A múlt lenyomata

Camilla Läckberg: Jéghercegnő (Fjällbacka-sorozat 1.)

Egy kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe Camilla Läckberg krimisorozatát, és most hétvégén, miután elolvastam Ulickaja könyvét, gondoltam belekezdek, biztos jó lesz valami teljesen más stílust és műfajt olvasni. Nem volt nagy elvárásom az írónővel szemben, akinek ez volt az első könyve amivel nevét megismerhették az olvasók, viszont olvastam már skandináv krimit és nagyon vártam, hogy hasonló hangulatba hozzon, mint amit anno már általuk átéltem. Sajnos ez nem jött össze. Pedig az alaptörténet nagyon ígéretes volt, és az indítás is jónak tűnt, de gondom volt a történet további részével és magával a kivitelezéssel is.

A regény egyik főszereplője a 35 éves Erica Falck, aki szülei halála után hazatér szülőfalujába, Fjällbackába, hogy átnézze a hagyatékot és eldöntsék majd húgával közösen, hogy mi is legyen a szülői ház sorsa. Erica szerencsés, merthogy életrajzíróként dolgozik, így munkáját igazából bárhol végezheti. Hazatérése után nem sokkal brutális gyilkosság áldozata lesz gyerekkori legjobb barátnője, Alex. Ereit felvágva, saját hétvégi házában a fürdőkádban megfagyva találják meg. Erica óhatatlanul belekeveredik a haláleset okozta eseményekbe, furcsábbnál furcsább részletekre derít fényt Alexszel kapcsolatban és nehezen azonosítja az új információk által körvonalazódó felnőtt nőt azzal a kislánnyal akivel régen szinte testvérekként szerették egymást. Ráadásul Erica úgy érzi, hogy valami már gyermekkoruk óta nem kerek Alexszel és a családjával, hiszen annak idején egyik napról a másikra szűnt meg közöttük a barátság, elhidegültek egymástól, majd Alex és családja el is tűnt a környékről egy időre. Szóval Erica kis magánnyomozásba kezd, próbálja az apró információmorzsákat összegyúrni és a kis részletekből összetenni a múlt történéseit, ami Alex kegyetlen halálához vezettek. Ebben segítségére van egy régi iskolatársa, Patrik Hedström, aki nyomozóként érintett az ügy mihamarabbi lezárásában. A férfi ráadásul érzelmileg sem közömbös Erica iránt, tinédzserkoruk óta rajong a lányért. A nyomozás során olyan titkokra derül fény, amely egy sokkal brutálisabb megoldást sejtet, mint amire bárki is gondolni mert volna.

A történetbe nagy izgalommal vetettem bele magam, de sajnos már pár oldal elolvasása után nem voltam maradéktalanul elégedett. A regény elején gyorsan túljutottam, aztán amikor a főszereplőink elkezdték felgöngyölíteni a szálakat, úgy éreztem, hogy leült a regény. Valahogy ritmusát vesztette, kevésbé volt pörgős, pont akkor, amikor a legizgalmasabbnak kellett volna lennie. Számomra túl sok szereplőt mozgatott az írónő, egymás után derültek ki a titkok az emberek életéről, de sok szálat elég klisésnek éreztem. Pechemre az egyik nagy csavarra simán rájöttem, egyszerűen annyira egyértelmű volt az a "nagy talány", amit a lány múltjában kellett keresni, hogy szinte kiszúrta az ember szemét (nem is értem, hogy a rendőrségen miért nem tették össze a 2+2-t). A gyilkos személyében azért ért egy kis meglepetés, bár Agatha Christie-n edződött agyam mindig azt a megoldást vagy azt a személyt keresi, ami/aki a legvalószínűtlenebb, de azért erre én sem gondoltam. Ezért nagy piros pont az írónőnek!

A másik, ami nagyon zavart az, hogy szinte alig volt olyan személy, akiről ne derült volna ki valami rossz. Könyörgöm, a világunkban tényleg minden ember megzakkant és defektes? Nincs egy normális lény, aki ne lenne alkoholista, vagy önpusztító, vagy családverő vagy éppen ne csalná meg a férjét/feleségét? Szóval néha kicsit soknak találtam, hogy tényleg mindenki takargat valamit.

Sajnos a romantikus szálat is egy kicsit erőltetettnek gondoltam. Persze rögtön az elején nem volt kérdés, hogy Erica és Patrik majd egymásba bonyolódnak, csak annyi volt a levegőben lebegtetve, hogy mikor és mennyire. Nekem ez az érzelmi szál, az egymásba bonyolódás sem volt elég kidolgozott. Kicsit úgy éreztem, mintha az írónő a listáján kipipálta volna az egyik tartalmi elemet is, nevezetesen a két szereplő közötti romantikus érzelmet. De mivel egy sorozat első kötetéről van szó, és az írónő első próbálkozásáról, remélem, hogy a későbbiekben kiforrottabb lesz ez a vonal.

