olyannyira magáénak a mesét, amit legszívesebben mondott nekik.

Nem nagyon szeretnék elárulni többet a történetből. Egészében pedig még mindig, ennyi ülepedést hagyva sem találom hogy hova is tegyem ezt a könyvet. A stílus különösképpen nem ragadott magával, és nem ríkatott meg, amire pedig számítottam. A Chelmnoról írtak persze borzalmasak. Ami kezdetben megfogott benne, az utána kicsit eltűnt, és bár nagyon jól belevitte Jane Yolen a finom humort is a könyvbe, még a lengyelországi részekben is (Magda), valahogy nyögvenyelős volt a közepe.

A témák kombinálása viszont bámulatos. Ahogy írtam az elején, nem hinné az ember, hogy a Csipkerózsika meséből és egy elég idilli, amerikai környezetből zökkenőmentesen jutunk el a holokauszt szörnyűségeihez, Lengyelországba, és mindez gyakorlatilag annyira egybemosódik, hogy képes az ember elhinni, nahát, igazából ez lehet(ne) az alapja az alvó szépségről szóló mesének.

Az angol eredeti elején hosszú előszó található a mesék eredetéről, és több ismert mese hátteréről, valódi történetéről, amik elgondolkodtattak, és bizony szívesen megismernék más ilyen, a mesére alapuló, cseppet sem gyermekmesét mondó regényt.

Értékelés: 10/8 Meglepő párosítás, mesésnek vélt környezet, és egy családi rejtély kinyomozása. Érdemes elolvasni, de ajánlom, hogy gyorsan, két-három részben üljön le vele az ember, mert szétszabdalva és sokáig húzva nem olyan jó. Valami hiányérzetet hagyott bennem úgy érzem, és lezáratlan maradt pár dolog, de még így is biztos vagyok benne, hogy a csipkerózsika-holokauszt analógia örökre belém vésődött. A tündérmese és a borzalom néha egy tőről fakad.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Azóta sikerült még meseátiratokba belefutni, bár, ahogy visszagondolok, nem sokba, és azok is idén voltak. Gaiman könyvében előkerült Csipkerózsika alakja is, na persze ott a holokauszt nélkül, máson volt a hangsúly.
Szeretitek a meseátiratokat, mesés/mesei háttéren alapuló történeteket? 

Leon Leyson: A lehetetlen valóra vált

Nagyon örülök, hogy Leon Leyson, aki igazából Leib Lejzon néven látta meg a napvilágot, megírta ezt a könyvet, ezt a regényes formában tálalt igaz holokauszt-történetet. Túlélőtörténet ugyan, de mégsem hatásvadász. Szerényen és halkszavúan meséli el egy család borzalmas szenvedéseit a zsidóüldözés, gettók és koncentrációs táborok idejéből, akik mégis "szerencsésnek" mondhatók. 

Fülszöveg: "Még a legsötétebb időkben is – és főleg akkor – helye van az erőnek és a bátorságnak. Leon Leyson volt az egyik legfiatalabb, aki Oskar Schindler listájának köszönhetően élte túl a holokausztot. Leon Leyson (eredeti neve Leib Lejzon) csupán tízesztendős volt, amikor a nácik megszállták Lengyelországot, és családjával együtt be kellett költöznie a krakkói gettóba. Hihetetlen szerencsével, kitartással és ügyességgel Leyson túlélte a második világháborút, és elviselte az ördögien gonosz plaszówi lágerparancsnok, Amon Göth kegyetlenségét. Végül egy bátor és mindenre elszánt férfi, Oskar Schindler volt az, aki megmentette Leyson, valamint szülei és két testvére életét azzal, hogy az ő nevüket is felvette azoknak a munkásoknak a listájára, akiknek a gyárában kellett dolgozniuk. Ez a névsor vált Schindler-listájaként híressé. 
Leon Leyson elbeszéléséből hiányzik a gyűlölet és a bosszúvágy. A visszaemlékezés tökéletesen megragadja annak a fiúnak az ártatlanságát, akinek hihetetlen borzalmakat kellett túlélnie. A méltóság és a remény könyve ez, mely regényes formában tárja az olvasó elé az elképzelhetetlent."

