The Harry Potter Wizarding Almanac

A tavalyi év nagy szenzációja volt, hogy megjelenik a nagy Harry Potter Varázsalmanach, és gondolom sokunknál landolt karácsonyi ajándékként akár angolul, akár magyarul, hiszen az Animus Kiadó is gyorsan kapcsolt, és kiadták magyarul is.

Egy nyomdacsoda és festéktenger ez a könyv, az illusztrált kiadások koronázatlan királya, amelyben hét különböző illusztrátor munkája elegyedik. Ettől a sokféle stílustól, a sokszínűségtől kissé eklektikus az egész, de ez összességében nem zavaró. 

Az illusztrátorok: Peter Goes, Louise Lockhart, Weitong Mai, Olia Muza, Pham Quang Phuc, Levi Pinfold and Tomislav Tomic. 

Nem sok újat fogok tudni mondani az Almanach-ról, mint amit minden más értékelésben és blogbejegyzésben is olvashattatok már, és aminek a veleje az, hogy szép, sőt gyönyörű, de mégis mi az értelme ennek a könyvnek? Kinek készült? Információt nemigen tartalmaz újat - vagy bármi, ami ebből új volt esetleg egy HP olvasónak, vagy netán csak elfeledkezett róla, azt egy google-kereséssel is megtalálja, és ezen kívül pedig csak egy színes-szagos bogarásznivaló az egész, vegyes színvonalon. 

Vannak benne elbódítóan részletgazdag oldalpárok, igazán varázsos elképzelések, de infantilis listák, furcsa összefoglalók, skiccszerű, már-már gagyi rajzok is. Mindez pedig tele van tűzdelve idézetekkel és random tényekkel a hét HP kötetből.

Saját képek.

A szereplőkről hozott tudnivalók, a varázsigék és bájitalok felsorolása olyan, mint amit esetleg iskolásként mi is megpróbáltunk összeírni a kedvenc könyveinkről, csak ugye mi nem kaptunk hozzá menő illusztrációkat, max rajzolgattunk valamit, és aztán spárgával összekötöttük az egészet füzetnek. 

A szemet gyönyörködtető részeken túl ezt a nagy céltalanságot persze egyvalami menti még meg: a nosztalgia-faktor. Hogy akárhogy is van, a HP világában elmerülni, a HP világába visszamenekülni mindig jó, és kicsit megcsiklandozta az újraolvasókámat is - jó lenne újra elolvasni a sorozatot. :) 

Ami még jó volt, hogy megtudtam, Rowlingnak van egy jkrowlingstories.com nevű weboldala, ami nagyon tetszetős kidolgozás, nézzétek meg. :) 

Kedvenc oldalak: a tiltott rengeteg kihajthatós oldala, Halloween, karácsonyi lap, Hogwarts Library, Dark Magic és Patronus oldalak, Ministry of Magic emeletei. 

Idegesített: a Marauder's Mapen a tükörírás, nem bogarászgattam inkább, azok az oldalak, ahol összevissza tekergett a szöveg, pl. idővonalak, és Weitong Mai rajzai, amik nagyon gyermetegek és túl egyszerűek voltak, kirítt nagyon a többi, tehetségesebb illusztrátor közül.

Rajta kívül még Louise Lockhart volt nekem kicsit olyan semmilyen, túl színes, de nem különleges. A többiek közül mindnél találtam olyat, amit nagyon kedveltem, de talán Peter Goes és Tomislav Tomic rajzai, oldalai tetszettek legjobban, pedig elsőre nagyon zsúfoltnak éreztem az utóbbit, de aztán egyre jobban bejött ez a stílus. Pham Quang Phuc szuperül rajzol karaktereket és állatokat, lényeket is, az ő kezét dicséri a borítókép is. Olia Muza pedig nagyon kellemesen tölti ki az oldalt erősebb színekkel is, neki jutott a legkevesebb oldal, de az mind szép. :) 

Szóval mi legyen a verdikt? Jó? Rossz? Szükséges? Egy rajongó polcán szerintem ott a helye, és érdemes néhány órát eltölteni a böngészésével, már csak azért is, hogy esetleg meghozza a kedvet egy újraolvasáshoz. 

De kicsit inkább gyerekeknek valónak tűnik - ami több mint furcsa, miért nem az eredeti HP generációt akarták megörvendeztetni a kompendiummal? :) 

Mindenesetre sok része művészi értékű, kidolgozott, szép, és a szépnek végülis mi egyéb célja van a művészetben, mint gyönyörködtetni? Ennek eleget tesz. 

Vannak videók, ahol végiglapozzák a könyvet, pl. >itt<. Lessetek bele!

>Itt< pedig könyvbemutató Tóth Tamás Boldizsárral.

Három könnyed hangoskönyvről röviden

Néhány könnyedebb hangoskönyvet hallgattam decemberben, olyan szerzőktől, akiktől már olvastam korábban is: Kelly Harms, Tracy Rees és Elle Cosimano kerültek terítékre - és kerülnek most bele egy zanzaposztba. 

Forrás.

Kelly Harms: The Seven Day Switch

Kelly Harmstól 1999-ben, jesszus, dehogyis, 2019-ben (:"D) hallgattam meg egy ingyenesen elérhető rövidke novellát az Audible-ön (You Can Thank Me Later), és emlékszem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem is rossz. Tetszettek a karakterek és a változatos események benne. Akkor eldöntöttem, el fogom olvasni valamelyik regényét is majd. Kicsit váratott magára a dolog, de decemberben meghallgattam a The Seven Day Switch című könyvét, ami magyarul is megjelent Bezzeg a másik élete címen. 

Ahogy az a címekből már sejthető, egy életcserés, testcserés könyvről van szó, amelyben a két főszereplő anyuka, Celeste és Wendy egy átsangriázott éjszaka után egyszercsak a másik bőrében ébred fel. Mi történhetett, és vajon hogy lehet ezt visszacsinálni? Addig, amíg valami megoldás kínálkozik, élni kell a másik életét, nevelni a gyerekeit, és úgy egyáltalán, helytállni otthon és a munkában, kinek mi. A két anyuka ugyanis nagyon különböző életvitelt folytat, minden szempontból. Celeste háztartásbeli, három gyerekkel, szuper törődő férjjel, és komoly elvekkel, legyen szó környezettudatosságról, meal-prepekről, vagy arról, hogy a gyerekek mennyire nem nézhetnek tévét, és milyen pontosan meg vannak határozva az otthoni feladataik. Wendy ehhez képest a junk food és korlátlan képernyőidő koronázatlan királynője, igazi karrierista nő, ún. productivity consultant (nem tudom ezt hogy kell jól lefordítani), ami kissé ironikus ebben a felállásban. Wendy teljes mértékben ura mindennek a munkában, és nők százainak ad tanácsokat a jó időbeosztást és feladatlistákat illetően. Aztán csak otthon nem marad ideje ebben következetesnek lenni, és a gyerekeivel töltött ideje elúszik, és elcsúszik rossz irányba, hiszen kedvezni akar nekik a sok "rendetlen" étellel és képernyőidővel, amikor végre velük van. 

Celeste Wendy testében vajon mennyit tud változtatni a két lustuló gyerek életvitelén, és motiváltságán? Az nem kérdés, hogy Wendy spájzpolcait seperc alatt át tudja rendezni, és remek rendszert alakít ki, de vajon mi van akkor, amikor egy rangos eseményen beszédet kell tartania Wendy helyett? 

Wendy is érdekes és nem-várt kalandoknak néz elébe Celeste-ként, miközben a külföldről rendelt csodaitalt várják, amiből a koktélt keverték, hogy az majd varázsütésre mindent visszacsináljon... 

A két túlhajszolt nő rengeteg új és értékes tapasztalatot szerez, és nekem tetszett ez a történet, a maga nemében teljesen rendben van, szórakoztató, ugyanakkor vannak benne komolyabb részek is. Néha kicsit túl convenient, ahogy meg van oldva egy-egy dolog, de ám legyen, el lehet nézni a hibáit. 

Nem lesz túl maradandó, de teljesen jó volt kikapcsolódásnak, fogok még Kelly Harmstól hallgatni (méghozzá az Amy Bylert!)