És amit a legnagyobb hiányosságnak éreztem: engem bizony nem fogott el olvasás közben az a tipikus skandináv (krimi) hangulat. Tudjátok, az a sötét, búskomor érzés, amikor a sorok között érzed a fagyot, látod a kilépő emberek leheletét magad előtt, amikor már attól is borzongsz, hogy egy svéd faluban ilyen brutális gyilkosság történik, mert először csak egy kedves kis falucskát látsz magad előtt, aztán már szinte minden ajtó mögött a baltás gyilkost sejted. Na, ez nekem baromira hiányzott! Nem tudom miért nem éreztem ezt, talán annak idején a Millenium-trilógiával nagyon magasra került nálam a léc. Sajnos ezt a lécet, most ez a könyv nem tudta megugrani, de egynek elment! És ettől függetlenül úgy érzem, hogy majd valamikor a folytatásokra is sort fogok keríteni, mert a barátnőm szerint a második rész már klasszisokkal jobb lesz. Remélem, neki lesz igaza és megkapom majd a hangulatot, amit itt úgy hiányoltam! (Ja, amúgy egy dolog volt meg itt is: az a rengeteg kávé, amit úgy nyakalnak, mintha vizet innának. Lehet, hogy egy ilyen északi országba kellene költöznöm a kávémániám miatt?)

Kiadó: Animus

Kiadási év: 2014

Fordította: Torma Péter

Irány az Antarktisz!

Katarina Mazetti: Pingvinélet

 

Nem is sejtettem, hogy egy Antarktiszra szervezett társasút ennyire szórakoztató lehet. Pedig de! Ráadásul milyen sokféle indok miatt indulnak útnak ide emberek. Ha azt gondolnánk, hogy legtöbbjüket az hajtja, hogy világot lássanak, akkor bizony nagyot tévedünk. Katarina Mazetti Pingvinélet c. könyvében megformált szereplőinek ez jó esetben csak a másodlagos indoka arra, hogy hajóra szálljanak.

Itt van mindjárt egy kedves öreg hölgy Alba, akinek a célja az, hogy megélje a 120 évet, és hogy az Antarktiszra tartó utazás során megírja Az elfajzott fajok eredetéről címet viselő értekezését, amelyben az emberek és állatok viselkedését hasonlítja össze. Jelen esetben az állatok a pingvineket, fókákat, albatroszokat jelenti és ha első ránézésre nem is gondolnánk, hogy vannak hasonlóságok köztünk és eme fajok között, Alba olyan éles szemű megfigyelő, hogy többet is fel tud írni naplójában.

"1. Az emberek világában, éppen úgy, mint az állatokéban, fontos a testbeszéd és a viselkedés tanulmányozása, sokkal inkább, mint a szóbeli közlésé. Az állatok egyszerűek, őszinték. Csak az ember rejti érzéseit a szavak ködfüggönye mögé.

2. A felnőtt egyedek násztánca az egyik legszebb és legmeghatóbb jelenség, amit az ember megfigyelhet. (Ez érvényes mind az ember-, mind az állatvilágra.)"

Aztán a másik főszereplőnk Tomas, aki bizony azzal a céllal fizetett be erre az útra, hogy eldobja magától az életét. Odahaza Svédországban eddig tökéletesnek gondolt élete hullott darabokra, felesége elhagyta őt és két gyerekükkel a messzi Amerikában kezdett új életet egy új férfi oldalán. Tomas felszámolja mindenét, eladja a közös házukat, befizet erre az útra és azt tervezi, hogy majd a pingvinektől nyüzsgő egyik szigeten végleg elbúcsúzik a vakítóan kék égbolttól, a jégtábláktól, az Antarktisz nyújtotta csodáktól.

Csakhogy nem számol Wilmával. Ez a fiatal nő súlyos titkot rejteget az utastársai elől (pár fejezet után azért a szemfülesebb olvasó nagyjából már sejti, hogy mi lehet ez), mégis, ahelyett, hogy depresszióba és önsajnálatba süllyedne, mosollyal az arcán és telve optimizmussal élvezi az életet. Ráadásul igyekszik mindezt ennek a fura férfinak, Tomasnak is átadni, akivel kapcsolatban Wilmának első látásra jeleznek a radarjai, hogy a pasival nincs minden rendben.

