Max Brooks: Devolution

Idén is meg szeretném "tolni" év elején a várólista csökkentős kihívásra olvasott könyveket, úgyhogy gyorsan kivégeztem a Devolutiont is, ami Anettal az egyik közös könyvünk.

Érdekes, hogy úgy alakult, ebben az évben már ez a második olyan könyv, ami úgy okozott csalódást, hogy nagyon bíztam a szerzőben, és kedvenc volt egy korábbi regénye. Max Brooks neve garancia volt nekem arra, hogy a Devolution egy szuper olvasmány lesz, ugyanúgy, ahogy Diane Setterfield írásában is nagyon bíztam, nos mindketten cserben hagytak kicsit. Setterfieldtől sem tetszett annyira A hattyú meséje,  mint A tizenharmadik történet, Brookstól se jött be a Devolution, míg a World War Z páratlan volt a maga nemében... 

A Devolution magyarul Ösztönlények címen jelent meg, és alcíme el is árulja, hogy a Rainier-hegyi nagylábútámadás hiteles (bwahaha) beszámolóját tartja kezében a kedves olvasó. A nagylábú ugye bigfoot volna, vagyis a hírhedt, észak-amerikai erdőkben bújkáló yeti.

Néhány interjúbeszélgetés kerettörténetébe ágyazva Kate Holland naplójából ismerjük meg azokat az eseményeket, amik Greenloopban történtek egy csapatnyi ember, és egy csapatnyi yeti közt, miután kitört a Rainier-hegyi vulkán. Greenloop egy modern, csilli-villi önműködő falucska, néhány okosházzal, napelemes rendszerekkel, szennyvízzel működő öko-bio-gazdaságos megoldásokkal, kifogástalan wifivel, szóval a modern ember elvonulásához szükséges minden kényelemmel megáldva. Néhány gombnyomással lehet megrendelni a heti ételt, amiket drónok szállítanak ki, és minden adott a lelki megtisztuláshoz, hatalmas hegyi túrákhoz, vagy ha úgy tetszik, mint Kate férjének, az iPadon való zavartalan pötyögéshez. Kate a terapeutája tanácsára naplót vezet a gondolatairól, és a Greenloopban történt eseményekről. A kitörés után azonban ez a napló átalakul egyfajta horror-elbeszéléssé. A lávafolyam és a füst az állatokat és a yetiket is lefelé tereli a hegyről. A kompánia Greenloopban rekedt, az utakat elzárta a láva, és hirtelen semmi kapcsolatuk nincs már a külvilággal. Se térerő, se wifi, se drónocskák, se semmi. Jól kitalálták ezt a Greenloopot, ugye? Ja, nem.

Mostar, egy délszláv, sokat látott harcos lelkületű nő, veszi a kezébe az irányítást, már amennyire tudja, és bár eleinte nem nagyon akaródzik hinni neki, hogy nem biztos, hogy olyan hamar segítség érkezik, hogy be kell osztani az élelmiszert, hogy le kell takarítani a napelemet, hogy nyulat kell nyúzni és hogy fegyvereket kell készíteni, hamarosan belátják, hogy igaza van. A különféle háttérből érkező szereplők más és más attitűddel reagálnak a történtekre, vannak, akik teljesen meghülyülnek és bezárkóznak például, lesz, aki élelmiszert rejteget, de olyan is, akiből pont ez a helyzet hozza elő a tettre kész mesterembert.

A változatos reakciók ellenére a szereplők nem voltak valami érdekesek. Mostar talán az lehetett volna, de őt meg végtelenül közhelyesnek éreztem: ő volt A Háborútól Poszttraumás Mindent Láttam Már Jellegű Bölcs Vezető, és hát ez nem túl eredeti. Kedvelhető volt a többiek közt, de nem volt nagy a verseny.

A Durant házaspár bezárkózása meg nettó baromság volt, kivonta őket Brooks a forgalomból, semmi konfliktus, csak egy lazán feláldozható páros lett belőlük. 

Kate egy ártalmatlan idióta (remek főszereplő material, mit ne mondjak), a férje pedig ugyan kapott egy jobb karakterfejlődési ívet, de elég üres, személyiség nélküli alak ő is.

A yetikre utaló első halvány jelektől viszonylag hamar eljutunk a jaj körbevettek minket, mit tegyünkig, és szerepel egy csomó öldöklés, amiről persze a napló miatt mind tudjuk, hogy a főszereplő túléli - hiszen leírja utána...

Nagyon rosszat tett ennek a könyvnek ez a ráerőltetett dokumentarista forma - a mockumentary. Hiteltelen, és erőltetetten a könyv céljának megfelelni vágyó volt a mesélés, és a mesélő hangneme is. Sosem így írnál le egy veszélyes akciót, ahogy Kate tette. A napló a végén persze megszakad, aztán lehet találgatni. Ha akarom úgy gondolom jó így, ha nem akarom, akkor nem. Fura nekem hogy csak úgy hátrahagyta volna a naplót Kate.

Sok az erőszak és az akció, de inkább csak vérengzés marad ez, mint ijesztő horror. Semmi para-faktor nem volt benne nekem. A szereplők naiv bolondok, a yetik ostoba fenevadak (ösztönlények), és hát ennyi, egy idő után az egyik hamarabb rájön, hogyan cselezze ki a másikat. A záptojásszagúak csatája a záptojás agyúakkal.

Ami a World War Z erőssége volt, az a hitelesség, elképzelt lények ellenére ott is, hiszen ott zombik fenyegettek, mégis teljesen pontosan vetítette fel egy ilyen jellegű katasztrófa társadalmi-politikai-gazdasági hatásait, praktikus megfontolnivalóit, veszélyeit. Részletes és nagyon szerteágazó, elgondolkodtató volt. Ott nagyon működött a dokumentarista stílus is. Itt csak kolonc volt a rádióinterjúk bevágása is, amiben mindenki csak sóhajtozik, és magyarázkodik, hogy miért is nem keresték a greenloopi társaságot, és hogy mi történhetett...

Mr. Brooks, ez halotthalvány volt.

Zanza - néhány májusi könyvről röviden

Forrás.

Elirigyeltem Amadeától a rövidkék posztot, és én is inkább kiirtom az itt sorakozó, nagyrészt üres, sóváran várakozó piszkozatokat, és összefogom a mostanában befejezett könyveket egy csokorba. Egyikről sincs kedvem igazán hosszasan értekezni, és bizony kopnak az emlékek is róluk így néhány héttel a befejezés után. Nem voltak kiemelkedők, de mind jó volt a maga nemében. 

Ennél színesebb társaság amúgy nehezen gyűlhetett volna össze: horror kisregény, mágikus realizmus romantikával, gyereknevelős nonfiction, és habkönnyű krimi. :) Május elején olvastam mindet, végre volt akkor egy rövidebb időszak, amikor tényleg minden nap le tudtam ülni olvasni egy kicsit, és egyik könyv jött a másik után. 

Heather Webber: South of the Buttonwood Tree

Heather Webbertől a Midnight at the Blackbird Cafét olvastam korábban, és az határozottan jobban tetszett, mind a cselekményét, mind a szereplőit tekintve. A South of the Buttonwood Tree is hasonló recepttel dolgozik, de az összetevők és a hangulatiság sem stimmelnek annyira. Kicsit kidolgozatlannak tűnik ez a kötet, a karakterek pedig sablonosak. Az idős házaspár tagjait egyébként a hasonló neveik miatt egész a legvégéig kevertem. A két lányzó életébe betoppanó pasik is nagyon-nagyon hasonlóak egymáshoz. Nem szeretem ezt a fajta "felcserélhetőséget". Na nekik speciel már a nevük sem ugrik be.

A sztoriban vannak persze csavarok, családi titkokra derül fény, és bogozódnak a szálak, de mégsem annyira izgalmas. 

Összességében egy közepes, felejthető limonádé, kis mágikus elemmel. Jólesett most, de sok ilyet nem szeretek olvasni - egymás után főleg nem -, és nagyon hamar ki fog röppenni a fejemből. 

Audible-ről hallgattam a könyvet, és a felolvasásban rémes volt a férfihangok gombócos jellegű elváltoztatása... 

Webbertől én inkább a Blackbird Cafét ajánlom, minden szempontból! 

Hogy fogok-e még olvasni tőle? Hm-hm. Lehet, de az biztos, hogy kicsit kivárok. 