Leon személyesen ismerte Oskar Schindlert, a listáján szerepelt a neve, és Schindler az egész családjukat többször is kihúzta a biztos halál torkából. Néha ez egész elképesztően kevés dolgon, vagy nagyon kevés időn múlt, és kellett hozzá Leon halált megvető bátorsága is, hiszen nem egyszer próbálkozott olyan dolgokkal, amik miatt azonnal főbe lőhették volna - hiszen egyébként is, ezt minden különösebb ok nélkül meg is tették... 

Sok-sok évvel később Leon találkozhatott Schindlerrel, újra, és a férfi megismerte őt, nevén szólította. Bár számtalanszor láttam már a Schindler listája című filmet, hamarosan meg kell néznem újra, hogy felelevenítsem... Jó tudni, hogy Oskar Schindler nem egy hollywoodi kitaláció... 

A könyvecske rövid és olvastatja magát. Néhol kemény, és torokszorító, a kínzások, a rettenetes éhezés, és az értelmetlen erőszak mind húsba vágnak, de tudva, hogy a szerző túlélte ezt a kálváriát, az ember könnyebb szívvel tudja olvasni. 

Nagyon ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a holokauszt iránt, jó, hogy egy ilyen könyv megjelenhetett, és talán fiatalabbakhoz is eljut. 

Értékelés: 10/10 Igényes kiadás, gyönyörű, a témához illő külsővel, belül térképpel az utazásokról, hányattatások útvonaláról, fényképekkel a Leyson családról, nem utolsósorban pedig egy szép igaz történet, irodalmi tolmácsolása.

Forrás

Vágy és vezeklés

Jodi Picoult: The Storyteller

Olyan ingerenciám támadt ezt a címet adni, bár az egy teljesen másik könyv... Persze azért ebben is van mindkettő. A magyar változata a The Storytellernek pedig a Vezeklés címet kapta. 

Régóta meg szerettem volna ismerni ezt a történetet, a történetmesélő történetét, pedig eleinte nem is ismertem a témáját. Aztán Miamona bejegyzése után kikristályosodott, hogy ismét egy holokauszt témájú könyvvel állok szemben, amik közül ebben az évben többet is olvastam már, de ez véletlenül alakult így. 

Picoult és a holokauszt? Meglepett. De nem ijedtem meg, mert ez a nő, bármihez nyúl, annak utánanéz, kutat, kérdez, megy, amíg mindent össze nem szed hozzá. Örülök, hogy ehhez a témához is elért, mert sokakhoz eljuthat, akiknek meg sem fordulna a fejében a holokausztról olvasni.

A történetben Joseph Weber, egy kilencvenen túli bácsi bevallja Sage Singernek, egy zsidó családból származó fiatal nőnek, hogy korábban SS tiszt volt, Auschwitzban, és azzal a meglepő kéréssel áll elő, hogy azt szeretné, ha a lány megölné ezért. ... A vágy. 

És a vezeklés... Mit lehet ilyenkor tenni? Mit kell ilyenkor tenni? Elévül-e egy ilyen emberiség ellenes bűntett? Kifogás-e, hogy a papa már 90 felett van? Kinek kell bosszút állni? Kinek joga a megbocsátás?

“History isn't about dates and places and wars. It's about the people who fill the spaces between them.” 

Megmondom őszintén én megrökönyödtem először, hogy na ne, erről fog szólni, hát ez engem nem is érdekel... Mert valahogy olyan feleslegesnek tűnik... már elnézést, de egy a halál küszöbén álló öreg ipsét bebörtönözni meg előállítani... Szóval én biztos olyasvalaki lennék, akitől Leo Stein a falnak megy, ő ugyanis az az ember az igazságügyiseknél, aki a náci-ügyekkel foglalkozik, és akihez Sage is segítségért fordul.

A történet java részét persze nem is ez adja, ez csupán kerettörténet marad. Az igazi mese Minkáé, Sage nagymamájáé, aki auschwitzi holokauszt-túlélő. Leo ráveszi a nagyit, mesélje el a történetét, így megtudhatjuk, milyen kicsi a világ, talán épp ugyanakkor voltak ugyanott Joseph-fel? 

Van egy történet a történetben is; Minka ír egy sztorit, ami hihetetlen módon az életét is megmenti, az életkörülményein is javít a táborban... 

Épp nemrég írtam egy bejegyzésben, hogy szeretem a "történet a történetben" koncepciót, na, itt nem igazán szerettem Aniát és az upiorikat (vámpírszerű szörnyetegek). Először nem is tudtam hova tenni, utána pedig kissé hidegen hagyott, az igazi részre sokkal kíváncsibb voltam. 