Tracy Rees: The Little Christmas House

Tracy Reestől a Hidden Secrets at the Little Village Church című könyvet olvastam, ami a Hopley Village sorozat első része, és magyarul A vidéki templom titkaiként jelent meg. A Hopley sorozat következő kötete ez a karácsonyi könyv, amit már a templomos olvasásakor kinéztem magamnak az ünnepek idejére (és ami nem jelent meg karácsonyra magyarul is, ami egy óriási kihagyott ziccer szerintem). A részek önállóan is olvashatóak, csak a helyszín azonos, és esetleg néhány mellékszereplőbe belefuthatunk, de semmi egyéb. 

A mesebeli Hopley télen talán még szebb és varázsosabb, és az ünnepekre készülődve Holly és Edward története bontakozik ki előttünk. Nyiiiilván ez egy romantikus sztori, amiben egymásnak van kitalálva a két fél, és mégis, szerencsére sikerült úgy megírni, úgy megoldani, hogy ne csöpögjön a nyáltól, és hihető jelenetek legyenek benne, empátiával megírva. Mindkettejüknek megvan a kissé terhelt háttér, hiszen Edwardot és a lányát Elizát otthagyta a feleség, hogy színészi ambícióit beteljesítse, Holly pedig épp azt emésztgeti, hogy nem lehet gyermeke, miközben az exe épp gyereket vár az új párjával... A mellékszereplők, apróbb történések, az iskolai színházi darabra való készülés is mind-mind jól el voltak találva, tényleg élveztem ezt a regényt - akárcsak a templomosat. :) Rees erőlködés nélkül tud olyat írni, ami kis cuki, nem tűnik sablonosnak, és nem is gejl. Ez utóbbi pedig azért egy karácsonyos könyvnél extrán nehéz! 

Valószínűleg nem lesz persze igazán maradandó élmény ez sem, de kategóriájában szuper, olvasmányos, és kicsit engem a Váratlan utazás hangulatára emlékeztet, csak persze modernebb időkkel. 

Elle Cosimano: Veronica Ruiz Breaks the Bank

Elle Cosimanót már nem kell bemutatnom, a Finlay Donovan sorozat itthon is méltán népszerű lett, és az Agave már ki is adta az eddig megjelent három kötetet. Amíg várunk a következő epizódra (Finlay Donovan Rolls the Dice), addig is találtam egy ilyen kis szösszenetet Veróról, ami 3,5. résznek van jelölve. Igazából egy előzménytörténet abból az időszakból, amikor Vero otthagyta a főiskolát, mert igaztalanul megvádolták némi hiányzó pénz miatt. Unokatestvérénél, Ramónnál lel menedékre, és persze itt van a színen Javi is... Vero munkát keres, elhelyezkedik egy bankban, ahol épp mindenféle kétes ügylet zajlik fű alatt, és nem tudják megfejteni, vajon ki sikkasztja a pénzt, és hogyan. Rengeteg érdekes mellékszereplő, egy kis mini-nyomozás, ami annak ellenére, hogy röviden van bemutatva és lezárva, pont elég csavaros és izgalmas. Végül pedig még Finlay is feltűnik a színen, és megtudhatjuk, hogy is kötöttek ki egymás mellett hőseink! ;) 

Korábbi Finlay posztok: 

1. Finlay Donovan is Killing It
2. Finlay Donovan Knocks 'Em Dead
3. Finlay Donovan Jumps the Gun

Hamarosan hozom még a Varázsalmanachról a posztot, az évösszegzőt, és az idei év első befejezett könyvéről is írni fogok - stay tuned! :) 

Rene Denfeld: The Butterfly Girl

Rene Delfeldtől tavaly olvastam a The Child Findert (magyarul Hol vagy, Madison Culver?) - ami a Naomi Cottle sorozat első része -, de a kapcsolatunk egészen 2016-ig nyúlik vissza, akkor ismertem meg ugyanis Az elvarázsoltak című regényét, ami egy igazán lenyűgöző történet volt. 

A Naomi Cottle-féle kalandokat Denfeld most a The Butterfly Girllel folytatta, és sajnos úgy vagyok vele, ha ehhez még írna további részeket, azokra már nem szívesen neveznék be. Valahogy sokkal kevésbé tudott megragadni ez a könyv, és úgy érzem kifulladt a történet, meg Naomi (és Jerome) karaktere is. Ez részben persze a révbe érésüknek is betudható. 

Sajnos ismét azt éreztem, ahogy az előző rész elején is, hogy ez túl "kommersz", nem volt meg az a líraiság, ami miatt annak idején megkedveltem a szerzőt, és sajnos a cselekmény sem lendített annyit rajta, hogy kompenzáljon ezért. A Child Findernél a 'nagy egész' stimmelt, és egyensúlyba került minden, de a Butterfly Girl megmaradt annak, ahogy elindult, és sajnos nagyon leült a sztorija középtájon, ahol azt éreztem, sosem lesz vége (pedig nem hosszú). Nem tetszett igazán. 

Naomi ebben a részben a húga nyomába ered, mindenképp meg akarja találni a lányt, aki annak idején fogvatartójuknál maradt, amikor Naomi el tudott menekülni onnan egyedül, és kénytelen volt hátrahagyni a testvérét... (szerintem ez egy totálisan feldolgozhatatlan trauma lehet egyébként).

Jerome is vele tart, időközben összeházasodtak, de a férfinak nincs igazán ínyére ez a vándorló lét, és az, hogy nem tudnak gyökeret ereszteni valahol. Közben persze érti, hogy Naomi számára nincs most fontosabb, mint hogy végre meglelje a húga nyomát. Jerome viszont nem tud munkát találni, anyagi nehézségeik mellett pedig életük furcsa ritmusa nem tartható így sokáig.

Naomi nem vállal új ügyeket, amíg a húgát kutatja, de nyilván belebotlik valamibe a környéken, ahol fiatal lányok tünedeznek el, és kerülnek elő később holtan a folyóból... Megismerkedik Celiával, és kialakul egy kapocs közöttük. Celia a címadó lány egy különös fantáziavilágot teremtett magának, tele pillangókkal, hogy kitöltse az űrt, ami hiányzik számára az életből. Celia az utcára kényszerült drogos anyja és erőszakos mostohaapja miatt, és kénytelen a testét árulni. Naomival közös pont az életükben, a "hátrahagyott húg"; Celiának is van ugyanis egy kisebb testvére, akit nagyon félt. 

A szálak végül összeérnek, és kiderül az igazság a múltbéli eseményekről, és a környékbeli lányok elrablójáról is. A végkifejlet nagyon izgalmas és akciódús lett, ez a rész abszolút élvezhető, de összességében nem túl maradandó ez a kötet számomra.

Grecsó Krisztián: Vera

"A szivacskosztümre Jakub bácsi öntötte rá a vermutot."

Tökéletes kezdőmondat, tökéletlen folytatással. 

Grecsó Krisztiánba 2020-ban habarodtam bele, a járvány előtti utolsó, barátnős színházi élményen. Zseniálisnak tartottam a Megyek utánadból készült darabot, és utána a Harminc év napsütést - ami egy tárcanovella gyűjtemény -, is elolvastam a szerzőtől, nagyon magával ragadó volt. Ott azt mondtam, én Grecsótól mindent el szeretnék olvasni, annyira jó! Az első kopp még szintén abban az évben, a gyerekverses köteténél jött (Belefér egy pici szívbe), ami nem tetszett. Most jutottam el a Veráig. És sajnálatos módon, ezzel a könyvvel úgy érzem, teljességgel ki is szerettem Grecsóból. Ez az egész valami borzalom volt. És talán még egy fokkal rosszabb volt amiatt is, hogy mennyien felmagasztalták, mert hát Szeged! és szabómagdás!, és ettől még nagyobb volt a csalódottságom.

Öröm az ürömben: nem gyűjtöttem össze nagy elánnal a Grecsó-életművet, amikor kezdetben fellelkesültem, csak ezt az egy kötetet vettem meg. 

Ismét két Maigret

Forrás.

