Borjour Magnum 2012 – A legnagyobb beltéri kóstolón jártam

Akinek február közepén nincsenek elvonási tünetei, már ami a borfesztiválokat és a nagy volumenű beltéri kóstolókat illeti, az vagy kiszeretett az ilyen rendezvényekből, vagy soha nem is szeretett bele. A magam részéről, mióta elfogadtam, hogy az elmélyült beszélgetések, valamint a nyugodt körülmények között történő „szakmai” kóstolás helyszíne nem egy korlátlan kóstoló, ahol a belépőjegy befizetése után mindenki annyit és annyiszor kóstol, amennyit és ahányszor csak akar, ráéreztem az ízére, és megszerettem az ilyen eseményeket is.

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

 

Mert hát nagyon jó találkozni ismerős arcokkal, vagy éppen megismerni újabbakat, és jó közben borozgatni, kóstolgatni, jönni-menni, beszélgetni, szóval kötetlenül eltölteni egy klassz estét olyan társaságban, ahol mindenki szereti a bort. „Borjourék” nem titkolt szándéka is ez a „behemót borfesztivállal”, a Borjour Magnummal, amely nem akar komolykodni és túlmisztifikálni semmit, miközben mégiscsak közelebb hozza a borászokat és a borszeretőket egymáshoz. Az ELTE Gömb Aulájában eltöltött este nekem is inkább a beszélgetésekről szólt, miközben persze rendre változott a poharam tartalma, nyerspezsgőtől a masszív vörösborokon át az aszúkig bezárólag. Éppenséggel volt miből választani: 3 szinten 120 kiállító 300 tétele várakozott arra, hogy elfogyjon. 

Nánási Lajos és Litauszki Zsolt

 

De hiába, sosem elég az, ami van, a kóstolgatások közepette egy idő után vágyni kezdtem valami másra, valami pluszra, valami különlegesre, izgalmasra. Meg is találtam. Az etyeki Kertész Családi Pincészet rukkolt elő a zseniális ötlettel, vagyis boraik kóstoltatása mellett némi kulináris kalandra is elcsábították a közönséget. Nem először ihletnek meg séfeket a Kertész borok: karácsony tájékán az Olimpia étterem tulajdonos-séfje, Takács Lajos álmodott narancsos-korianderes borjúcsülköt, meg thai citromfűvel ízesített ananászmousse-t az etyeki borokhoz, itt, a Borjour Magnumon pedig a 21 Magyar Vendéglő, a Pierrot Vendéglő és a Pest-Buda étterem kreatív séfje, Litauszki Zsolt és a „tiszta ízű, jó kaják” mestere, Nánási Lajos készített két kóstolófalatkát. Az egyik költemény préselt borjúfej vecsési káposztával töltve, kimchivel és chili pasztával, valamint Kertész Chardonnay-ban áztatott mazsolával, a másik falatka pedig mangalicából készült kocsonya alma vinaigrette-tel. A borpárok: Kertész Carla 2010, és Kertész Zöldveltelini 2011. Előbbi félédes házasítás, a préselt borjúfej izgalmas párja, utóbbi pedig friss és száraz tétel, a kocsonya és a vinaigrette tökéletes társa.

Az igazioliva "atyja", Tóth Gusztáv

 

És ha már izgalom, csábítás és kulináris kalandok, nem hagytam ki az olívaolajak végigkóstolását sem. Tettem mindezt Tóth Gusztáv segítségével az igazioliva standjánál, ahol a portugál SAOV Terras do Pouchão DOP olaj tulipánjait és nárciszait érezhettem, a spanyol Cortijo Garay Picual eleganciáját ízlelgettem, és a francia L'Or de Taurenne orgonabokrában kalandoztam. Soha nem éreztél tulipánt, nárciszt, frissen vágott füvet, orgonát egy olívaolajban? Akkor eddig lehet, hogy nem is találkoztál igazi olívaolajjal. Érdemes tehát odafigyelni vásárláskor, ahogy azt Gusztiék is ajánlják: „Légy észnél, figyeld a palackon a termőhelyet, a termelőt és a bogyófajtát – kábé itt kezdődik az olaj, a többi csak üzlet.” Nem mellesleg, ha olívaolajra van szükség, valamennyi tisztességes étterem náluk vásárol. A két fent leírt kulináris kaland még vagányabbá és vonzóbbá tette számomra a Borjour Magnumot, mintha csak egy jó pasi ingét gombolgatnám ki...

