Anna Funder: Amivé lettünk

Napok óta emésztem már ezt a könyvet. Bár egész gyorsan olvasok, ez nem olyan könyv, amelyen csak úgy átrobog az ember. Ez egy olyan történet, amely egész mélyre hatol, valamit összecsomóz ott belül az emberben és az a csomó az olvasás alatt végig megmarad, néha kicsit lazábbá válik, de sokszor ugyanannyira erősen szorít, mint amikor odakerült. Épp ezért idő kellett ahhoz is, hogy elolvassam, és azóta is sokszor vissza-visszatérek bizonyos jelenetekhez, egy-egy eseményhez, a főszereplőkhöz és egyszerűen nem hiszem el, hogy amit olvastam, azok megtörténtek. Pedig de. Hiszen ezek a tények. Sok könyvet olvastam már magáról a 2. világháborúról, a zsidó üldöztetésekről, de igazából az idáig vezető okok soha nem kristályosodtak ki bennem annyira, mint most, miután elolvastam Anna Funder díjnyertes regényét, az Amivé lehettünket. Elfogadni így is lehetetlen.

Azt hiszem nem is tudok róla semmi összeszedett dolgot mondani azon kívül, hogy történelem tankönyvek helyett én az ilyen könyveket használnám a töriórákon, egy-egy részletet biztos beleszőnék azokba az órákba, amely Hitler és a Harmadik Birodalom hatalomra jutását taglalja, mert Anna Funder félig-meddig dokumentumregénye szerintem mélyebb, részletesebb és érzékletesebb, mint bármilyen tankönyv. Bemutatja a 30-as évek politika helyzetét Németországban és Angliában 3 főszereplőjén keresztül. Ez a 3 ember és társaik nem álltak be a sorba, hanem felemelték a hangjukat és tiltakoztak, igyekeztek felnyitni az emberek szemét, hogy mi történik a nagyvilágban, hogy ha így folytatják tovább, akkor a világ megállíthatatlanul egy újabb világháború felé rohan. De olyan korban éltek ők akkor, amikor nap mint nap eltűntek emberek, elhallgattak ezek a tiltakozó hangok egyik pillanatról a másikra, mert utánuk nyúltak, mert koncentrációs táborba kerültek, mert - jobb esetben - kiutasították őket szülőföldjükről. És ők még az idegen országban, a teljes megfélemlítés és száműzetés közepette is folytatták tovább szélmalomharcukat, nem adták fel, kockára téve mindent, ami fontos volt számukra. Családot, barátokat, szerelmet, életet. 

Mivel nem tudom igazán visszaadni azt, amit kaptam ettől a regénytől, inkább álljon itt pár idézet (rég volt ennyi cetli egy általam olvasott könyvben):

"Amivé lettünk, arra árnyékot vet mindaz, amivé lehettünk volna."

"Az ember csak akkor döbben rá, amikor a szerelme elhagyja, hogy nélküle már nincs tétje semminek, hogy a helyén nem marad más, csak a fagyos levegő, és hogy nincs többé mibe kapaszkodnia. (...) A szerelmünk olyan volt, mint a vízszintmérő: mindketten nagyon igyekeztünk a ránk bízott végét megtartani, ügyelve, hogy az a kis remegő buborék mindig látható maradjon."

"A cikk arról szólt, hogy bár a német hivatásos hadsereg létszáma a versailles-i békeszerződés értelmében százezer főre lett korlátozva, a Hitler személyes felügyelete alá tartozó félkatonai szervezetek kötelékébe tartozók száma viszont milliókra rúg. Egyedül az SA két és félmillió tagot számlált akkoriban, akik mind szabadon garázdálkodhattak az utcákon.

- Ennyi ember! - mondtam hangosan. - Muszáj nekik valami munkát találnia!

- És ezt hívják háborúnak.

"Az életet - az igazi, belső életet, melyben összeköttetésben maradunk a holtakkal (mivel álmunk figyelmen kívül hagyja az olyan apróságokat, mint a légzés vagy a hiány) - az életet nem mi irányítjuk. Minden, amit valaha láttunk, mindenki, akit ismertünk, belénk ivódik, részünkké válik, akár akarjuk, akár nem. Kapcsolódunk egymáshoz, egy olyan mintázat szerint, amelyet nem látunk át, és amelynek működését nem ismerhetjük. Egy kis csomó itt, egy elvétett öltés ott, amott meg egy váratlan találkozás, és az egész szövedék, amint készen van, már meg is változik."

Értékelésem : 5 / 5 -ből

Kiadó: Európa (tökéletes borító és tökéletes fülszöveg!!!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Kállai Nóra

Csökken a 2014-es várólistám - 1-2.

Amikor 2013 év végén is beneveztem a következő évi várólistánk csökkentésére irányuló kihívásra, akkor olyan gyorsan összeállt a fejemben az az alap 12-es lista, amely könyveket már több, mint 6 hónapja szeretnék elolvasni. Úgyhogy utána alig vártam már, hogy belépjünk 2014-be és szép lassan elkezdhessem őket olvasni. A lelkesedésem adott volt, már csak döntenem kellett, hogy mivel is kezdjek.

Elsőként George Orwell 1984 c. nagy sikerű regényét vettem kézbe. Nagyon rég volt, amikor először találkoztam ezzel a könyvvel. Még középiskolában az egyik osztálytársamnál láttam elég hosszú ideig, hozta és vitte minden nap, sőt - némely unalmasabb - órákon is ezt olvasta. Emlékszem, akkor megkérdeztem, hogy miről is szól, ő meg lelkendezve mesélt nekem mindenfélét a Nagy Testvérről, meg hogy milyen durva világkép áll a regény középpontjában. Én meg az akkori romantikus lelkivilágomban jól eldöntöttem, hogy ezt a könyvet bizony messzire elkerülöm. Azt kell, hogy mondjam, jól döntöttem, mármint azzal, hogy akkor és még jó sokáig nem vettem kézbe. Nekem ehhez a történethez meg kellett érnem. Le kellett vetkőznöm bizonyos idealizált képzeteimet, el kellett előtte olvasnom olyan történeteket, mint a Védett férfiak vagy a Szép új világ. És mégis, mindezek után ez az a könyv, amelyre nem tudom azt mondani, hogy imádtam, vagy szerettem, mert olyan mélyen rám telepedett, olyan szinten nyomasztott, hogy szabályosan néha azt éreztem fuldoklom az olvasása közben. (Az mondjuk más kérdés, hogy nem egy jó időszakban került a kezembe, amúgy is padlón voltam, ez még rátett egy adaggal.) De azt elmondhatom, hogy valóban zseniális egy mű! Értelmet nyert sok év után végre a "Nagy Testvér szemmel tart" jelszó, megértettem, hogy mi is az a Gondolatbűn és ledöbbentem azon, hogy bizony lehet a 2x2=5 is ... Szóval örülök, hogy beválogattam a 12-es csapatba, mert ez egy olyan mű, ami szerepelt az "egyszer az életben kötelező listámon", de az biztos, hogy ha valaki olvasni szeretné, az bizony készüljön fel lelkileg, hogy ez nagyot fog ütni!
(4 / 5 - ből)

Az 1984 után közvetlenül szükségem volt valami könnyedebb történetre, és a 12-es kupacot nézegetve Szilvási Lajos Születésnap júniusban c. regényére esett a választásom. Aki olvassa a blogot, az már tudja, hogy Szilvási könyveit nagyon szeretem, pár éve pedig igyekszem őket innen-onnan, főleg antikváriumokból be is szerezni. Ez a történet nem lett kedvencem az írótól, maga a sztori sem varázsolt el annyira, mint a két tini története az Egymás szemében c. könyvben, vagy a Kanadából 1956 után visszatérő erdőgazdálkodási hallgató regénye (Egyszer-volt szerelem). Nem szerettem annyira, mert ki nem állhattam az egyik női főszereplőt, illetve eddig mindig valamilyen szinten úgymond belezúgtam Szilvási főhőseibe, itt ez az érzés is elmaradt. Ugyanakkor szerettem olvasni a történetet, mert a saját szüleim fiatalsága elevenedett meg előttem. 1968-ban íródott a regény és édesapám akkor pont annyi idős volt, mint Ugrai Béla, a főszereplő fiú, és sok közös vonást fedeztem fel közöttük. Sokszor mentem bizonyos fejezetek után az öreghez, rákérdezni, hogy ez "tényleg így volt?", vagy "ilyenre emlékszel?", úgyhogy nem csak én szórakoztam jól, hanem ő is. A politikai részét távolsággal kezelve tanulságos egy történet volt, mindenképpen örültem, hogy a várólista csökkentési projektbe beválogattam és annak is, hogy pár olyan szereplő is helyet kapott a regényben, akik a többi Szilvási-kötetben már feltűntek, szóval az ő saját regényükre is mindenképpen kíváncsi leszek.
(3,5 / 5 - ből)

Első két választásnak nem volt rossz ez a két regény, azóta újabb kettőt elolvastam már, és tegnap este azon morfondíroztam, hogy mivel is kellene folytatni. Ja, és nincs annál felemelőbb érzés, amikor a papír alapú listámon (mert hogy az is van ám nekem!) kihúzhatom az elolvasott könyveket! :)

Az első szerelem és buktatói

Molnár Ferenc: A zenélő angyal

Bevallom, én az a személy vagyok, aki eddig Molnár Ferencet csak a kötelező olvasmányon keresztül ismerte, azaz úgy mint, azt az írót, akinek A Pál utcai fiúkat köszönhetjük. Bevallom azt is, hogy ezt a kötelezőt annak idején becsületesen el is olvastam, de nem lett a kedvencem, mindenesetre sokkal jobban szerettem, mint a Kincskereső kisködmönt vagy a Légy jó mindhalálig! c. olvasmányt.

