Amikor anno megismertem, megismertük a muffin kifejezést, - még a donkin donuts Budapestre való beköltözésekor, valamikor a 90-es évek elején - nekem a nagy kedvencem az említett cég áfonyás muffinja volt, ami valami olyan finom, cucc volt, hogy volt, hogy direkt az ő kedvéért keltünk útra otthonról, valahogy úgy, ahogy mostanában fagyizni indulunk. Szokatlan volt az addig megszokott süteményeinkhez képest az egy-egy darab sütemény, ami ráadásul rögtön kis papírkosárban érkezett. Emlékszem, hogy először kimondani sem tudtuk a nevét, nem ismertük, hogy mi is ez az izé, de tény, hogy nagyon megszerettük. Aztán a muffin beköltözött a magyar konyhákba. Számtalan recept jelent meg, mert a variálhatóságának száma a végtelenbe mutat. Aki rendelkezik egy jó alaprecepttel, az minden alkalommal más és más süteményt kreálhat, mert variálhatja az idénynek megfelelő gyümölccsel, egy új fűszer hozzáadásával, különböző bevonatokkal, töltelékkel.
Ez egy nagyon jó muffin.
Nemcsak azért, mert nagy szerelmese vagyok a rebarbarának, amit elvileg tavasztól őszig lehet vásárolni, hanem azért, mert egyszerű, gyorsan elkészül, és két-három napig is friss marad, természetesen megfelelő tárolás mellett. Iskolába uzsonnának, kirándulásra, vagy csak úgy, de mindenképpen ajánlom, hogy próbáljátok ki, nem fogtok csalódni benne.
Rebarbarás muffin
Hozzávalók 12 nagy muffinhoz
- 28 dkg liszt
- 18 dkg cukor
- 1 teáskanál sütőpor
- 1/2 teáskanál szódabikarbóna
- 1/4 teáskanál só
- 1 evőkanál vaníliakivonat
- 2,5 dl joghurt
- 10 dkg olvasztott vaj
- 2 tojás
- 15-20 dkg rebarbara vagy bármilyen gyümölcs
a tetejére:
- 1-2 evőkanál kristály- vagy barna cukor
Megmossuk és nagyjából 2 cm-es darabokra vágjuk a rebarbarát. Összekeverjük a lisztet, a cukrot, a sütőport, a szódabikarbónát és a sót. Hozzáadjuk a joghurtot, az olvasztott vajat, a vaníliakivonatot és a tojásokat. Beleforgatjuk a rebarbarát. A muffinsütő mélyedéseiben elhelyezett papírformákba szedjük a tésztát. Mindegyik kupac tetejére szórunk pár csipet cukrot, majd 180 fokra melegített sütőben nagyjából 20 perc alatt megsütjük. (Tűpróba!)
-------------------------------------
Egy ideje tudom, hogy annak, amit leírok, súlya van, azaz nem beszélhetek zöldségeket, nem írhatom, hogy finom, ha csak nekem ízlik, nem adhatok közzé olyan receptet, ami az "egyszer elmegy" kategória, bár ilyet eddig sem tettem közzé... Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más az ízlése, és ízlésen ugyebár nem vitatkozunk. Ami nekem édes, az lehet, hogy másnak nem az, ami nekem sós, az lehet, hogy másnak sótlan, ami nekem híg, az lehet, hogy másnak nem az és folytathatnám...
Az étel nem olyan, mint egy mozifilm. Míg egy filmet megnézünk, majd azt mondjuk, egyszer ok volt, de többször biztos nem néznénk meg, addig egy ételre nem mondhatunk ilyet, főleg nem úgy, hogy azt még "publikáljuk" is valahol. Akár egy blogon, akár egy újságban, egy internetes fórumon. Az elmegy kategóriát mindenkinek meg kellene tartania magának, és az "ilyen jót régen ettem" kategóriát kellene csak a nagyérdemű elé tárni. Legalábbis szerintem.
Ennek rögtön ellentmond, hogy az én blogomon is vannak "elmegy" kategóriájú ételek, de ott mindig fel is tüntetem, hogy nem ez lesz, amit visszatapsolunk, csak és kizárólag azért mutatom meg, mert van benne valami olyan, ami miatt írni akartam róla.
Van egy mondás, miszerint, a mennyiség a minőség rovására megy. Valahogy azt érzem, hogy sokan, akik gasztroblogot írnak, beleesnek ebbe a fajta csapdába... Az ember elkezd blogot írni, kb. egy évig szinte naponta tudja hozni az új recepteket, hiszen, főleg, akit érdekel a sütés, főzés, nem 15 ételt variál, hanem több tucatot. Így akár naponta is hozhat újdonságot... de ez szerintem nagyjából egy évig tart, tarthat... Majd jön az az időszak, amikor már olyan, mintha vérre menne ez a játék, amit blogírásnak hívunk. Mert akárki, akármit mond, hihetetlennek hat, hogy valaki minden nap valami újat főz, új dolgot próbál ki. Hogy miért hihetetlen? Mert az embernek vannak kedvencei (nálunk ilyen a pörkölt, a rántott sajt, most beúszott a képbe a saláta grillezett sajttal, hússal... stb.), amit többször is enne mondjuk egy hónapban, esetleg egy héten. Nem hiszem el, hogy valaki minden napra új ételt készít, mert akkor mikor kerül sor az említett kedvencekre, arról már nem is beszélve, hogy én például sokszor készítek nagyobb adag ételt valamiből, ami nem fogy el egy étkezésnél, abból viszek másnap ebédre, esetleg marad másnapra vacsorára is belőle. Néha azt érzem, hogy van, vannak, akik szó szerint azért főznek, hogy legyen mit posztolni másnap, hogy az olvasók ne maradjanak olvasni való nélkül, bár, az ilyen mennyiség-minőség posztolásoknál sokszor érdemtelen maga az étel, mert egy valaminek a 152. variációjával már tele a padlás ugyebár...
