A tizediken - Etyeki Pincefesztivál 2012

Nem kis feladat már megint teljesen „bevenni” Etyeket. Ráadásul ismét csődöt mond az előretervezés, hogy majd ezt is meg azt is, meg ide is meg oda is, elvégre két nap, hja az sok idő! De persze már megint nem úgy van, tehát soha többé forgatókönyv, mostantól már tényleg carpe diem, és hasonlók... Immár tizedszer fogható kézen a Pincefesztivál pohara, így hát iszom a jubileumra. Is. Aztán vasárnap délután jövök rá, hogy két nap „etyekezés” után bizonyos helyszínekre már megint nem értem oda, ráadásul már pincezenész sem leszek, pedig lett volna rá lehetőség a Kecskegödörnél. Késő bánat, de ne sírj, hogy elmúlt, örülj, hogy megtörtént. Pezseg a fesztivál, már ami a habzóborokat és pezsgőket illeti - végre kiemelt szerepet és helyet kaptak - égi szponzorációval pedig fogynak is rendesen, tekintve, hogy nyári hőség gyöngyözi a homlokokat mindkét nap. 

Etyeki Pincefesztivál tizedszer - Fotók: Nagy Zita

 

Szombat reggel könnyű edzéssel kezdek, vagyis felsétálok az Újhegyre. Etyek egyelőre csendes, kutyák alszanak elnyúlva a verandákon, vakító fehéren pózolnak a bodzabokrok a napsütésben, idős nénik sétálnak hazafelé a boltból, cekkerükben frissen sült kenyérrel. Lassan ébredezik a fesztivál, kikerülnek a pincék elé a borászatok molinói, a nagyszínpadot már hangolják a Búcsú téren. A Fesztivál Teraszon kezdek, ahol a Gourmet Terasz is helyet kap Szentesi József Pezsgőbárjával, a Kistücsök étteremmel, és a Bock Bisztróval. Dél körül fut be a szakmát szállító retró kabrió busz Budapestről, csatlakozom a csapathoz, és máris kóstolóra invitál minket Rókusfalvy Pál. Értékeljük a fesztivál borászainak legjobb borait, no meg megismerhetjük a fesztiválra új résztvevőként belépett borászatokat is. 

Szakmailag...

  

A végén a szakmai szavazatok alapján eldől, melyik a legszebb fehér-, vörös- és desszertbor, valamint pezsgő. Az eredmény: a legszebb fehérbor Szászi Pince Szent György-hegyi Olaszrizling 2011, a legszebb vörösbor Ráspi Borászat Electus 2008, a legszebb desszertbor Disznókő Furmint késői szüret 2009, és a legszebb pezsgő Taschner Bor és Pezsgőház Soproni Pinot Noir Rose 2010. Sajnos nincs a nyertesek között titkos fehér favoritom, Maurer Oszkár 2011-es Szerémi Szerelem bora (a szerémi Tarcal-hegy tetején termett az alapanyag: egyenlő arányban Sárgamuskotály, Olaszrizling és Rajnai rizling), de muszáj megemlítenem, mivel kisebb szerelembe estünk a napsütötte teraszon.

Varju Viktor séf  (Bock Bisztró)

 

Késő délután a lenge szellős Újhegy Gourmet Teraszán a Bock Bisztró remekeibe kóstolok bele. Legnagyobb örömömre asztalunkhoz ül az ételek megálmodója, Varju Viktor séf is, így sok kulisszatitokra tehetek szert. Viktor alapvetően a magyaros konyha híve, pontosabban a sztenderd fogásokat ülteti át mai felfogásba, és igazítja a magyar ízléshez. A Hideg hátszín „Stroganoff” elmondása szerint inkább a tapas szekciót képviseli. A hús rendkívül finom textúrájú (Hold-O-Mat készülékkel, alacsony hőfokon, nagyon lassú, kíméletes sütéssel készült), zöldséges (a hátszínbe zöldségszalma burkolózott), pikáns (a pirított újhagymából, vargányából, csemegeuborkából, tejszínből, tejfölből, fehérborból, Worcestertől és marinált céklakockákból álló izgalmas szósztól), és ahogy egy vérbeli tapas-hoz illik, imádja a bort (én egy Kreinbacher 2009-es Öreg Tőkék Borával kínálom, és nagyon szereti, mint ahogy a menüsor minden további résztvevője is). 

Tálalás (Bock Bisztró)

 

A főétel Rántott malacpofa krumplis tésztával. A bundában a hús finoman szaftos, kívül a panír frissen roppan, tehát itt is titoknak kell lenni. Viktor azonnal meg is osztja velünk: sous vide-álás (ejtsd: szuvidálás), azaz vákuum alatt történő lassú főzési eljárás, amely során légmentesen lezárt tasakban vízfürdőbe kerül az étel. A tányérunkon lévő malacpofa tehát ettől szaftos, a nagyon finoman ropogós panír titka pedig az, hogy a morzsája három részből áll: 1/3 rész kiflimorzsa (ez ad bele egy csipetnyi édeskés aromát), 1/3 rész baguette bél (ez egy picit durvább állagú morzsa), és 1/3 rész tempura por. Viktor szóba hozza Thomas Kellert, a bisztróhonyha filozófiáját szenvedélyesen követő világhírű séfet, a Bouchon étterem tulajdonosát is – „Szívesen elmennék hozzá mosogatni”-mondja – de nekem még nagyobb öröm egy másik személy említése a krumplis tészta kapcsán: Varju Sándor, vagyis Viktor édesapja. A krumplis tészta ugyanis az ő stílusában készült, a krumpli egy része pürésítve, másik része pedig egészben hagyva került a tésztába. Mennyei.

Kapros túrós lepény

 

Kapros túrós lepény jön a végére, az alap sajttorta, majd túró, mascarpone, tejszín, a tetőn pedig némi friss kapor és méz. Aztán már csak beszélgetünk, leginkább „belsőségesen”, vagyis a fülétől a farkáig szó szerint kivesézzük a belsőségből készült ételek kérdését. Ennek kapcsán még egy izgalmas ételre hívja fel figyelmemet Viktor, a Big Bock hamburgerre: hagyományos (vagy ha jobban tetszik: retró, vagy „moszkvateres”) édeskés hamburgerzsemle pirítva, egy kis ajvár réteggel, melyet két húspogácsa követ, egy 30%-ban vesehájból, és egy borjúfejből készült. Az egészet káposztasaláta fedi be, én meg szívesen megkóstolnám, ezért egyszer meg is fogom.