“Power isn't about doing something terrible to someone who's weaker than you, Reiner. It's having the strength to do something terrible, and choosing not to.”

Szép volt az átforgatás, és az upior-történet jelentősége, de végső soron nem csattant nekem nagyot semmi, és nem érzem igazán maradandónak. Tetszett és lekötött, és hitelesen volt szörnyű, és mégis... ezek nem az én kérdéseim voltak, amikre Jodi mindig meginvitál, hogy gondolkodjunk. Régi bűnök, vezeklés, megbocsátás, halálba küldés... Nem sikerült igazán magával ragadóan elgondolkodtatnia. Nem vonódtam be, csak külső szemlélő maradtam. 

“It doesn't matter what it is that leaves a hole inside you. It just matters that it’s there.” 

Értékelés: 10/7,5 Az auschwitzi események leírása volt a "legjobb" része a regénynek. Ismét több narrátor volt, némi szerelmi szál is, sok érzelem, és rengeteg jó gondolat. És a holokausztról nem lehet eleget beszélni... De egészében véve, kicsit kevés volt most nekem. 

A vége pedig... nem hoz feloldást, sőt - persze ez elkönyvelhető erényeként is, de mégsem éreztem jónak ezt az utat. 

“If history has a habit of repeating itself, doesn't someone have to stay behind to shout out a warning?” 

Kedvenc szavak: meglepő módon a német rangok voltak: Schutzhaftlagerführer és Hauptscharführer.

John Boyne: The Boy in the Striped Pyjamas

John Boyne regénye, A csíkos pizsamás fiú címen magyarul is megjelent, és 2008-ban film készült belőle. Érdekelt, de mindig a periférián maradt. 

Most, hogy mégis sikerült elolvasnom, először a rövidsége lepett meg. Inkább kisregény, mint regény. Szellős és nagybetűs a magyar kiadása is, alig hozták ki 170 oldalra. Ez persze nem baj, kicsiben is lehet nagyot alkotni. 

A főszereplő a kilenc éves Bruno, egy német kisfiú, aki puffogva és némi hisztivel veszi tudomásul, hogy az öt emeletes szép házukból kénytelenek egy három emeletes, sokkal kisebbe költözni, több kilométerre legjobb barátaitól, és hogy belátható időn belül nem fognak visszaköltözni Berlinbe. Az új ház közelében egy furcsa tábor is van, magas kerítéssel körülvéve, ahol csak férfiak és fiúk vannak, mind ugyanabban a csíkos pizsamában... Bruno nem érti... Felfedezőútjai során a kerítés mellett találkozik Shmuellal, és a két kisfiú rendhagyó módon és nagy titokban barátságot köt. Bruno néha ételt is csempész ki csontsovány társának, de mindeközben nem látja át a helyzet súlyosságát, és az igazságot. Irigykedik például Shmuelra, hogy neki mennyi barátja lehet odabent, míg neki nincs egy sem, idekint... 

Nem gondoltam, hogy különösebben tetszeni fog ez az írás, nem voltak nagy elvárásaim. Talán ezért sikerült megérintenie. Meg mert nem gondolkodtam rajta mi lesz, és így villámcsapásként érhetett, nos... ami lett. 

Olvastam erről a könyvről néhány helyen, és bár ahogy látom, többen kifogásolták, hogy Bruno milyen buta 9-10 éves létére, nekem nem volt ezzel problémám, szerintem egy 9 éves pont ilyen tudatlan - már elnézést, de tényleg - és főleg, ha egy ilyen történelmi helyzetben nem kap megfelelő felvilágosítást. Valahol sokat elárul az is, hogy nem kapott, csak nem találták a szülők is, Herr Commandant mindezt túl csúf és borzalmas igazságnak, hogy egy 9 évesnek elmondják? Hogy mi van a kerítés mögött? Holott ott is voltak ugyanolyan 9 évesek, akik kénytelenek voltak szembenézni mindezzel a borzalommal. :( Valahol persze érthetetlen az is hogy egy nagy náci fia ne tudja mi az, hogy zsidó... de el tudtam képzelni: mert Brunót ez egyszerűen nem érdekelte. Miért is érdekelne egy ilyen kicsi gyereket? Mikor felfedezés, barátok, húggal való veszekedés és egyéb csekélységek töltik ki az ilyen idősek életét?
Furcsa volt viszont, vagy kevésbé életszerű, hogy Shmuel milyen könnyedén és szabadon járkált a táborban, mennyi időt tudott a kerítés szélén tölteni... senkinek nem tűnt fel?