Maigret-k - vajon mitől olyan bódító ezeket a rendre nagyon hasonló sorokat olvasni a Szajnán hömpölygő uszályokról, az ánizspálinkáról, a szüntelen pipázásról és a Dauphine sörözőből felhozatott sonkás szendvicsekről?... Kérdeztem magamban két hónapja, amikor ennek a posztvázlatnak megírtam az elejét. Feltett szándékom volt az idei várólista csökkentős listáról három Maigret-t elolvasni még gyorsan az ősszel, és együtt posztolni róluk. Azonban a kezdeti lendület elfogyott, és a második választott címen majd' két hónapot kotlottam - így alakult. S ráadásként, teljesen ellehetetlenítette a posztkezdő mondatomat - de már dafke úgy hagyom! -, mivel New Yorkban játszódott, és se a Dauphine sörözőből nem rendeltek szendvicseket, se nem nézhettem a Szajnán hömpölygő uszályokat Maigret irodájából benne. A harmadik kiválasztott miatt meg már nem várok tovább, majd kap külön posztot. :) 

Maigret dühbe gurul

"Maigret, hogy csillapítsa türelmetlenségét, belemerült adminisztratív teendőibe. Fel öt körül megunta a dolgot, felhúzta a zakóját, és magányosan beült a Dauphine sörözőbe egy pohár sörre. Majdnem rendelt egy másodikat is, nem szomjúságból, hanem hogy dacoljon Pardon barátjával, aki önmegtartóztatást írt elő neki."

Pardon doktor intelme ellenére lecsúszik még ebben a kötetben néhány aperitif, száraz fehérbor, és persze sörök, amiket néha igencsak sietve kell felhörpinteni. De azért Maigret javára legyen írva, elutasít benne egy kávé után kínált Calvadost. ;) 

Ami az étkeket illeti, akad makrahal és olajos papírban sült borjúmáj, de néhány otthon elköltött ebéd is, a kis hétvégi kiruccanás után pedig hideg sült húst esznek Madame Maigret-vel. 

Maigret ezúttal félig-meddig az alvilágba merül alá, amikor megtudja: Émile Boulay eltűnt. Boulay-nak mulatói voltak a Montmartre-on, több is, és esténként ezeket járta végig. Azonban egyik este nyoma vész, nem érkezik haza hajnalra sem. Megfojtott holttestét pedig csak két nap múlva találják meg... A fojtogatás nem vall a gengszterekre, ahogy a hullák tárolása sem... Vajon lehet mindennek köze a nem sokkal korábbi Mazotti-leszámoláshoz? Maigret követi megérzéseit, ösztöneit, tudván, ha kezdeti tételmondatai közül akár csak egy is hibás, akkor bizony tévúton jár... 

Számtalanszor végigjárja az Émile Boulay által naponta megtett köröket, többször beszél "Mikiegérrel", aki utoljára látta az áldozatot, Antonióval a sógorral, valamint Émile könyvelőjével és ügyvédjével is, és végül lassacskán kikristályosodik, mi is lehetett az indíték.

"Maigret nem követett előre megfontolt tervet. Nem volt semmi ötlete. Leginkább egy fel-alá szaglászó vadászkutyára hasonlított. És a lelke mélyén élvezte, hogy újra érezheti a Montmartre levegőjét, amelyet már évek óta nem szívott be."

Olvastam néhány értékelést, amelyekben azt írták, Maigret nem is dühös ebben a részben, és ez meglep, mert bizony iszonyú düh fogja el a felügyelőt, igaz, csak a történet végén, a szembesítéskor, és amikor kiderül, milyen machinációval dolgozott a gyilkos... Maigret falfehér arca, üvöltése, ököllel az asztalra csapása talán nem mutatják eléggé a benne fortyogó dühöt? 

Remek kötet, elejétől a végéig. Fojtott légkör, érdekesen összerakott cselekmény, jó karaktergárda. 

Maigret New Yorkban

Szinte ritkaságszámba megy, hogy egy-egy Maigret kötetet kicsit "gyengébbnek" minősítsek, most viszont nem tudom nem rányomni erre a részre, hogy talán bizony tényleg a megszokottnál kevésbé volt jó. Mert hiába volt tekervényes, amit kitalált Simenon, valahogy kevéssé működött a bűntény, sablonosabb volt, és a lezárás is kapkodós lett. Eleve, ahogy a lezárás felé közeledett, felgyorsult minden, és a hevenyészett telefonhívás is olyan méltatlan megoldásnak tetszett. 

Na persze mindemellett azért nagy élvezettel merültem el ebben a részben is, hiszen nagy újdonság, hogy a - már nyugalmazott - felügyelő New Yorkba hajózik. Megbízóját, Jean Maurát, akivel együtt utaztak, azonban már a kikötés pillanatában szem elől téveszti. Az eredeti megbízás nyomába eredve próbálja meg felkutatni a fiút, de egyre több a kérdőjel, és a gyanús esemény. Jean Maura apjához, a hideg tekintetű Little Johnhoz próbál bejutni, ám a titkáron is alig jut keresztül. Amerika más világ, és hiába viszi Maigret-t O'Biren felügyelő franciás hangulatú bárokba, a dolgok menete nem a szokásos, és a felügyelő kevéske angoltudásával kissé bekorlátozva érzi magát eleinte. Ennek ellenére természetesen rájön az igazságra, és valamennyire ráhúzza a new york-i környezetre is sajátos módszereit, a kóborlást, az iszogatást, a múlt megidézését. 

"- Beszél valamennyire angolul?

- Csak mint mindazok, akik az iskolában tanultakat elfelejtették."

Közben rengeteg alkohol is fogy: törkölypálinka a kezdés, aztán jön a beaujolais (egy kis borban főtt kakassal és házi mokkatortával), a Coca Cola (jobb híján, sör helyett a sült kolbász mellé), armagnac, további pohár borok és sörök, két Manhattan koktél egymás után legurítva (pedig irtózik a koktéloktól!), aperitifek, kávé a room service-től (némi szalonnás tojással és többféle lekvárral a reggelihez) és temérdek whiskey. 

Maigret ebben a részben még mozizik is a Broadwayen!

Remekül volt megírva, hogy mennyire fullasztónak érezte a jósnővel egy szobában töltött kis időt, és hogy menekült ki, hogy végre fellélegezhessen, és érzékletes volt az a leírás is, hogy Maigret milyen is, mielőtt megoldana egy ügyet: 

"Maigret egyik percről a másikra sűrűbbnek, tömörebbnek látszott. Másképpen ékelte pipáját a fogai közé, ritkábban és rövidebben szívta meg, szinte alattomosan nézett szét maga körül. Minden erejét igénybe vették a benne zajló folyamatok."

Összességében érdekes kaland volt, vannak apró részletek, amik kedvelhetővé tették, de a fősodor, a bűnügyi szál nem volt különösebben izgalmas. 

Terveim szerint a Ködös kikötő lesz a következő Simenon olvasásom. ;) 

Benjamin Stevenson: Everyone in My Family Has Killed Someone

Ti nem tudom, hogy vagytok vele, de folyton ez a könyv jött szembe velem mindenhonnan, egész októberben. Mintha minden ismerősöm Benjamin Stevensont olvasott volna, valami nagy, közös megegyezés alapján. Hú, mondtam magamban, de jó, milyen népszerű, milyen közkedvelt, hát ez nagyon szuper lesz! Aztán elég vegyesre sikeredett a viszonyunk. Eleinte somolyogtam, középtájt megharagudtam, és nem értettem semmit, de aztán a végére megbékéltünk egymással, és jó szívvel fejeztem be, sőt, már most tudom, olvasni fogom a következő részt is. ;) Na de kezdjük az elejéről. 

A könyv nemrég magyarul is megjelent az Agavénál, A családomban mindenki gyilkos címmel. Meg kell hagyni jó a címválasztás, mert azonnal felkelti az ember figyelmét; hát milyen egy família ez?! Félig-meddig arra számítottam, valami bohókás, szatirikus család életébe nyerünk majd betekintést, kicsit színpadias jelenetekkel, komikusnak ható túlzásokkal. Aztán valami teljesen új és egyedi bontakozott ki, mind a történetet, mind a stílust tekintve. Bár azt meg kell hagyni, a színpadiasságból azért volt valamennyi, és ebben emlékeztetett a Tőrbe ejtve című filmre. 

A Cunningham család életébe akkor csöppenünk bele, amikor családi összejövetelt szerveznek egy hegyi szálláson. A hó persze mindent belep, és a külvilágtól elzártan maradnak. Nyilván nem sokkal később lesz hulla is, na ráadásul senki se tudja, ki az... A családi hepaj apropója egyébként az, hogy az egyik Cunningham fiú most szabadult a börtönből. Ahová állítólag az öccse, Ernest miatt került. A sztorit el is mesélik az elején, hogy hogy is ölt meg Michael valakit (mert hiszen itt mindenki megölt valakit - így vagy úgy), de a fejezetek előrehaladtával kiderül, sokkal több minden van a háttérben, mint gondoljuk, és a régmúlt eseményeivel is összefügg minden. 