Elbúcsúzom az Újhegytől. Lefelé sétálva még egy kis desszert: belekóstolok a Disznókő aszúiba. Friss, tejszínes, krémes, sárgabarackos, ananászos 2007-es 5 puttonyos, aszalt gyümölcsös, félelmetesen lehengerlő savú 2002-es 5 puttonyos, érett, lédús, állon végigfolyós-barackos, lime dzsemes 2000-es 6 puttonyos, és egy igazi karizmatikus aszú: 1999-es 6 puttonyos, rengeteg-rengeteg gyönyörű savval és aszalt déligyümölcscsel.

A Kasnyik Pincészetnél

 

A Kecskegödörben Pezsgőudvar, kihagyhatatlan helyszín, és ettől kezdve ember legyen a talpán, aki tudja, melyik irányba is induljon el, mert legszívesebben mindenfelé tenné. Most kezd szétesni a forgatókönyv, úgyhogy engedem is, hadd menjen... Benézek kicsit a kürti (Dél-Szlovákia) Kasnyik Pincészethez, és megtalálom az idei nyaram egyik esélyes vörösborát, amit akkor iszogatok majd, ha éjjel sem csillapodik a hőség, vagy ha csak úgy ki akarok ülni tücsköket hallgatni a hold lampionja alá: Initium 2011. Cseresznyés, meggyes, frissítő vörös, „csak úgy” levéshez, nyári vacsorához, meg beszélgetésekhez is persze. Mi is beszélgetünk sok mindenről, színházról, operáról, balettről, az élet nagy dolgairól, majd tovább indulok.

Élet, erő, egészség...

 

A Körpince felé tartva a debreceni Csipkerózsa Kft. standjánál Csipkebogyóborral kínálnak kedvesen. (Meg is kóstolom, nem hagyom ki, hiszen csipkebogyóilag Rákos Margit keze munkáján, a káptalantóti Liliomkert piac legjobb csipkeszörpjén „szocializálódtam”.) Ez a tölgyfahordóban érett, majd kézzel palackozott gyümölcsbor meglep és elvarázsol: csodálatosak a savai, illatban aszút és szamorodnit idéz, aszalt fügés, picit füstös, rendkívül szép, érett aromákkal, végtelen hosszú utóízzel. Azonnal enni kívánok hozzá gondolatban: vadételekről és desszertekről álmodozom.

A Kertész Pincészetnél - Györgykovács Imre, Kertész Zoltán, Laposa József

  

A Körpincénél összefutok korábbi interjúalanyommal, a kádárnak készülő Vida Péter Andrással. Visszasétálunk a Kecskegödörbe, ahol a Kertész Családi Pincészetet látogatjuk meg. Nem telik el sok idő, Kertész Zoltán máris a pincébe, a hordók közé invitál minket, hogy ne csak elméletben beszélgessünk a dolgokról. Peti rögtönöz egy kis előadást a hordókkal kapcsolatban, Zoli pedig a borain keresztül mutatja meg ugyanezt. Nagy öröm egy ilyen spontán kis szakmázás a pincében! Még néhány rövid látogatás itt-ott-amott, aztán tessék, azon kapom magam, hogy észre sem vettem, és már csak surlófények simogatják a pincék falait, tehát megint vége a Pincefesztiválnak.

Teljes képgaléria a facebookon... 

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

Két nap a Weinidylle pincéiben – Bortavasz, Dél-Burgenland

Virgonc pezsgés a Frizzantékban, kirobbanó frissesség az Olaszrizlingekben, egyedi ásványosság, gyümölcsösség és fűszeresség a Kékfrankosokban, díszletként pedig szikrázó napsütés, széljárta szőlőhegyek, kis pincék, és nagyon nagy meglepetések. Május első hétvégéjén a dél-burgenlandi Weinidylle névre keresztelt régió pincéinek ajtóit nyitogattuk szorgosan. Welschriesling, Blaufränkisch, Eisenberg DAC, Uhudler… A két nap során ezek a szavak kúsznak leginkább a fülbe, a retinára pedig szinte minden szögből ugyanaz a kép vetül: precízen művelt szőlősorok, kiskertek, ligetek és erdők, takaros pincék, házak, vagy éppen modern stílusú épületek, amelyeknek eszükbe sem jut a tájat zavarni, inkább hozzá simulva szemlélődnek a domboldalban.

Fotók: Borgőz

   

Szombathelyről indulunk a Bortavaszra, a létező legkorábbi transzferjárattal. A kisbusz fél óra alatt Eisenbergbe érkezik. Már a buszról nézve lélekmozgató a szőlősorokkal barázdált hegy, így rögtön oda vágyunk. A központi információnál magunkhoz vesszük a bortavaszozáshoz szükséges csomagot: vízhatlan anyagból készült, nyakba akasztható tartóban összecsomagolva az elengedhetetlen és részletes Wein Guide, a térképek, a buszok menetrendje, és a kóstolópohár. Két perc alatt annyi információ kerül a kezembe, amelyet önállóan sok-sok órás böngészéssel tudnék csak összevadászni. Ráadásul a profin összeállított csomagot a Bortavasz után is bármikor használni tudjuk majd, a részletes térképek, a pincészetek rövid bemutatása, elérhetőségeik, a kóstolható borok listája mind segítenek, ha kedv támad máskor is átugrani némi pincézésre Dél-Burgenlandba. Bele is vágunk, hiszen az idő halad, a felfedeznivaló pedig rengeteg. Nem tűzünk ki elérhetetlen célokat, első nap „mindössze” Eisenberg Weinberg nevű területét járjuk be.

  

A legmagasabb ponton, 440 méteren kezdünk. Az első állomáson (Weinbau Sagmeister) máris elhangzik az első „varázsszó”: Welschriesling, azaz Olaszrizling. 2011-es évjárata kerül a pohárba. Üde, frissítő, lecsengésben finom sóval. Aztán érkezik a másik fő fajta, a Blaufränkisch, vagyis a Kékfrankos, 2009-ből. Meleg karakterű, finoman rumpuncsos, meggyes, bársonyos, pici füsttel az utóízben. Máris keressük a pohárban a terroir-t, a jellegzetes vastartalmú talajt, az agyagos-palás termőhelyre jellemző ásványi aromákat. Ott vannak, sőt, előre elárulom, két napig végig ott lesznek szinte minden egyes pohárban. Tűz a nap a teraszon, a háziasszony frissen sült forró stanglival lepi meg a vendégeket, a házigazda, Dr. Hermann Sagmeister pedig a szőlősorok felé invitál minket. Kilátás Stájerország hegyeire, pitypangokkal pöttyözött, meredek ívben völgybe lefutó szőlősorok, romantikus kép és hangulat. 