De, amikor olyan olvasni szerető emberek vesznek körül, akik karácsonyra könyvet ajándékoznak nekem, és akik közül történetesen az egyik igazi Molnár Ferenc-rajongó és két kötettel is meglepett, akkor bizony én belevetettem magam, hogy végre megismerjem ezt az írót. Azt hiszem, hogy A zenélő angyal nagyon jó választás volt ehhez.

A történet szerint adva van egy fiatal és gazdag családból származó lány, Irma, aki idősödő szüleinek egyetlen gyermeke, szeme fényük, úgyhogy ez az ifjú lányka eddig bizony mindent megkapott az élettől, annak csak a csillogó oldalát ismerte. Most is épp a szüleivel Velencében vakációzik, mert betegeskedő anyjával elkísérték egy üzleti útra a papát, aki soha nincs otthon, ezért a lányát egy fiatalemberre, a régóta Velencében dolgozó Aurélra bízza, aki most a titkár szerepét tölti be az édesapa mellett. A fiatalok együtt járják be a várost nap mint nap. Aurél igazán szórakoztató társaság és külsőre is vonzó látvány, így nem is meglepő, hogy Irma rögtön beleszeret a fiúba. Az igazi bonyodalom ott kezdődik, amikor Aurél nem viszonozza a lány érzelmeit, sőt, az édesanya mellé felvett ápolónő, Judit iránt táplál gyengéd érzelmeket, amely úgy tűnik, hogy kölcsönös a fiatal nő részéről is. A fő kérdés ezek után már csak az lesz, hogy vajon hogy reagál erre a helyzetre az első szerelem heves érzelmében tobzódó lány, Irma?

Molnár Ferenc eme regénye több ok miatt került közel hozzám. 

Egyrészt a helyszín miatt, mert hát Velence az Velence, ugyan nem jártam még ott, de olvasás közben magam is úgy éreztem, hogy Aurél szavai által mégis csak ott lépkedhetek a két fiatal mellett, ott kávézhatok velük a piazzán és ott lehetek a templomok hűvös levegőjű padsorai között. Aztán fülig ért a szám, hogy a regényben felbukkanó olasz szavakat csekélyke olasz tudásommal immár le is tudtam fordítani, egy kezdőnek ez szerintem mindig nagy löketet ad a tanuláshoz.

Másrészt tetszett maga az alaptörténet, hogy egy elkényeztetett kis lányka életében először szerelmes lesz és pont ezzel az érzelemmel egyidejűleg kell rájönnie arra, hogy a pénzzel nem lehet mindent megvenni, hogy nem az övé az egész világ. Eleinte nem szerettem Irma karakterét, de a jellemfejlődés a végére mégiscsak szerethetővé tette, az utolsó oldalakra felnőtt lett belőle. 

Aurél nekem kicsit semleges szereplő maradt - persze kedves, udvarias, amolyan anyák álma ha több pénze lenne-, viszont Judittal kiegészülve a kettősük pont a szegények és gazdagok közötti ellentétet tudta igazán kihangsúlyozni és azt, hogy nem kell ahhoz temérdek pénz, hogy valaki boldog legyen.

"A lánynak potyogtak a könnyei a vízbe. Ezek szíven szúrták őt ezzel a szegénységgel, már másodszor. Valami hatalmas közösség ez köztük, amiből ő ki van zárva. Úgy fájt a szíve, mint egy kisgyereknek, akit a másik kettő nem vesz be a játékba. A szó szoros értelmében irigyelte tőlük a szegénységüket. És most állnak, várnak itt a háta mögött, némán, hiszen nyilvánvaló, nem is titkolja, hogy sír, és egészen biztos, hogy ők tudják, miért sír. És biztos, hogy egymásra néznek, hosszan, gúnyosan."

Miután elolvastam a történetet tényleg csak azt tudom mondani, hogy jó választás volt ezzel a könyvvel megkezdenem az ismerkedést Molnár Ferenc életművével. Igazán könnyen és gyorsan olvasható, ugyanakkor tanulságos, csak ajánlani tudom mindenkinek!

Köszönöm Andiamo ezúton is!

Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Lazi

Kiadási év: 2006

Minden út Párizsba vezet

Ernest Hemingway: Vándorünnep

Nagyon régen vágytam már elolvasni Hemingway Vándorünnep című kisregényét. Rengeteg blogger elismerő és rajongó véleményét olvastam róla, és mindig fájt a szívem, hogy szinte beszerezhetetlen. Aztán A párizsi feleség elolvasása után egyre csak azt éreztem, hogy tényleg fel kell kutatnom ezt a könyvet, mert maga az írónő is megemlíti, mint forrásmunkát, amelynek sokat köszönhetett a könyve megírása során.

Úgy tűnt, hogy októberben rám mosolygott a szerencse, mert amikor nem is számítottam már rá, akkor sikerült megtalálnom egy antikváriumban. 

Miután hazavittem, szinte rögtön hozzá is kezdtem és azt vettem észre, hogy nagyon gyorsan elmerültem a történetben, az oldalak meg csak fogynak és fogynak. Gondoltam, hogy nem lesz ez így jó, én nem csak 1-2 napot szeretnék Párizsban tölteni Hemmel és Hadley-vel, hanem legalább egy hetet, szóval szándékosan lassítottam, esténként engedélyeztem magamnak pár fejezetet, azokat teljes átéléssel olvastam. De azt hiszem, nem is lehet másként, mert ahogy Hemingway ír erről a városról, az ottani életről, szinte vele együtt átéljük mi is a történéseket.

Mivel Hadley szemszögéből olvastam már mindezekről az eseményekről, olyan sok újdonságot nem kaptam,

ellenben nagyon jó volt megismerni az érem másik oldalát, azaz Hemingwayt és az ő érzéseit azokról a Párizsban eltöltött évekről, a pályája kezdetéről, a nehézségekről, a kudarcokról és a sikerekről. Másfajta élvezet volt az ő szemszögéből olvasni Gertrude Steinhez, F. Scott Fitzgeraldhoz, Ezra Poundhoz fűződő barátságáról. Meghatározó évek, kapcsolatok voltak ezek Hemingway számára mind szakmailag, mind magánéletileg, nem véletlen, hogy évekkel később, 1957-ben nekiállt ennek a történetnek. Annyira magam elé tudtam képzelni őt, ahogy beveszi magát egy párizsi kávéházba, kikészíti az íróeszközöket, kér egy kávét a pincértől és csak ír, ír, ír, majd áthúzza az egészet, megrázza a fejét, mert elégedetlen azzal, amit aznap alkotott és nagy sebbel-lobbal elindul egyet sétálni a Szajna-partjára. Másnap pedig kezdi elölről az egészet talán nagyobb sikerrel.

"Néhány kék fedelű füzet, két ceruza, egy ceruzahegyező (a zsebkés túl sok ceruzát pazarol), a márványtáblás asztal, a kora reggel illata, kisöpört és felmosott helyiség, no meg szerencse - mindössze ennyi kellett az íráshoz. Ami a szerencsét illeti, az ember vadgesztenyét és nyúllábat hordott a jobb zsebében. (...)

Néha olyan jól ment az írás, sikerült annyira életre kelteni a tájat, hogy az ember szinte ott volt, kilépett a fák közül a tisztásra, fölkapaszkodott a fennsíkra, s látta a dombokat ott túl a tó nyúlványán."

Shakespeare & Company

Amibe pedig igazán beleszerelmesedtem az Hemingway látogatásai voltak a Sylvia Beach által működtetett Shakespeare & Company párizsi könyvesboltba, illetve abba, ahogy minden alkalommal újabb klasszikussal ismerkedett meg, ahogy belevetette magát pl. az orosz irodalom megismerésébe (sajnos nekem elég nagy hiányosságom ez, most kaptam egy kis inspirációt, hogy változtassak rajta).

"Azóta, hogy Sylvia Beach kölcsönkönyvtárára rábukkantam, elolvastam Turgenyev valamennyi írását, Gogol minden angolul megjelent művét, Tolsztojt Constance Garnett fordításában és az angol nyelvű Csehov-fordításokat mind. (...)

Dosztojevszkijben voltak hihető dolgok és hihetetlenek, de néhány olyan igazság is, hogy más emberré vált tőle az, aki olvasta; műveiben az emberi esendőséget és őrültséget, a gonoszságot és életszentséget, a játékszenvedélyt éppúgy megismerte az ember, mint ahogy Turgenyevnél megismerte a tájat és az utakat, Tosztojnál a csapatmozdulatokat, a terepet, a tiszteket és a közkatonákat, s a harcot magát."