"Ha Wilma a pokolba kötne ki, azonnal arról kezdene beszélni, milyen hangulatos a tábortűz, és megkérdezné az ördögtől, nincs-e egy kis grillkolbásza…."

El lehet képzelni, hogy egy hosszú hajóút során ha legalább három ennyire különböző (és nem mellesleg nagyon jól megalkotott) karaktert egymás mellé teszünk, háttérnek az Antarktiszt választjuk a sok bohókás pingvinnel, ijesztő és basáskodó fókákkal, tengeribetegséggel megspékelve mi mást kaphatnánk mint egy kacagtató, helyenként bölcs gondolatokkal teli vígjátékot.

" Minden ember jéghegy. Sose feledjük, hogy a személyiségünk kilenctizede a felszín alatt található. Ez teszi érdekessé az életet."

Mazettitől eddig A pasi a szomszéd sír mellől c. regényét olvastam, amit imádtam. Azt szerettem már akkor is benne, hogy a karakterei annyira hétköznapiak, annyira emberiek, teli hibákkal, hogy nem azt éreztem, hogy én miért nem vagyok olyan tökéletes, mint a főszereplői, hanem pont azt, hogy jé, ezek ugyanolyan lököttül viselkednek, mint ahogy én szoktam. 

Na, ez az érzés itt is végig jelen volt. Őrült egy bagázst sikerült megalkotnia megint, de tisztán jó értelemben. A három főszereplője mellett nagyon jó mellékszereplőkkel tette még mozgalmasabbá a történetét. Személy szerint imádtam a két öreglány (könyv szerint 59+-os korú idősebb hölgyek) pasifogására tett kísérletét, akik azért fizettek be erre az útra, hogy a potenciális agglegények (azaz a madárlesre érkező amatőr ornitológusok) közül férjet fogjanak maguknak, és az egyikük az utazás során próbált is valamennyi tudást magára szedni, hogy csevegni tudjon a madarakról. (Nekem már két pingvinfaj megkülönböztetése is nehezen menne szerintem.)

Az előző regényéhez képest itt sem volt szerelem első látásra (hál'istennek!), de azért én nem aggódtam, mert tudtam, hogy szereplői előbb-utóbb egymásra találnak majd (és azt hiszem nem lövöm le senkinek ezzel a poént, hisz elég csak a piros szíves léggömböt tartó pingvinre pillantani a borítón és jól tudjuk, hogy mit kapunk majd a végén). Ennek az érzelemnek a kialakulását is mindig életszerűen írja le. Az első időkben maximum azt érzi a két ember egymás mellett, hogy jó a másik társaságában lenni, hogy jól esik csak az, hogy kihozod a sodrából vagy a nyugalmából a másikat (Tomas akciója Wilma felé) vagy sikerül egy-egy igazi mosolyt varázsolni a másik arcára (Wilma akciója Tomas felé). Aztán persze történik valami, ami felnyitja a két ember szemét és már más aspektusban látják a másikat és az utazás alatt szerzett közös élményeiket.

Egyébként egy cseppnyi óvatosságra intek mindenkit ezzel a könyvvel kapcsolatban. Eddig nem voltam odáig az Antarktiszért, de amit Bernadette (Maria Semple Hová tűntél Bernadette? c. könyvének főszereplője) olyan szépen elkezdett előkészíteni bennem, azt most Mazetti és ez a lökött bagázs csak még jobban megerősítette, azaz ha egyszer sok pénzem lesz és esetleg én is 120 évig akarok majd élni, az tuti, hogy beiktatom az Antarktisz meglátogatását is! Szóval csak óvatosan, hisz a könyv sóvárgást okozhat eme táj iránt! Csak ez a fránya tengeribetegség ne lenne!

"– Bizonyos időközönként mindenkire ráférne egy kiadós tengeribetegség – morgott Sven. – Az emberek alázatosak és kedvesek lesznek, belátják, hogy a természettel szemben tehetetlenek. Fel fogok találni egy gyógyszert, ami nem elmulasztja, hanem előidézi a tengeribetegséget. Hataloméhes uralkodóknak be lehetne adni, amikor el akarnak foglalni egy országot, ki akarnak vágatni egy erdőt, vagy el akarják tángálni a feleségüket. Feltalálom ezt a gyógyszert, biz' isten! Aztán elkészítem az ellenszerét is, és akkor soha többé nem lesz gondom."

