Na, lesz majd szikrázó napsütés,
friss és hűvös fehérborok, ropogós haltepertő hagymakarikákkal, nagy távolság
miatt eddig elmaradt baráti végre-találka, meg vörösboros flaskával éjszakai
fűben üldögélés és világmegváltás… Gondoltam még a fülledt április végen, amikor
is a Szegedi Borfesztivál „képbe került”. Aztán… Egy esernyő és egy pulcsi…
vagyis a biztonság kedvéért mindjárt kettő. Így érkeztünk meg Szegedre, a
Napfény Városába. Szemerkélő eső és hűvös idő fogadott minket a Széchenyi tér
összeölelkező lombú platánfái alatt. Néha azért kikukkantott a felhők
mögül a napfény, végigpásztázta a tíz napra épített borváros aprócska
faházainak tetejét, és egy pici aranyszínt hintett Bezerics Csaba arcára is, aki éppen a Cserszegi fűszeresről
beszélt. - Nagy hangszer a Cserszegi,
azon mindent lehet játszani! – mondta, és mindig mosolygó szemekkel
hunyorgott bele a napsütésbe. A háttérben halkan surrogtak a szegedi
villamosok, néha a nagy folyó illatával beparfümözve libbent át a szél a téren.
És mintha csak ugyanaz a film peregne, most is azt éreztem, amit már korábban
is…
 |
| Szakmai nap - Fotók: Wawrzsák László |
Vagyis, hogy a legfontosabb:
Megérkezni.
Mert nem elég folyton úton lenni, néha meg is kell érkezni. Átkelni a nagy
folyón, bemerészkedni a Duna és a Tisza ölelésébe. Nézni, ahogy az égi
zsinórpadlásra felhúzzák a tájból a hegyeket, és elsimul minden. Lépésről
lépésre kell felfedezni a vidéket, az embereket, és majd csak velük együtt,
általuk a borokat. Most is így tettünk Szegeden. Dlusztus Imre invitálására és vezetésével belekóstoltunk a
Cserszegik és Nektárok világába, felfedeztük az Alföld néha kicsit múltja miatt
pironkodó, de síksága, természetessége és egyértelműsége miatt magából mégis
mindent bátran megmutató és kendőzetlenül vállaló, egyenes, nyílt, és őszinte
boraiba, borászataiba. Ők valahogy mintha nem sietnének sehová. Teszik a
dolgukat, és lelkesen mesélnek elképzeléseikről, terveikről, és az eddig elért
eredményeikről. Makacs – mégsem önfejű - tenni akarásukkal, és palackba zárt
munkájukkal mutatják meg országnak-világnak, hogy nincs már helye a „rossz hírű
aranyháromszög” emlegetésének, még csak múltidézés szintjén sem, hiszen új
szelek fújnak már errefelé.
 |
| Béla Zoltán - Béla Borászat, Imrehegy |
Az első faháznál Béla
Zoltán várt ránk. Nem kezdtünk azonnal szigorú „szakmázásba”, jutott
idő némi gyerekkor-felidézésre, a tanyán eltöltött évek apró és kedves
történeteire. Mindebből olyan természetességgel eveztünk át a kunsági, azon
belül is Kecel-közeli Imrehegyi Béla Borászat történetére, mintha
valóban a gyerekkor egyértelmű folytatása lenne. De hiszen az is. A borászkodó
édesapától, Béla Lajostól eltanult
fogások, az Arany sárfehérek és Leánykák világa, majd a Kertészeti Egyetem
évei. Aztán Imrehegy története a Kalocsai Érsekséggel és az 1914-ben épült
Káptalani pincével, ahol ma Béla Zoltán borai készülnek.