Azért meg aztán végképp a kedvenceim közé sorolhatom majd ezt a könyvet, mert úgy tudott elkalauzolni Európa egy másik szegletébe, hogy ki sem tettem itthonról a lábamat. Mondjuk örültem volna annak, ha olvasás előtt beszerzek egy részletes utcatérképet Párizsról és jelölöm a helyeket, utcákat, ahol Hemingway megfordult. Bár ezt legközelebb is megtehetem, amikor újra leveszem majd a polcról, mert biztos, hogy valamikor újra fogom olvasni ezeknek az éveknek a történetét, főleg ha egyszer esetleg Párizsba is eljutok majd, hisz ahogy Hemingway írta:

"Ha szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél, bárhova vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep."

Értékelésem: 5 / 5 - ből

Kiadó: Magyar Helikon

Kiadási év: 1971

Fordította: Bart István, Göncz Árpád, Szász Imre

(A képek forrása: www.weheartit.com)

Varázslatos Savannah

Beth Hoffman: Déli álmok

 

Ha majd nyerek a lottó ötösön, akkor mindenképp szeretnék eljutni egyszer egy amerikai kisvárosba Délen. Eddig is vágyódtam a Dél hangulata után, de most, hogy elolvastam Beth Hoffman regényét, azonnal csomagolnék is. Főleg, ha engem is ilyen hölgyek várnának tárt karokkal, mint a történet főszereplőjét, a tizenkét éves Cecilia Rose Honeycuttot.

Ennek a kislánynak, egészen 12 éves koráig az élet napos oldaláról fogalma sincs. Egy kisvárosban lakik Északon, és nap mint nap szenvedő alanya annak, ahogy az egykoron szépségkirálynő édesanyja elméje megbomlik. Édesapjára nem számíthat, a férfi munkáján keresztül menekül ebből a helyzetből, hátrahagyva a valaha szeretett nőt és a gyermeküket, így a kislány kénytelen legjobb tudása szerint gondját viselni édesanyjának, eltűrni a mindennapos kirohanásait és nézni, ahogy a kisváros egyre jobban elszigetelődik tőlük, hisz a nő lesz a város bolondja. 

Cecilia - vagy ahogy becézik CeeCee - e lehetetlen helyzet elől három dologban talál vigaszt: a könyvekben, a tanulásban és az idős szomszédasszony, Mrs. Odell barátságában. Aztán egy napon tragédia történik és CeeCee még inkább egyedül marad a világban. Ekkor toppan be életében egy távoli és idős rokon, Dudi Caldwell, aki a kislány megmentője lesz. Magával viszi Savannah városába Délre, a meseszép otthonában, ahol a kislányt olyan szerető asszonyok veszik pártfogásukba, akik igyekeznek az elmúlt évek megpróbáltatásait elfeledtetni vele.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a történetet, csak a bájost tudnám rá mondani. Valami hihetetlen életszeretet, bölcsesség árad a könyvből, de amolyan igazi déliesen elbűvölő módon. Ilyenkor igenis mi is, kiábrándult felnőttek is elhisszük, hogy vannak még csodák, hogy vannak ilyen asszonyok, hogy létezik ilyen szeretet és ilyen összefogás, mint amit ez a könyv mutat be.

SAVANNAH (Forrás innen)

A könyv erőssége a karaktereiben és persze a csodaszép, szinte illatos, színekben tobzodó savannah-i hangulatában van. Itt van mindjárt Dudi Caldwell, aki kitárja otthonát és szívét a kislány előtt, megad neki mindent, amit egy saját gyermeknek nem tudott megadni. Tevékeny részt vállal a város nőegyleti dolgaiban, mindig csinosan, kalappal a fején látható a városban, ráadásul szívén viseli a régi, történelmi épületek sorsát. Aztán itt van az igazi adu ász: Oletta, a színes bőrű házvezetőnő, aki anyja helyett anyja lesz a kislánynak és átadja mindazt az egyszerű életbölcsességet, amire csak egy ilyen asszony képes. Ráadásul olyanokat főz (fahéjas csiga reggelire például), hogy attól minden gyermek búja-bánata messzire szállna. 

"- Nézz csak ki az ablakon. Látod?

Előrehajoltam, és orrom az üveghez nyomtam.

- Mi? Mit kell látnom?

Felnyúlt, és kinyitotta az ablakot. Esőszagú friss szél fújt be rajta, mint váratlan ajándék.

- Nézd - mondta a fákra, az égre, a repülő madarakra mosolyogva. - Az ott az élet. Látod, milyen  mozgásban van? Még a fák levelei is mozognak. Az élet senkire nem vár, bármilyen különleges személy legyen is az. Rád sem fog várni. Úgyhogy itt az ideje, döntsd el, ki akarsz-e bele menni vagy sem."

De vannak ám itt még igazán különc nők, akik a humor forrásai lesznek ebben a történetben: a két szomszédasszony, akik egymást ki nem állhatják. Az egyik a negyvenes, kissé provokatív szépség Mrs. Goodpepper, aki hisz a rossz karmában, a reinkarnációban és a nirvánában, ráadásul a kertjében van egy szabadtéri fürdőkádja is (minő borzalom és szeméremsértés!) a másik pedig a helyi pletykafészek, Mrs. Hobbs, aki esténként igazán pajzán dolgokat művel a város egyik családos emberével. A két nőnek volt pár akciódús jelenete (az egyikben tevékeny szerepet kapnak a meztelen csigák - fúj!), amelyen muszáj voltam hangosan nevetni, ha most rágondolok, még mindig mosolyra áll a szám!

Persze CeeCee karaktere is igazán közel kerül az ember szívéhez, nem lehet nem szeretni ezt a kislányt. Ahogy új életet kezd, ahogy bízni kezd a körülötte lévő nőkben és elhiszi, hogy őt is lehet szeretni, őt is akarja valaki, úgy virágzik ki ő is. És úgy tudja meggyászolni édesanyját, azt a nőt, akit a lelke mélyén szeretett, és aki őt szerette a világon a legjobban, csak épp nem volt mindig alkalmas rá, hogy ezt kimutassa.

"Anyám életével és halálával kapcsolatban nagyon sok minden rejtély marad most már örökre, de a vele kapcsolatos emlékeim között válogatva volt egy dolog: még a legszörnyűbb pillanataiban is, amikor tűzijáték volt a szemében és a haja égnek állt, anya szeretett engem."

Ami egy kis hiányérzetet hagyott bennem az a könyvben szereplő nők háttértörténete, illetve annak hiánya. Egy-két elejtett mondaton kívül nem sokat tudunk meg a múltjukról, pedig én bizony nagyon kíváncsi lettem volna rájuk. De ezt bőven kárpótolja a sok színes és hangulatos kép, ami CeeCee beilleszkedése során elénk tárul, így aki szereti a Délt és annak minden báját, az ezt a könyvet is imádni fogja.

Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2013

Fordította: Sándor Adél

Az elsőnek lenni

Paula McLain: A párizsi feleség

Több, mint egy éve, hogy ez a könyv a birtokomba került és bár eddig csupa jót olvastam róla, valahogy nem éreztem az azonnali késztetést, hogy sorra is kerítsem. Egészen addig, amíg nem olvastam Hemingway második házasságáról nemrég a Pioneer kiadásában megjelentetett Hemingway lánya c. regényben. Már akkor, olvasás közben piszkálta a képzeletemet, hogy milyen lehetett vajon Pauline, azaz a második feleség elődje. Mert hogy Pauline-t valahogy nem tudtam megkedvelni abban a történetben és kíváncsi voltam, hogy milyen lehetett az a nő, akitől sikerült elszeretnie Hemingwayt.

Megkaptam a választ: egy baromi erős nő volt. Legalábbis szerintem. 

Eddig is hittem abban a mondásban, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő, aki támogatja, ez a könyv most csak megerősített ebben. 

Ez a regény Hadley Richardson és Hemingwayjel kötött házasságának története, ő a mesélő, az ő szemszögéből él át az olvasó mindent. Megismerhetjük Hadley boldogtalan gyermekkorát, a családját, édesapja halálának körülményeit. Aztán a próbálkozását, hogy kiszakadjon az otthoni fészekből, és pont ennek köszönheti találkozását Ernest Hemingwayjel. Nem hinném, hogy szerelem volt első látásra az ő kapcsolatuk, sőt, igazából Hadley egész sokáig ellenállt Hemingway sármjának, hisz a férfi 8 évvel volt fiatalabb nála. Ráadásul Hadley nem tartozott éppen az akkori szépségideál kategóriájába, és ez, illetve az, hogy idősebb a férfinél elég sokáig visszatartotta attól, hogy barátságon kívül bármi mást is akarjon vagy elfogadjon. De aztán persze több lett belőle és 1921-ben össze is házasodtak. Innentől követhetjük nyomon Hadley és Hemingway 6 éves házasságának történetét annak minden szépségével, bájával, bizonytalanságával, árnyoldalával együtt.