Értékelésem: 4 / 5 -ből

Kiadó: Park

Kiadási év: 2013

Fordította: Kertész Judit

Az ellentétek vonzásában

Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől

A skandináv irodalommal csak pár éve kezdtem az ismerkedést. Először Stieg Larsson Millenium trilógiája varázsolt el, aztán tavaly Anne B. Ragde Neshov családról szóló regényei után mondtam azt, hogy a skandinávok nagyon jól tudnak írni. Ezek a könyvek mind-mind nyomasztó és borongós atmoszférát teremtettek, egyik sem volt egy "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú történet, mégis annyira el lehetett bennünk veszni, hogy csak ajánlani tudom őket másoknak azóta is.

Aztán nem olyan régen felbukkant egy könyv, aminek először a borítója, aztán a címe keltette fel az érdeklődésemet. 

A borítója, mert olyan színes és mert az egészet majdnem betölti egy hatalmas boci. Van, akinek ez már túl sok és ízléstelennek gondolja, szerintem pedig éppen abban van az erőssége, hogy e mellett biztos nem fog az ember csak úgy elsétálni. Ha ilyet látok a könyvesboltban, akkor felemelem és megnézem rögtön a fülszövegét. A történet elolvasásával pedig a mellett teszem le a voksomat, hogy szerintem illik hozzá.

A másik pedig, ami még kíváncsivá tett, az a címe volt. Persze ebből (no meg azért a borítóból) leszűrhetjük, hogy nem egy magasröptű irodalmi mű lapul a bocis borító alatt, de ilyen címre is rég bukkantam már, ami ötvözi a Pasit és a temetőt. Mégis hogyan jön össze ez a kettő, kérdeztem rögtön? Erre a kérdésre Szilvamag segítségével kaptam meg a választ, ugyanis ő volt olyan kedves, hogy kölcsön adta nekem ezt a könyvet, amit ezúton is köszönök neki!

Adva van két teljesen különböző ember: Desirée, aki a városi könyvtárban dolgozik, mint a gyerekrészleg vezetője és éppen elhunyt férjét igyekszik gyászolni, illetve Benny, egy tejgazdaság tulajdonosa, aki nemrég elhunyt édesanyja sírjához jár ki ahogy ideje engedi a gazdaság bokros teendői mellett. A két látogatott sír egymás mellett fekszik a temetőben, ezért Benny és Desirée elég sokszor látják egymást és első látásra ellenszenvesnek találják a másikat. Aztán egyik nap történik egy apróság, amely után a kémia dolgozni kezd a két magányos ember között. Ez az apróság pedig egy összemosolygás. Tényleg nem egy nagy dolog, én mégis hangosan nevettem ezen a részen is, ugyanis Benny teljesen más miatt mosolyog, mint amit Desirée gondol.

"Éreztem, hogy a szájam önkéntelenül mosolyra húzódik, és az Erdőgazdára pillantottam. Abban a másodpercben ő is rám nézett.
Ő is mosolygott. És…
Ezt a mosolyt nem lehet másképp leírni, legfeljebb egy együgyű sláger szavaival.
Napsugár és szamóca, madárdal és csillogó víztükör, ez mind volt benne. És nekem szólt az a mosoly, bizakodó volt és büszke, mint egy gyereké, aki valami ügyetlen születésnapi ajándékot nyújt át."

Az a bizonyos szikra kipattan és Benny összeszedi a bátorságát, hogy közelebbről is megismerje Desirée-t. Az ismerkedés olyan jól sikerül, hogy hamarosan a hálószobában kötnek ki, ahol a két ember között tökéletes az összhang. Idáig mindenki azt gondolná, hogy ez egy szimpla romantikus történet, holott szerintem cseppet sem az. Ugyanis jönnek a problémák, amelyek megoldhatatlannak tűnnek. Benny minden idejét felemészti a gazdaság, épp ezért csak ritkán tudnak találkozni. A férfinek öröksége a tejgazdaság, ő ebbe született bele, szívét-lelkét a gazdaság fenntartásába öli. Ő azt szeretné ha Desirée kiköltözne hozzá, és egy kis tűzről pattant menyecske válna belőle, aki este az urát meleg étellel és meleg ággyal várja haza. Desirée imádja a munkáját, a várost, a lakását és a könyveit és esze ágában sincs mindezt feladni. Egy dologra vágyik igazán: nagyon szeretne egy gyereket, de bár a hormonja azt suttogják, hogy Benny alkalmas lenne apának, erről ő maga már nincs annyira meggyőzve. A konfliktus tehát adott, mert ez a két ember nem is különbözhetne jobban egymástól:

"Rövid jelenetekből álló, komor, avantgárd darab volt, mely a modern nagyvárosi élet sivárságát mutatja be. Az én Bennym hangosan nyög a halálos csöndben.
– Nem mulattam ilyen jól a 101 kiskutya óta – mondja jó hangosan az előcsarnokban, és néz rám, kihívóan.
– Direkt bosszantani akarsz, azért csinálod! – ordibálok vele később a hamburgerbárban. – Nem vagy hülye, nem vagy szellemileg elmaradott. Miért nem tudod elfogadni, hogy az én életem is ér valamit, hogy abban is lehet valami érték? Én sem teszek idétlen megjegyzést a te tárcsás boronádra!
– De én nem is kértelek meg soha, hogy két órán keresztül bámuld – mondja sértetten."