Egy Pinot Noir rozé mellett mesélt a Béla Borászat jelenéről. A
reduktív technológia két éve állt be a jelenlegi szintre, és ezzel rögtön
feljebb is került a léc egy-két fokkal. Automata vezérlés, megfelelő kisgépek,
pneumatikus prés… - Ezek elemi
követelmények – mondta Béla Zoltán, aki abszolút híve annak, hogy a
borokban megmaradjon a fajtajelleg. Bár van még mit fejleszteni, olyan sokat
már mégsem akarnak. – Ha jó szőlővel
dolgozik az ember, jó bor születik - foglalta össze az egyszerű képletet.
Aztán a Béla Borászat
zászlósborát, a Nektárt kóstoltuk, hiszen ahogy Zoltán elmondta, a Cserszegi
fűszeres és a Nektár közül az utóbbi mozgatta meg igazán a fantáziáját
tartalmasságával és egyediségével. Jó kezekbe került a fajta, foglalkozik is
vele rengeteget, hozott is haza érmet Brüsszelből, és kíváncsian várja össze
6-7 évjárat Nektár termését, amelyet majd egy szakértő kóstolás keretében
szeretne elemezni.
Mégis a Pinot Noir mozgat meg
benne leginkább valamit… - Nekem ebből jó
bort kell készítenem – mesélt a Pinot Noir-ral való találkozásáról, és
akkori érzéseiről. – Adoptálni kell a fajtát
a mi körülményeinkre, de tény, hogy ehhez egy kicsit több improvizációra,
vehemenciára van szükség. Aztán a termőhelyről kérdeztük. - Magában a talaj adottságaiban nem
érzékelek korlátot – mondta – inkább
a klimatikus viszonyokra kell különösen figyelni a termésbiztonság érdekében.
 |
| Dűne borok - Nem az Arrakis-ról |
Óhatatlanul a palackcímkékre
tévedt a szemünk, és a rajta olvasható szóra: Dűne. Persze beugrott IV. Shaddam
padisah-császár, az Arrakis bolygó és a homokon termő értékes fűszer, de nem
gondoltuk volna, hogy a Béla borok címkevilágának köze lehet a híres Dűne című
sci-fi regényhez. Pedig nagyon is van… Mivel Zoltán meglehetősen kedveli a
műfajt, és némi hasonlóságot is érzett saját küzdelmeik, és a regény
szereplőinek megpróbáltatásai között, na meg nem utolsósorban mivel Imrehegy
határában ténylegesen ott hullámzanak a homokdűnék, egyértelmű volt a
névválasztás. Szó esett még a talaj oltható mésztartalmáról is, amelynek a
borok kirobbanó gyümölcsösségét köszönhetjük, majd az egyre kitartóbban
kopácsoló esőben egy esernyő hatalmas óvó „szárnyai” alatt Gál Zsuzsanna érkezett
hozzánk.
 |
| Gál Zsuzsival a színpadon |
Én pedig elmondhatom, hogy álltam egy színpadon az est fellépőjével, Wolf Katival - na jó, „pár” órás eltéréssel -, hiszen mindez idő alatt vendéglátónk, Dlusztus Imre a színpadon berendezett egy kis védett, családias „kóstolókuckót” részünkre, ide húzódtunk be az eső elől a Gál Szőlőbirtok és Pincészet boraival, na meg Zsuzsival némi kóstolás és beszélgetés erejéig. Aki rendszeresen környékezi a szigetcsépi Gál borokat fesztiválokon, vagy kóstolókon, a törékeny, szépséges, és mindig mosolygós Zsuzsival már biztosan találkozott, hiszen ő, valamint testvére - ahogy Zsuzsi említi, Öcsi -, vagy édesanyjuk, Gálné Dignisz Éva biztosan ott áll a borok mellett, míg az édesapa, Gál Csaba szőlész a birtokon szorgoskodik. Összetartó, dolgos és szeretettel teli család, ahol mindenkinek van valamilyen szenvedélye. Gálné Dignisz Éva például a reduktív borkészítés mestereként ismert Malya Ernőtől tanult anno megszállottan, Zsuzsi nyelvészként a francia szőlőnevek eredetét kutatta, Öcsi - vagyis a fiatalabb Gál Csaba - pedig a Kertészeti Egyetem szőlész szakán merült el a növényorvosi tudományban, és éppen a Kunsági borvidék ragadozó atkáiról értekezik.