"Csak hallgattam, ahogy beszél, és azt hiszem, így kezdődött, a csodálattal és irigységgel. Később azon kaptam magam, hogy a kezét bámulom, azután pedig a szemét és a száját."

Úgy fejeztem be a könyvet, hogy óriási tiszteletet éreztem ez iránt a nő iránt. Eddig nem nagyon ismertem azt az érzést, amiről könyvek garmadája szól, azaz, hogy egyszerre lehet valakit gyűlölni és szeretni. Most megtapasztaltam, ugyanis Hadley szemén és elbeszélésén keresztül én végig ezt a kettősséget éreztem Hemingway iránt. Hol szerettem ez a férfit, úgy mint Hadley, hol gyűlöltem azért, amilyen volt vagy amilyen lett a párizsi évek alatt. Közben meg végig az motoszkált bennem, hogy nagyon sokat köszönhetett ennek a nőnek, aki szó nélkül és sokszor a szegénység, nélkülözés közepette támogatta, egyengette az útját. Nem hiszem, hogy Hadley nélkül, no és persze a párizsi évek nélkül az a Hemingway lett volna belőle, akit mi most ismerünk.

A regény legnagyobb része Párizsban játszódik, amit iszonyatosan élveztem. Egyrészt mivel szeptemberben olvastam ezt a könyvet, igazán megvolt a hangulata (nem tudom miért, de az ősz és Párizs valahogy összekapcsolódik a fejemben), másrészt irodalmi hiányosságaimat is szépen kitöltötték ezek a részek. Igen, bevallom, hogy nem minden név volt ismerős abból a bizonyos "elveszett nemzedékből", szóval a wikipédiát és a google-t segítségül hívva valóban sokat tanultam. Hihetetlen, hogy milyen nagy nevekkel találkozik az olvasó a könyvben. Többek között betekintést nyerünk Gertrude Stein életébe és baráti körébe, együtt kávézhatunk és részegedhetünk le esténként a Fitzgerald házaspárral, de megismerkedhetünk Ezra Pound költővel is. 

És ha ez még nem lenne elég tanúi lehetünk Hemingway író karrierje kezdetének, ráadásul néhány regényének, novelláskötetének hátterét is megismerhetjük, lóversenyeken veszünk részt mi is, vagy a spanyol bikaviadalok arénáiban tombolunk a közönséggel együtt.

Volt pár alkalom a regény során, amikor összeszorult a szívem, de összességében nagyon szerettem olvasni, hangulatilag teljesen el tudott varázsolni. Hadley-t becsültem egész végig, de a házasságuk végén, amikor végül is úgy döntött, hogy félreáll, "átengedi" Hemingwayt Pauline-nak, azt hiszem akkor mondtam azt, hogy megemelem a kalapom előtte.

Hemingway iránt pedig végig bennem volt a kettős érzés, azóta sem tudnám megmondani, hogy merre billen a mérleg. Az biztos, hogy azóta beszereztem tőle Az öreg halász és a tengert és valahogy lépten-nyomon belé botlok mostanában, ugyanis Robert Capa Kissé elmosódva c. könyvében is felbukkan, szóval ezt is vehetem egy jelnek, hogy mindenképpen folytassam a vele való ismerkedésemet. 

(Plusz ez után a könyv után a Vándorünnep c. művét is muszáj lesz valahonnan levadásznom, szinte lehetetlen beszerezni. Jó lenne ha a nagy könyvdömping közepette valamelyik kiadó újra megjelentetné, elsők között nyomnám meg az előjegyzés gombot!)

"Egyesek szerint keményebben és kitartóbban kellett volna küzdenem a házasságomért, de egy elmúlt szerelemért küzdeni olyan lett volna, mint élni próbálni egy elveszett város romjai között. Nem bírtam elviselni, így meghátráltam…"

Értékelésem: 4,5 / 5 - ből

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2012

Fordította: Csonka Ágnes

Lenn Délen ...

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

... igen, édesek az éjek, de sajnos az édent nem mindenki találhatja meg, pláne nem az amerikai polgárháború előtti rabszolgatartó társadalomban. 

Tinédzserként nagyon érdekelt az amerikai polgárháború története, Észak és Dél szembenállása, a kék- és szürkekabátosok harca, és a rabszolgatartás megszűnése. Olyannyira, hogy mire idáig jutottunk a tananyagban, bevallom én bizony unatkoztam az órán. Egyik nyáron épp eme érdeklődési köröm miatt Anyukáméktól megkaptam az Elfújta a szelet és egy hosszabb nyaralás alatt el is olvastam, persze menthetetlenül beleszerettem Scarlett, Rhett történetébe, no és a Délbe, pontosabban abba a bizonyos hangulatba, amit csak a déliek tudnak nyújtani, megteremteni.

És miért is kezdtem így a bejegyzésem a Tölgyfa a dombtetőn c. könyvről? Azért, mert olvasása közben valami hasonló hangulat áradt a könyvből, mint amit az Elfújta a szélben tapasztaltam. Pedig ez a regény korábban játszódik, itt még szó sincs az Észak és Dél közelgő harcáról, itt még kőkeményen virágzik a rabszolgatartás és ennek következtében azok a bizonyos déli ültetvények is. 

Egy ilyen déli ültetvényre kerül 1791-ben Lavinia, egy fehér bőrű ír kislány, aki egy hajóút alkalmával elveszti a szüleit és a hajó kapitánya vásárolja meg, hogy szolgaként dolgozzon majd a saját birtokaként. Lavinia a megrázkódtatás miatt nem emlékszik a múltjára, olyan, mint egy ijedt kis madárka, de szerencséjére gondos és szerető emberek, a rabszolgák közé kerül. Belle, a titokzatos szépség gondjaira bízza őt a Kapitány, aki különös módon rajong ezért a fiatal szolgálólányért. Lavinia a konyhán lesz kisegítő és a nagy házba is bejárása lesz. De nemcsak Belle veszi gondjába, hanem Mea Mama és George Papa is, akik szinte pótszülei lesznek a kislánynak. Aztán ott van a két mindig csicsergő-fecsegő ikerlány, Mama és Papa lányai, Fanny és Beattie, akik szinte testvérükként fogadják ezt a fura vörös hajú, szeplős bőrű kislányt. No, és persze ott van Ben, Mama és Papa legidősebb gyermeke, az a fiatal férfi, akin nemcsak Belle szeme akad meg.

Kislányként Laviniát csak az hajtja, hogy elfogadják, hogy szeretetre találjon ezek között az emberek között és a nagy házban élő fehér családtól ugyanúgy tart, mint a rabszolgák. Lavinia csak annyit lát, hogy a Kapitány gyakran van távol, amikor is fiatal felesége az ópium bódító hatásába menekül és két gyermeke közül az idősebbik, Marshall egy kegyetlen tanító kezébe kerül, míg a kislányuk a fekete szolgákkal játszik naphosszat.

Ahogy Lavinia megtalálja helyét a rabszolgák között, úgy kezd felfigyelni a durva bánásmódra, ahogy a fehér emberek ezekkel a csupaszív szolgákkal bánnak és természetesen nem érti, hogy miből ered ez az eltérő viselkedésmód. Az élete ott vett visszafordíthatatlanul új irányt, amikor a Kapitány rokonai magukkal viszik az ültetvényről, hogy fehér emberként igazi kisasszonyt neveljenek belőle. Innentől kezdve Lavinia előtt egy új világ nyílik meg, de a szíve csak a "fekete családjáé", így mindent megtesz, hogy mihamarabb visszatérhessen közéjük az ültetvényre. De a sors más szerepet szánt a felcseperedő fiatal lánynak. Visszatér ugyan az ültetvényre, de egy férfi oldalán és teljesen más körülmények közé, mint ahogy eddig élt. Innentől pedig olyan események veszik kezdetüket, amelyben Laviniának főszereplővé kell válnia, fel kell vállalnia új szerepét azért, hogy megmenthesse nemcsak saját magát, hanem fogadott családját is.

"(…), de ahogy a Mama mondja, néha előbb éljük, s csak azután értjük meg a dolgokat."

Azt kell, hogy mondjam, hogy fogalmam sem volt milyen történetre számítsak, amikor elmerültem Tall Oaks (így hívják az ültetvényt) történetébe. Egy biztos: nem vártam, hogy érzelmileg ennyire erőteljes, ennyire felkavaró történetet fogok kapni. Nem tudok rá jobb szót, engem - pedig nem vagyok egy igazi nebáncsvirág - mélységesen felzaklatott a történet. Felkavart az a sok szomorúság, a szenvedés, fájdalom, amivel szinten minden oldalon találkozhatunk. Ugyanakkor ha magamba néztem, akkor mégis irigyeltem ezeket az embereket, a rabszolgákat, akik Lavinia igazi családjává váltak, mert hihetetlen, hogy micsoda lelkierővel viselték ezeket a megpróbáltatásokat. Nemcsak, hogy volt erejük folytatni, továbbmenni, nap mint nap a gazdag fehéreket kiszolgálni, hanem igyekeztek közben a saját maguk boldogságát is megtalálni. Ha csak egy lopott óra két fiatal szerelmes között, vagy egy finomabb falat, esetleg egy mulatság - ők ezeket az apró örömöket sokkal teljesebb mértékben élték meg, mint a nagy házban sorvadozó gazdagok.