Természetesen, itt még nincs vége a "blogger betegségek" felsorolásának...
Látom, hogy van, vannak, akik véresen komolyan gondolják, hogy a blogolásból akarnak megélni, mert azt gondolják, hogy az, amit ők csinálnak, az annyira jó, hogy azért mások majd pénzt adnak. Ebben az tetszik főleg, amikor beleolvasva egy-egy "receptjükbe" olyan bődületes baromságokat találni bennük, hogy attól inkább röhögőgörcsöt kap az ember, mint, hogy a pénztárcájáért nyúlna, ha ezt könyv formájában megvehetné.
Aztán látok, hallok olyat is, aki még arra is képes, hogy egy-egy dolog miatt, szó szerint kunyerálni kezd. Burkolt célzásokkal utal arra, hogy szeretne valamit, amire sajnos nincs pénze, a lelkes olvasó meg ha elég hülye, még meg is sajnálja és esetleg utal neki, vagy valahogy meghálálja azt, hogy olvashatja őt... Nekem ez a "telerinyálom" a blogomat, hogy micsoda egy szegény, szerencsétlen vagyok dolog nagyon nem jön be, csodálom, hogy van, aki az ilyeneket olvassa egyáltalán, de ugyebár ízlésről nem vitatkozunk... tehát, az ilyen bloggerekről sem..., saját szegénységi bizonyítványát állítja az ki, aki a saját olvasóit nézi így hülyének... Az én nagymamám nagyon bölcs asszony volt. Volt egy mondása, miszerint, aki sír, attól el kell venni... Sokáig nem értettem, hogy mit is jelent ez..., aztán sok-sok dologgal találkoztam az életben és rájöttem, hogy ez bizony nagy igazság, mert valóban úgy van ez, hogy azok "sírnak" a legjobban, akiknek ezt egyáltalán nem kellene tenniük...
És akkor van az a kategória, aki akkora arcnak tartja magát, hogy amit ő leír, az valamiféle szentírás, vagy maga a csoda, mert ő maga, saját magát kb. a csoda kategóriájába sorolja.
Hogy én hova sorolom magam? Volt idő, amikor én is blogra főztem, de ez valóban kb. egy évig tartott. Kérni szerintem maximum ötleteket szoktam, vagy egy-egy vásárlás előtt tapasztalatokat gyűjtök, de másért nem kalapoltam még és szerintem nem is fogok. Az nagyon nem én lennék... Az arcom nagy, hiszen egy öntelt liba vagyok, és sokszor gondolom, hogy az a jó, amiről én azt gondolom, hogy jó, de mégsem sorolom magam a "csoda" kategóriába.
Visszatérve a gondolatsor elejére, azaz az "elmegy" ételekre, pár hónapja komoly próbának vetek alá mindent ételt, amit a blogra felteszek, illetve, amit a Kifőztükbe küldök.
Azért, hogy kizárjam azt a lehetőséget, hogy tőlem olyan étel kerüljön a Kifőztükbe vagy a blogra, ami csak nekem ízlik, próbaevőket alkalmazok... :) A kolleganőimet. Nagyon lelkes csapat, három korosztály, más és más ízléssel, kedvenccel. Mindhárman húsevők, tehát mindent meg tudok velük kóstoltatni.
Ez a muffin remekül vizsgázott mindhármuknál, tehát tényleg bátran ajánlom! Ha ma elkészül, hétvégére egy darab sem fog maradni, de addig hozok majd egy másikat is!
A többivel kapcsolatban meg mindenkinek azt ajánlom, ne idegesítse magát, mert ahogy szintén a nagymamám mondta, az árt a szépségnek... Mindent a maga helyén kell kezelni. Aki vicces dolgokat ír, azon röhögni kell, aki szánalmasakat ír, azt meg sajnálni, szánni kell...
A blogolást meg nem szabad véresen komolyan venni, hiszen ez egy amolyan napló. Az, hogy vagyunk páran, akik olyan naplót vezetnek, amit bárki, bármikor olvashat, az csak annak a jele, hogy mi bloggerek egoisták, exhibicionisták vagyunk. Így kedves olvasó, kezelj minket ennek megfelelően... Például engem. Mert én ehhez még erősen szarkasztikus is vagyok...
Mondjuk, ha így jobban belegondolok..., lehet, hogy valóban csoda vagyok... Csoda, hogy egyetlen olvasóm is van, aki esetleg még szereti is a blogomat, az írásaimat, a recepteimet, engem. Én néha elég nehezen viselem el magamat is, ezért csoda, ha mások mégis elviselnek, olvasnak, szeretnek. Nah, akkor mégis csoda vagyok. Ez van... Ezt kell szeretni...:) vagy nem....:) A döntés az olvasónál van, azaz nálad!:)