Clemens és Sylvia Hafner birodalmában

Kicsit időzünk a tájban, majd nem várunk buszra, gyalogszerrel megyünk tovább, csupán frissítő sétányira találhatók egymástól a pincék. A következő, ahová betérünk, Sylvia és Clemens Hafner birodalma (Hafners wein & genuss). Mindössze 1 hektáron gazdálkodnak a lábunk előtt hosszan elterülő Szapáry dűlőben, és a Deutsch-Shützenben fekvő Weinberg dűlőben. A teraszon kezdünk kóstolgatni és beszélgetni. Sylvia Bécs, Párizs, London szállodái után Svájcban dolgozott egy hotel vezetőjeként, innen hozta magával a finom borok és ételek szeretetét. Clemens pedig a 90-es évek közepén kezdett a bor iránt érdeklődni, sokat tanulva az „úttörőktől” (pl. Walter Dulmovits, Franz Wachter). A pincemunkákban Gerhard Wallner segít. Első évjáratuk a 2006-os lett, amit meg is kóstolunk egy Kékfrankos Reserve magnum palackos tételben. Kóstolgatás közben Sylvia kísérő falatkákkal is meglep minket: a tányéron zsíros kenyér variációk, úgymint tökmagolajjal kevert, vagy éppen balzsamecetbe áztatott aszalt szilvával és chilivel készített remekmű. A borok végigkóstolása után a pincészet nevéhez csak ennyit írtam: ásvány²! A pohárból ugyanis rendre kiköszön az itteni terroir szent hármasa: ásvány, fűszer, gyümölcs.

Kilátó

Harmadszorra egy kicsit modernebb stílusú pincébe érkezünk, Willi Dornerhez. (Weinbau Ing. Willi Dorner). A kilátás pazar a borbárból, ahol először a Winzersekt Kékfrankos pezsgő érkezik a pohárba. Élesztős-gyümölcsös illata és aprón gyöngyöző, finoman pezsgő buborékjai kísérnek át minket a másik terembe, ahol letelepedünk. Willi Dorner egy picit más stílust képvisel a hegyen. Masszív, rusztikus barrique borokat is készít, amelyeket 24 hónapig érlel tölgyfahordókban, majd hat hónap palackérlelés után bocsát közszemlére. Eisenberg újabb arcát ismerhetjük meg tehát. A Kékfrankos Reserve 2008 például felszisszenősen szép bor: kerek, cseresznyés, meggyes, lecsengésben csokival és sóval, finom tanninokkal, elegánsra hangolt hordóhasználattal. Aztán belekóstolunk a két évig hordóban érlelt tételekbe: Merlot és Pinot Noir 2009-ből. Utóbbinak talán kicsit kevésbé áll jól a két éves edzés. Willi Dorner nagy álma egyébként az, hogy egyszer csak megjelenik a borguru, Parker, és odaadja a 100 pontot valamelyik borának. Szívből kívánjuk, legyen így! Kifelé a hordó² szót biggyesztem a Wein Guide-ba a pincészet neve mellé, és egyre inkább örülök, hogy néhány száz méteren belül máris különböző, és egyedi stílusokat találtam.

Negyedik állomásként beiktatunk egy kis látnivalót, a kilátót, ahová – a kilátók esetében megszokottakkal ellentétben – nem felmászni kell, hanem például hasra feküdni benne, és úgy nézni át az üvegfalon, pásztázva a kacifántosan futkározó szőlősorokat, vagy az ezüstösen kanyargó kis utakat, amelyeken időnként elpöfög egy-egy traktor, vagy elúszik egy-egy felhőárnyék. 

Lesétálva a hegyről még egy helyre benézünk (Weingut Wiesler Schreiner). Itt már előkerül a Rheinriesling, azaz a Rajnai rizling is, intenzív szőlővirág illattal, finom savakkal és némi maradékcukorral. A 2007-es Merlot-ban pedig megint ott a talaj, a szaftos fekete cseresznye, az izgalmas fűszerek, a csoki, a kávé és a kakaó, finom tanninokkal. Búcsúzóul pezsdítő Uhudler Frizzantét tölt Thomas a poharunkba. Az Uhudler direkttermő szőlőkből készül, amelyeknek semmi szüksége növényvédő szerekre, így nem is permetezik azokat. Emiatt a legtisztább, legtermészetesebb ital tehát, neve pedig állítólag abból ered, hogy túlzott fogyasztása esetén a nézésünk kicsit olyanná válik, mint a bagolyé. Nem tudom, én inkább az ízre koncentrálok, és az erdei szamócás aromák mellett ott van a gyerekkor, vagyis a kertben csipegetett, vastag héjú Otellók íze a számban.

A Sixpack Null Neun Kékfrankosa

 

Második nap Deutsch-Schützent járjuk körbe. Elsőként a Kopfensteiner pincészethez látogatunk el (Weingut Kopfensteiner) Talán az egyik legkedvesebb, legfigyelmesebb vendéglátóink a két nap alatt a már előbb említett Thomas Schreiner és a majd említendő Alfred Weber mellett. Pincét járunk, hordókkal ismerkedünk (például az Ausztriában, többek között Magyarországról származó fából is készülő Pauscha hordókkal), majd rengeteget kóstolunk. Egyáltalán nem csak a Wein Guide-ban felsorolt borokra koncentrálódik a kortyolgatás (egyébként sok pincénél tapasztaltuk, hogy szívesen mutatják meg „műsoron kívül” a borászok akár legféltettebb kincsüket is, ha látják az érdeklődést és a lelkesedést, mi több a véleményünkre is kíváncsiak). A Frizzante Rozés bemelegítés után Eisenberg DAC 2009-es Kékfrankost kóstolunk. Az Eisenberg DAC (Districtus Austriae Controllatus) jelzést a 2009-es évjárattal kezdődően viselhetik a régió Kékfrankosai klasszikus (Klassik), illetve Reserve kategóriában. 