Szívesen leülnék az írónővel egy tea mellett egy fehér tornácos ház fonott székébe, hogy elbeszélgessek a karaktereiről, mert egytől-egyig nagyon egyediek lettek, pedig bevallom az elején kevertem a rengeteg szereplőt. Aztán azt vettem észre, hogy mindannyian életre keltek a mondatai mögött, szinte leléptek a papírról. Lavinia lett talán a legösszetettebb, de gondolom őt pont ilyennek szánta - egy árva kislány, aki új családját a feketék között találja meg egy olyan világban, amikor is elképzelhetetlen a fehérek és a feketék közötti kapcsolat, hacsak nem gazda és szolga viszonya az. Tetszett, hogy mennyire nem akarta elhagyni az ültetvényt, ugyanakkor az új világ, a tudás, a tanulás lehetősége elkápráztatta és ebben a környezetben is jól érezte magát. Láttam magam előtt a naiv, fiatal teremtést, aki bízik egy férfiban, majd nem várt módon csalódik benne, és hamarosan hasonlatossá válik a Kapitány feleségéhez. És persze drukkoltam, hogy a könyv végére olyan fiatalasszony váljék belőle, akire mindazok az emberek támaszkodhatnak majd, akik eddig féltőn-óvón körülvették.

Marshall, a Kapitány fia lett számomra a legkérdésesebb karakter - nem tudom még most sem hova tenni. Nem tudom elítélni teljes mértékig a viselkedését, hiszen tudom, hogy gyermekkorában mit kellett kiállnia, mégsem tudok a tettei előtt szemet hunyni. Abban biztos vagyok, hogy ha a Kapitány a titkot nem tartja meg saját magának, hanem megosztja azt a fiával, az események nem torkollottak volna ennyi szenvedésbe.

Kedvenceim a rabszolgák lettek, főleg Mae Mama és George Papa. Miattuk kétszer is elérzékenyültem a könyv olvasása során. Hihetetlen, hogy Mamának és Papának micsoda gerince volt, és mennyi szenvedés jutott osztályrészül nekik, mégis tűzön-vízen át ott voltak egymásnak, harcoltak a családjukért, és azért a kis vézna vörös hajú kislányért is!

"A mai napra gondoljál, gyermekem. Mondjad azt: „Köszönök neked mindent, Uram, amit ma adsz énnekem.” A másnap miatt majd akkor aggódjál, amikor elgyün a másnap."

Mint már említettem mélységesen felkavaró könyv ez, tele szomorúsággal és fájdalommal, mégis olyan emberségesség sugárzik át a sorok között, hogy ez miatt kötelezővé tenném mindenkinek az elolvasását!

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2012

Fordította: Csonka Ágnes

Kálmán bácsi meséi

Remélem, ha Mikszáth Kálmán még élne, akkor nem haragudna most meg rám, hogy csak úgy simán "Kálmán bácsinak" hívom. Nem tehetek róla, akármikor megláttam még középiskolás koromban az irodalom tankönyvemben a képét, nekem mindig egy jóságos nagypapát formázott, olyat, aki tele van jobbnál jobb és humorosabbnál humorosabb történettel. Már az iskolában is nagy kedvencem volt, emlékszem érettségire készülve nagyban mantráztam magamban, hogy csak Mikszáth tételét húzzam a szóbelin (persze nem jött össze, de azért így sem volt gond). Szóval az én szeretetem Mikszáth Kálmán irányába már elég régóta tart és a most olvasott novellás kötet, ezt az érzést csak megerősítette.

A könyv egyébként egy váratlan ajándék volt egy kedves molytól, akivel első találkozásunk alkalmával egy-egy kávé mellett úgy dőlt belőlünk a szó, mintha régi ismerősök lennénk. Aztán nagy meglepetésemre kihúzta a táskájából ezt a szép könyvet, mert állítása szerint ő nem olvas szépirodalmat, de biztos benne, hogy nekem tetszeni fog. Már akkor bele is szerettem volna kezdeni a könyv olvasásába, de a molylét olyan, hogy tervezünk, aztán mindig más könyvet veszünk a kezünkbe. Így, hogy idén biztos elolvassam, beválogattam a Várólista csökkentés játékába és februárban, amikor elég sokat jártam orvoshoz, meg ültem várótermekben ez volt a társam jó pár napon keresztül. Azért is jó választás volt, mert ugye novellákról van szó, azaz amikor meg is kellett akasztanom a történetek olvasását, általában már vagy majdnem végeztem eggyel, vagy épp a közepén tartottam, szóval gyorsan vissza tudtam kapcsolódni ha kellett. (Ezúton is köszönöm a kezelést végző nővérkének, hogy a kedvemért mindig felkapcsolta a villanyt, hogy olvasni tudjak! :))

Ebben a gyönyörű kivitelezésű könyvben 8 novella található, amelyeknek központi témája a nő és a férfi, no és persze a szerelem, illetve az ebből adódó bonyodalmak.

 

Nekem személy szerint 3 nagy kedvencem lett ebből a nyolcból. 

Rögtön az első, az Egy éj az Arany Bogárban a szívemhez nőtt. A történet az Arany Bogár fogadóban játszódik, ahol egy viharos éjszakán a fogadósné, a fogadóban lakók és szolgák, már a lefekvéshez készülődnek, amikor is először egy asszonyság érkezik szekéren szállást kérve, majd egy hajdú kíséretében egy pap toppan be. A probléma ekkor kezdődik, ugyanis a mind a 3 szoba foglalt már, csak ott lenne egy üres ágy, ahová a korábban érkezett asszonyságot szállásolták el. Hosszú tanakodás után, a talpraesett szolgálólány, Zsuzsi úgy dönt, hogy a papot az asszonyság mellett helyezi el, hisz mégis csak Isten embere, ő biztos nem fog kikezdeni az idősebb nővel. Természetesen a két egymás mellé kerülő idegen nem az akinek látszik és Mikszáth Kálmán olyan jól csűri-csavarja a szálakat, hogy egészen a történet végéig nem voltam biztos abban, hogy akkor most hogy is fog végződni ez a pikáns helyzet. A csattanón túl azért is szerettem ezt a novellát, mert olyan finoman írta le Mikszáth a szolgáló fiúcska vágyódását a szolgálólányt iránt, hogy az mellett nem tudtam csak úgy elmenni, hanem be is kellett jelölnöm, mert fülig ért a szám, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy el is pirultam.

"A Zsuzsi szobalány kis fülkéjében még ég a gyertya. Lehajlik leselkedni a kulcslyukon, szeme kidülled, széles szája széthúzódik, szeretné benyelni az egész látványt. Zsuzska moja, dusa moja! Hogy veszi ki hajából a tűket, s hogy esnek le vállára a hollószárnyak. Aztán kikapcsolja a mellénykéjét, egy kapocs, másik kapocs, harmadik kapocs, s aztán megoldja sorba a szoknyákat, s hull le az egyik, hull le a másik … Oh, az irigy kutya! Elfújja a gyertyát, éppen mikor a legérdekesebb volna."

A második kedvencem a Mindenki lépik egyet. Itt Erdélybe vezet minket Mikszáth Kálmán, annak egyik legnagyobb városába. Itt lakik Apró István, csizmadiamester és csodaszép lánya, Katalin. A lány szépségét mindenki csodálja, ahogy azt is, hogy miért nem akadt még párja, ha ennyire gyönyörűséges a kisasszony. Talán ennyire válogatós? Vagy a szépsége mögött mégis van valami takargatnivalója? Vagy esetleg már másnak adta a szívét? A városka lakossága állandóan Katalin lányságán csámcsog, egészen addig, amíg Apró István mellé nem érkezik egy másik csizmadiamester, aki szemet vet a lányra. Mindenki úgy gondolja, hogy Katalin fejét hamar bekötik majd, de természetesen az ifjú hölgy erre rácáfol. Itt is olyan fordulatot szőtt a mesébe Mikszáth, amire ugyan titokban gyanakodtam, de azért mégsem gondoltam volna, hogy mégis úgy történik majd ahogy. Mert persze nem csak az ifjú csizmadiamester tűnik fel még ebben a novellában, és Katalin nem hordja annyira fent az orrát, mint ahogy a falu gondolja. 

Ebben a történetben Apró Istvánt és a lánya megmentéséért tett cselekedetét imádtam a legjobban. Hogy mennyi esze volt ennek a kisöregnek! Illetve az is tetszett, hogy ugyan csak egy 50 oldalas novelláról van szó, mégis több évet ölelt fel a történet.