A történetről nem meséltem, elég hozzá azt hiszem a fülszöveg is, hogy itt álljon, jól elmeséli: 

"USA Today bestselling author Heather Webber's South of the Buttonwood Tree is a captivating blend of magical realism, heartwarming romance, and small-town Southern charm.

Blue Bishop has a knack for finding lost things. While growing up in charming small-town Buttonwood, Alabama, she's happened across lost wallets, jewelry, pets, her wandering neighbor, and sometimes, trouble. No one is more surprised than Blue, however, when she comes across an abandoned newborn baby in the woods, just south of a very special buttonwood tree.

Sarah Grace Landreneau Fulton is at a crossroads. She has always tried so hard to do the right thing, but her own mother would disown her if she ever learned half of Sarah Grace's secrets.

The unexpected discovery of the newborn baby girl will alter Blue's and Sarah Grace's lives forever. Both women must fight for what they truly want in life and for who they love. In doing so, they uncover long-held secrets that reveal exactly who they really are--and what they're willing to sacrifice in the name of family."

Tade Thompson: The Murders of Molly Southbourne

Amikor az Agave kiadta magyarul ezt a kisregényt, akkor figyeltem fel rá, de valamiért eredetiben gondoltam elolvasni, és meg is vettem e-ben. Nemrég, amikor eszembe jutott újra feltölteni hosszú idő után az e-olvasómat, hogy, hogy nem, Molly Southbourne-re esett a választásom - hirtelen felindulásból, szinte egy falatban olvastam el a fura történetet. 

Olvastatja magát, gyorsan lehet vele haladni, de sajnos valamelyest "ujjgyakorlat" benyomását kelti, kidolgozatlan, kiaknázatlan marad sokszor. Horror volta ellenére nem ijesztő egy cseppet sem. De talán félre is van kicsit kategorizálva, és az ilyesmit inkább tényleg csak "weirdnek" kéne hívni, és nem feltétlenül horrornak vagy thrillernek. Tárgyilagos, hideg próza jellemzi, néha szinte "felsorolásszerűen" történnek benne az események. 

Gyors, érdekes koncepciójú, bizarr történet, kiváló film/sorozat alapanyag. Még gondolkodom, hogy folytassam-e a következő résszel. 

A magyar kiadás design-ja nagyon jó lett!

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Kellemes meglepetés volt a könyv eleje, teljesen magával rántott a gördülékeny stílus, a mesélés, és megörültem, hogy milyen jól fogok szórakozni. Valóban így is lett, bár a közvetlen stílusú sztorizás, a sok önirónia, és a kulturális különbségek okozta komikus dolgok ellenére azért vannak hibái. Sokszor önismétlő és redundáns a szöveg, bár meg kell valljam, a végére azért rájöttem, hogy volt ennek a sok ismétlésnek is értelme - végre egy gyereknevelési könyv, ami beitta magát a pórusaimba, és nem úgy vagyok vele, hogy jaj mi is volt benne, nem tudom, fel kéne ütni, de hol is? ... Ebből a szempontból jót tett neki az, hogy rengetegszer végigmegy benne a szerző a francia nevelés alapkövein. Egyébként persze semmi egetrengetően új, és sajnos jónéhány dolog valóban csak úgy valósítható meg igazán, ha társadalmi szinten is olyan egység van benne, mint a franciáknál (ld. bölcsődei menük, hallgatólagos szabályok, amit mindenki betart).

Pamela Druckard egyébként amerikai, és egy brit férfihoz ment férjhez, gyermekeiket pedig Franciaországban nevelték. Ez a kulturális keveredés sok érdekes kérdést vetett fel, és persze rengeteg furcsa interakciót is szült. Tetszett, hogy a bizonytalanságaikat sem rejtette véka alá.

A végén ki van egészítve 100 hasznos tippel, amik egyébként egy önálló kötetként jelentek meg korábban (Bébé Day by Day: 100 Keys to French Parenting). Ez a része a könyvnek abszolút felesleges, csak annak a pár szabálynak a kivonata, ismétlése, amit már amúgy is kívülről fújunk mire eljutunk idáig. Viszont önmagában sem állja  meg a helyét... - a megelőző 350 oldalnyi kellemes, kontextusba helyezett pillanatok, magyarázatok, az oké, de ezt kivonatolva, lecsupaszítva elolvasni, pont az élet sava-borsa nélkül, semmi értelme... Szóval gyorstalpalóként, csak a tippek elolvasása nem fog segíteni.

Ja, és talán van, akinek fontos, van benne sírni hagyás, meg nyugodtan adj tápszert a gyereknek anyatej helyett, szóval akit ez idegel, az hagyja ki a könyvet szerintem. :) Én figyelmen kívül tudtam hagyni, amivel nem értek egyet. 

M.C. Beaton: Egy holttest és más semmi? 

Ezer éve olvastam M.C. Beatont, az Agatha Raisin első részét, ami nagyon bejött, de ki tudja miért, sose folytattam. Most egy egyedülálló kötete akadt a kezembe a szerzőnek, nem a sorozatok közül való, és gondoltam, miért is ne olvashatnék egy kis habkönnyű krimit. Merthogy ez tényleg az - sőt, már-már bárgyú is néha, olyan egyszerű és naiv az egész, sok-sok butácska részlettel, amik helyett lehetett volna még bonyolítani a bonyolítanivalót inkább. Temérdek sok rész szól arról, hogy megéheznek és enni mennek, vagy zuhanyoznak, vagy még gyorsan ezt vagy azt csinálnak, mielőtt amazt megcsinálnák. Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik panaszkodni szoktak, hogy a szereplők sosem pisilnek a könyvekben. :D Ezek a részletek szerintem totál feleslegesek, de szó mi szó, a jó kis evészetekről azért nem volt rossz olvasni, tetszett, hogy mindig mennek valamit harapni. ;) 

A főszereplő, Fellworth Dolphin, nagyon szerény körülmények közt tengette életét, szüleit kisegítve pincérkedett a tanulás helyett. Amikor édesanyja is elhalálozik, kiderül azonban, hogy rengeteg pénzt örökölt... Miért ültek a szülők ezen a vagyonon, és honnan származik? Képbe kerül egy régi vonatrablás is, és Fellworth elkezd nyomozni az ügyben. Vajon köze volt a rabláshoz az apjának is? 

Kedves kis kaland, ahol keveredik a már említett bárgyúskodás, és a fájdalmasan faék gondolatmenetek az életveszélyes szituációkkal - hiszen a múlt megbolygatása mindig veszélyes, főleg, ha bűntény is van a háttérben... A címe teljesen érthetetlen, hogy miért Egy holttest és más semmi?... Legfeljebb Fell anyjának holttestére utalhat. Valami romantikusabb címet is kaphatott volna, ha már vonatrablás, és Maggie és Fell szerelme van a középpontban. 

Könnyed, nagyon egyszerű (jó és rossz értelmében is a szónak) könyv, nyári kikapcsolódásnak oké, de Beatontól azt hiszem inkább Agatha Raisin, és inkább angolul. :) 

Most a végén a linkek beillesztésekor jöttem rá, hogy az Emily in Exetert is olvastam Beatontól, és azt is bárgyúnak tituláltam hmm-hmm. 

James Rollins: Ice Hunt

Egy jó rég óta várakozó kötet lett az idei várólista csökkentés első kipipáltja. James Rollins Ice Hunt című kötetét még 2012-ben vettem, és semmi magyarázatot nem tudok rá adni, hogy vajon miért is... Nem illeszkedett igazán az akkori olvasási profilomba sem, nem volt különösebben leárazva, nem volt kifejezetten hívogató a borítója sem. Ékes bizonyítéka hát azoknak az időknek, amikor válogatatlanul és számolatlanul vásároltam fel mindenféle angol kötetet, amire rá tudtam tenni a kezem, "biztos jó lesz" felkiáltással. 9 évvel később, hogy eljutottam az olvasásáig is, azt kell mondjam, nem volt ez olyan rossz vak-választás, de azért általában nem olvasok ilyesmiket, hacsak a Dan Brown féle kalandokat nem próbáljuk picit párhuzamba hozni ennek az akciódús kötetnek a történéseivel: mínusz bárminemű kulturális háttér és összeesküvés elméletek, plusz némi horror-faktor. 

Az Ice Hunt kalandregény egy kis hátborzongató, de valamennyi biológiai alátámasztással rendelkező háttérrel, titkos jégbázissal, sok hófúvással, bombákkal, orosz és amerikai hadititkokkal, amik egész a második világháborúig nyúlnak vissza... 