A stílus nagyon egyedi, a bűntény, bűntények, rejtélyek pedig elképesztően tekervényesek, nagyon bonyolult az egész. Rengeteg szereplő van, röpködnek a nevek, nehéz volt követni, ki kicsoda is. Két alkalommal nagyon elvesztettem a fonalat, és meg is orroltam kissé, de mentőövként szolgáltak a 14,5. és a 38. fejezetek, ahol áldásos módon összefoglalja Stevenson az addigi tudnivalókat. 

Ironikus, önironikus a stílus, kifigurázza az összes, krimiben használt sablont, és mégis dolgozik sablonokkal, ráadásul az orrunk előtt, de kiderül, az olvasó (én legalábbis) akkor is hülye ehhez, ha lengetik a szeme előtt, hogy helló, ezt nem véletlenül jellemeztem 80 szóban... :) Szerintem megfejthetetlen. Jók a terelések, nehéz összekötni az összetartozó pontokat (pontokat!!! mondom pontokat!!! :D).

A zavarosságon kívül még a karakteralkotást kritizálom meg. Jó lett volna, ha kidolgozottabb karakterekkel dolgozik, szerintem rendkívül egyforma volt mindenki, a nőket kiváltképp alig tudtam elkülöníteni egymástól, személyiségjegyek, hol bujkáltok?

Az egyik karakter - akit most nem fogok nevén nevezni - azt hiszem a lassú gondolkodású olvasók miatt lett olyan, amilyen, bár sokat azon kívül ő sem villantott magából, hogy a poirot-i jelenetben a végén mindig felteszi a kezét, hogy ez ki? az ki? mivan? :D Na ő én voltam, aki nem ért semmit! :) 

Érdekes, hogy kifejezetten nem szeretem az olvasóhoz való kiszólogatást, a direkt szellemeskedést és haverkodást, itt mégis valahogy remekül működött, nagyon jó egyensúlyt teremt a szerző. És az ügy is tényleg baromi csavaros, ilyennek kell lenni egy bűnténynek a regényekben. Szóval, részemről jöhet a következő, már kicsit felvértezve indulok majd neki, és várom az összefoglaló fejezeteket, hátha belejövök a bonyi krimikbe is valamikor. ;))

Lesz film(sorozat) is belőle, az HBO-nál, szerintem jól fog működni úgy is, kíváncsi vagyok rá. 

A következő rész címe: Everyone on This Train is a Suspect - vonatos helyszín, összezártság, ismét egy szuper cím, juhú! :)

A Grund és Nemecsek

Nagyon keresgéltem, mikor is olvastam én A Pál utcai fiúkat, mert bizony úgy rémlik, hogy valamikor nyolcadikos, vagy kisgimnazista koromban is újraolvastam... Erről azonban nem találok felírást az olvasmányjegyzékemben. Pedig előttem van az emlékkép, hogy írtam róla egy 6 oldalas esszét a kis füzetembe, és az szerintem nem akkor volt, amikor először a kezembe került, kb. negyed századdal ezelőtt. :")

A mostani újraolvasás katalizátora Bea ezen blogbejegyzése volt, amiben az audiodrama-n megtalálható felolvasásról mesélt. Teljesen felvillanyoztak Bea dicsérő szavai, és hogy hangoskönyvként is megismerhetem, s aztán még inkább örültem, amikor kiderült, a spotify-on is megtalálom ezt a verziót, amit Széles Tamás olvas fel. Mit felolvas, előad, eljátszik! Remek az egész, tökéletes minden szempontból, és szuper élményt nyújt, ahogy van. Nemecsek hangja, hangszíne különösen tetszett.

Az audiodrama-n egyébként inkább hangjátékok szoktak lenni, de ez most teljes hangoskönyv volt.

The Running Grave

“So here stood Cormoran Strike, slimmer, fitter, clearer of lung, alone in his attic, poking broccoli angrily with a wooden spoon, thinking about not thinking about Robin Ellacott.”

BLOODY HELL, hogy én mennyire imádom még mindig ezt a nőt, akár Robert Galbraith-ként ír, akár J.K. Rowlingként! Imádtam olvasni a The Running Grave-et, ami már a hetedik kötete a Strike sorozatnak, és amire szerencsére most nem kellett sokat várnunk (csak egy év telt el az Ink Black Heart óta). 

A Running Grave tökéletes adagolásban tartalmaz drámát, feszültséget, borzalmakat, szürreális helyzeteket, és tekervényes nyomozást. Egyformán szerettem a magánéleti szálak továbbsodorgatását, és a fő nyomozás részletezését is, miközben a palettát az ügynökség egyéb, apróbb-cseprőbb ügyei is tarkítják, szokás szerint. 

Jodi Picoult: The Book of Two Ways

Life asked death, „Why do people love me but hate you?”

Death responded, „Because you are a beautiful lie and I am a painful truth.”

-Unknown

Jodi Picoult annyi mindent akart, és tudott belepakolni ebbe a regényébe, hogy az majd szétpattan a széleken. Egyiptológia, ásatások, régészet, rivalizálás, párhuzamos világok, kvantumfizika, egy szerelmi háromszög, a "mi lett volna ha?" örök kérdésköre, sorstörténetek, és az ezekből vonható párhuzamok, féltékenység, művészet, kételyek, kövér tinédzserkor, valamint egy számomra eddig ismeretlen foglalkozás: a haláldúla. Aki ezt a mondatot elolvassa, szerintem őszintén nem tudja ezek után, miről is szól ez a könyv (vagy hát miről nem?!), és ebben az sem segít, hogy a fülszöveg némileg félrevezető, egy csavar miatt, amit nem árulhat el, ezért inkább hazudik róla. 

A történetben Dawn Edelsteinnel, a haláldúlával akkor találkozunk, amikor épp túlél egy repülőszerencsétlenséget, és a katasztrófa pillanatában ráébred, nem is a jelenlegi férje jutott eszébe, hanem korábbi szerelme, Wyatt Armstrong, akivel együtt régészkedtek korábban, egy "másik" életben... Ez a kezdő jelenetsor csak nagysokára kerül helyére aztán a könyvben, és közben persze megismerjük az egyiptomos múlt (és jelen) részleteit is, Briant és Meretet, akik Dawn kvantumfizikus férje és a lánya, Wint, akit Dawn kísér haldoklása során, Wyattet, és persze Dawnt magát, még jobban. 

“There are five things we need to say to people we love before they die…: I forgive you. Please forgive me. Thank you. I love you. Goodbye.”

Nagyon sok információ van ebben a könyvben, és valahogy mégis kicsit vontatott  volt sokáig. Az
egyiptológiás, sírfeltárásos, hieroglifák jelentésével kapcsolatos fejezetek csak úgy zúdítják az  olvasóra a tudásanyagot, de valahogy mégse annyira érdekesek. Vagy csak engem nem villanyozott fel annyira ennek a Dzsehutinahtnak a sírja. Nem tudtam annyira átérezni a felfedezés jelentőségét.

“Ancient Egyptians believed that the first and most necessary ingredient in the universe was chaos. It could sweep you away, but it was also the place from which all things start anew.”

A szerelmi háromszögeket sem szeretem, és mégis azt kell mondjam, nem zavart annyira ez a helyzet, inkább kíváncsivá tett. És bár látom a hibáit a könyvnek - pl. hogy mi a frászért ment el se szó se beszéd Dawn annak idején -, mégis úgy csuktam be (az appot, mert audiobook volt), hogy végső soron tetszett. Kikapcsolt, elég eseménydús, és változatos volt a cselekménye, és nem volt rossz, ahogy összeértek a szálak. Vannak megható részei, és vannak elgondolkodtató részei is. 

Az időbeli csavaron kívül tetszett benne a másik fordulat is, bár számíthattam volna rá, mégis meglepetésként ért. 

“Did you ever wonder who you would have been, if you hadn’t become who you are?”

A haláldúla foglalkozás pedig, akármilyen hülyén hangzik is, nos, szükség lenne rá, és jó volna, ha nem azt a furcsállkodást váltaná ki az emberekből, mint belőlem is az elején. Az pedig kifejezetten tetszett, hogy az egyiptomi halálkultúrával hogyan hozta ezt az egészet összefüggésbe Jodi Picoult. 