Kopfensteiner-sor

Nem szeretném újra és újra leírni, hogy gyümölcs-fűszer-ásvány, de gyanítom, még párszor le kellene, mert valóban ez jellemzi leginkább a régió borait, és ez a sokadik pincelátogatásnál már megbízhatóan kirajzolódik.  Jönnek tehát sorban a Kopfensteiner Kékfrankosok: barrique hordós, fahéjas cseresznyés 2008-ból a Weinberg dűlőből, majd DAC Reserve tételek 2009-ből, először a Saybritz, majd a Hornig nevű területekről. Nem marad ki a Border 2008-as és 2009-es tétele sem (Kékfrankos alapú, Cabernet Sauvignon és Merlot házasítás, mely 2008-ban 20 hónapot, 2009-ben 16 hónapot töltött kis tölgyhordóban). A végén egy dupla magnum, vagyis 3 literes palackba töltött Kékfrankos, a Sixpack nevű csapattá összeállt hat Deutsch-Shützen-i borász (Kopfensteiner, Krutzler, Schützenhof, Wachter-Wiesler, Wallner, Weber) 2009-es Kékfrankosainak házasítása, a Null Neun. Összességében szépen kimunkált, egyenletes vonalú, érett gyümölcsös, elegáns hordóhasználattal készült borokat kóstolhattunk a Kopfensteiner Pincészetnél.

Alfred Weber

A Weber pincéhez (Weinbau Weber) megyünk tovább, ahol Alfred Weber ültet minket asztalhoz, és igazi, önzetlen vendégszeretettel kóstoltat végig velünk jó pár bonusz bort. A Centauros névre hallgató Kékfrankosból a 2004-es, a 2008-as és a 2009-es tételt, a Vínea (Cabernet Sauvignon, Kékfrankos, Merlot) házasításból pedig szintén 3 évjáratot (2007, 2008, 2009) hasonlíthatunk össze. Aztán egy érdekes „kísérletre” invitál minket Alfred, a csavarzár vs. dugó kérdéskör megvitatásához két Vínea házasítást állít az asztalra, mindkettőt 2009-ből, az egyiket azonban csavarzárral, a másikat parafadugóval palackozva. Bontunk, kóstolunk, tapasztalunk, Alfred a véleményünkre kíváncsi. A tapasztalat röviden összefoglalva: a csavarzáras tételnél az illat nyert (szebb, gyümölcsösebb, kirobbanóbb illat), a parafadugós tételnél viszont az íz (gazdagabb, érettebb, több rétegű ízek). Aztán amíg szakmázunk, a csavarzáras bor kissé „ellaposodik”, míg a parafadugós még mindig gyönyörűen tartja magát, mi több, egyre szépül. Megvitatjuk vendéglátónkkal a tapasztalatokat, és nagyon örülünk annak, hogy egy ilyen „játékban” is részt vehettünk, és tanulhattunk belőle.

A Ratschen mellett - Horst Krammer (Weinbau KraMa)

Megéhezünk, így újra hegynek felfelé vesszük az irányt, a Ratschen felé. A szőlősorok közé simuló modern étterem leginkább arról híres, hogy kizárólag idényjellegű, és túlnyomórészt a helyi régióból származó alapanyagokkal (kecske, liba, szőlő, gomba, tökmagolaj, stb.) dolgozik, hagyományos receptek alapján, a fűszereket pedig a szőlősorok mellett őrzött kincsesládikából, vagyis saját fűszerkertjükből teszik a tányérunkra. Vagyis tennék, de sajnos zártkörű rendezvény miatt nem sikerül itt ebédelnünk, így átsétálunk a szemközti pincéhez (Weinbau KraMa, Carina&Horst Krammer). Az itteni borok kóstolgatása után a gyümölcs² megjegyzés kerül a füzetecskémbe a pince neve mellé, végig vidám ribizli, málna, cseresznye, meggy, áfonya gurul a pohárban.

Gerhard és Manuela Wallner pincészetében

Gerhard és Manuela Wallner pincészete felé megyünk tovább (Weingut Gerhard und Manuela Wallner), nem titkoltan azért, mert a Bortavasz keretében megrendezett Weintrophy 2012 borversenyen az ő 2009-es Reserve Kékfrankosuk kapta az első helyezést (a teljes lista a poszt végén olvasható). Megérdemelten. Megkóstoltuk ugyanis. Végezetül előkerül itt is az Uhudler Frizzante, felfrissülve indulunk utolsó állomásunkra, a Wachter-Wiesler pincészethez (Weingut Wachter-Wiesler), ahol a borásszal, Franz Wachter-rel találkozunk, és ahol 2009-es borokkal ismerkedünk. Például a Bela Joska Eisenberg DAC tétellel (Béla Wachter és Jóska Wiesler, a két nagypapa neve). Szép, tiszta, gyümölcsös bor, mindenféle cifraság nélkül, mégis korrekt és nagyon jól iható minőségben. Megkóstoljuk még a nagyon szép Pfarrweingarten Eisenberg DAC Reserve tételt is (dűlős Kékfrankos), meggyel, áfonyával, édesfűszerekkel, érett, szép savakkal és finom tanninokkal, majd a Julia-val búcsúzunk (Kékfrankos minimális Merlot és Cabernet sauvignon kísérettel), benne pörkölt kávé, kakaóbab, vanília. A borok mellé remek sajtokat szelhetünk magunknak, és rendületlenül pörög a sonkaszeletelő gép is… 

Franz Wachter (balra) - Weingut Wachter-Wiesler

             

Ennyi fért hát bele a két napba, nem siettük el, nem rohantunk, nem kapkodtunk, hiszen Bortavasz lesz jövőre is Dél-Burgenlandban. Akkor (vagy addig) a most tervbe vett, de sajnos kimaradt pincéket (pl. Krutzler, Schützenhof) sem hagyjuk ki, illetve más régiókba is átbuszozunk. Na meg ebédelni és/vagy vacsorázni is fogunk egy jót. Apropó, evés! Itt a poszt végén nem hagyható ki, hogy mit is tudnak az Eisenberg DAC borok ételek mellett. Számos ételhez kiválók, frissítő savszerkezetüknek és finom tanninjaiknak köszönhetően, leginkább kissé lehűtve. A szakirodalom szerint leginkább azokhoz az ételekhez passzolnak, amelyek a helyi, dél-burgenlandi hozzávalókból készülnek (a helyi éttermek egyébként leginkább ilyen ételeket kínálnak, érdemes lenne kis hazánkban is odafigyelni erre!). Az egyik ilyen étel például a dél-burgenlandi töltött sült csirke, amely egy különlegesen szaftos, zsenge hús, salottahagymával, majorannával, petrezselyemmel, rozmaringgal és szerecsendióval készített zsemletöltelékkel kemencében megsütve. Ízét csodásan kiemeli a fűszeres Kékfrankos, a részletes receptért pedig nálam lehet jelentkezni. A testesebb felépítésű, sűrűbb, és komplexebb Eisenberg DAC Reserve borokhoz pedig az egyik legfinomabb dél-burgenlandi húskülönlegességet, a lápi marha filét ajánlják. Mivel a lápi marha lassan hízik, egyáltalán nincs felesleges zsírtömege, húsa rendkívül zsenge és finom szálú.

