Sült paradicsom

 

 

"Felelevenítettem egy régi szokásomat: sült paradicsomot eszem reggelire, vagy ebédre, vagy vacsorára. Tejszínnel olyan finom, hogy megkockáztatom a magasabb koleszterinszintet is. Bár a déli szakácsok szemében eretnekség, a zöld paradicsomnál jobban szeretem megsütni a pirosat. Körülbelül egy centiméter széles szeletekre vágom a paradicsomot, finoman lisztbe forgatom őket, aztán 3-4 evőkanál forró mogyoró- vagy napraforgóolajban mindkét oldalát megsütöm. Ezután kicsire veszem a lángot, és zsíros tejszínt öntök a serpenyőbe, kicsit megrázogatom, fekete borsot őrlök rá, finoman megsózom és szórok rá egy kis kakukkfüvet vagy oregánót. Magában szeretem a legjobban ezt az ételt. Willie Bell néha kukoricalisztbe forgatta a paradicsomot, és nagyon forró olajban sütötte meg, hogy keményebb maradjon. Amikor magam elé húzok egy tányér sült paradicsomot, vágyakozni kezdek Willie Bell sült csirkéje után, meg a tejszínes-szaftos tört krumpli, meg a tejszínes kukorica után."

Ez a néhány sor Frances Mayes Édes élet Itáliában című könyvéből való. Egyik kedvenc könyvem (ezzel szerintem nem vagyok egyedül), egy évben egyszer - általában nyáron -  elolvasom az első kötettel, a Napsütötte Toszkánával együtt. De idén olvasás közben arra gondoltam, hogy elkészítek egyet-egyet a könyvekben található receptek közül, lefotózom és közkinccsé teszem. Tessék, itt az első, a sült paradicsom a 263. oldalról. Az elkészítése gyorsabban ment, mint az idézet kimásolása.

Magában ettem meg, de fokhagymás pirítóssal mennyei lehet!

Kedves Frances, valahogy így kell kinéznie?