A harmadik szívcsücsök történet a Szomorú szép asszony című. Hiába csak 5 oldal, mégis mi nők szerintem ezen nevetünk a legnagyobbat. Itt a színhely egy fürdő, ahová hosszabb kúrára térnek be az emberek. A kúrát vevő emberek között csak egy nő van, ő, akit Mikszáth csak szomorú szép asszonynak hív. Ő az, aki egymagában árválkodik az asztalánál, aki nem veszi észre a férfiak figyelő és érdeklődő tekintetét és aki nem is nagyon ad a külsejére, egész nap a pongyolájában járkál, a haját egyszerűen csak összefogja. Tart mindez addig, amíg egy bizonyos személy meg nem érkezik a fürdőbe. Hogy ki ő? Épp ez a lényeg, mert mindenki valami titkos imádót vár az asszonyhoz látogatóba, és valaki teljesen más miatt változik meg egyik pillanatról a másikra az asszony, aki már nem lesz továbbra szomorú, csak szép!

Összességében nagyon élveztem ezeket a novellákat, olyan volt olvasni őket, mintha egy cseppnyi falucskában Kálmán bácsi a többi tizenévessel maga köré gyűjtött volna és az életre, szerelemre, csalódásra tanított volna minket fiatalokat. Persze tizenévesek révén mi csak fél füllel hallgattuk volna a pikáns kis történeteket, mert közben a velünk szemközt ülő csinos legényen vagy leányon legeltettük volna a szemünket. De azért Kálmán bácsi, figyeltünk ám, mert Ön olyan ízesen beszélt és olyan pikáns dolgokat osztott meg velünk, hogy arra muszáj volt figyelni és így sokszor a pirulásunkat is ezekre a történetekre foghattuk! Köszönjük az élményt!

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Lazi Könyvkiadó

Kiadási év: 2011

Második esély

Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem

 

Azt hiszem az idei évben lettem igazi rajongója Szilvási Lajos könyveinek. Nagy-nagy kedvencem volt tőle eddig az Egymás szemében c. regénye, amelyet szinte minden évben leveszek a könyvespolcomról. Ráadásul ahogy telik az idő, minden újabb olvasás alkalmával mást és mást találok benne, ami megmosolyogtat vagy ami épp elszomorít. Épp eme nagy rajongás miatt voltam bajban, hogy melyik legyen tőle a következő regény, amelyet elolvasok. Aztán valahogy egyre többször jött velem szembe az Egyszer-volt szerelem c. könyve és elkezdtem rá vadászni az antikváriumokban. A könyv hozzám kerülésének és megszépülésének történetéről már írtam egy korábbi blogbejegyzésemben, aminek a lényege, annyi, hogy egy külsőleg teljesen megújult 1978-as példány boldog tulajdonosaként október folyamán vethettem bele magam az olvasásba.

A történet ott kezdődik, hogy a főszereplő, Holló Péter két küzdelmes Kanadában töltött év után 1958-ban visszatér Magyarországra, pontosabban Sopronba egy csendes kis albérletbe és próbál újra beilleszkedni az erdőmérnök-hallgatók mindennapi életébe. De ez a fiú, már nem az a fiú, aki 1956. novemberében barátaival elhagyta az országot. Ez a fiú inkább már egy fiatal férfi, hiszen az eltelt két év alatt barátokat vesztett el, kemény megpróbáltatásokon ment keresztül, fázott-éhezett, most pedig egy olyan helyzetben kell helytállnia, amikor az évfolyamtársak legnagyobb része ferde szemmel néz rá és nemkívánatos személynek tartják. És emellett itt van egy lány, Auerbach Krisztina, akit a Kanadába szökéskor itt hagyott, akivel akkor osztozott egy egyszer-volt szerelmen.

"Szereted, és ez ellen nem tehetsz semmit. Semmit! Se az eszeddel; se az akaratoddal. De nem is akarsz tenni ellene. Pontosan tudod, hogy ez a szerelem nem olyan érzés, ami ész-okoktól vagy elhatározásoktól függ. Ez az érzés öntörvényszerű vonzódásból, emlékek sokaságából ötvöződött össze, és nem te uralkodol rajta, hanem te vagy alárendelve neki."

Holló nincs egyszerű helyzetben. Haragszik a világra és magában még mindig gyászolja az elvesztett, hátrahagyott barátait. Ugyan a főiskolát onnan folytathatja, ahol abbahagyta annak idején, mégsem találja a közös hangot a csoporttársaival. Persze ez esetben is kettőn áll a vásár, és ahogy Holló szép lassan, napról-napra, hónapról-hónapra elindul a változás útján, úgy jön rá, hogy talán van esélye új barátságokat kötni és újra Sopron és az erdészet részévé válni. És talán Krisztina kapcsán is kap az élettől egy második esélyt, hogy az a bizonyos szerelem ne csak egyszer-volt legyen.

"– Ha leugornék, utánam ugornál?
Holló is mosolygott nagy barna szemével – igen, csak a szeme mosolygott, az arca mozdulatlan volt, és halkan, nyugodtan felelt, de szavát meg lehetett hallani a repülőgépmotorok vokál-üvöltésén át is:
– Nem engednélek leugorni."

Azt hiszem ezt a könyvet is azok közé sorolhatom, amit többször fogok a kezembe venni, mert Szilvási Lajos gyönyörűen tud írni. Mert megint két olyan fiatalt alkotott, akik nagyon szerethetőek, nem tökéletesek, sokszor hibáznak és mivel már egyszer megégették magukat, nem merik felfedni az igazi érzéseiket, csak szépen kerülgetik egymást, mint macska a forró kását.

"A Varázskeringő… Oscar Strauss varázskeringője. Az ő keringőjük.
S már egyszerre lendült a lábuk, egy ütemre fordultak, de most valamiképpen egyiknek se volt ereje, hogy belenézzen a másiknak a szemébe.
Minden másról elfeledkezve siklottak egy láthatatlan ellipszis mentén a parketton a csupaszív-keringő muzsikájára. (…)
Észre se vették, mikor találta meg újra egymást a pillantásuk, csak azt volt jó érezni, hogy nincs bennük szédülés, mégis valahol a valóságon kívül keringenek, mintha jótékonyan magukra hagyta volna őket az a száz pár, aki az imént még itt táncolt, s ők se ebben a teremben siklanának már, hanem valahol a végtelen, szabad ég alatt…
Öleld magadhoz az életet… – fonta körül őket a hegedűszó, s akár valami könnyű szalag, anyagszerűen összekötözte kettőjüket. „Ne legyen vége! – jajdult fel Krisztinában a kívánság. – Így suhanni, szállni, keringeni, siklani tovább…”

Nem tudom Szilvási igazi ereje miben rejlik, de szerintem a hangulatteremtéshez nagyon ért. Olyan jó volt pont ősszel olvasni ezt a könyvet, hisz a történet is épp a szeptembertől karácsonyig tartó időszakot öleli fel. Csodálatos tájleírásokat találtam benne, ráadásul ahogy Holló beszélt az erdőről és a hozzá való viszonyáról, rögtön éreztem a késztetést, hogy felhúzzam a cipőmet és menjek ki a szabadba élvezni még a késő őszi napsütés egyre gyengülő erejét, sárguló faleveleket rugdosni és csendben magamba szívni a természet nyújtotta őszi csodát.

Aztán itt volt Sopron, mint helyszín. Jó pár éve voltam már ebben a meseszép városban, épp ezért olyan kellemes volt most képzeletben újra a soproni utcákban bandukolni vagy a hideg elől bemenekülni egy cukrászdába. Rájöttem arra is, hogy teljesen más élvezetet jelent egy magyar író tollából született magyar helyszínen magyar szereplőkkel játszódó regényt olvasni. Jó volt, hogy a főszereplőket úgy hívták ahogy, jó volt, hogy Sopron volt a helyszín, szóval sokkal jobban magaménak tudtam érezni a történetet.

Azt hittem, hogy az Egymás szemében után nem lesz olyan Szilvási-kötet, amelynek a szereplői ennyire a szívemhez fognak nőni. Tévedtem! Imádtam a könyv szomorkásan bájos hangulatát, hogy Szilvási olyan gyönyörűen írt arról az egyszer-volt szerelemről, amely talán mégsem csak egyszer volt. (Rajongásomat talán az is jelzi, hogy otthon vár rám 5 olvasatlan könyv az írótól, de azért én még rendeltem mellé újabb kettőt.)

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó
Kiadási év. 1978

A könyv megvásárolható az Antikvárium.hu weboldalán!

(A kép forrása: www.weheartit.com)

Az eltéphetetlen köldökzsinór

Romain Gary: A virradat ígérete

Romain Gary nevével tavaly találkoztam először. Emlékszem, hogy örömmel távoztam a könyvtárból, mert sikerült kivennem Émile Ajar álnéven megjelent Előttem az élet c. regényét.

Már akkor nagyon felkeltette az érdeklődésemet maga az író, hiszen ő az egyetlen, akinek kétszer is odaítélték a Goncourt-díjat, mert nem tudták, hogy az író álnév alatt ugyanaz az ember rejtőzik, aki 1956-ban Les racines du ciel c. regényéért egyszer már megkapta ezt az elismerést.

Ahogy egy fárasztó munkanap után este belekezdtem A virradat ígérete c. könyvébe, rögtön éreztem, hogy ez bizony kedvenc lesz nálam, és nem is történt másként. 