Azt hiszem a történet hézagait számomra most kitöltötte az, hogy látom, mennyi munkája volt benne a szerzőnek, és hogy érezni, hogy szerette írni. 

Mindemellett, sajnos, már most kezdem elfelejteni, hogy is volt, mi is volt a vége?... Szóval maradandónak nem maradandó. 

A különféle külföldi borítók szerintem szuperek, a magyar viszont szerintem nem sikerült valami jól. 

Zajácz D. Zoltán: Véres Balaton

Retró krimit tessék, retrót! A jó értékelések, egységes méltatások hatására hamar felfigyeltem Zajácz D. Zoltán könyvére. Aztán úgy esett, hogy végülis nem magamnak, hanem ajándékba vettem meg a kötetet, ugyanakkor az én várólistámon is rajta maradt, és nemrég kölcsönkértem. Lassan indult a viszonyunk, mert kevés, lopott időm volt csak rá, de aztán végre-valahára összejött két olvasós nap egymás után, így le tudtam darálni a könyvet két nagyobb falatban. Nagyon hiányzott már az ilyen koncentrált, belemerülős olvasás.

A Véres Balaton azóta már négy részes sorozattá nőtte ki magát. Hogy én folytatni fogom-e? Igen, mindenképp, mert könnyed, jóféle kikapcsoló olvasmány, ami szuperül hozza a '70-es, '80-as évek magyarországi hangulatát. A hangulat, és ez a balatoni retró az, ami a legjobb a könyvben, és feledteti apróbb-nagyobb következetlenségeit, hibáit is. Ezek közül egy gondos szerkesztő többet is kigyomlálhatott volna, de erről még később. 

Miről is szól a regény? Az alcím részben elárulja: Gyilkosság az úttörőtáborban. Több bűntény is történik a könyvben, ez csak az egyik közülük. Zánkán vagyunk 1979 nyarán, táboroznak a gyerekek, magyarok és külföldiek egyaránt, Nemzetközi Gyermekév van. Német és francia gyerekek is érkeztek, köztük Marion Morel, a Francia Kommunista Párt párizsi titkárának lánya. Marion a tihanyi hajókiránduláskor eltűnik, már nem érkezik meg Zánkára. A hajón még többen is látták, vízbe eshetett talán? Belökték? Valaki elkábította és fogva tartja? Számtalan lehetőség felmerül, amikor a rendőrség nyomozói a kezükbe veszik az ügyet. A helyi erők mellett természetesen a pesti kollégák is beszállnak, hiszen nemzetközi botrány fenyeget. A nyomozás vezetésével Adorján Máté hadnagyot bízzák meg, aki hamarosan nem várt segítőre is akad a táborban.

Gyerekkori ismerőse, Lendvay Laura édesanyjával az úttörőtáborral szomszédos vállalati üdülőben nyaral, és hamarosan kiderül, a napokban össze is barátkozott az áldozattal... De melyik áldozattal? Holttestet találnak a parton, kivájt szemekkel... A rejtélyek megszaporodnak, és a rendőrség azt sem tudja, hogyan is ossza fel csapatait, mert épp ekkor folyik a nyomozás Gyulai Károly főtörzsőrmester meggyilkolásának ügyében is... A Soós Lajos féle gyilkosság nem a képzelet szüleménye, és a szerző jó érzékkel passzintja be ezt a többi bonyodalom közé. 

Laura egyébként orvostanhallgató, és borzasztóan érdekli a pszichológia és a kriminalisztika, különösen a profilozás, amiről csak nemrég jelentek meg az első írások, angol és német nyelven, és még teljesen ismeretlen Magyarországon. Magánnyomozásba kezd, de aztán Máté oldalán belefolyhat a hivatalos ügymenetbe is, és még egy kis profilalkotás is kijut neki. Sőt, talán még az édesanyja is boldog lehet, hogy nem kell már állandóan a kerítő szerepét alakítania? ;)

Kékre festett strandkorlátok, gyékények, Melba kocka, Dunakavics és Traubi a büfében, Nők Lapja a strandtáskában, meg persze párttitkárok, hazugságok, jachtozó és vadászgató elit, a Kádár-korszak minden jellegzetes eleme... A nagyemberek közti játszmák, a főorvosok és politikai főseggnyalók hierarchikus rendszere, a titkolózások és a kiskosztümös titkárnők által tálcán behordott feketekávék mindent belengő aromája hamisítatlanul hiteles atmoszférát teremtett. A Zámbó Jimmy sorozat (A király) jutott eszembe, bár az főleg az egy évtizeddel későbbi dolgokban, de ugyanilyen remekül hozta ezeket a viszonyokat és díszleteket.

A humort sem nélkülözi a regény, bár persze a szörnyű bűntények mellett kevés vidámság férhet meg. 

Ez volt az egyik kedvenc dialógusom: 

"– Csak azt ne mondja, hogy a magyar rendőrségnél tanult meg így verekedni…
– Nem, nem ott – erősítette meg Máté. – Még srác koromban, Algír külvárosában.
– Mi a fene? – szaladt ki az őrmester száján. – Maga Algériában nőtt fel?
Miután nem érkezett válasz, óvatosan hozzátette:
– Tehát, ha jól értem, szolgálati úton van Belgiumban.
– Nem nyomozni jöttem, hanem egy együttműködési megállapodást készítek elő a belga és a magyar rendőrség között. És persze meglátogattam az apámat és a kishúgomat.
– Úgy érti, a családja Brüsszelben él?
– Igen. Az apám a Magyar Népköztársaság brüsszeli nagykövete.
Mertens őrmesternek ez már sok volt.
– Mondja, őszentségét, a pápát nem ismeri véletlenül?"

A párbeszédek pörgősek, gördülékenyek voltak, gyorsan olvasható a könyv. Ugyanakkor, bár élveztem a történéseket, nem tudtam lerázni magamról az újra meg újra felbukkanó gondolatot, egy kicsit amatőr. A hangulatteremtésen túl sokszor éreztem picit gyenge lábakon állónak a nyomozást (mitől voltak olyan biztosak a dolgukban?), illetve zavaró volt, hogy mindent nagyon a szánkba rágnak, mindent megbeszélnek a nyomozók. Amikor pedig a végén hirtelen elhallgatják az olvasó elől valakinek a személyét, akkor már teljesen egyértelmű, kiről van szó. A bűntény(ek) azért nem annyira csavarosak, hogy annyiszor el kelljen ismételni dolgokat. A krimiolvasó elég jó abban, hogy 7-8 infót bőven megjegyezzen, sőt nagyon is figyeli magától is az elejtett dolgokat, mellékszereplőket stb. Namármost akkor ehhez képest a karakterre nézve feleslegesen degradáló olyan mondatot adni a sztárnyomozó szájába, hogy a Hadnagy vezetéknevű gyanúsítottat csak azért tudta megjegyezni, mert ez a saját rangja is? Öhm, hát Máténak ezzel vagy 20 pontot esik az IQ-ja! Ez egy teljesen feleslegesen beszúrt mondat volt. Adorján Máté szerintem jó karakter, jó nyomozó, az éles eszét, jó gondolkodását kell hangsúlyozni, ha hibázik, persze azt is leírni, de ilyen bárgyú dolgokat mondatni vele... illúzióroboló. Ahogy az is, hogy Laurának olyat mond, "okos kislány vagy"... ?! Kihagyható lett volna ez az atyáskodó mondat is tőle. Az, hogy Laura mennyire belefolyhat egy hivatalos nyomozásba, kicsit hihetetlen, lehet, hogy több titkolózással, véletlen lelepleződéssel jobb lett volna ez a szál. Igaz, ez nagyon nem a mai kor, talán könnyebben elsikáltak ilyen dolgokat. 

!!!SPOILER!!! Marion megmenekülése után több részt elég érzéketlennek éreztem: nem hiszem, hogy a kislány egy idegen férfival utazva a repülőn a történtek után ilyen bizalmas lenne, illetve hogy pont a fogságban kapott túró rudi lenne a szíve vágya, ezek valahogy furán veszik ki magukat, ahogy a másik lány macskáját elkérni és elvinni is, öhm, legalábbis szemöldökfelhúzós részlet (és kihagyható lett volna). SPOILER VÉGE!

A zánkai Úttörőváros. Forrás.