Az Ice Station Grendel (Beowulfból ismerős lehet) egy titkos, többszintes, földalatti jégbázis, rejtett, acéllal védett laborokkal, jeges alagutak útvesztőjével, ahol nem elképzelhetetlen, hogy valami igazán vérfagyasztóba botlik az ember, az évtizedekkel ezelőtt elhunyt ott tartózkodó tudósok és bázislakók holttestén kívül.

Horror elemre egyáltalán nem számítottam, pláne nem olyanra, aminek tényleg lehet egy pici tudományosa alapja is - James Rollins, mint utánaolvastam, amúgy állatorvos volt, így hiteles képet fest néhány háttérinformációval a hibernálódó állatok génállományáról, az Ambulocetus natansról illetve különféle emberkísérletekről, és máris nem tűnik olyan elrugaszkodottnak az egész. 

A karakterek eléggé kétdimenziósak, de nem is ez a lényeg igazán, hanem a sztori, a lendületes, pörgős cselekmény, a menekülés, izgalmak lefestése, és az újabb és újabb nehézségek, amikkel szembenéznek a csapatok földön-vízen-levegőben, és a jég alatt is. Néhol egy kicsit nekem túlrészletezett volt, elfért volna kevesebb bomba és molotov koktél is, mondjuk mínusz 80 oldalnyi. Elég "fiús" egyébként abban a tekintetben is, hogy sok technikai részletezésbe belemegy a haditechnológia, gépek, fegyverek, közlekedési eszközök, tengeralattjárók működésének - vagy épp nem működésének - leírásakor. 

Ugyanakkor ugyanilyen jól le tudja írni azt a zsigeri félelmet, ami a különleges lények felbukkanásakor megszorongatja az ember torkát, és megdobja a pulzusát. 

A ruszkik és az amerikai titkosügynökök mellett ugyanolyan fontos szerep jut a tudósoknak, inuit őslakosoknak, vadászoknak is, és közülük két nő is kiemelkedik. Külön érdekesség volt még, hogy az egyikőjük nem hall, ami azért nem egy elhanyagolható tényező, amikor észre kéne venni, ha menekülni kell valami elől. 

A jégbázisos részeken kívül tetszett az elején a grizzly kaland is, Matt-tel, amikor még nem is sejthettük milyen jelentősége lehet ennek. :) 

Összességében nem bántam, hogy elolvastam, izgalmas volt, tele feszültséggel, de nem hiszem, hogy különösebben rákattannék James Rollins könyveire. 

Tom Sweterlitsch: The Gone World

Nos, ha röviden kéne értékelnem ezt a könyvet, annyit mondanék: maradok Blake Crouchnál! 

Kissé megvezetve érzem magam a Recursiont és a The Gone Worldöt egy lapon említő értékelések miatt, én ugyanis vajmi kevés hasonlóságot éreztem a két könyv között. 

Tény persze, hogy az időutazás, és a jövő megváltoztatásának vágya képezi az alapjukat, számomra mégis ég és föld voltak. Nem is feltétlenül összevetni szeretném őket; önmagában nézve sem tetszett igazán Sweterlitsch könyve, ami már inkább hard sci-fi, és ez nekem nem annyira fekszik. Keverednek bele horror és krimi elemek is. 

A főszereplő Shannon Moss, a haditengerészet egyik különleges ügynöke, aki nyomozásai során űrutazásban és időutazásban is részt vesz. A nyomozás, amibe belecsöppen, finoman szólva is egy elég nagy káosz... Nehezemre esett összerakni, hogy végülis mi az, ami lényeges, és mi az, ami összeköti az egyes részeket egymással - néha eleve nehéz az időutazással megbonyolított regényeket követni, de itt aztán mindent megkavartak, és nem igazán tetszett, amire kifuttatták. 

Nem kísérlem meg részletesen leírni, hogy mi a sztori, egy idő után már mást sem hallottam az egészből, mint hogy USS Libra és Terminus. A Terminus a világvége természetesen, ami egy igazi földi pokolként , végtelen kínzatásként ábrázolódik, és ami minden egyes lehetséges idővonalon ott vár az emberiségre. A nagyobb baj azonban az, hogy mindeddig úgy tűnt, évszázadokkal később következik csak be, azonban egyre közelebb húzódik a különböző idősíkokon a jelenhez. 

Érdekes, hogy mennyire átgondolatlan és zagyva volt a multiverzumról és az alternatív valóságokról alkotott kép. Ahova Shannon utazik a "mélyidőben", az egy "if", egy lehetséges  verzió,  egy alternatív valóság, és amint elmegy onnan az utazó, vagy meghal, az "if" törlődik. Hogy nem futott bele Shannon sehol önmagába egyébként? De még ha túl is lépek a logikai malőrökön, annyi minden más is volt, ami bökte a csőröm: 

- nem volt karakterfejlődés... Sőt, Shannonnak nem volt személyisége sem. :/ 

- borzasztó önismétlő volt a könyv, és nem azon a komfortos "az időutazásban újraélünk dolgokat" módon

- rengeteg új dolgot vezet be, elég későn a cselekményben - thin spaces, echos, Grey Dove... 

- baromi idegesítő az E/3 és E/1 váltogatása

- unalmas, stílustalan, mesterkélten komor

- tele van felesleges és igazán véres erőszakkal

- zavaros

- öncélú, hatásvadász

- klisés 

Bár azt mondtam, nem akarom hasonlítgatni, de mégis, muszáj kiemelnem, hogy míg Blake Crouchnál érezni lehetett a dolgok egymásba visszaérő folytonosságát, érteni lehetett a miérteket, és volt értelme a kvantumfizika alapjainak, a The Gone World fittyet hányt ezekre. Nem igazán kedveltem azt sem, hogy nincsenek igazi "szabályok". Állandóan változott minden. De még ha ilyenek is a körülmények, egy különleges ügynököt akkor is sokkal következetesebbnek, szabálykövetőbbnek, fegyelmezettebbnek gondolok Shannonnál. 

Azt írják a fülszövegben, hogy az Eredet és a True Detective találkozik ebben a könyvben - tulajdonképpen ez igaz valamilyen szinten. Az Eredet bonyolultságát próbálja hozni, de nem ad adekvát magyarázatokat, nem tudja olyan szépen visszafejteni a dolgot... A True Detective-ből pedig csak a pocsék halálhangulatot sikerült átvenni úgy érzem... :/ 

Ez most kicsit mellément... Inkább Blake Couch Dark Matterjét fogom olvasni legközelebb, hasonló témában. ;) 

Josh Malerman: Ház a tó mélyén

Frissen, gyorsan elkezdtem apasztani a várólista-csökkentős listát, és elolvastam róla a rövidke Ház a tó mélyént, Josh Malermantól. Malerman most eléggé aktuális a Bird Box film sikere miatt, de egyébként is már jó régóta szerettem volna valami mást is olvasni tőle.

A Ház a tó mélyén címe és fülszövege el is árulja a lényeget: két fiatal  egy romantikus kenuzós randira indul, ahol is egy titkos tó mélyén egy házra bukkannak... Úgy, ahogy mondom: meglátnak egy tetőt, és alámerülve kiderül, hogy két emelet is van, sőt, a ház be is van bútorozva... Búvárfelszereléssel térnek vissza a házhoz, hogy teljes egészében fel tudják fedezni a szobáit, és furcsaságait, sőt, egy idő után szinte megszállottjai lesznek, sajátjuknak, otthonuknak érzik azt. 

Érdekes volt ez a horror-szál: egy elhagyatott ház már önmagában is elég félelmetes, de mindez felturbózva a sötét titkokat rejtegető mélységgel, az egyedülléttel, elhagyatottsággal, vízalattisággal és azzal, hogy a segítségkérés teljesen el van vágva, ha egyszer lemerültek, igazán hátborzongató. Arról nem is beszélve, hogy nincs magyarázat, hogyan kerülhetett oda a ház. Odavitték? Lesüllyedt? Vagy egyenesen ott épült, a tó iszapos fenekén? Miért nem mentek tönkre a berendezési tárgyai, hogyhogy könyvek és festmények is vannak benne? Miért nem lebeg szinte semmi, a ruhákon kívül? Jason és Amelia megállapodnak, hogy semmit nem kérdőjeleznek meg, hogy hogyan és miért történik úgy, ahogy. A dolgok mégis furcsa fordulatot vesznek a lebegő ruhákkal, a titkos pincelejárattal és a borsszóróval kezdve... 

