Charles Belfoure: A párizsi építész
Amennyire vártam ezt a könyvet, sajnos kb. akkorát is csalódtam benne. Aki olvassa a blogot, az már betéve tudja, hogy a világháborúról szóló regényeket nagyon szeretem, legfőképpen azokat, amelyek abba adnak betekintést, hogy a hátramaradottak, a szeretteiktől távol lévő mindennapi emberek hogyan éltek a fronttól távol, hogyan folytatták az életüket a háború alatt. Ezért is vártam annyira A párizsi építészt, mert a fülszöveg pont ilyen történetet ígért. És igen, az alapsztori valóban ötletes és ígéretes, ez vitathatatlan, ellenben a kivitelezéssel elég erőteljes problémáim akadtak.
A helyszín Párizs, a német megszállás kellős közepén járunk 1942-ben amikor egy a háború előtt híres építészként számon tartott férfit, Lucien Bernard-t azzal keres meg egy francia gazdag gyáros és rajta keresztül közvetve a németek, hogy tervezzen nekik egy újabb gyárat, amely a németek hadianyag utánpótlásának megfelelő színhelye lesz majd. Csakhogy a francia gazdag gyáros egy másik megbízást is ad Luciennek: készítsen az általa birtokolt lakásokon olyan búvóhelyeket, ahol a városban rekedt és a Gestapo elől bujkáló zsidókat átmenetileg elrejthetik amíg ki nem tudják őket csempészni az országból. A férfi eleinte ellenáll, tart a megtorlástól, aztán az egója mégis legyőzi a németektől való félelmét, ugyanis az erősebb, mert az első sikeres rejtekhely építés után elkezdi élvezni azt, hogy a bolondját járathatja a németekkel.
Szóval igen, a történet nagyon érdekes lehetett volna, hisz végre egy nem szokványos ötlet, hogy a 2. világháború alatti titkos, zsidókat segítő és bújtató csoportokat bemutassa, de nekem egy idő után lapos volt és unalmas, vártam, hogy hamar a végére érjek.
A problémáim között elsőként a szereplőit, de főleg Lucient kell megemlítenem. Utáltam ezt a pasit! Utáltam az elején, a közepén és a végén is. Nagyobb volt az egója, mint ő maga. Természetesen változik a jelleme, egyszer csak emberibb lesz minden téren, de nekem nem volt valódi ez a változás, nem éreztem át, túl hirtelen történt. Nem éreztem azt, hogy igen, igazán átérzi ezt az ügyet és a legvégsőkig ki fog tartani a zsidók mellett. Persze, védhetném azzal, hogy a múltja szerint elég antiszemita nézetű neveltetést kapott, így pedig nehéz változnia. De nem védem, mert én végig azt éreztem benne, hogy nem az hajtja, hogy segítsen a zsidókon, nem önzetlenül segít, hanem azért, hogy végre újra tervezhessen, újra alkothasson és újra neve legyen az építészek között.
A könyv többi karatereit végig papírmasé figuráknak éreztem (leszámítva a zsidó szereplőket talán). Vagy jó volt valaki, vagy rossz vagy nagyon-nagyon rossz. Átmenet nincs, csak az egyik német katonánál, viszont ott meg annyira tudtam, hogy lesz majd egy "nagy csavar".
Az építészeti részek egész jók voltak, bár stílusilag olyan volt számomra, mintha valami szakkönyvet olvastam volna. Igen, az író egyébként építésztörténetben több könyvet publikált már, ott ez a stílus teljesen rendben is van, itt nekem túl száraz volt. Viszont el kell ismernem, hogy a búvóhelyek ötletesek voltak, viszont a végefelé azért már húztam a számat itt, hogy ne máááár, hogy nem jönnek rá a németek a turpisságokra, amikor az egyik tiszt már annyira rá van állva arra, hogy lebuktassa Lucient, hogy apró darabokra szedik a lakásokat.
Ami zavart még az az volt, hogy nekem kiszámítható volt az egész könyv. Igen, tudtam, hogy Lucien majd változik, tudtam, hogy ki lesz az újabb nő az életében (mondjuk a nejével a dolgot az író elegánsan pár oldallal elintézte, itt is csak pislogtam, hogy mi van?), tudtam, hogy mikor fognak lebukni és még a végére is volt egy tippem, ami úgy-ahogy be is jött. A regény fordulatai is elég klisésre sikerültek. Természetesen van, hogy mindezek nem zavarnak, ha másban, pl. a stílusban, hangulatban erős a könyv, de most nekem több sebből vérzett ez a sztori és előbújt belőlem a szőrszálhasogató énem.
Azért a könyv védelmében azt el kell, hogy mondjam, hogy sokkal jobban bejött volna nekem ez a történet ha 1) nem került volna már a kezembe ennyi jó regény a témában, illetve 2) ha nem olvastam volna pár hónapja az Asszonyok városát. Ugyanis egész végig ehhez a könyvhöz hasonlítottam Lucien történetét és ahhoz képest ez nekem elég vérszegény próbálkozás volt. Azt a könyvet végigizgultam, egyik szereplőről sem tudtam eldönteni, hogy melyik oldalon állt, fogalmam sem volt a történet lezárásáról és borzasztóan sajnáltam, hogy a végére értem. Ráadásul annak olyan nyomasztó atmoszférája volt, a háborút annyira testközelbe hozta az olvasó számára, hogy én például a bombázások alatt lúdbőröztem.
Szóval ha valaki egy jó világháborús történetre vágyik az inkább az Asszonyok városát válassza, de ajánlhatom akár Zusaktól A könyvtolvajt vagy Therese Révaytől a Párizs fehér fényeit, ebben a témakörben ezek a regények szerintem sokkal többet adnak az olvasónak. Egyébként sajnálom, mert szerettem volna szeretni!
Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2015
Fordította: Getto Katalin