Sajnos, ahogy fentebb említettem, volt még néhány hiba, pl. a francia tolmácsot német tolmácsnak nevezték. Bogár Sára egyszercsak Bogdán nyomozó vezetéknevét kapta meg véletlenül, és francia nyelven folyó társalgásban beszélnek valakiről, akiről csak később derül ki, hogy nem férfi, hanem nő, hát, akkor elég kacifántos mondatok lehettek, hogy nem volt benne személyes névmás. Emellett a beszúrt magyar és francia mondatokat viszont nem fordították le lábjegyzetben. 

A jelentésmódosító vesszőhibák is jellemzőek voltak pl. "a látottakat mesélte a két autóban maradt kollégának". De ez jórészt már a szerkesztő sara. 

A szerzőt viszont mindenképp megszerettem, köszönöm, hogy elrepített vissza a régi idők Balatonjához, és hogy ilyen jó kikapcsolódást nyújtott ezzel a könnyed krimivel. Azóta néztem vele készült videókat, beszélgetéseket, nagyon szimpatikus, és mindenképp figyelemre méltó a kortárs könnyed krimi műfajában - az hogy retró, már csak hab a tortán. :) 

Folytatása következik! :) 

Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság

Végre eljutottam Vekerdy egyik önálló kötetéig, az Érzelmi biztonságig. Korábban ugyanis csak válogatáskötetekben találkoztam vele, a Visszatalálunk egymáshoz? és a Sorsdöntő találkozások írásaiban. Már akkor rögtön megtetszettek a gondolatai, irányelvei, és olvasmányos, gördülékeny stílusa. 

Az Érzelmi biztonság sem egybefüggő írás, hanem különféle előadásainak kivonata, beszélgetések vázára épített fejezetek, így aztán megtalálhatók benne a fent említett könyvekben szereplő részek is. 

Tartalmas, és nagyon sok témát körüljár a szülő-gyerek kapcsolatban. Fejlesztés, kötődés, evés, alvás, szobatisztaság, olvasás és mesék, szexuális nevelés - annyi mindent érint, és szinte mindenben egyet tudtam vele érteni. (Az más kérdés, hogy alkalmazni, na azt nem tudom, de ez a poszt a könyv érdemeit dicsőíti, nem az én hiányosságaimat hivatott feltárni szerencsére. :D)

Vekerdyben az a jó, hogy nem köntörfalaz, és van határozott véleménye. Nekem ez tetszik, mert a "minden gyerek más" jellegű dumákkal már néha tele van a padlás, és különben sem vezet sehova. Igenis legyenek a szakembernek határozott állításai és megingathatatlan véleménye a sarokköveket illetően. És ő tényleg ilyen, még ha megmondó emberré természetesen nem is akar avanzsálni.

Különösen kedveltem a Mesék, regények, olvasás fejezetet (mily meglepő!), a rengeteg hozott példában nagyon magamra is találtam, és felidézte bennem gyerekkorom olvasmányélményeit. Talán adott egy hátteret is ahhoz, hogy hogy is lettem ilyen nagy olvasó. Kedvet csinál az olvasáshoz, és szeretem a lelkesedését a könyvek iránt.

"A regény: világértelmezés! Mitológia! És: énkitágítás! Bepillantást nyújt életekbe, problémákba, megoldásokba. Segít élni: átélni és túlélni is. Azok a kamaszok, fiatalok, felnőttek, akik jó olvasók, sikeresebben dolgozzák fel konfliktusaikat, és sokkal kevésbé vannak kiszolgáltatva a személyiséget roncsoló sodródásnak, lelki betegségeknek."

Az iskolával, iskolarendszerrel kapcsolatos dolgok elég elkeserítőek - azt nem tudom, valójában mennyivel jobb egy Waldorf iskola, talán egy másik könyvében majd olvashatok még erről is bővebben -, és ma talán még rosszabb is a helyzet. A szülő-gyerek közti cinkosság gondolata nagyon tetszett ebben a fejezetben, és hogy egyesült frontot kell alkotni az iskolával szemben, a gyerek mindig érezze magát megvédve. 

"A gyereknek biztosnak kell lennie abban, hogy őt a családja megvédi a külvilággal szemben, bármi is történjen, még akkor is, ha egyébként nem értünk egyet azzal, amit tett. Ezt majd külön rendezzük vele, de a külvilággal szemben a „tökéletes védelmet” biztosítsuk."

Borzasztó olvasni azokat a hibákat, amiket elkövetünk a fejleszteni akarással (nem a szükséges fejlesztésre gondolok itt, hanem a játék helyetti, a játékot, játékkedvet megölő fejleszteni akarásra), vagy az étkezések kapcsán. 

"Az óvodás legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék! Nem az irányított játék, nem a készségfejlesztő játék, nem a játékos tanulás. A szabad játék."

"Az étkezés kapcsán egyébként más módokon is rongálhatom a gyereket. Például: apa vagyok, szép evésre tanítom. „Ne csámcsogj!”, „Ne habzsolj!”, „Ne piszmogj!”, Ne játssz az étellel!”, „Ne kotorássz a tányéron!”, „Hogy fogod a villát!”, Hogy fogod a kést!”, „Ne csörömpölj!” – ezt a trenírozást én marhaságnak, sőt kártékonynak tartom."

Ebben a részben is olyan egyértelmű az állásfoglalás, jó ilyet látni a mai, leginkább tojáshéjakon lépkedős világban, ahol senki nem mondhat ki kerek-perec semmit. 

Rengeteget tudnék még írni róla, de egy részét már le is írtam a fent linkelt korábbi bejegyzésekben, nem akarom ismételni önmagam, na meg annyi kis cetlit tettem a könyvbe, hogy idézhetnék még akár több oldalnyi dolgot is, Vekerdy saját gondolatait, és olyanokét, akiket Vekerdy is szívesen idézett. Például Adyt. Vagy Goethét: 

Goethe írja, hogy ha aszerint nézel valakit, például egy gyereket, amilyen ő most, a jelen pillanatban, azzal megakasztod a fejlődésének útját. Ha azonban aszerint nézel rá, hogy mivé lehetne, akkor segíted őt a fejlődésben.

De inkább csak azt ajánlom, olvassátok ti is!

Én biztosan fogok még olvasni tőle, pár könyve már itt is van a polcomon és a legújabb Poketes válogatás is érdekel.

Amiből megírása közben lett paprikás poszt - Emma Straub: This Time Tomorrow

Miss Straub, Miss Straub... Szép, szép, hogy egy ilyen tribute-ot írt az apjának, de ez időutazós könyvnek, és lélektani regénynek (?) is halotthalvány. 

Én vagyok megint, aki a nagy éljenző tömeggel szemben inkább ekézném ezt a könyvet. Szerintem nagyon gyenge eresztés volt... 

Alice elalszik a 40. születésnapjának előestéjén, és a 16. szülinapján ébred fel. Apja, Leonard hirtelen újra fiatal és egészséges, legjobb barátnője, Sam pedig mindig elérhető, hisz nem béklyózzák még a gyerekei. És persze ott van a tinikori crush, Tommy is a láthatáron. Mit lehet kezdeni egy ilyen szituációval? Először is ki kell deríteni a szabályokat. Vajon hogyan és mikor térhet vissza Alice a 40 éves önmagához, ha egyáltalán vissza fog tudni menni? Min tud és min akar változtatni? Mire jó egy ilyen kirándulás? Mire elég egy nap? Vagy sokszor egy, mint később kiderül...

Alice apja, Leonard Stern, író, a híres Time Brothers időutazós ifjúsági történet szerzője, amiből filmsorozatot is forgattak. Hamarosan kiderül az is, hogy talán több köze van az időutazáshoz, mint ez a kultikussá vált mű... A jelenben Leonard haldoklik, így Alice-nek borzasztó nagy boldogság őt újra egészségesnek látni. 

A 16 éveskori önmagánál Alice megpróbál olyan változtatásokat eszközölni, amik pozitívan befolyásolhatják az ő, és Leonard jövőjét is. 