A kérdés most már csak annyi, hogy vajon sikerül-e ezt a problémát a regény végére megoldaniuk, felül tudnak-e kerekedni az eltérő életmódjukból adódó különbségeken? Enged-e az egyik fél a másik javára vagy mindketten ragaszkodnak továbbra is a jól megszokott életükhöz és magányosan folytatják tovább?

Miért is olvastam el ezt a könyvet két nap alatt?

Azért, mert abszolút valós karakternek találtam a két embert és nagyon érdekelt a történetük. Ráadásul felváltva, hol a férfi, hol a nő elbeszéléséből követhetjük végig kettejük kapcsolatát. Megint csak bizonyosságot nyert, hogy mennyire különbözik a két nem gondolkodása egymástól.

Érdekes módon nem Desirée lett a kedvencem, hanem Benny. Benny karakterét nagyon humorosnak gondolom és tetszett benne, hogy felelősségteljes, hisz ott a gazdaság, ott aztán nem lehet szabadnapot kivenni, ha esik, ha fúj, ha nyár van, ha tél, menni kell és csinálni kell a dolgokat. (Mint Benny viccesen rávilágított a tényre: a tehenek télen nem alszanak téli álmot!) 

Városi lány létemre, mindig is vágytam a falusi friss levegőre, a vidék nyújtotta másfajta "pörgésre", talán ezért is került Benny közelebb a szívemhez. Hiába mondja magáról sokszor a könyvben, hogy "falusi tahó", kiderül többször is, hogy egyáltalán nem az, hanem értelmes, két lábbal a földön járó, igazán szerethető ember.

Desirée-vel két dologban tudtam azonosulni. A könyvmolysága és egy gyermek iránti vágya nagyon is ismerős érzés volt számomra. Épp ezért nem értettem, hogy amikor megkapná az élettől ezt az esélyt, akkor miért nem igyekszik élni vele. Hiszen ha azt a hőn áhított gyermeket egyedül vállalná, akkor nem változna semmi az életében? Dehogynem! Fel kellene adnia a munkáját egy időre, nem járhatna minden hétvégén színházba vagy kiállításokra, szóval az élete akkor is gyökeresen felfordulna. Nem lenne ketten egyszerűbb és jobb? Ráadásul már magának is bevallotta, hogy első házassága a kölcsönös szimpátiára épült, és hiába voltak közös dolgaik, az élete mégis merő unalom volt, egy állóvíz. Erre betoppan Benny, aki becsobban ebbe az állóvízbe, mint egy kő, nagy hullámokat ver, felkavarja Desirée életét és a nő meg csak azon gondolkozik, hogy nem akarja feladni a városi pörgést és az eddigi életét. Értem én az alapkonfliktust, csak nem hiszem, hogy két felnőtt, értelmes ember ne tudná ezt megoldani, úgy hogy mindkettőjük nyerjen ezzel.

Épp ezért nagyon tetszett a könyv vége. Nem hajlott az egész egy nagy rózsaszín giccsparádéba, egy kicsit nyitott maradt a kérdés. Ha nem lenne folytatása a könyvnek, nekem akkor sem lenne hiányérzetem, számomra akkor is kerek és elgondolkoztató történet lenne. De mivel tudom, hogy hamarosan jön a következő kötet (Családi sírbolt címmel), ezért biztos, hogy azt is el fogom olvasni és remélem, hogy az írónő abban is ugyanilyen humorral szövi tovább az Erdőgazda és Garnéla történetét.

Még egy apró információ. Az írónő honlapján (http://www.katarinamazetti.com/inenglish001.html) olvastam vele egy interjút. Mint kiderült a regény kezdetét, azaz egy gyászolni igyekvő özvegyet, tényleg az életből merítette. Ráadásul az írónő, csakúgy mint Benny, egy farmon élt maga is, így nem is csodálom, hogy ennyire jól át tudta adni azt nekem is, hogy mekkora munka és felelősség egy gazdaságot vezetni.

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: Park Könyvkiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Kertész Judit