A zsidókérdés, és a holokauszt, azt hiszem bármilyen tálalást is kap, egy rettenetes téma. Ebben a regényben egy kicsit értetlenkedő, kicsit hisztis, igazságtalanul vagdalkozó kisfiú, az SS-tiszt fia hoz egy új perspektívát. 

Határok, különbségek, barátság... nagyon sok érzelem került a könyvbe, még ha maga a szöveg száraz is. 

Külön plusz, hogy mik lesznek Bruno félrehallásaiból... Out-With... csak a könyv közepe felé esett le a tantusz, hogy ez lenne Auschwitz. A The Fury is roppant találó gyermeki elhallás a Führer helyett... 

Értékelés: 10/8,5 Rövid, de felkavaró érzelmi utazás...

A könyvtolvaj - a film

Megvan a szépsége annak is, ha a könyv elolvasása után azonnal megnézzük a filmadaptációt, és annak is ha csak kicsit később. Előbbi esetben még frissek a "sebek" is, és jobban meghatódunk, jobban megérintenek egyes jelenetek, ismerjük a teljes hátteret és még emlékezünk mindenre... de talán emiatt kritikusabban is szemléljük a vágó és rendező döntéseit. Valahogy így volt most velem is és A könyvtolvajjal. Csak nemrég fejeztem be a regényt, és most megnéztem a filmváltozatot is, és ugyan egy élvezhető és érdekes filmet kreáltak belőle, fájt minden amit kihagytak, és fájt minden amit megváltoztattak.

A színészek vitték a hátukon a filmet. Hans Hubermann, akit Geoffrey Rush alakít, úgy lépett ki a könyvből, hogy szinte láttam rajta a betűket is a könyvlapról, amiből megelevenedett. Olyan valóságosan ő volt Papa, hogy már akkor elérzékenyültem, amikor megláttam. Hát még a sok pajkos, cinkos, szerető mozdulata, mondata, kacsintásai, a "fenség" megszólítás Lieselnek... Fantasztikus alakítást nyújt. De majdnem ugyanígy Rosa is, aki remekül adja a zord, viharos, csapkodó és mosolytalan, de szerető szívű Mamát.

A Maxot játszó Ben Schnetzer szintén kitűnő választás volt, pont ilyennek képzeltem el őt a könyvbeli leírás alapján is. 

Ilsa Hermann - Barbara Auer -  is tetszett, bár ő nekem nagyon máshogy élt a fejemben, és nem örültem "beszédességének", eleganciájának, nekem egy fáradtabb, megtörtebb, teljességgel hallgatag nőként élt a gondolataimban  - és persze kizárólag pongyolában. 

Rudy - Nico Liersch - szerintem imádnivaló. Játékos, szelíd, és mégis vadóc, és persze szőke. :D

Liesellel - Sophie Nélisse - útközben barátkoztam meg. Már Miamona is írta, de esküszöm nem őt másolom, amikor azt mondom, Liesel reménytelenül emlékeztet szerintem minden magyar Barátok közt nézőt Hannára (Nyári Dia)... Szerencsére valahogy lekopott róla ez a máz, ami az elején nem hagyott másra gondolni, és megláttam az aranyos, kedves Lieselt a kislányban. :) 

A film egészében véve tetszett, és örülök, hogy megnéztem, de meg kell hogy mondjam, a halál narrálása és egyáltalán a  vonalvezetés nagyon... suta volt. Mindig volt valami, amire fintorogtam, épp egy kicsit. Werner temetésén a sírásó orra elől elhalászott könyv..., Franz Deutscher összekeverése Schmeikl-lel, a Max által rajzolt könyvecskék kihagyása, Liesel miért fejből mond mesét, miért nem olvassa?... Mindenhol volt egy pici sántítás, és a halál sem billentette helyre a dolgokat, mármint a közbevetéseivel, sőt. Az az utánozhatatlan hangulat és elbeszélésmód, amit Zusak megteremtett a könyv szövegében, agyon volt csapva. Adaptáció, persze, szükség van nyirbálásra, más átkötésekre és persze ilyenkor benne van a rendező és a forgatókönyvíró elképzelése is, elfogadom. Csak mégis kikívánkozik, hogy amikor majd elkezd hiányozni a történet, akkor még ha több mint 500 oldal is, szerintem előbb fogok újra a könyv felé nyúlni, mint a filmet újranézni. 