Namost ez nem csak egy sima horror, hanem szimbolikus jelentésrétege is van, ahogy a két szerelmes kapcsolatát bemutatja, és ahogy a ház maga a szerelmet testesíti meg (? öhm, igen, kicsit fura). Csak hát ezzel az a baj, hogy szerintem legkevésbé a ya-romantika csíráit keresnénk szívesen egy ilyen könyvben. Ettől a szerelmes maszlagtól igazából kissé unalmassá válik, pedig nagyszerű az alapötlete. Lehetett volna akár hosszabb is és akkor jobban ki lehetett volna aknázni a benne rejlő lehetőségeket. Vagy maradjon rövidebb, egy novella egy gyűjteményben, mert annál még érthető ez a ködös lezártság, befejezetlenség, de egy kisregénynél már frusztráló. 

Malerman jól ír, fenntartotta az érdeklődésem, de a szerelmespáros bárgyúskodás nem az én asztalom. Kétségtelenül új színfolt az ilyesmi, horror a szerelem bimbózásáról, never-before-seen témafeldolgozás, de picit másra rendezkedtem be, amikor elkezdtem olvasni. 

A borító remekül néz ki, és szívesen látnék filmadaptációt is a sztoriból, de összességében kicsit kevés volt nekem. 

(Kukacoskodás: volt sajnos néhány kizökkentő, idegesítő hibája. Az elütéseket nem írtam mind fel, volt pár, de az "észervezett"-en eléggé fennakadtam, persze észrevett akart lenni. De volt olyan is, hogy felberregett "egy motor csónakja", illetve ami leginkább morcossá tett: "A bal karja még aludt." Jajj.)

Bird Box - a Netflix szenzációja

Kicsit több mint két éve olvastam el Josh Malerman könyvét, a Madarak a dobozbant, és már akkor vártam a filmet, ami tervben volt belőle. Netflix produkció lett, nem mozis, de ez mit sem csökkentett a sikerén, állítólag az összes felhasználójuk harmada, több mint 45 millió ember nézte meg az első héten. Wow!
Ezek közül egy pedig én voltam, és megmondom őszintén, nem értem a fanyalgókat, nekem ez tetszett. 

Az alapszituáció egy szörnyű posztapokaliptikus vízió, ahol tulajdonképpen sosem fogod megtudni mi az, amitől félned kell, mert ha meglátodd, már késő... Furcsa "lények", "teremtmények" jelennek meg a bolygón, és aki meglátja őket, azonnal megőrül, és meg is öli magát. A maroknyi túlélőcsapatok beveszik magukat házakba, lesötétítenek minden ablakot, és bezárkóznak - ez az egyetlen módja az életben maradásnak. Nem tudni hányan lehetnek, a híradások megszűnnek, mindenütt halottak vannak. A ház biztonságot nyújt ugyan, de néha ki kell menni, szerezni élelmiszert, gyógyszert, vizet... És persze az embertársak is veszélyt jelentenek... nem lehet bízni senkiben, mindenkinek lehetnek hülye elvei, rossz ötletei, veszélyes megmozdulásai...

Az adaptáció elég könyvhű lett, a kisebb változások engem nem zavartak. Leginkább attól féltem, hogy lesznek olyan buták, hogy megmutatják, amit igazából nem láthatunk meg: hogy kitalálnak egy alakot, egy formát a lényeknek. Szerencsére mindig a határon táncolva ugyan, de nem mutatta meg a rendező, hogy mik sustorognak a szélben...
KIS SPOILER! A kommuna a végén nekem sokkal jobban bejött ilyenformán, mint a könyvbéli. Ott úgy emlékszem direkt megvakításos procedúra volt, bár, mire megérkeztek Malorie és a gyerekek, már felhagytak ezzel. A filmben viszont egy vakok intézete volt a hely, ami zseniális, mert ők persze hogy eleve túlélésre voltak ítélve, és segíthették a társaikat is. SPOILER VÉGE.

A casting tetszett, a színészi játékok is. A gyerekek is jól lettek kiválasztva, Fiú és Lány, és valóan nem volt nevük a végéig, amíg meg nem jelent a remény, amíg valóban nem lett rá szükségük. Most is megdöbbentett milyen fiatalok, mennyire kicsikék ehhez a borzalmasan veszélyes kalandhoz, és az életveszélyhez, amit a szemfedő eltávolítása jelenthet...

Sandra Bullockot kedvelem színésznőként, de meg kell hagyni, most már kezd sok lenni a mimikátlansága. Kicsit átment Kirsten Stewartba. :/ Az alakítása persze azért jó volt, bár nem tudom miért volt olyan kedvetlen a terhességével kapcsolatban, és sajnos ez a könyvből nem rémlik már részleteiben.
Tom Hollander volt a legjobb szerintem, Gary szerepében, totál kattant volt, remekül játszott, de John Malkovich is tetszett. Jót tett neki, hogy nem ismeretlen elsőfilmesekkel akarták megoldani a filmet. :)

Egyébként szuperül megragadták az eleve őrültek szálát, még egy fokkal ijesztőbb is volt, mint ami a könyvből rémlett, ahogy ezek a bandák raidelték a túlélők házait, és kényszerítették őket a szemük kinyitására, brrr.

Összességében egy kellően borzongató, de nem brutális, az érzékekkel játszadozó posztapokaliptikus horrorfilm, ami ügyesen hozza a könyvhöz hasonlóan a múltbeli és jelenbeli szálat. A szálak összeérésekor veszít a film a lendületből, de ez a kis dinamikai egyenetlenség azért nem olyan nagyon zavaró.
Hallottam, hogy a Hang nélkülhöz hasonlítgatják, de Malerman könyve előbb volt, mint az, szóval nem lehet koppintás, csak hasonló alapot használnak. Majd amazt is szeretném megnézni valamikor, kíváncsi vagyok rá, feszült lehet nagyon.

Ti láttátok valamelyiket? Hogy tetszett a Bird Box? 

Jelenet a filmből.

Veres Attila: Éjféli iskolák

Az idei év első olvasása volt számomra Veres Attila regénye, az Odakint sötétebb, és bár az elrugaszkodottabb részei kissé távol álltak tőlem, imádtam a gördülékeny mesélését, és a retró-magyar hangulatát, amibe belehelyezte az egyébként teljesen szokatlan, bizarr, misztikus ötleteit. Működött, sőt, zseniális volt. Nem volt kérdés, hogy az új kötete is kelleni fog, ami ezúttal egy novellagyűjtemény. 

Az Éjféli iskolák Veres Attila eddigi stílusához méltón nagyon furcsa egyveleg. Tele van szürreális, mégis hétköznapi iszonyattal, ki nem mondott félelmekkel, borzongatóan ismerős lidércnyomással. Ezek a novellák is a magyar valóságba vannak plántálva, sokszor visszaköszön a falusias környezet, magyar mentalitás, echte magyar szokások, és még némi aktuálpolitika is belemászott az egyik írásba.

A kezdő novella bár tetszett, kicsit sablonosnak tűnt elsőre, annak ellenére, hogy remek felütése van.

Forrás. A Visszatérés az
éjféli iskolába című
novellát idézi számomra
ez a kép.

A könyv első pár történeténél meg is maradt az érzés, hogy ez egy kicsit talán túl lett tolva, és féltem, hogy a szexualitás állandó megjelenése elviszi egy nekem nem annyira tetsző irányba a dolgokat, de nem így történt. Szerencsére nem találtam öncélúnak sem ezeket a jeleneteket, és később, a visszatérő motívumok által kicsit máshogy szemléltem a kötet legelső novelláját is.

Eleinte este, lefekvés előtt nem mertem olvasni. A wellness hotelben játszódó történet kiváltképp megborzongatott, és nem akartam, hogy ezek a gondolatok legyenek az utolsók elalvás előtt a fejemben... De ez csak annak az ismérve, hogy minőségi horrort kapunk, ami nem is mindig horror, inkább valami egészen más, egy keverékműfaj, ami misztikus is, weird is, és állítólag lovecraft-i is, ez utóbbit nem tudom megerősíteni, mert nem olvastam soha Lovecraftot. Nekem kicsit olyan érzésem volt, hogy Veres Attilának saját stílusa van, és a veresattila-zsáner egy ötletes, egységes, személyes rettenet, amit valami zavarba ejtő módon a magunkénak érezhetünk.