  

Aztán persze újra a boros standoknál találtam magam, szájról-szájra jártak a hírek, hol mit érdemes kóstolni, még néhány ismerős arc, még néhány mosoly, majd szép lassan eltűnt a tömeg a pesti éjszakában. Néhány pohár még álmosan csattant a földön, majd a Borjour Magnum bezárta kapuit. „Ugye megmondtuk, hogy jó lesz?” – tették fel a kérdést a szervezők az esemény után, és hát igen, megmondták, és jó is volt. Ami pedig kimaradt, az kimaradt, majd talán egyszer mégis megtörténik velem, ha úgy kell lennie… Talán éppen jövőre.

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

Teljes fotógaléria a facebookon.

A Borjour Magnum néhány további pillanata képekben:

Igazoltan távol… és mégis közel – Borjour Magnum és Egri borok gálája

Nos, úgy tűnik, hogy miként Milne Micimackós történetében Róbert Gida, én is összeakadtam a pettyes és növény nevű dán, vagy holland származású Van Dógom úrral. Persze kifogásokat bármire lehet keresni, de én szerencsére jókat is találok, hiszen azok meglehetősen közel állnak a borokhoz. Ezáltal csak jók lehetnek.

Mert itt van ugye ez a Százholdas Pagony, tele baráttal, üzletféllel és rokonnal. Ismerős arcokkal, meg ismeretlenekkel is - akik egyszer csak odajönnek egy borfesztiválon, csak úgy, vagy éppen hogy nem „csak” – de mindenesetre körülölel ez a (bor)világ, mely telis tele van szépséges történetekkel. Elmesélhetőkkel és elmesélhetetlenekkel is. Ez utóbbiak csak azért -hetetlenek, mert néha ezek csak pillanatok, rezdülések, érzések, átsuhanó képzetek, benyomások. Melyek múlékonynak tűnhetnek, de mégsem azok, és „pillanatnyiságuk” ellenére (vagy pontosan, hogy azért) mégis hatnak. De beszélni nem mindig kell róluk. Mint ahogyan talán az igazán nagy borokról sem. Azokat talán jobb csendben, meg-megállva… csak úgy egyszerűen létezve, és éppen semmit sem akarva.

Szóval… volt februárban egy Borjour Magnum kóstoló az ELTE Gömb Aulájában, és egy Egri borok gálája a Magyar Tudományos Akadémián. Előbbi talán picit lazább és fiatalosabb miliővel, utóbbi kicsit már komolyabban, de nem kínosan túlkomolykodva a dolgokat. Mindössze egy hét eltéréssel két nagyszerű lehetőség arra, hogy aki eddig nem tette, elmerüljön a borvilág rejtelmeiben, akit pedig már alaposan elkapott „borilag” a gépszíj - vagyis ahogy egyik kedves borbarátom, Öcsi fogalmaz: aki már „szerelmes” – még inkább megélhesse szenvedélyét.

A Borjour-t személy szerint inkább arra használtam, hogy minél többet kóstoljak és jegyzeteljek, éppen ezért már az elején lestoppoltam egy asztalt, és látszólag ahhoz cövekelve töltöttem a délutánt. A legideálisabb ugyanis egy ilyen bázison tartózkodva kóstolni, mivel megfelelő hely áll rendelkezésre a jegyzeteléshez, a poharak elhelyezéséhez, a kiöntő edény használatához, és még a dehidratáció elleni víz is kéznél lehet. Hátrány ugyan, hogy így kimarad az ember jó néhány, standoknál zajló érdekes diskurzusból, de ha mindezt sétálgatva, tömegben kellene megtenni, mindössze két darab kézzel megáldva, hatalmas bénázás lenne a vége… Legalábbis részemről. Persze vannak profik, akik egyik kézzel kóstolnak, másikkal jegyzetelnek, a nem létező többivel fotóznak, plusz kiflikarikákat vagy sajtot majszolnak. Ja, és persze közben vidáman haladnak is a standok között, cseverésznek a borászokkal és az ismerősökkel. Hacsak nem valamiféle genetikai adottság ez, akkor előbb-utóbb talán nekem is megy majd. Azért persze előnye is van a „röghöz kötöttségnek”, például, hogy időnként szintén jegyzetelős-kóstolós társak kéredzkednek az asztalhoz, nekik helyet szorítva pedig nagyszerű beszélgetésekbe lehet bonyolódni.