Végigjárva tehát a Bortavasz néhány állomását, bepillantva a helyi pincékbe, kóstolva a helyi borokat, ismerkedve a termelőkkel, belekóstolva a helyi gasztronómiába, élvezve az ottani vendégszeretetet kijelenthetem, hogy Dél-Burgenland igazán izgalmas, sokszínű kaland, tele felfedeznivalóval. A borrégióban járva mindenhol azzal szembesültem, hogy komoly munka folyik mind a borászatok, mind az éttermek, mind a borturizmus háza táján, és ami a legfontosabb, mindezt a legnagyobb összefogásban teszik (nem egy borász ajánlotta a másikat a két nap során). Borok terén sokszínű a paletta, változatos a kínálat, és jól megférnek egymás mellett az eltérő stílusok, sőt pont ettől izgalmas a régió: a könnyed, gyümölcsös boroktól kezdve a terroir-t hűen tükröző, ásványos, fűszeres, szépen megkomponált borokon át a vastag, kidolgozott, sűrűn hömpölygő, hordós tételekig bezárólag mindent megtalálunk, és ami fontos, egyenletes, nagyon jó minőségben. Clemens Reisner borászt idézném a végén, aki azt mondta: olyan borokat szeretnénk készíteni, amelyekből egy palacknál többet akarsz meginni. Tapasztalatból mondhatom: Eisenberg és Deutsch-Shützen pincéiben sikerült.                

Teljes képgaléria a facebookon!

Fotók: Borgőz

 

Weintrophy 2012 borverseny eredmények:

Welschriesling (Olaszrizling) 2011
1. Weingut Jürgen Horvath, Rechnitz
2. Weingut Anton Kern, Rechnitz
3. Weingut Rainer Stubits, Harmisch
4. Weingut Straka, Rechnitz
5. Weingut Jalits, Badersdorf

Blaufränkisch Klassisch (Kékfrankos) 2009
1. Anton Mittl, St. Kathrein
2. Weingut Kopfensteiner, Dt. Schützen
3. Weingut Wachter-Wiesler, Dt. Schützen
4. Weingut Wallner, Dt. Schützen
5. Weingut Krammer, Dt. Schützen

Blaufränkisch Reserve (Kékfrankos Reserve) 2009
1. Weingut Wallner, Dt. Schützen
2. Weingut Groß, Gaas
3. Weingut Straka, Rechnitz
4. Weingut Gassler, Moschendorf
5. Weingut Jalits, Badersdorf

Olyan hordókat készíteni, amelyekben megszólal a bor – Interjú Vida Péter Andrással

A napokban levelet kaptam. Ez önmagában nem olyan kirívó eset, gyakran megesik, a hírértéke ennek a történetnek inkább az, hogy a levél bizony meglehetősen elgondolkodtatott. Írója, a 21 éves Vida Péter András már jó fél évtizede arra vágyik, hogy kitanulhassa a kádár szakmát, azonban hosszú évek óta nem indítanak hazánkban kádár, vagy, ahogy ő írja, borkötő képzést. Ez utóbbi tény – bevallom - megdöbbentett. Péter szerencsére nem adta fel, és talán soha nem állt ennyire közel célja eléréséhez, ugyanis a Békéscsabai Népművészeti Egyesület végre hivatalos, kádár szakmát adó képzést indít. A bökkenő csak az, hogy 8 fő szükséges a képzés elindításához. Ebből 6 fő már megvan, a legkisebb osztály indításához azonban 2 fő hiányzik még. Emiatt kérte segítségemet.

Munka közben - Vida Péter András

 

Túl azon, hogy egy ilyen ügy mellé bármikor, gondolkodás nélkül szívesen odaállok, érdekelni kezdett Péter elszántsága, motivációja, és ő maga is. Főleg, mert így zárta levelét: „Senkinek ne legyenek leányálmai, ez a szakma nehéz kenyér, és igen komolyan igénybe veszi az embert. Én segédmunkásként már félig benne vagyok.” Miért választja úgymond a nehezebb utat, milyen tervekkel vág neki, egyáltalán mit érez és gondol erről a mesterségről, az életről, az útkeresésekről, milyen vágyai, elképzelései, megvalósításra váró tervei vannak a kádár szakmában? Ezek a kérdések kezdtek bennem motoszkálni… Vida Péter Andrással készült interjúm következik tehát, a poszt végén pedig a békéscsabai képzés részletei olvashatók.

- Péter, az első kérdés, ami azonnal felmerült bennem, amikor a leveledet olvastam, hogy miért ezt a mesterséget választod, annak ellenére, hogy ez a szakma igencsak embert próbáló? Családi hagyományból ered esetleg az érdeklődésed a kádárság iránt, vagy valami más a motiváció?

- Családi hagyománya nincsen nálunk, egyelőre. Ha sikerülne tanulnom és működnöm a szakmában, talán majd a fiam mondhatná, hogy van családi hagyománya. A hajtóerő nem más, mint az, amiért emberek vagyunk: alkotni. No, nem nagyképűsködni akarok, egyszerűen ez a tény. Gyermek- és fiatal koromban is nagyon érdekelt a kétkezi munka, az embert próbáló testi és lelki erőfeszítések. 16 éves koromban nagyon készültem arra, hogy fotós leszek, törtem az agyamat az erős "iparos" portfólión, amivel majd fel fognak venni. De közben ott voltak a bulik is, és felmerült bennem, hogy a bornak miért van olyan íze, meg emilyen.  Most már tudom, de akkor még nem tudtam, hogy az oxidálni szó volt a kulcs. Tehát mondták, hogy a hordók miatt. Hű! Bioszból csak a növények, a fák érdekeltek, érdekelni kezdett a növények alkoholra gyakorolt hatása is. Aztán jött a feleségem, aki akkor még „csak” egy komoly kapcsolatnak ígérkezett. Ő aztán szőlész-borász mérnök diplomája után kapott egy állást a Nagy-Somlón. Sokat kóstoltunk, és igen-igen megtetszett az, hogy különböző formájú, űrtartalmú, pörkölésű és fájú hordókból mi sül ki. Mellékesen cserkészkedem is, onnan a néprajz szeretete is rám ragadt. Így, mikor elszegődtem érettségi után segédmunkásnak egy erzsébeti kádár céghez, az ottani kollégák körülbelül ötven, a hordón kívül létező edénnyel is megismertettek, amiket már nem használunk, de a kádár készíti őket. Például pitli, rocska, köpü, csobolyó, káczi, és még sorolhatnám. Teljesen beléjük habarodtam.