A novellák bár nem épülnek egymásra, érdemes tartani a sorrendet, mert vannak visszatérő motívumok, apró visszautalások, és egy-egy felbukkanó mellékszereplő is összeköti a füzért. Ezek közül Zanó, a borász felemlegetése, a ködváros és a prosti, Eszter, illetve a pornaftermidnight oldal jelentősége tetszett legjobban, amihez többen is kötődtek. (A domaint egyébként megvették, marha jó  ötlet, kíváncsi leszek, a későbbiekben milyen tartalmak lesznek fenn, esetleg olvasható lesz-e a novellák közül néhány, vagy újabb novellák. :))

Forrás.

A nekem legeslegjobban tetsző novella vitán felül A Borostyán komplex borkóstolós rettenete volt, aminél az egész stílus, írásmód, minden apró részlet, és a sztori egésze is lebilincselően jó.

Tetszett az is, hogy valamelyest egy lapra lehet helyezni a szerző önálló regényével is ezt a válogatást. A lemezek, fura zenék, ködváros, a pókok, férgek, különféle névtelen rémségek nagyon hasonlóak voltak az Odakint sötétebb elemeihez. Ez a hasonlóság cseppet sem volt zavaró, csak ismerőssé tette a terepet, mintha már ezer, meg ezer írást olvastunk volna Attilától, és lehet tudni, hogy milyen hangulatba csöppenünk majd - mégis mindnél van egy kicsi plusz borzalom, egy srófnyival feljebb tekert para. Lehet, hogy Attila belepirul majd, de ezt a stílushasonlóságot én olyasmihez tudnám hasonlítani, mint hogy az ABBA minden számát imádjuk, megszólal és úúú, ez ABBA. Veres Attila pedig elkezd írni, és úúú, ez ő. Ez pedig a védjegye annak, hogy az ember jó író, szóval gratulálok! :)
Régebben sosem szerettem ha a könyvek végén van valami kiegészítés, legyen az egy novella, reklám, köszönetnyilvánítás, vagy valami magyarázat. Ezt a bogaramat kezdem kinőni szerencsére, és itt kifejezetten örültem, hogy van egy szekció, amiben a szerző el magyarázza, hogy "mire is gondolt". :) Nem műelemzés ez persze, csak némi háttérinformáció az egyes novellák keletkezésével kapcsolatban. A szerzőhöz hasonlóan én is azt javaslom, csak a történetek elolvasása után olvassátok el a hozzájuk tartozó rövid ismertetőt.

Forrás.

Kedvenc novellák a Borostyánon kívül, ami a dobogó legfelső fokán áll: Tükörkék bárónő, Ködváros, Nem elevenszülő, A vérvörös gépezet
Nem annyira tetszett: Ezer fog, Közöttetek, Szorozva nullával - de ez utóbbi inkább csak túlságosan kegyetlen volt, egyébként nagyon érdekes koncepció, és még humor is van benne.

Forrás.

Értékelés: 10/9 Nagyon különleges utazás volt, életről, halálról, vágyakról, félelmekről. Pszichedelikus, felforgató, és magadból kifordító élmény belemerülni ebbe a szörnyűséges, de mégis otthonos fantáziavilágba, a veresattila-műfajba, amiben sosem tudod, hogy zombikkal, kannibalizmussal, földönkívüli lényekkel, vagy épp "csak" a Kisgömböccel fogsz összefutni. :)

Forrás.

Remélem sok mindent kiadnak még a szerzőtől, én már most várom a következő dobását. :)

A könyvet kiadja az Agave Könyvek.
Rendeld meg >ITT<!

Ajánlom Abstractelf posztját is a könyvről! :)

Forrás.

Fülszöveg: "Magyarország, ahogy még sosem láttuk.
Egy város felfalja lakóit. Egy pornóforgatás, ahol a szereplők nem egészen emberek. Egy borkóstolás, ahol az italba idegen életeket zártak. Egy falu, ahol embereket termesztenek a földeken. Egy növény, amely a túlvilágra nyit átjárót. Egy szeméttelep, amely a világ legértékesebb anyagát őrzi. Egy wellness, amely szó szerint maga a pokol.
15 történet, amelyek elolvasása után a világ sokkal furcsább hely lesz. Történetek iszonyattal végződő szerelmekről, rettenetes vágyakról, nyaralásokról, ahol a szerencsések halnak meg először. Történetek átalakulásokról, kísértésekről, zenekarokról, amelyek őrületbe csábítanak. Történetek halálról és életről, és az állapotokról, amikor a kettő között nincs különbség.
Veres Attila, az Odakint sötétebb című bestseller után most egy novelláskötettel jelentkezik, amelyben ismét bizonyítja, hogy miért ő a magyar weird irodalom legfontosabb szerzője."

Egy apró kritikai megjegyzés a legvégére, a margóra... mi az, hogy bal szegycsont?!

Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila könyvéről nem könnyű írni, annyira különleges, annyira dicsérni-való, és közben mégis annyira bizarrul furcsa, és pszichedelikus élményt nyújtó regény. Egyszerre kavarog bennem olvasás után a sok ismerős magyar-retró, és a valóban Vandermeer-re hajazó szürrealizmus; a szétcsúszó, álomszerű képtelenségek. De próbáljuk formába önteni az egészet, és kezdjük az elején: 

Magyarországon 1983-ban furcsa új faj jelenik meg a fákon, és megjelenésükkel egy időben a baglyok eltűnnek. A csápos, amolyan pók és polip hibrid lényeket cellofoidáknak nevezik el, és természetesen ostoba módon nyakló nélkül kezdik üldözni és vadászni. Számuk olyannyira megcsappan, hogy már csak néhány kis telep, vagy farm létezik, ahol gondozzák őket. Ezen telepek egyikére, egy isten háta mögötti faluba érkezik Gábor is, a főszereplőnk, hogy beálljon cellofoidákat etetni, meg trágyát lapátolni alóluk. A cellofoidák maguk választották ki őt a vére és az álmai alapján... 

A lényeket nem lehet lefotózni, lefilmezni és az "eseményterületnek" nevezett névtelen megye határain kívülre - és így az országhatáron kívülre sem - vinni. Magyar kuriózum... Az esztelen vadászatot követően persze a védelmükre keltek többen, és kiderült, van is miért megóvni és jól tartani őket, az emésztőváladékuk ugyanis gyógyító erejű. A kristálytej nagyon értékes, és Gáborék minden nap fejik az állatokat érte.

Amellett, hogy a cellofoidák milyen aranyos, ártalmatlannak tűnő, bújós lények, valami különös rettegés is övezi őket, megmagyarázhatatlan álmok, az éjfekete szemek lebilincselő hatásai, olyan zsigeri változások, amiknek nincs értelmes oka. 

A fejezetek elején idézetek vannak újságokból, tévé-műsorokból, fiktív könyvekből, a nyolcvanas évektől kezdődően, és ez az áldokumentarista elem mutatja be, hogyan is zajlott a lények megjelenése, fogadtatása, üldözése, és egyáltalán a megítélésük. Személyes kedvencem Sigourney Weaver Oscar-beszéde egy cellofoidás film kapcsán, de megjelenik Torgyán József is, a Tankcsapda, vagy egy részlet a Szeszélyes évszakokból. Ezek a kis beszúrt elemek hitelesítik a történteket, és megfestik a hátteret ehhez az alternatív valósághoz, méghozzá szépen és észrevétlenül, hogy Veres Attila közben nyugodtan fejest ugorhasson Gáborral a történetmesélésbe. A cikkek, riportok, részletek és beszédek hamisítatlanul magyarok, és ez az egész magyar valóság olyan rettenetesen valódi, hogy szinte fáj hogy mondjuk pont emiatt esélytelen a világhírre a történet. Ezek a "magyarságok", jellegzetességek csakis nekünk fognak igazán rezonálni, és teszik ezt úgy, hogy közben nem egy szörnyű 3D matyóminta ugrik ki a könyvből, nincs túltolva, csak kellemesen ismerős, hazai, és nosztalgikus. A misztikus, néha álom és valóság határán egyensúlyozó regény minden bizarr ötletességét egy szilárd magyar valóságba ültette, ami, akár be akarjuk ezt vallani, akár nem, nagyon a sajátunk. 

A karakterek összességében elég semmirekellő alakok, de nem papírmasék. Szabolcs rengeteget szív, de egyébként rendes figura, kedveltem őt, és örültem, hogy Gábor őmellé kerül a telepen. Gábor gondolataiból elég sokat kapunk, hisz az ő fejében vagyunk, és néha kicsit túl sok is volt az exén (Ritán) való rágódása, vagy épp az apakomplexusa, de azt legalább nem lehet mondani, hogy egy egysíkú karakter lenne. Szerintem sokat fejlődött. 