~ SPOILEREK ahead, mert írás közben kissé felpaprikázódtam! ~

Nooos, ez az egész kb. teljesen átgondolatlan volt. Imádom az időutazásos sztorikat, és szálakat, de ezeknek mindig NAGYON PONTOSNAK kell lenni, különben hiteltelen. Az egy dolog, hogy ennek az egyazon napba visszautazásnak mennyire semmi értelme nem volt, de hogy még logikátlan is volt az, hogy következményesen mi hogy történik - pl. miért lesznek különböző számú és nevű gyerekei a barátnőnek attól, hogy Alice mással jön össze 16 évesen (ez amúgy is wtf), vagy miért is talál rá Debbie-re az apja, ebből kifolyólag? -, az végképp idegesítő volt. Apjával letetetni a cigit, meg sportra buzdítani... Tommyval összejönni, és aztán visszaröppenni a jelenbe, hogy ott családod legyen, AKIKET NEM IS ISMERSZ? Lesz két gyereke a jelenben, és SEMMI érzelmi kötődése hozzájuk? Meg amúgy akkor már miért nincsenek meg az emlékek rögtön? Ugye, hogy az időutazás nem így működik (jó tudom, nem működik sehogy)? 

Forrás.

Nagyon sufnituning időutazós regény ez, amiben Straubnak bilibe lóg a keze, mert azt hiszi ezt olyan könnyű megírni. Kitalálja, hogy elalszik valaki ott a fészerben, és ugyanabba a napjába visszamehet mindig, körít köré egy kis családi drámát, mindenkinek a szívhúrjait megpendítendő, nehéz témával, és az az érzésed, hogy azt hitte, innentől kezdve majd a könyv meg is írja saját magát... Számomra nem volt megható ez az egész, mert nem tudtam kötődni a szereplőkhöz, Leonard egy idegen maradt számomra, Alice-nek zavaró módon nem volt személyisége (volt egyáltalán valakinek?), a párbeszédek kifejezetten unalmasak voltak, és tér-idő kontinuum meggyalázása volt, amit itt időutazás címén előadtak. Mellesleg akkor most elégedett lenne azzal, hogy Tommy lett a férje, és két gyerekük van stb, de mégis visszamegy újra (és újra és újra), ÉS HA NEM SIKERÜL pont ugyanúgy rekonstruálni mindent? (khm, aztán mi is lett a vége?) Persze, értem, hogy az apjával akar minőségi időt eltölteni, de ez az ugyanabba a napba utazás annyi felelősség, és annyira egyhangú...  

Minden egyes újraélt nap után minden kicsit máshogy kellene alakuljon, ha a saját szabályait egyáltalán akarná követni. Az Időről időre című film jutott eszembe, és az, hogy még ha ugyanazt zongorázza is le aznap, AKKOR IS mindig különféle gyerekeknek kéne várnia otthon, minden alkalommal másnak. Emlékeztek biztos, akik látták a filmet, hogy más kisgyerek várta egyszer a főhőst - és az indoklás is megállta a helyét -, és ezt nem is tudta megemészteni. 

~ SPOILEREK VÉGE ~

A szerkezet is hagy némi kívánnivalót maga után, az eleje teljesen unalmasan ágyaz meg a dolgoknak Alice jelenbeli napjainak bemutatásával, de semmi igazán lényegeset nem tudunk meg. A napok PONT olyan semmilyenek, mint ha bárki másét kéne végignéznünk mindenféle ballaszt-történéssel és beszélgetéssel / belső monológgal együtt. Amikor az időutazással belendülnek a dolgok, azt hittem, hogy végre helyrerázódik a regény, de csak zagyva lett, és ha lehet, még lassúbb és unalmasabb. Utána pedig csak ugrált, kapkodott ide-oda, és ért el aztán az elkerülhetetlen végig.

Az utószó maga valóban megható volt, de túl direkt volt ez a meghatni akarás, és a történetnek ugyan szép kis fészket csinál Straub a saját személyes történetével az apjával, de továbbra is az a véleményem, ettől ez még nem lesz egy jó könyv. 

Tovább rontott a helyzeten, hogy a gyásszal kapcsolatban annyira páratlanul szépen mesélt Valérie Perrin a Másodvirágzásban, amit nemrég olvastam, hogy semmi másnak esélye sincs ennek nyomába érni, és ettől csak még inkább halovány fércnek érződött Straub könyve. 

Örülök, hogy Emily Henry után Emma Straubot is lehúzhatom a listámról, hogy bármit is olvassak tőle, de kár volt ebbe is a befektetett órák száma. Valahogy az az érzésem, mintha mostanában senki nem olvasna igazán jó könyveket, és ezért elkezdjük sztárolni a középszert, és az az alattit, de nagyon (ld. még: A könyvlista, A könyvek szerelmesei). És igazából nem is ez a történet maga, hanem ez az irány paprikáz fel. Nem vágyunk már az igazán jóra, nem akarjuk a standardokat magasan tartani? Nem emlékszünk már az olyan regényekre és szerzőkre, akiknél nincsenek meg a szörnyű száraz, direkt leírások a szereplőkről, a cselekményről, hanem az írás sodor magával, miközben az érzelmeket is úgy adja át, hogy észre sem veszed, hogy is írta bele mindazt az összetettséget a szerző, amit érzel? És anélkül, hogy tudnád a karakterről, hogy mennyire magas, és borostás, és kék szemű-e, mindenkiről teljes képet kapsz; mert van személyiségük, mert árnyalt az írás, mert a szerző tud írni. Ilyen könyveket szeretek és szeretnék olvasni. 

Ez természetesen magánvélemény, a könyv mindenkinek szubjektíven csapódik le, bizonyára van, akinek jobban betalál a témával, vagy a viszonyrendszerrel a karakterek közt, nálam, ahogy látszik, egészen más húrokat pendített meg. Sose hittem volna pedig, hogy ebből paprikás poszt lesz. 

Két hangoskönyvről röviden - Agatha Christie, John Marrs

A közelmúltban hallgatott két hangoskönyvemről hozok most megint egy zanzaposztot, hogy ne tornyosuljon előttem annyi "megírandó", ami csak nyomja a lelkemet, és hogy azért ne is maradjon ki egyik történet se a szórásból, legalább pár mondatban elmesélem, mit gondoltam róluk.

Agatha Christie: Peril at End House

Csaknem húsz éve (yikes!) olvastam ezt a regényét Christie-nek, abban a bizonyos első évben, amikor először felfedeztem magamnak a szerzőt és négyesével hoztam ki a könyveit a könyvtárból. A Peril at End House magyarul több különböző címen is megjelent: Ház a világ végén, Ház a sziklán, A vörös sál. 

Az olvasás emléke mondanom sem kell, már teljesen elhalványult, és semmi sem ugrott be, ahogy haladtam előre a történetben. Mondhatni "vakon voltam", újra felfedezhettem magamnak ezt a krimit. :) 

'Poirot,' I said. 'I have been thinking.'
'An admirable exercise, my friend. Continue it.'

A sztoriban Poirot gyanút fog, amikor kellemetlenkedő darázs helyett igazából egy süvítő puskagolyó zúg el Miss Magdala Buckley füle mellett - és gyakorlatilag Poirot orra előtt. 

Hamarosan tényleg gyilkosság történik, de más lett a célpont... 

Beindul a gépezet, a szereplők bemutatása, és a fejtegetés, hogy szokás szerint kicsúcsosodjon egy leleplező végjelenetben. 

A félrevezető dolgok remekül voltak elhelyezve, és egy pillanatig nem is gyanítottam a gyilkost.

Nagyon zavaró volt egyébként, hogy a nőknek férfi beceneveik voltak. Magdala Buckley "Nick" volt, legjobb barátnője pedig "Freddie". Ez volt az első alkalom, hogy AC-t hangoskönyvben hallgattam, és megmondom őszintén piszkosul össze is zavarodtam elsőre, utána kellett olvasnom, hogy most akkor tényleg ezek a neveik? 

Ettől eltekintve élveztem a könyvet, nagyon hangulatos Poirot, jó csattanóval, de mintha kicsit túl is lett volna bonyolítva (végrendeletes ügyek, titkos eljegyzések, mérgezett bonbonok és még drogügyletek is?!), és egyben mégis maradt valami hiányérzetem, de nem tudom megmagyarázni, miért. 

John Marrs: What Lies Between Us

John Marrstól idén kedvenc lett a The Good Samaritan, így aztán kíváncsian vágtam bele egy újabb thrillerbe a szerzőtől. Próbáltam visszafogni az elvárásaimat, hiszen nem lehet minden könyve istenkirályszuper, de azért mindenképpen egy jó kis csavaros történetre számítottam. 