- Sokan talán nem is tudják, mennyire nehéz szakma ez…

- Csak abba kell belegondolni, hogy alapból két kalapáccsal dolgozunk: egy setzhammerrel (abroncshajtó) és egy sima két kilóssal. Egész nap áll az ember, a faanyagot emelni se könnyű, ami jó sűrű szálú, Északi-középhegységből származó magashegyi tölgy. Ha a kádárnak nincsenek gépei – márpedig egy kezdőnek általában nem szoktak lenni -, akkor mindent kézzel készít. Szekercével nagyolja ki a rönkből a dongát, majd gyalulja meg kézzel. Közben a tölgyfapor szárítja a kezét, repedezik a bőr. A félig kész hordót tűzön össze kell húzni, ha francia hordót készít az illető, pepecselni kell a pörköléssel. Kézzel szegecseli össze az ember a vasakat, és kézzel nyújtja olyanra, hogy jó legyen a dőlése az abroncsnak a hordóra. Igazából a kalapálás, a hő, az állás, és az emelés, ami végett igénybe veszi nagyon az embert ez a mesterség. Amikor nagy hordót készítenek, 8 hektoliter felettieket, ott meg már előkerülnek az öt kilós kalapácsok, és a kétemberes gyaluk. Teljesen „normális” tehát, ha valakinek már fiatalon aranyere van az emeléstől, fáj a dereka, vagy harminc év kalapálás után két kézzel kapaszkodik a tejes dobozba, hogy ne lögybölje ki. Remélem ezzel nem ijesztettem el senkit. 3 hektoliter alatt annyira nem bántanak a hordók… (nevet)

"Olyan kádáripari tárgyakat szeretnék készíteni, amelyek új tartalommal vannak feltöltve,
de a formájuk azonos a régiekével..."

- Mesélnél kicsit magadról? Hol élsz, mivel foglalkoztál eddig?

- Jelenleg Budapesten élek, Albertfalva kitérő villamosmegállóhoz közel. Remélem, ez tényleg csak kitérő. Érettségi után született meg a kisfiam, Lázár. 2009. szeptember és 2011. március között voltam kertépítő segédmunkás, telefonos értékesítő operátor, felszolgáló, néha boltos, szóval, ami akadt, és ahol hajlandóak voltak bejelenteni. Mint említettem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre készültem, jelenleg a Pázmányra járok levelező szakra, és egy szép napon hittan-földrajz szakos pedagógus és kádár szeretnék lenni. Szeretek a gyerekekkel foglalkozni, de passziómmá vált a pintér szakma is. (Ellentétben a kádárokkal, akik keményfából és hajlított dongával készítenek az ipar és a borászok számára edényeket, a pintér puhafából egyenes dongájú edényeket készít. – a szerk.) Szeretném, ha a kádár szakmám a tanári pálya mellől ki tudná magát úgy nőni, hogy csak ebből, vagy javarészt ebből meg tudjak élni.

- Mik a jövőbeli terveid, elképzeléseid a kádár képzés befejezése után?

- Minél hamarabb szeretnénk feleségemmel vidékre költözni, lehetőleg egy borvidékre. Szeretnénk gazdálkodni, legalább baromfiudvart, meg konyhakertet művelni. Első körben talán Etyek-Buda jöhet szóba, azért, mert nem lenne olyan hirtelen leválás a fővárosról, mintha a nagy szerelmünket, a Somlót választanánk. Továbbra is, míg az egyetemet be nem fejezem, valószínűleg segédmunkákat végzek napi 8 órában, de utána mehetne már maszekban a borkötés, a virágedény készítés, esetleg ezek zsűriztetése. Olyan kádáripari tárgyakat szeretnék készíteni, amelyek új tartalommal vannak feltöltve, de a formájuk azonos a régiekével. Amely kifejezi a felhasználójukat, és nem okvetlenül a régi népművészetet adja vissza, hanem a jelent tükrözi, képezi le valahogy. Mindezek mellett olyan hordókat szeretnék készíteni kézműves eszközökkel, nem nagy mennyiségben, amelyekben megszólal a bor. Kísérletezni szeretnék a különböző fákkal szálsűrűség, pihentetés szerint is, 2, 3, 5, 6 éves anyagokkal, szelídgesztenyével, kőrissel, eperrel, akáccal, tölggyel. Mindezeket szeretném akár termőhely szelektáltan is kipróbálni borokhoz. Például 3 éves, sűrű szálú börzsönyi tölgyből Maurer Oszkár kadarkájához hordót készíteni. Ezt pálinkával is kipróbálnám, bár ott inkább a gyümölcsfákkal játszanék. Persze iskolában is nagyon szeretnék tanítani. Úgy érzem, hogy hiába munka, mégis feltöltődöm a gyerekektől meg a serdülőktől.  

- Milyennek látod a hazai kádárképzés és szakma helyzetét?

- A kádár szakma oktatása csak papíron létezik, valójában szinte nem. Alig van intézmény, amely akkreditáltatja magát erre. Amelyek pedig mégis megteszik, lemondják akkreditációjukat, például ahogy a Kaesz Gyula Faipari Szakközépiskola Keszthelyi TISZK is. Képzés csak nyolc fővel indulhat, tavaly ketten voltunk az országban, akikhez eljutott a hír róla. Idén eddig hatan vagyunk. A képzésen olyan szakmát fogunk tanulni, aminek csak egy része a hordókészítés, de nem része sajnos az, hogy melyik fa milyen állapotában mit ad a borhoz. Ezt még a felsőoktatásban sem tanítják, sőt, még csak szakirodalom sincs róla magyar nyelven. Amerikában viszont a tudományos akadémia foglalkozik azzal, hogy a különböző tölgyek ugyanolyan formába rendezve miként hatnak a borra.

"...amely kifejezi a felhasználójukat, és nem okvetlenül a régi népművészetet adja vissza,
hanem a jelent tükrözi, képezi le valahogy. "

 - Aki kádár mesterséget szeretne tanulni, hová fordulhat?