Szabolccsal kapcsolatban még meg kell említenem a szuper bakelit lemez gyűjteményét, nagyon tetszett ez a furcsa, kiadatlan, hibás és ritka lemezekből álló kincsestár. 

Forrás.

Az eseményterület annak ellenére, hogy milyen különleges dolog számára ad otthont, nem lett százezreket vonzó látványosság, de jönnek szép számmal a turisták, akik egy hippis, mágikus hangulatot adnak a már eleve misztikus erdőhöz. Bulik, spanglik, egy furcsa zenekar próbáinak visszhangja, akiket nem lát soha senki... A megmagyarázhatatlan és furcsa történések gyakran egy legyintést sem érdemelnek, annyira megszokott a szokatlan, a nem-normális, a napi "hidegrázás"... Az elmebeteg dolgok sorában undorító, ijesztő és horrorisztikus dolgok is helyet kapnak egyaránt, és Veres Attila nem fukarkodott ezek adagolásával. Folyamatosan történik valami nem-mindennapi. Talán az első néhány cellofoida etetős és trágyalapátolós napon kívül nincs is több, a szokott mederben folydogáló rész. Vörös húscafatok egy feltört tojásban, csecsemőket evő apák történetei, pókokról szóló álmok, könyvek, amikben összekeveredtek a szavak, egy végeérhetetlen kártyajáték, ami állítólag a cellofoidák megjelenésének estéjén kezdődött, és azóta sem maradt abba... ... Aztán ott van még Robin rejtélye, aki Gábor előtt dolgozott a telepen, felmondott, majd öngyilkosságot követett el... Ha mindezek után pedig még azt mondom, ez csupán a jéghegy csúcsa, elhiszitek? 

A könyv kétharmada folyik abban az egységes, mesélős stílusban, ami nekem nagyon tetszett, az említett doku-idézetekkel a fejezetek elején. Ez a rész  gördülékeny, izgalmas, félelmetes, és kíváncsivá tesz. Aztán történik egy perspektívaváltás, és onnan kicsit olyan, mintha valaki teljesen más írta volna a második részt, ami egybefolyik, nincs semmi tagoltság, nincsenek fejezetek, elveszik az addigi szerkezet - persze okkal. A regény egy különös metafizikai síkra kerül, és valami sokkal nagyobb egész részeként láthatjuk az eddigieket. Számomra ez az elrugaszkodottság éles váltás volt, de látom a miértjét, és elismerem jól lett elkanyarítva (bár kissé sok volt az erőszak és az undorító részletek itt is). A szürrealitás teljes mértékben uralja a könyv harmadik harmadát, és az addigiakhoz nekem nem teljesen passzolt. Nem sikerült teljesen jól elmosni a határokat a kétféle történetmesélés közt.

A szerző, Veres Attila.

Kritikaként fogalmaznám még meg, hogy azért van néhány elvarratlan szál, pl. a füles fa, Rita (?), a baglyok, és végső soron a halottak lemezének sem lett sok jelentősége. A néhány következetlenség, és ismétlődés ellenére azonban azt kell hogy mondjam Veres Attila nem hibázik. Zseniális regényt rakott össze, szerintem egyedülálló a magyar könyvek közt és a zsánerben is. Nyomasztós, sötét, titkokkal teli, rendkívül misztikus, weird underground horror sci-fi fantasy... (?) :D Ami nem megy át kommerszbe (valami egészen másba megy át). 

A borító is remek, nagyon passzol, és örülök, hogy a csápok azért nem maradhattak le róla. ;) 

Értékelés: 10/8,5-9  Tőlem a szürreális, elrugaszkodott részek idegenek voltak, de ettől függetlenül egy nagyon jól megírt regényről van szó, ami telis-tele van a tudatalattinkból merítkező iszonyattal. Igazi magyar csemege a fantasy, a sci-fi és a horror kedvelőinek egyaránt.

Amúgy meg kérek egy cellofoidát! Ha nem lehet igazi, akkor legalább egy plüsst. ;) (Kedves Agave, gyártsatok ilyet! :D )

A könyvet kiadja az Agave Könyvek.
Rendeld meg >ITT<.

Olvass bele >ITT<.

Ezekiel Boone: Kirajzás

Szerintem a pókok mindenkiből kiváltanak egy kis iszonyatot, és ez természetesen a méretükkel, illetve mindenféle egyéb lehetséges szuper-képességükkel (ugrópók, mérges pók...) csak nőttön nő. Az arachnofóbiát és egy kis mutációt összevegyítő könyv egy olyan katasztrófába sodorja a világot, amiben talán a pókok jönnek ki győztesen... Ezekiel Boone könyvére a magyar kiadás hatásos borítója miatt figyeltem fel, de végül angolul olvastam el a The Hatchinget.

A könyv a világ különböző országai közt ugrál: Peru, USA, India, Kína... Sok szereplőt vonultat fel, és vissza-visszatért hozzájuk, és a náluk zajló eseményekhez, valamint persze el is kezdi összekötni őket. Változatos, hogy hol a Fehér Házban, hol egy privát repülőn, hol a perui dzsungelben, vagy egy pókos laboratóriumban vagyunk. 

A szereplők mégis kicsit egyszerűek voltak, egyformák nekem. És mindenkinek volt valami párkapcsolati terhe korábbról, ez nem tetszett igazán.

Tudom, hogy folytatásos a sztori, de elég befejezetlennek, kidolgozatlannak éreztem sajnos. Kissé sablonosan, amerikaiasan adja elő a klasszikus katasztrófahelyzetet, ugyanakkor mégis más, mert sokfelé kitekint, és mutat "minidrámákat" az egész világban elszórt szereplőinél. 

Ugye milyen jó a borító? :)

A pókhelyzet maga nem volt annyira horrorisztikus és ijesztő, hogy például nem tudtam volna aludni tőle - pedig ráadásul az olvasás kellős közepén találtam egy ÓRIÁSI döglött pókot pont a bejárati ajtó előtt, amit a macskám élénk érdeklődéssel szaglászott, és amit arrébb rúgni is alig mertem, akkora nagy hasa volt - mármint a póknak, nem a macskának. :D

Mindenesetre elég ijesztő egy bármiféle mutációval veszélyessé váló állatfaj rémképe, és az, hogy vajon milyen módszerrel lehetne védekezni ellene. A helyszínváltások és a rövid, kicsit tárgyilagosra vett hangnem miatt azt gondoltam majd hajazni fog a Zombiháborúra, de annál azért kevésbé volt dokumentumregény-szerű, és hát valljuk be, sokkal kevésbé volt élvezetes. Inkább egy Z-kategóriás Film+-os filmet lehetne belőle forgatni. Jó a dinamika egyes szereplők közt, vannak érdekesen összeérő szálak, és tetszik, hogy nő az USA elnöke, de a jönnek a pókok! témából mégse jött ki sokkal több a jönnek a pókok!-nál. 

Értékelés: 10/5,5 Közepes volt. Angolul már megjelent a folytatás Skitter címen, de szerintem nem fogom folytatni, annyira nem csigázott fel.

(Fordítási kukacoskodás: a magyar fülszövegben a "szeizmikus minták" kicsit zavaró. Seismic patterns, oké, le van fordítva, de magyarul is hangzik? Szeizmikus tevékenység jobb lenne szerintem. )

U.i.: Kihullik már a hajam, annyit próbálkoztam, de akkor se engedi az első bekezdést normális kinézetűre és sorkizártra formázni a blogger, szóval bocs... 

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Josh Malerman könyvére már felfigyeltem egy ideje, és bár nagyon a biztos választások felé akartam nyúlni sok korábbi csalódásom után, megadtam az esélyt az ismeretlennek. Nagyon azt éreztem, hogy ez tetszeni fog. 

A könyv már külsőleg is nagyon szép, jó a design, tetszenek az ágak a fejezetek elején és az áttört borítóterv a karikában a madarakkal. Ahogy elkezdtem olvasni, pont átsütött rajta az ablakból a fény, és ez megadta az alaphangulatot is, némi libabőrrel. 