Romain Gary ebben a regényében saját életéről és édesanyjához fűződő igazán különös és erős viszonyáról mesél nekünk. Igazából egy tisztelgés ezen erőteljes akaratú asszony emléke előtt, és egyben egy ígéret beteljesítése is.

A negyvennégy éves író Big-Sur tengerpartját választja arra, hogy elmerüljön emlékei sokaságában és feltárja előttünk kalandos életét, amelynek alfája és omegája az Édesanyja. Ez az erős nő, aki már nem oly fiatal színésznőként találkozott a nagy szerelemmel, élete legnagyobb ajándékának fiát, Romaint tekintette, az egész életét rá tette fel. Tudta, hogy nagy dolgokra hivatott, ennek szellemében nevelte fel őt, legtöbbször erején felül. Ugyan eltartott egy darabig, amíg ketten együtt rájöttek, hogy Romain milyen területen lesz híres, de hosszú évek és kacagtató történetek után végül ráleltek a fiú számára kijelölt útra, az írásra.

"Én, bizton állíthatom, kész voltam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy közvetve, általam, híres és sikeres művész legyen, de miután hosszasan ingadoztam, hogy a festészetet, a színművészetet, az énekművészetet vagy a táncművészetet válasszam-e, végül is az irodalom mellett kötöttem ki, ezen a földön az az utolsó menedék mindazok számára, akik nem jeleskednek semmiben."

Romain és édesanyja egy lengyelországi városkából, Wilnóból először Varsóba költöznek, hogy a fiúnak minél több lehetősége legyen a tanulásra. De aztán egy iskolai incidens után a mama úgy dönt, hogy ideje kezükbe venni Romain sorsát és nagy író, diplomata és csinos egyenruhát viselő tiszt (igen, az édesanyja ezeket a pályákat szánta fiának) csak Franciaországban válhat fiából. Így végül Nizzában kötnek ki. Az igazi küzdelmes élet itt kezdődik csak számukra. Szerény körülmények között élnek, de az édesanyát nem kell félteni, mert szinte minden létező munkát elvállal, csak hogy fia ne szenvedjen semmiben hiányt, mind a betevő falatot, mind a taníttatását tekintve. 

Az édesanya rendületlenül hisz fiában, abban, hogy hamarosan nagy ember, egy igazi hős lesz belőle. És Romain mindent megtesz, hogy édesanyjának ne kelljen benne csalódnia. Jogásznak tanul, majd elvégzi a tisztképzőt is, és ahogy kitör a 2. világháború ő is rögtön bevonul pilótának. Itt szomorú évek következnek, mert hiszen a két embernek el kell egymástól szakadnia, ráadásul az édesanyja komoly betegséggel küzd. Romló egészségi állapota készteti fiát arra, hogy egyre komolyabban vegye az írást, hogy megírja végre azt a regényt, amelyre édesanyja méltán büszke lehet. 

Természetesen a világban zajló események Romain életére is nagy hatással vannak. Franciaország eleste után kalandos körülmények között Angliába szökik néhány bajtársával együtt, majd az afrikai fronton teljesít szolgálatot. De közben a kapcsolat nem szakad meg közte és az édesanyja között sem, mert leveleken és egy amolyan eltéphetetlen köldökzsinóron keresztül a mama mindig ott van mellette. A legnagyobb katasztrófákat és megpróbáltatásokat is úgy éli túl a fiú, hogy tudja, az édesanyja várja hazatértét, hogy majd amikor a háborúnak vége, ő büszkén, felemelt fejjel, a tiszti egyenruhát viselve és megjelent könyvének egy példányát a kezében tartva beteljesíti végre édesanyja legnagyobb vágyát.

Romain Gary minden során keresztül árad valami elképesztően erős szeretet az édesanyja felé. Ugyanakkor úgy érzi, hogy az anyatigris-féle szeretet és ragaszkodás, amelyet édesanyjától kapott egész életére óriási hatással volt, és soha nő nem szerette őt úgy, mint az első nő az életében, az, akinek az életét köszönheti.

"Nem jó, ha az embert olyan korán, olyan fiatalon annyira szeretik. Rossz szokásokra kaphat. Azt hiszi, kész, megvan, meglesz. Azt hiszi, máshol is így van, máshol is megkapja. Számít rá. Néz, remél, vár. Az anyai szeretettel ígér valamit az élet hajnalok hajnalán, és nem fogja megtartani az ígéretét. Élete végéig hideg koszton lesz az ember. Akárki asszony simul is hozzá, öleli át, az már csak részvétnyilvánítás. Mindig visszatérsz anyád sírjához. És üvöltesz, mint a kitett kutya. Soha, soha, soha többé. Imádni való karok fonódnak a nyakadra, és puha ajkak beszélnek a szerelemről, de te tudod, amit tudsz. Nagyon korán a forráshoz járultál, kiittad vizét. Ha újra megszomjazol, hiába keresed-kutatod, hiába töröd magad, nincs kút, csak délibáb. Alig virradt, de te már kitanultad, mi a szeretet, alapos dokumentációd van róla. Akárhová mész, hordozod magadban az összehasonlítgatás méreganyagát, és egyre csak várod, amit már megkaptál."

Nagyon szerettem ezt a könyvet, mert ilyen és ehhez hasonló gyönyörű gondolatokkal van teli. Az olvasás alatt nem győztem kijegyzetelni a számomra értékes mondatokat, bekezdéseket, de szinte az egész könyvet be lehetne jelölni.  

Az anya és gyermeke közötti eltéphetetlen köldökzsinór csodálatosan megírt megható története ez a regény. A nehézségeken és a szomorú helyzeteken is átsejlik az életkedv és a humor, ami helyenként hangos nevetésre késztetett. Azért a végén csak ejtettem pár könnycseppet és szomorúan csuktam be a könyvet, mert olvastam volna még tovább. 

Csak ajánlani tudom mindenkinek, én biztos, hogy a családtagjaim kezébe adom majd!

Romain Garyvel kapcsolatban már csak egyetlen dolgot sajnálok. Hogy magyarul csak az Előttem az élet és a Lady L. című regényei olvashatóak. Nagyon remélem, hogy valamikor a többi művét is megjelentetik hazánkban, én biztos, hogy mindegyiket szívesen a kezembe venném!

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Park Kiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Bognár Róbert

Ha valaki még bizonytalan lenne az olvasást illetően, akkor A Park Kiadó honlapján bele tud olvasni a regénybe!

Egy epekedő szerelem története

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter

Számomra egészen tavalyig Gárdonyi Géza nevéhez csak egy általános iskolás kötelező olvasmány neve kapcsolódott, az Egri csillagoké. Elég rég volt már, de emlékeim szerint tetszett. Azóta a magyar szépirodalom eme tagja és köztem egy kisebb fajta szakadék tátongott, de tavaly rátaláltam Ida regény c. könyvére, amely után megfogadtam, hogy fogok még tőle olvasni. 

Épp ezért örültem annak, hogy a Kossuth Kiadó új sorozatában Gárdonyi Géza műveit válogatta össze. Az első kötet bevezető áron tényleg nagyon olcsó volt, ráadásul pont egy olyan regény volt a sorozatindító, amelyet már régóta szerettem volna megismerni. Így egyik reggel az újságárusnál beszereztem Ábel és Eszter történetét.

Most, hogy lassan egy hónap is eltelt a könyv elolvasása óta, sok minden, amikor akkor kavargott bennem, már szépen leülepedett, de pár dolgot így is biztosan kijelenthetek. Az egyik, hogy szerintem nekem Gárdonyi Géza csodálatos stílusához meg kellett érnem. A gyönyörű hasonlatait, leírásait fiatalon nem tudtam volna értékelni. Illetve a másik, hogy fogok még tőle olvasni, mert nagyon a szívemhez nőtt a stílusa. Ráadásul itt a remek alkalom, hiszen a 18 kötetes sorozatban mindenki megtalálhatja azt a regényt, amely érdekelni fogja, így én is kinéztem magamnak még egy-két kötetet.

Nyéky Ábel és Kardos Eszter története egy szerelem története. Egy reggel egy fiatal lány és kissé terebélyes édesanyja felszáll a villamosra, ami magában elég szokványos esemény, de egy fiatalember tekintete megakad ennek a lánynak a pirulós arcán és annyira elbűvöli, hogy követni kezdi őket, hogy kiderítse a lány lakcímét. Napokig csak ácsorog a házuk előtt, próbál információkat szerezni a lányról és családjáról és néha-néha észreveszi, hogy a függöny mögött feltűnik a szeretett arc, amely szintén kíváncsian tekinget a kitartó férfi felé. A fiataloknak hamarosan alkalmuk adódik a személyes találkozásra is, kicselezik a háziak éber figyelmét és a ház hátsó kapujánál találkoznak.

"Miket beszélget holdvilágnál két szerelmes fiatal? Valóban ha leírnánk, elbámulna az ember, mennyi üres ostobaság. De az, aki beszéli, annak a világ legérdekesebb irománya lenne. Mert a sorok között érezné két szívnek a dobogását, a szaggatott mondatokban a mosolyt, a fejrázást, a kézszorítást, a sóhajtást; a pontoknál a csókot."