- Érdekesség, hogy a fizetési papírunkon van egy rovat, amely a szakmai utánpótlás nevelésére történő havi levonást jelöli. Utánpótlás nevelésről, szakmai konferenciákról azonban szó sincs. Pedig lenne miről beszélni. Erdőbényén elvileg alakult egy Magyar Kádárok Szövetsége, egy barátommal éppen a napokban készülünk utána járni a dolognak. Az iparkamarába pedig, mint feneketlen kútba dobáljuk a pénzt. Egyszer felhívtam őket azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán hogyan lehet vizsgát tenni, tanulni. Azt mondták, nekik mindegy, hol és hogyan szerzem a tudást, csak legyen körülbelül 400.000,- Ft-om, mert ennyi lenne egy főre a vizsgadíj, meg a helypénz, meg az anyagköltség, meg a biztosok jussa. Ez azért megmosolyogni való, mert az állam bácsinak meg kell mutatni a teljesített részvizsgákról a papírokat, és csak utána enged szakvizsgázni a kamaránál. Nekem például a Hagyományok Házából egy hölgy hívta fel a figyelmemet a Békéscsabai Népművészeti Egyesületre, mert kínomban hozzájuk fordultam, minekutána se a kamara, se az aktuális oktatásért felelős minisztérium nem tudott semmit mondani, csak kínosan hallgatni, vagy sok szerencsét kívánni.

- Megdöbbentő számomra, amit mondasz, hiszen a magyar tölgyfahordók iránt szerte a világban nagy az érdeklődés és a kereslet…

- Igen, például Kaliforniában, a Napa völgyében is. Minekutána ugyanis a franciák újból felfedezték a magyar tölgyet - 1945-ig a Bordeaux-i bort gyakran zemplénibe kötötték - és ők lévén a trenddiktálók, az egész világon terjedni kezdett. Mára, a módszerváltás után 22 évvel már fogalom lett Ausztráliában, Franciaországban, Kaliforniában az itthoni tölgy. A hispánok, taljánok és osztrákok pediglen most ismerkednek vele. Én csak egy dologtól tartok, a nem kellően figyelmes erdőgazdálkodástól. Ezért nem is nagyon szeretem már a kisüzemi termelést sem.

- Nagyon szoros a kötődés a kádár szakma és a borvilág között. Te mit gondolsz a magyar borokról, borászokról?   

- 21 éves fejjel nem merek, és nincs is miből olyan véleményt formálni, amit meg tudnék osztani a magyar borászatról, borászokról, talán csak annyit, hogy kedvenc borászaim Dr. Bussay László, Takács Lajos és Maurer Oszkár. A többit, majd ha egy kicsit deresedik a halántékom, és több lesz a szarkalábam... Egy azonban biztos: tenni szeretnék a magyar kádárszakma jövőjéért, és egy sajátos tárgyi világot szeretnék létrehozni.

Ha te is szeretnél segíteni Péternek tervei megvalósításában, a fenti posztot, vagy az alábbi, a kádár képzés részleteit is tartalmazó levelet kérlek, oszd meg másokkal is:

„Vida Péter András vagyok, 21 éves, és szeretném a kádár szakmát tanulni már vagy jó fél évtizede. Hosszú évek óta nem indítanak kis hazánkban borkötő képzést, de idén a Békéscsabai Népművészeti Egyesület végre hivatalos, szakmát adó képzést indít. Ehhez 8 fő szükségeltetik, ebből 6 már megvan, azonban a legkisebb osztály indításához 2 fő hibádzik még. A képzés lent lenne Békéscsabán. A képzés kapuja egy 2012. július 16-tól 21-ig tartó intenzív gyakorlati bevezetés Buglyó Péter, az OMÉK-on is szerepelt kádármester vezetésével. Ennek költsége 18.000,- Ft, plusz a szállás és az étek (utóbbi kettőt nem kötelező fizetni). Szeptembertől pediglen kéthetente egy hétvégés okítás Békéscsabán, lehet ott aludni koliban. A képzés tematikájáról még nincs bővebb adat, mert nem jött még össze a minimum létszám, hogy kifundálják. A képzés 2 éves lenne, 175.000,- Ft, plusz anyag- illetve vizsgaköltség. Értelemszerűen annál jobban eloszlik a költség, minél többen vagyunk. Ha úgy adódik, és addigra meglesz a gépkocsim, akkor 2 ember leutaztatását még valószínűleg tudnám vállalni.

Telefonszámom: +36308201002

Köszönettel:
Vida Péter András

Bővebb tudnivalók:
Iskola oldala: www.bmne.hu
Jelentkezési lap: https://spreadsheets.google.com/embeddedform?formkey=dDBwLXRwUjRQRVRveExlNS0wX2ZqV3c6MA

Kedvcsináló videók:
- http://www.youtube.com/watch?v=J4TBZ0YreH8&feature=related
- http://www.promontortv.hu/archivum/20080115_1

Nyár, Villány, érzések, borok… – Borzsongás 2012

Az emberfajban megvan még az igény az őszinteségre…- A terasz végéből szólal meg az igazság. Magyar hangja Cserna-Szabó András. Szemelkerekedés. Még a szóda gyöngyöcskéi is abbahagyják egy pillanatra a kacagást. Kisharsány, dombtető, szőlősorok, terasz. Néha forró szél támad valahonnan, de épphogy csak végigborzolja a szőlő friss leveleit, játszadozik picit a finom hajszálakkal, fellibbenti a könnyű nyári szoknyákat, majd lefut a völgybe. Harmadik napja kánikula, pedig még nem fordult át a naptár májusra. A terasz végéből folytatódik a történet. Fleckenstein Aurél, vagyis Au története. Aki „meg volt győződve arról, hogy ha a világon az összes ember egyszerre az igazságra gondolna, és aztán egyszerre mindenki kimondana csak egyetlen igaz szót, akkor a világ varázsütésre megváltozna. Megjavulna.” Csak nézem a rozét a pohárban…

Fotók: Borgőz borblog

Délen vagyunk, érezhetően nagyon délen. Pirulnak a vállak, és az arcok. Mindenki mezítláb. Visszagondolok… Vasárnap délben még hűsítő Balaton, fokhagymás lángos és almás palacsinta, aztán indulás délnek, Villányba. Nem ismertem őt eddig igazán… csak egyszer csókolt meg futólag. Kis nyári románc volt, sok-sok évvel ezelőtt. Aztán elfelejtett, elfelejtettem. Nem találtunk többé egymásra. Talán majd most… Borzsongás. Valami furcsa szomjúságot érzek. A GPS is egyre távolabbra jelzi a célt, pedig érezzük, hogy nagyon jó úton járunk. A somogyi dimbek-dombok tücskei időnként beciripelnek az ablakon. Aztán egyre nagyobbak lesznek az emelkedők, és a Mecsek terít fölénk árnyékot. Már lemenőben a nap, amikor megérkezünk Villányba. Diófás tér, majd éles kanyar. A panzió udvarán éppen a házigazdával, Gere Zsoltival futunk össze. Nem nehéz, hiszen jó házigazda módjára „vegyül” a vendégek között, mindenkihez odaül, beszélget, és közben mosolyog, mosolyog, mosolyog… 