Az egy héttel későbbi Egri borok gálájára futva érkeztem, na nem csak a lelkesedéstől – bár az is volt bennem jócskán – hanem mert nyakamba zúdult a már tavaszt előrevetítő pesti eső. Az Akadémia épületébe Herczeg Flóra és a Veszelka Kommandó hangjaira léptem be, és ez már önmagában jó alaphangulatot adott a naphoz.
Az ihatóbb Magyarországért mozgalom közbenjárásának eredményeképp (ezúton is köszönet!) a nap folyamán nemcsak a borok kóstolását élvezhettem, hanem Dr. Lőrincz György levezető elnökletével az Egri Bikavérről tartott szimpóziumon is részt vehettem, ahol a bikavér minőségfejlesztési lehetőségeiről, a termőhely és a házasítás kapcsolatáról, valamint a házasítási filozófiákról tudhattam meg még többet. Közben a pohárba Lőrincz György bora, a Merengő 2006-os tétele került, a fejbe pedig egyik - akár bikavértől is elvonatkoztatható - meghatározó mondata: Ne csak legenda maradjon a bikavér, hanem váljon legendává!

A Duna víztükre által felturbózva az Akadémia termeibe délután már úgy ragyogott be a nap, mintha egy hirtelen időugrással a nyárba kerültünk volna. No itt már nem volt lecövekelés, teremről teremre járva jöttek először a szépséges egri fehérek , aztán a rozék és végül a vörös szekció. Vagy hogy neve is legyen a gyermek(ek)nek, Gál Lajos Szó-lá-ti 2007-es Olaszrizlingjétől kezdve Pók Tamás Pajdos 2007-es vöröséig bezárólag kóstoltuk az egri termést. Ami közben volt, az felsorolhatatlan, pontosabban felsorolható, de félő, hogy csak puszta nevek és évjáratok kavalkádjává válna az egész. De volt ott valami, ami igazán megmozgatott azon a délutánon. Az asztalszám szerinti katalógust böngészve, az örök érvényű „mit is kóstoljak?” mantrát mormolgatva megakadt a szemem egyetlen szón: Százrejtekű. Igen, ez lesz az, valahogy azonnal éreztem, hogy indulni kell. Szóval 5-ös asztal és Orsolya Pince. És az Abrakadabra 2008, a Tehéntánc 2007, a Pinot Noir 2007 és persze a Százrejtekű. Végigkóstolva a borsort nem csalódtam, sőt. Azonnal memóriába került a név, maguk a borok egyelőre kevésbé, de ez jó ürügy lesz arra, hogy újra kóstoljam valamennyit.

Hát volt még annyi minden szépség… nemcsak a fenti rendezvényeken, hanem csak úgy… vagy nem is annyira „csak”... Szóval itt van a tavaszi pesti eső, a Dunáról visszacsillanó nap, itt vannak a borok, az ismerős arcok, a kóstolók, a fesztiválok, és itt vagyunk mi is, akiknek mindez megadatott. Tulajdonképpen más dolgunk nincs, mint egyszerűen létezni benne. A többi jön magától… ha hagyjuk. Egyre inkább, egyre intenzívebben. Tehát ha egy ideig újra nem jelentkeznék, életbe lépett nálam is Róbert Gida Pagonybéli üzenete:

„MINGYÁR GYÖVÖK

DÓGOM VAN

R.G.”

(fotók: Nyulasi Gábriel - http://www.magyarborkulturaert.hu/)