Persze kóstoltunk is. 2012-es Szigetújfalui Olaszrizling, majd
a Szegedi Borfesztivál legszebb fehérbora címet elnyert, és a 2013-as párizsi
Vinalies Internationales ezüstérmét megkaparintó 2012-es Cserszegi Fűszeres csurrant a pohárba. Olyanok ezek a
borok, akár a Gál család, csillámlók, frissek, energikusak, lendületesek,
tiszták és természetesek. Egy ropogós, kirobbanóan gyümölcsös Kékfrankos rozé után utazunk át a
Balaton-felvidékre, ugyanis a Kunság fagyveszélye miatt némi biztonságra
törekvés, valamint a szortiment más borvidék boraival való bővítése okán a
család 2011-ben a balaton-felvidéki Lesencefaluban 10 hektár szőlőterületet
vásárolt. Innen kóstoltuk a kisfahordós érlelést kapott 2011-es Cabernet Sauvignon-t, majd a család szőlészeinek - vagyis „Apu és Öcsi” - borával, egy 2009-es
késő szüretelésű Rajnai rizlinggel zártunk. Méz, szőlővirág, kandírozott
gyümölcsök és kamilla végtelennek tűnő zamatai kísértek minket egészen a Szeged
étteremig, ahol elköltöttük ebédünket.
Délután a kiskőrösi Szentpéteri Borpince vendégszeretetét
élveztük. Szentpéteri Attila anno a focipályát és a labdarúgást cserélte
le a szőlőre és a pincére: a Corvinuson töltött évek után apósával, Józsi
bácsival együtt vágott bele a borkészítésbe. A Kiskőrös és Soltvadkert határán
fekvő Csábori-kétsor termőhely 2011-es
Rajnai rizlingjével kezdtünk. Ahogy
azt Attila megjegyezte, biztosan azért nagyon szép arrafelé mindig a szőlő,
mert rendszeresen előtte jár el Frittmann
János. Hogy valóban a Kunság nagy emberétől virulnak-e a tőkék, nem tudni,
a poharunkba töltött rajnai mindenesetre lendületes, testes, őrzi a szőlőbogyók
féktelen gyümölcsösségét, és a virgonc savakat. Attila a fehér fajták kapcsán
többször említette az éjszakai-hajnali kíméletes szüret, valamint a
fegyelmezett, gyors erjesztés fontosságát.
 |
| Szomszédolás - Koch Csaba és Szentpéteri Attila |
A kóstolást és a beszélgetést a Nero Rozéval folytattuk. A szekszárdi Merfelsz Gáboron kívül Szentpéteri Attila a Nero értő és
gondos gazdája. A fajta magyar nemesítésű csemegeszőlő, borában a mediterrán
gyümölcsösség mellett egy kis vadóc, rakoncátlan ízvilág is felbukkan
leheletnyi friss mentás jeggyel. Kiskőrösön egyelőre 8-9 hektárnyi található
belőle, de Attila mosolyogva hozzátette, hogy ha rajta múlik, nemsokára 20 hektár lesz a
termőterület. Befejezésképpen visszakanyarodunk a Rajnai rizlinghez, egy késői
szüretelésű, buja, érett, aszalt barackos, diós, mézes, karácsonyi fűszeres
bűbájjal sétáltunk tovább a Szegedi Borfesztivál délutánra már kicsit sűrűbb
hömpölygésében következő vendéglátónkhoz…
A folytatásban Koch Csabához, Bezerics Csabához, és a Vinatus
Pincéhez látogatunk.
Szöveg: Nagy Zita
Fotók: Wawrzsák László