Sajnos, akármennyire rajonganak egymásért, Eszter másnak van elkötelezve, már másnak a jegyese. A jegyeséhez nem szerelem köti, hanem egy családi ígéret és mivel a lány és az édesanyja nem éppen a legjobb körülmények között élnek, illetve Ábel is "csak" egy könyvesbolti eladó, aki egy kis szobát bérel egy házban, ezért Eszter az eszére és nem a szívére hallgatva hozzámegy a jegyeséhez. A két fiatal közötti kapcsolat ezután sem szakad meg. Évek múlnak, de igazán hosszú távra egyikük sem képes elszakadni a másiktól. Ugyan Ábelnek van erre egy halvány próbálkozása, mégsem tudja Esztertől hosszabb ideig távol tartani magát.

"… valami láthatatlan fonál köti egyik-másik embert egybe, ha nem is ismerik egymást. A fonál lehet mérföldekre nyúló, de egy napon, amikor találkoznak, csomót köt rá az égi kéz, s azt a csomót el nem oldhatja többé tán még a halál se."

Akármennyire szerettem magát a történetet és Gárdonyi varázslatos stílusát, a szereplőket nem tudtam igazán megkedvelni. Eszter számomra egy önző teremtés maradt, voltak olyan megnyilvánulásai, amikor Ábel helyében én bizony úgy otthagytam volna, hogy vissza sem megyek hozzá.

Ábel pedig? Egy kicsit anyámasszony katonája típus volt szerintem. Az ő szívével és azzal a hévvel, ahogy Esztert szerette, biztos, hogy a sarkamra állok és a botrányt és a kitagadást vállalva megszököm és új életet kezdek oldalamon a szeretett nővel.

A regény elolvasásakor maradt bennem a befejezésnél egy kis hiányérzet. Nem tudom miért, de utána néztem a neten és azt találtam, hogy kétféleképpen is kiadják ezt a történetet. Az egyik kiadásban szerepel még egy előszó is és még két fejezet a végén. Sikerült ezeket is elolvasnom és így már teljesen más szemmel láttam az egész történetet. Nem értem ezt a kétféle befejezést, mert ezzel az utolsó két fejezettel lesz kerek és lezárt a történet. Számomra pont ez a befejezés bizonyította azt, hogy ennek a két embernek erősítenie kellett volna azt a bizonyos fonalat az életük során és még több csomót kellett volna kötniük rá, ahelyett, hogy folyton elvágni próbálták azt.

"Fehér sírkő a budai temetőben. A névirat rajta csak ennyi:
Ábel és Eszter.
Semmi egyéb.
Megérthető, hogy a követ még életükben faragtatták az alatta nyugovók. S akik eltemették őket, nem gondoltak vele, hogy az évszámot is odavéssék a kőre.
Minek is? Nem keresi azt a sírt soha senki. Legfeljebb ha egy-egy fülemüle száll reá a nyárelei hónapokban, s danol egyet."

Értékelésem. 4,5 / 5-ből

Kiadó: Kossuth Kiadó

Kiadási év: 2012

Isteni beavatkozás

John Banville: Végtelenek

Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretek belesni mások életébe. Nem, nem vagyok egy pletykamagazin fotóriportere és nem szeretem követni az embereket az utcán vagy ilyesmi. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Pest olyan részén élek, ahol ha kinézek a lakásunk ablakán, akkor bizony igencsak testközelből tudom megfigyelni a szomszédság életét. Esténként, amikor kigyúlnak a fények, sokan elfelejtkeznek róla, hogy simán be lehet látni az ablakukon keresztül, és ilyenkor történik meg az, hogy kicsit betekintést nyerek a többi család életébe. Elég csak egy pillanatot meglátni, egy érdekes tárgyat észrevenni és már rögtön szövöm is tovább magamban, hogy vajon mi történhet éppen náluk, vagy hogy kié az a bizonyos tárgy, kitől kapták, családi örökség-e vagy sem szóval ilyen fajta "leskelődős" típus vagyok én.

És hogy miért ezzel kezdtem a Végtelenekről szóló bejegyzésem? Mert Banville regényétől én pont ezt az érzést kaptam meg. Olyan volt számomra ez a történet, mintha csak fent csücsültem volna egy felhőn és onnan kinyílt volna egy kis ablak, amelyen keresztül végigkövethettem a Godley család egy napját, beleshettem volna kesze-kusza családi viszonyaikba. A legjobb ebben az volt, hogy aki végigkísért ezen a napon az maga Zeusz egyik fia, Hermész volt. Merthogy a Godley család életében bizony a két görög isten, maga a nagy Zeusz és egyik eltévelyedésének gyümölcse, Hermész, igencsak aktív szerepet játszik, csak erről a főszereplők nem tudnak.

A történet egyetlen egy napot ölel fel és ezalatt az idő alatt Banville szép lassan, gyönyörű mondatokkal, és valami hihetetlen stílusban mutatja be a családtagokat. A családi birtokon épp nem a legjobb napokat éli a Godley família, mert a családfő Adam haldoklik. Emiatt érkezik haza fia, ifjabbik Adam, a csodálatosan szép színésznő feleségével, Helennel együtt, akire Zeusz persze rögtön szemet is vet. A súlyos beteg családfő mellett ott van második felesége, Ursula, aki még bízik a férje felépülésében. Aztán megismerhetjük Adam második gyermekét, Petrát, aki teljesen kilóg a családból, és legfőbb elfoglaltságának egy olyan enciklopédia megalkotását tartja, amely a világ létező összes betegségét felsorolja.

Ez az egy nap nem telik el eseménytelenül: először Petra udvarlója, Roddy Wagstaff teszi tiszteletét a családnál, majd beállít egy titokzatos idegen, Benny Grace, aki a családfő barátjának vallja magát, és aki szintén felkavarja az amúgy sem nyugodt kedélyeket. A Godley család nem egy tipikus boldog család. Nem, nem! Itt bizony szőnyeg alá sepert problémák vannak, ki nem mondott szavak lógnak a levegőben és valahogy mindenki árgus szemekkel figyeli a másikat. De én pont ezt a hangulatot szerettem a könyvben. Illetve az volt nagyon érdekes, hogy mindenki azt gondolja, hogy az idős családfő tehetetlenül fekszik betegágyában, holott Adam mindent hall és érez maga körül és Hermész mellett ő lesz a történet másik mesélője. Az ő szemszögéből ismerjük meg első házasságának, majd az Ursulával kötött másodiknak a történetét, a két gyerekéhez, élethez, halálhoz való viszonyát. 

Nem tudtam eldönteni, hogy a két narrátor közül melyiket szerettem jobban. Hermész mondatain, főleg apjáról Zeuszról kialakított véleményén nagyon jól szórakoztam. Meg kell, hogy mondjam van humora ennek a görög istennek. Ugyanakkor Adam gondolatai, nyers őszintesége elég húsba vágó volt:

" És talán mégis képes vagyok a szeretetre, anélkül, hogy tudnék róla - vajon lehetséges akaratlanul, öntudatlanul szeretni? Néha, amikor egy adott személyre, mondjuk a feleségemre, a fiamra vagy a lányomra gondolok - a menyemet most hagyjuk ki ebből -, önkéntelenül is betölti a szívemet, azaz azt a dolgot, amit a szívemnek szokás nevezni, egy ragacsosan forró érzés: olyan ez, akár a bánat, de egyfajta boldog bánat, és olyan erős, hogy belerendül a bensőm, elszorul a torkom, és könnyek, igen, könnyek szöknek a szemembe. (...) Úgyhogy elképzelhető, hogy mégiscsak ott rejlik bennem valahol a szeretet hatalmas víztározója, és e kitörések során túlcsordulnak bennem az érzelmek, úgy áradva ki a perem fölött, mintha valami súlyos tárgyat hajítanának ebbe a medencébe."

Amit egy picit elsietettnek véltem az a regény lezárása volt. Nekem túl gyors volt. Örültem volna, ha Banville legalább ezt is olyan részletességgel mutatja be, mint a családtagokat és a köztük lévő furcsa kapcsolatokat.

Összességében véve Banville alaptörténete nagyon érdekes, bár én már olvastam a Csintalan Istenek című regényt is Marie Phillipstől, ezért nem volt olyan meglepő, hogy közénk, földi halandók közé helyezett két görög istent. De ahogy leírta a Godley család tagjait és bemutatja egyetlen egy napjuknak a történését, az maga volt a színtiszta élvezet. Pedig nem egyszerű olvasni, mert volt olyan mondata, aminek többször is nekifutottam. Viszont amikor ráéreztem az ízére, akkor már nagyon vonzott mind a szereplők sorsa, mind a gyönyörű leírások sokasága. Olyan regény ez, amelyen nem lehet átrobogni, mert ülepedni kell a szavaknak, mondatoknak, de megéri rászánni az időt!

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: Geopen Könyvkiadó

Kiadási év. 2011

Fordította. Pordán Ferenc