Amit kaptam, az egy fordulatos pszichothriller, ami kétségtelenül jól van megírva, és izgalmas is - arról nem is szólva, hogy kellően beteg is, hiszen ismét egy pszichopata fejében lehetünk. De nem közelítette meg a Good Samaritant. A csavarok szerintem nagyon könnyen kitalálhatóak voltak, talán csak egyetlen dolog lepett meg a történet vonalvezetésében. 

A sztoriban Nina fogva tartja a házukban Maggie-t, az anyját, méghozzá láncra verve. Minden második nap együtt vacsoráznak, ilyenkor Maggie megkapja a hosszabbik láncát, és lejöhet a lépcsőn is. A házban profi hangszigetelés, és egyéb óvintézkedések védik Nina titkát. 

Anya és lánya múltjában megannyi sötét titok lappang, amikre persze fejezetről-fejezetre szép lassan fény derül. Erőszak, visszaélés, hazugságok, dráma dráma hátán, már egészen Nina gyerekkorától kezdve... Az újabb tragédia pedig ott van egy lépésnyire, de vajon mi lesz a vége, ki lesz a "nyertese" ennek a csatározásnak, ami már évek óta folyik?

Tiszta tébolyda, amiket John Marrs ki tud találni, és meg tud írni, ez is egy abszolút pokoli történet, nyomasztó és kegyetlen, csak egy kicsit kevésbé lett jól prezentálva, és megbonyolítva, cseppet klisésebb, mint a Good Samaritan.

Magyarul is megjelent már, A hazugság ára címen. 

Ti olvastátok, ismeritek, szeretitek valamelyiket? :) 

Valérie Perrin: Másodvirágzás

Nagyon szeretek olyan könyvekre akadni, amiknél mindig alig várom, hogy újra belemerülhessek, a szereplői, helyszínei között találhassam magam, olvashassam a következő mondataikat. Valérie Perrin Másodvirágzás című könyve ilyen olvasmány volt. És bár 3 hónapon keresztül velem volt, ez mit sem rontott az olvasás élményén - sőt, még talán jót is tett nekem most ez az elnyújtott olvasás, hogy tovább élvezhettem Violette Toussaint társaságát -, és a könyvet kedvencnek is jelöltem.

"A nagyanyám már korán megtanított a csillagszedés módjára: elég, ha éjjel kirak az ember egy nagy tálat az udvar közepére, és máris ott hevernek a lába előtt."

A Másodvirágzás igazi nagyregény. Műfaji sokszínűség jellemzi, mert családregény, lélektani regény, élettörténet, dráma és krimi is egyben. Egy kicsit talán költészet is. A líraisága, melankóliája, kifinomult stílusa miatt. Attól, ahogy hömpölyög előre a szövege.

"Áprilisban katicalárvákkal szórom tele a rózsabokraimat, és nem csak az enyémeket. Annyit veszek, hogy a sírokra jusson, így küzdök a levéltetvek ellen. Egy kis ecsettel egyenként helyezem őket a levelekre. Olyan ez, mintha tavasszal újrafesteném a temetőmet. Mintha megannyi, az égbe törekvő lajtorját telepítenék. A kísértetekben nem hiszek, de a katicabogarakban igen."

Violette Toussaint, a temetőgondnok története már kezdettől megragadott, és csak egyre jobb lett a szereplők körének bővülésével, és az események kibontásával. 

"A ki nem mondott szavak elnehezítik a holtak koporsóját."

Violette temetőgondnokként Malgrange-sur-Nancyban gondozza a sírokat, árulja a virágokat, jegyzi fel a temetések részleteit és látja vendégül a sírásókat, Cédric atyát, és bárkit, aki beszélgetni szeretne. Férjével, Philippe-pel együtt vállalták el ezt az állást, azonban a férfi váratlanul eltűnt az életéből már hosszú évekkel ezelőtt, egyszerűen kilépett... Korábban is egy helyen dolgoztak, együtt üzemeltettek egy vasúti váltót, kis szolgálati házban laktak a sínek mellett, és ide született lányuk, Léonine is. 

Az életük mindig úgy zajlott, ahogy Philippe-nek kényelmes volt... Violette vitte a hátán a munka dandárját, a háztartást, Léonine nevelését. Violette vitte a hátán Philippe-et, és aztán az egész családjukat. Philippe csak motorozni szeretett járni, és sokszor napokra eltűnt.

A jelenbeli történetszál akkor kezd először érdekessé válni, amikor megjelenik egy nyomozó, Julien Seul Marseilles-ből, és egy sírt keres, méghozzá Gabriel Prudentét. Julien anyja, Iréne Fayolle azt szeretné, ha Gabriel mellett helyeznék örök nyugalomra. Julien tudni akarja miért, és ebben a segítségére lesz Iréne naplója, amibe persze mi is bepillanthatunk a könyv lapjain. Julienről azt írja Violette, hogy Serge Gainsbourg-hoz hasonlít, szóval én is kicsit olyasmi kinézetűnek képzeltem el a marcona nyomozót. (Serge szerintem rendelkezik egyébként némi Javier Bardem beütéssel.)  Szerettem a kettejük viszonyát, nekem tetszett ez az óvatos lépkedés, ez a furcsa tánc, amit lejtettek egymással, nem volt egyértelmű, hogy mi hogyan fog történni köztük, csak az, hogy van egy bizonyos vonzódás. 

"A szerelem az, amikor találkozol valakivel, és az a másik elmeséli, mi van veled."

Violette mindig sötét színekbe öltözik, azonban szürke és fekete köpenyei alatt ott virít az egész szívárvány. 

"- Este nyolckor magáért jövök. És kérem, ne öltözzön át, ne takarja el magán a színeket."

Ahogy peregtek az oldalak egyre inkább kibontakoztak Violette, Philippe és Léonine történetének hiányzó részei is, kitelnek az űrök, kiderülnek a miértek, kirajzolódik a múlt. Ez az egész szál különösen jól felépített volt, de lelkileg borzasztóan megterhelő is, egy-egy ponton, épp amikor bele is merülhettem volna hosszabban is akár a kötetbe, egyszerűen meg kellett állnom, és letennem kicsit. A hétköznapi élet ilyen történései, a néma, magányos tragédiák a legszörnyűbbek. Sosem olvastam még semmit, ami ennyire csontig hatolóan leírja, mit is jelent a gyász, a fájdalom, a keserűség az ember életében.  

"Az élők előszeretettel írják újra a holtak életét."

Örülök, hogy Violette kedvenc, rongyosra olvasott könyvét, az Árvák hercegét ilyen sokszor emlegették, nagyon kedvet kaptam hozzá, nem is ismerem a történetet, és a Michael Caine-es filmet is ha láttam is egyáltalán egyben, nagyon rég lehetett már. 

Hogy egy másik filmet is felemlítsek, engem egy kicsit néha, villanásaiban emlékeztetett a könyv az Amélie csodálatos életére, és hallottam olvasás közben a zenéjét mint aláfestést. 

Élveztem a leírásokat, még a temetésekről, és a kertgondozásról is, bár egyik sem tartozik az érdeklődési körömbe. Nekem egyedül talán Sasha volt sok. Alakja nagyon túlmisztifikált, és az ő tragédiáin azért igazán lehetett volna kicsit spórolni. Illetve nagyon kikerekedett a szemem, hogy a híres Billie Jean szám címét elírták a könyvben, Billie Jane-re. De ezek apróságok csak. 

A történetben aztán valahogy mindennek pont kerül a végére, a sok szerteágazó életfonál mind-mind kifut valahova. Bezárul Iréne Fayolle naplója, Philippe Toussaint is felvillan újra, kiderül minden ok, összefüggés, és motiváció. A krimibe illő rejtély is megoldódik, de feloldozást vajon tud-e adni a megfejtése? 

"Nagy luxus ám, ha az ember maga rendelkezhet az idejével. Azt hiszem, kevés ennél nagyobb luxus adatik meg egy ember életében." - nos, igen. Hatszázhuszonnyolc részletben, és vagy egy hónap alatt, de megírtam ezt a bejegyzést is. Úgy érzem, soha többé nem lesz meg ez a luxus az életemben, hogy rendelkezhessem az időmmel.  

Kicsit belehaltam, kicsit beleszerettem Violette Toussaint és a körülötte levők élettörténetébe. 

Mindig velem lesz ez a történet, és ez a legjobb történetek ismérve. ♥