Ugyanakkor Hans Hubermann miatt biztos vagyok benne, hogy a filmet is újra fogom nézni. ;) Na, ezt bogozzátok ki! 

Összességében: nem tökéletes, és kevesebbet ad, mint a könyv (ami egy ilyen kivételes könyvnél elkerülhetetlen), de biztos vagyok benne, hogy akik nem olvasták, azokat is meghatja és el tudja egy picit varázsolni.

Trailer:

Markus Zusak: The Book Thief

Megrázott. Széttiport. Megrengetett. Ölelt. Eltaposott. Karjában vitt. 

~ Egy aprócska tény ~

A könyvtolvajt nem lehet sírás nélkül végigolvasni. 

“It’s a small story really, about, among other things:

* A girl

* Some words

* An accordionist

* Some fanatical Germans

* A Jewish fist fighter

* And quite a lot of thievery”  

Nem is tudom hogy történt... Csak verdestek a szavak az első oldalon, és rámzáporozták az érzést: jó könyv, szép könyv, kedvenc könyv... Markus Zusak a szavak mestere. És az elbeszélés mestere is, úgy, hogy narrátorának a halált teszi meg.

When Death Tells a Story, You Really Have to Listen

“A small but noteworthy note. I've seen so many young men over the years who think they're running at other young men. They are not. They are running at me.”  

Nehéz leírni, mi mindent adott nekem ez a könyv. Hogy, és hányféleképp szorongatott meg és facsart ki, hogy aztán kitegyen száradni a színes és ezerszínű égbolt alá... 

Költői, gyönyörű, megható, mégsem sznob, mégsem túlzó. Halkan mesél, néhol egyenesen tárgyilagos, mégis csontig hatoló, minden egyes közbevetése, helyszín és idősík váltása. Megkönnyezel minden elmúlást, még azokat is, amikre jó előre figyelmeztet. 

“So much good, so much evil. Just add water.” 

És valahogy, lassan, a keblemre öleltem a halált. Sajnáltam, együtt éreztem vele, szerettem amit mond, és ahogy mondja. Ez a világirodalom egyik legjobban, legszebben narrált kötete - és pont a Halál teszi azzá. 

~ Egy lista azokról, akiket nem lehet elfelejteni ~

- Hans Hubermann

- Rosa Hubermann

- Liesel Meminger

- Rudy Steiner

- Max Vandenburg

- Ilsa Hermann

~ Egy hangszer, amit sosem fogok tudni ezüstös tekintet és háború nélkül említeni, vagy elképzelni ~ 

Accordion - Harmonika

Képek, jegyzet és füzetlapok, a Mein Kamp átfestve, a pince, a falán a rengeteg szóval és a nap felé sétáló párral... A Führer, a bombák. Rémálmok. Jesse Owens feketére mázolva. Saukerl, Saumensch. Az alma, a krumpli és a könyvlopások. Egy örökké hideg könyvtárszoba, ahol az ujjbegyek a könyvek gerincén futkároznak. Rosa és a hangszer, egy szeletnyi holdfényben... Halál. 

Ez a bejegyzés szinte teljességgel magamnak íródik azt hiszem, képekből, villanásokból, emlékekből, benyomásokból áll, hogy emlékezzek. De szinte kérdés nélküli, hogy ezt a könyvet én még fogom életemben olvasni - ha a narrátorunk máshogy nem gondolja, bár meg kell mondjam: 

Néha nem a halál az, mit félnünk kell. A halál csak a kezét nyújtja a végén, és felelmeli a lelked. 

Értékelés: 10/10 Kedvenc. Liesel és a könyvszeretet miatt. A szavak ereje miatt. Egy kis pince miatt. Ígéretek miatt. Amiatt, ahogy megpróbáltam angolul megkeresni, vajon milyen ige az a "saumensching". Hogy emészthetővé tette, sőt széppé a német nyelvet, az én szájízemnek is - még a sok angol közt is a helyén volt minden Himmel és Frau és verstehst? 

Minden motívumáért, felejthetetlen karaktereiért, kiváltképp Hans Hubermannért és Liesel Memingerért. 

~ Még egy mondat ~

Sosem lesz elég szó, elmesélni. 

Sosem lesz elég a szó, elmesélni.