Az alapötlet amiatt zseniális szerintem, hogy folyamatos bizonytalanságban tartja az olvasót. Láttunk már sokféle apokalipszist, poszt-apokaliptikus világot, és rendre mindben van valami okozó: egy vírus, egy mutáció, egy természeti- vagy atomkatasztrófa. Van magyarázat, vissza lehet vezetni, hogy mégis mitől lett az "előtte" világból az "utána" világ. Határvonal persze Malerman könyvében is van, bár elmosódott - ki tudja a világ különféle pontjain meddig voltak egyesek biztonságban még, vagy hogy összességében hányan éltek túl?... De magyarázat nincs, csak sejtés és néhány információ, felvétel, aztán semmi, csak a süket csönd a médiából. A hírforrások elapadnak, nincs már aki bemenjen megírni az újságcikket, elkészítse a riportokat. Csak annyit tudni, hogy az emberek megőrülnek, ön- és közveszélyessé válnak ha meglátnak valamit... Valamit, na de mit? Az első néhány szörnyű hírt követően még vannak szkeptikusok, de nagyon hamar elkezd mindenki bezárkózni (aki életben maradt - a szkeptikusok nyilván elég hamar meghaltak...), és gyakorlatilag soha többé nem kinézni az ablakon. Illetve a szemén sem, ha kimegy a barikádból... A szemfedő kötelező kellék lesz, és akár csak egy pillanatig kinyitni a szemed odakint, életveszélyessé válik. A sokat emlegetett "lényeket" meglátni egyenlő a halálos ítéleteddel, akár csak néhány ezredmásodperc is elég lehet, ki tudja...  Te kibírnád? Lesnél? Mernél lesni? 

Nagyon ott volt a szeren ez a történet. A folyamatos bizonytalanság, és ez a "vakon" létezés egy szörnyű víziója a posztapokaliptikus világoknak. Maroknyi túlélőcsapatok húzódnak meg itt-ott, a fekete függönyökkel eltakart ablakok mögött... Malorie is egy ilyen házban van, és menekülését tervezi. 

A múlt és a jelen eseményeit is megismerjük két szálon. Feszültség, fordulatok és akció is akadt bőven, annak ellenére, hogy egy borzongató jelenet néha csak egy egyszerű pár méteres út a kútig, hogy vizet hozzon az ember... Attól is megfagy az emberben a vér, hogy mintha nehezebb lenne a vödör, amit felhúz a kútból... mintha!... Lehet, hogy nem csak a vizet viszi be vele a házba?!

Megtornásztatta az agytekervényeimet, gondolkodtam lehetséges módszereken, kísérleteken, terveket szőttem, vagy csak a lények kilétén filozofáltam. Egy Tom veszett el bennem a szereplők közül... vagy egy George? (Amúgy nem, mert az ötleteimet nem hiszem, hogy ki mertem volna próbálni... ld. majd lejjebb.)

A madár-doboz ötlete remek volt. És egyáltalán az egész koncepció szerintem csillagos ötös. Féltem közben, és mégis alig bírtam letenni, teljesen magához láncolt. Gördülékeny és csak úgy folynak át egymásba az izgalmasabbnál izgalmasabb fejezetek, hogy a múlt és jelen eseményei aztán egyszerre csúcsosodjanak ki. 

A vége is tetszett, és legalább nem tojtam be teljesen. :) Ez szerintem nagy erénye a könyvnek - meg tud maradni izgalmasnak, anélkül, hogy teljesen beszaratna azért. Vannak benne elgondolkodtató részek, drámák, konfliktusok és horror elemek is. És a horrornak is megvan a lélektani és a természetfeletti oldala is. 

A karakterek elég vegyes csoportot alkotnak, nincs mindenki jól kibontva, de ez szerintem pont a titokzatosság fokozásának kedvez és növeli a bizonytalanság-érzést. Nem tudod kiben bízhatsz. Abszolút megértettem az aggályoskodókat, amikor újabb túlélő kopogtat az ajtón... érdemes beengedni? Kit engedsz be? 

Milyen világ van egyáltalán odakinn? Voltak persze kinn a szereplők, de nem kaphattunk részletes leírást, mert nem láttak semmit. Csak legfeljebb beleütköztek néha valamibe... Emberi hullák, állati tetemek, bomlás és rothadás mindenhol... Elhagyatott, leamortizált épületek, kifosztott boltok...

Azt hiszem én nem sokáig húznám egy ilyen világban. Inkább azt választottam volna, hogy kinyitom a szemem és megőrülök. Valószínűleg megőrülnék attól is, hogy kimenjek a házból vizet hozni, és közben tudom, hogy ott vannak körülöttem valamik, amiket nem láthatok meg. Amik nem bántanak, ha csak meg nem látom őket... De nem tudnám elviselni a tudatot, hogy nekik is mehetek, ott lélegezhetnek a nyakamba, nézik, amit csinálom és kivárnak... 

!!!SPOILER!!! 

Nagyon érdekes volt Malorie és a gyerekek kapcsolata, a nevelési elvek, amiket az új világ diktált. Egy kicsit kicsinek éreztem a kölyköket ehhez az egészhez, de ha ilyen világban kell felnőni, akkor hamar fel kell nőni, nincs mese. Kicsit néha kegyetlennek tűnhetett Malorie és a módszerei, de erre volt szükség. És azért kaptunk rá bizonyítékot, hogy jól csinálta, jók voltak a feladatok, abszolút kiképezte a kicsiket arra, hogy a fülükkel lássanak. Nem lepett meg a megvakítás gondolata, mert bennem is felmerült a dolog. Ezzel ugyanis tényleg örökké biztonságban tudná őket a lényektől. Végső soron örülök, hogy nem tudta megtenni, és annak is, hogy a kommunában, ahova megérkeztek, véget vetettek ennek a kötelező gyakorlatnak. 

Nagyon meglepő volt, hogy a gyerekeknek tényleg nem volt neve, amíg rá nem kérdeztek ott... Egy kegyetlen világ új szabályai... Fiú, Lány. Mert ugye egyáltalán nem biztos, hogy valaha is szükségük lenne névre... Szerencsére mégis lesz. 

Mivel egyszerre szültek Olympiával, egy pillanatig azt hittem, Malorie talán nem is fogja tudni, hogy melyik nemű gyerek az övé - akár lehetett volna olyan kavarodás, hogy nem derül ki... Azt gondoltam ki fogja játszani a szerző ezt a kártyát is.

A ház lakóinak lemészárlása egyébként azért elég brutális volt. Bár már a jelenbeli dolgokból és a vérfoltokból lehetett erre következtetni, hinni akartam, hogy például legalább Tom túlélte valahogy.

Az ötletek néha tényleg elvetemültnek hangzottak - például, hogy elmennek kutyákat keresni, meg egyáltalán a leevezés a folyón, vakon, autóvezetés, vakon... huhh. De valamit tenni kellett... Nekem egyébként az jutott eszembe, hogy miért nem próbáltak soha úgy menni, hogy a szemfedő alatt a lábukhoz lelássanak, kukucskálva? De aztán elhessegettem a gondolatot, hiszen semmit nem tudunk ugye a lények méretéről, vagy bármiről, így is megláthatod akár az egyiket, és akkor kész vége. Túl nagy a kockázat.

A George-ról felidézett jelenet a videó megnézésével tisztára a Kör című filmet juttatta eszembe. 

Ó, és nagyon tetszett az a gondolat is, hogy az eleve őrült talán túlélheti... Gary... Gary vajon hova lett? Tényleg immúnis?! És azért, mert őrült, vagy...? 

!!!SPOILER VÉGE!!! 

Úgy hallani egy ideje, hogy lesz belőle film, támogatom az ötletet, abszolút filmvászonért kiált. És némileg folytatásért is, bár vehetjük lezártnak, van lehetőség ezt folytatni és kibontani. 

Értékelés: 10/10 Beeszi magát a fejedbe, hogy ne is tudj másra gondolni, csak a túlélési esélyeidre és lehetőségeidre egy ilyen helyzetben. Bizarr és rémisztő, állandó feszültségben tart, pörög, és a hangulata sem ereszt. 

Grady Hendrix: Horrorstör

A könyvet egy évig tologattam magam előtt, pedig nagyon hívogatott a szokatlan formával, a posztot pedig most napok óta tologatom, mert hát mégsem járja, hogy ragyogó napsütésben holmi horrorokról essen szó... :) De a Horrostör mégsem olyan rémesen ijesztő horror, inkább azt mondanám rá különleges, és pikáns. 

"Napközben az Orsk nem volt több átlagos, korszerű alapanyagokból emelt, bútorokkal és emberekkel teli épületnél. Ám éjfél előtt egy órával, mikor folyosóit már senki nem rótta, mikor az irodák elsötétültek, és a hátramaradt vevőket is kitessékelték az elülső kapun, mikor reteszre zárták a bejáratokat és az utolsó munkatársak is hazamentek, valami egészen mássá alakult."