A mi poharunkba is azonnal frissítőt tölt. Jéghideg Comis 2011 gyöngyöző rozé. Kacér teremtés, ha egyszer beléd karol, már végig veled sétál. Táncolni akarsz vele. Felkavar, aztán lehűt. Sokszor lesz még vele dolgunk a nyár folyamán. És sokszor volt vele dolgunk a három nap alatt is. Huncutul jött velünk. Hűsölni a diófa alá, kiülni az esti teraszra, csocsózni az éjszakába. Szerettük. Szeretjük. Nem kíméljük. Megisszuk. Újra és újra. Egyre inkább zsong az udvar, az égen megjelenik a hold ezüst lapos tányérja. A pincetetőn kockás plédek a füvön, faszén parázs és grillezett étek illata a levegőben. Füst száll át a fényen, a pálinkás csirkéért és a whiskey-s tarjáért szombaton kellett volna érkeznünk, de ma is igazi grillremekek kerülnek a tányérra Zsolti jóvoltából. Vacsorázunk, közben akusztikus koncert. Bulcsú&Cimbik. Fáradunk, de hajnali háromig pokrócba csavarodva teraszozunk, beszélgetünk és kóstolunk. Előkerül a békebeli sajtos tallér is, frissen sütve, ahogy régen, gyerekkorban anyukáink tették… Hálásak vagyunk Évinek. Nagyon. 

Másnap kakaskukorékolós reggel, már korán forróság. Árnyékban reggelizünk, majd bicajra pattanunk, és kitekerünk Palkonyára. Békakuruttyolós kis tavak, álmosan, lágyan hajladozó sásosok, színesen integető májusfák a tájban. Fűben heverészés, kútból jéghideg, kristálytiszta víz. Villánykövesden rozéfröccs Bluméknál, aztán vissza Villányba. Nyúlnak az árnyékok, már délutánban járunk, amikor felkerekedünk Kisharsány felé, a Vylyan teraszra. Megérkezve teli piknikkosárral kezdünk a Fekete-hegyen. Sonka, sajt, szalámi, roppanós zöldségek, medvehagymás kenegetős, friss kenyér és friss, hűs rizling. Színes gyíkok szaladgálnak a köveken, pillangók repkednek a fák között, néhány zajos röptű lódarázs húz el a fejünk felett, hangyák menetelnek kitartóan a fűben. Minden mozgásban van, él, zümmög, zsong… 

A teraszon közben a Fláre Beás játszik. Veszprém megye legjobb együttese, beás cigány fiatalokkal Devecserből, Borsodpusztáról és Somlószőlősről. Örömzene gitárral, tamburával, kannával, kanállal. Néha befelé sirat, néha teli szájjal nevettet… Furcsa dolog az élet… A fűszere mindenesetre valahogy mindig megvan. És már itt is van Ede a levesben. Könyvkóstoló Cserna-Szabó Andrással és Fehér Bélával. Közben a terasz mellett kondérban rotyog a csülkös babos káposzta. Sok mindenről szó esik. Lecsó, pörkölt, lángos, halászlé, meg erdélyi ételek, padlizsán, pacal, tárkonyos csorba, kapor… mindeközben édes és keserű történetek, és Mikszáth sóhajtása: „a túrós csusza haván pirosló tepertyűk nevetve megszólítanak”. A könyv munkacíme egyébként Magyar etyepetye volt. Az etyepetye Mikszáth idejében még étvágyat jelentett. Aztán felolvasás jön. A Zsenge zöldbab novella. Meg persze Au és a Manna Restaurant története. Aki figyelt rá, sok mindent megérthetett. Ezzel kezdtem a mesélést…

Naplementébe nyúlik a Fekete-hegyi teraszozás. Lassan visszaindulunk hát Villányba. Nagyon meleg az este, így megint csatlakozik hozzánk a Comis néhány könnyed pohárka erejéig. Csak amíg felfrissülünk. A Matias Borozóba indulunk. Libatepertő, sajtok és hagymalekvár, na meg borok, borok, borok… Aztán tovább, itt is, ott is kóstolgatunk. Leszáll az éj, hosszú volt a nap. Még egy vidám csocsózás, majd jótékony alvás újra. Másnap reggelre látszólag kicsit enged a hőség a szorításból. Ismét elő a bicaj, ezúttal a Szársomlyó felé indulunk, dűlőkben bringázni. Ördög-árok, Konkoly, Fekete-hegy, Várerdő. Valahová könnyebb feltekerni, valahová nem is sikerül. Ahogy az életben… Néhány dűlőt szépen átjár a szél, néhányban levegő sem rezzen, csak a tájkép remeg meg időnként a hőségben. Megkerüljük a hegyet, a Kopár dűlő felé indulunk vissza. A türkizkék égen siklóernyősöket ringat a szél. Késő délutáni ebéd a Tenkesben, ahol bár a kakaspörkölt főzés elmaradt, azért jól lakunk a gyufatésztával jól megrakott halászlével és a kemencében frissen sült kukoricás kenyérrel. Hazafelé úton még meglátogatjuk új barátainkat, a Wassmann Bio Bormanufaktúra tulajdonosait, Susann-t és Ralf-ot Pécsdevecseren. Érdekes történeteket mesélnek a falucskáról, az életükről, miközben a finom borokat kortyolgatjuk. A naplementében kisétálunk az egykor szebb napokat látott pincesorra is.       

  

Aztán aminek eleje van, annak egyszer vége is lesz… Akárcsak a Manna Restaurantnak huszonkilenc év után. Kicsit rideg valóság, de így van. A borzsongás is véget ért, legalábbis Villányban. Még egy hosszú éjszakai utazás, az autópálya cikázó fényei kísérnek… Meg a gondolat, hogy ha „a természet tényleg azonos a legfőbb létezővel, akkor az igazságot, sajnos, sosem fogjuk megismerni. Így jártunk.”

 

Az idézetek Cserna-Szabó András: Puszibolt, és Cserna-Szabó András-Fehér Béla: Ede a levesben című könyvéből származnak.

Teljes fotógaléria a facebookon

Fotók: Borgőz