Aki olvasott már értékelést a könyvről, tudhatja, hogy úgy néz ki, mint egy IKEA katalógus formára és méretre is, és bár úgy voltam vele, én ezt csakazértse fogom emlegetni, mégsem tudom kihagyni, mert bármily hihetetlen is, tényleg nagyon sokat dobott az egész élményen. A betűk kéken vannak szedve, hatalmas belső margók vannak - eddig nem is gondoltam rá, hogy ez milyen kényelmes lehet: elfér a könyvjelző anélkül, hogy kitakarna szöveget, és lehet hajtogatni is a könyvet olvasáskor, kényelmesen olvasható minden akkor is. :) A fejezeteket mindig egy-egy bútor képe és rövid leírása vezeti be, de ezen kívül is van egy csomó apró "extra" a könyvben, például Orsk reklám, megrendelési űrlap, kuponok... 

 "– Mi van az üzemi bejáróval?      – Behalt.      – Akkor hogy jelentkezünk be?      – Ne siess már annyira -szólt Matt, majd megpróbált kiszippantani egy sajtfoszlányt a száját körülvevő szőrtengerből. – Nem vár bent semmi, csak bérrabszolgaság, végtelen kizsákmányoltság, és személyes alávetettség céges nagyurainknak."

Orsk ugyanis a regénybeli, kitalált áruház neve, ahol a történet játszódik. Tipikus skandináv bútoráruház, ahogy mi is ismerhetjük, lapra szerelt gardróbszekrények, elcsenhető ceruzák, listák termékkódokkal, térkép a részlegekről, és persze az út, aminek segítségével bebarangolhatod az egész áruházat, végül mindig a Piactérre jutva, ahol, ha addig nem is vásároltál semmit, biztos landol a kosaradban néhány illatgyertya, hímzett törölköző, üvegpohár, sószóró vagy színes szalvéta... Ezzel a környezettel, és az egész áruház működésének, filozófiájának bemutatásával szép kis fricskát mutat, kritizálja a fogyasztói társadalmat, és a multikat is pellengérre állítja. A cég iránti elköteleződés, lelkesedés kötelező jellegű, mert az Orsk egy nagy család... 

 "Az Orsknak kétféle vendége van. Azok, akik nem vesznek semmit, és azok, akik bármit megvesznek. Ám komoly vásárlásra addig nem kerül sor, míg el nem jutnak a földszinti Piactérbe, ahol szembesülnek azzal, amit mi csak „pénztárcanyitogató” részlegeknek hívunk. Lényegük, hogy a lehető legnagyobb vásárlási kísértésnek tegyék ki a vevőket. Célunk, hogy a pénztárcájukba nyúljanak, és vegyenek valamit, akár csak egy villanykörtét, hiszen amint sikerült erre rávenni őket, költekezni fognak, mégpedig látogatásonként átlagosan 97 dollár értékben."

Azonban valami furcsa történik az áruházban, egyre több a kár, a reggeli műszak folyton talál valamit, amit az esti műszak otthagyott, és nem takarított fel... vagy...? Vagy esetleg valami éjjel történik az Orskban? Ki járkálhat benn éjnek idején? Basil, az áruház alkalmazottainak helyi kisfőnöke (őszintén szólva elfelejtettem mi is volt a titulusa pontosan) elhatározza, hogy harmadmagával benn marad éjszakára, és köröket tesznek az áruházban, megpróbálva a végére járni a rejtélynek, és kézre keríteni az esetleges illetéktelen behatolókat, mielőtt másnap reggel jön a felsőbb vezetés ellenőrző hadteste. Amy, a szerencsétlen, az áruház filozófiájával azonosulni nem tudó és nem akaró beosztott és Ruth Anne, az Orsk 14 éve elkötelezett pénztárosa a két delikvens Basil mellett, akik persze a busás túlóradíj miatt vállalják is a küldetést. Később kiderül, hogy még két munkatárs is az áruház foglya lesz éjszakára: Matt és Trinity ugyanis kapva kaptak az alkalmon, és megneszelve, hogy valami bujkálhat a sötétben, elbarikádozzák magukat, és benn maradnak ők is, hogy filmet forgathassanak a potenciálisan kísértet járta helyről, és majd berobbanjanak a tv-be a műsorukkal... 

Ha tudták volna, mi vár rájuk... A borzalmak akkor kezdődnek, amikor a világítás elhalkul, amikor különös motoszkálás kezdődik, feltűnik egy-egy patkány, majd még más is, ami sokkal ijesztőbb. ... Basil és csapata megpróbálják valahogy átvészelni az éjszakát, és elkezdődik a menekülés árkon-bokron, avagy Liripipen-Brookán keresztül. 

"– Hányni fogok – jelentette be Amy.

– Ne az árura! – intette Basil."

Érdekes volt az az átmenet, ahogy a furcsaságokból átcsaptunk valódi veszélyhelyzetekbe, elmosódott és kitapinthatatlan a határvonal, olyan láthatatlanul olvad át minden a normálisból valami szürreálisba. 

Bár kicsit izgultam, hogy mennyire lesz ez félelmetes, igazából néhol úgy éreztem inkább horrorparódiába csap át. Amikor a szőrös kéz kilógott az ágy alól, szinte felnevettem, és később is megmaradt a "könnyed" hangulat, néhány szaftos részletet kivéve. Hátborzongató dolgok történnek persze, menekülni kell a szereplőknek az életükért, de megmarad a humor is, és nem billen túlságosan át se egyik, se másik irányba. Misztikus, és vannak benne klasszikus horror-elemek, amerikai filmszerűen pereg minden, szinte azonnal adaptálható a filmvászonra. Egy kicsit le is ült a lelkesedésem a könyv iránt valahol a szeánsz és az azt követő események, a sok rohangálás közben, hogy hát ennyi volt, innen nincs felfelé, jönnek az előre kitalálható történések sorban és majd szépen kijutnak és heppiend, de hála a jó égnek Grady Hendrix sokkal jobbat mutatott a végére egy klisés megoldásnál. A könyv végkifejlete abszolút nem az lett, amit vártam, és tetszett ez a felfelé ívelés, a szokatlan megoldások, és az a pikantéria, amit az utolsó pár oldal nyújtott. Enélkül nem lett volna igazán különleges maga a sztori is, csak a kivitelezése a könyvnek.

Kevés karakterrel dolgozik Hendrix, akik kicsit furák és kicsit amerikaiak, de azért izgul értük az ember. Senkit se zártam kifejezetten a szívembe, de szerettem róluk olvasni. 

Értékelés: 10/10 Villámgyorsan elolvastam, alig tudtam kihúzni az orrom a könyvből, úgy odatapadtam hozzá, és hát mondanom se kell, minden egyes lökött bútornevet sikerült megtanulnom a Müskktől az Ingalutton át a Bodavestig. :D ... Remek ötlet volt ebbe a steril, áruházi környezetbe helyezni egy horrort, és nem teljesen komolyan venni az egészet.

Szórakoztató olvasmány, és nyugi, nem fogtok tőle kislámpával aludni, ijedősebbek is simán belevághatnak. :) 

Fedezzétek fel, mit rejt az Orsk éjszaka! 

Kis kritika és kukacoskodás a végére, mert nem tudok kibújni a bőrömből, és az ilyen hibák rendkívül bosszantanak: 

- Szerepel egy "Cops" sorozat - nem lehetett volna lefordítani, mondjuk Zsarukra?

- "konzervzene" wtf -.-' ? Mobiltelefon elnyomott csöngéséről van szó, ami ugye szólhat kicsit "tinny", és bár nem láttam az eredeti szöveget, a nyakamat tenném rá, hogy tinny music volt ott, ami kicsit "bádoghangú", "fémesen rezgő", "berezonáló" stb. De semmi esetre se konzervzene. 

- "Ouija tábla". Nagyjából "vidzsa" vagy "kidzsa" a kiejtése, így előtte 'a' kellene hogy legyen a névelő, nem 'az'. 

- "pins & needles" - ismerjük mind, a kifejezést is, meg azt is, amikor elzsibbadt valamint, és ahogy visszatér belé az élet, bizsereg, zsibog, hangyás, szurkál, éget kicsit, stb. A fordítása így sikerült: "megannyi tű és szög fúródott ujjaiba és lábujjaiba". -.- 

- a 161. oldalon pedig el van rontva a szereplő, Trinity helyett Amy az, aki súg valamit.