Az a helyzet, hogy mostanában párszor sikerült mellényúlnom a könyvválasztásaimat illetően. Nem tudom ez minek köszönhető. Vagy a radarom rozsdásodott be, vagy változik az ízlésem, vagy egyszerűen csak így alakult. Ilyenkor csak azért szoktam mérges lenni, mert időt és pénzt fecséreltem olyan történetekre, amelyek simán kimaradhattak volna az életemből. Jelen esetben szerencsére könyvtárból került hozzám ez a két könyv, így csak az időm bánta a dolgot.
Carrie Snyder: A futónő
Annyira más vártam ettől a könyvtől, mint amit kaptam, hogy talán a mérhetetlen csalódásomnak ez az igazi oka. Vártam egy félig-meddig igaz történeten alapuló sztorit egy sportolónőről meg a futáshoz, a sporthoz való viszonyáról egy olyan világban, amikor még a női sportolók háttérbe voltak szorítva. Ehelyett egy óriási családi drámát kaptam, amelyben helyenként villant csak fel a futás és a sport. És olyan töménytelen tragédiával van tele a könyv, hogy a végére teljesen depressziós lettem. Értem én, hogy ha valaki 104 éves, akkor már nagyon sok rokonát, barátját elveszítette, de itt nem csak erről volt szó, komolyan, tragédia tragédia hátán volt halmozva. Ráadásul nem éreztem azt, hogy ez a sok halál, veszteség bármilyen pluszt hozzáadott volna a karakter fejlődéséhez. Illetve volt egy olyan pont a történetben, amelyben olyan szinten elkapott a harctéri ideg a főszereplő és barátnőjével kapcsolatos történéseket illetően, hogy majdnem sutba vágtam az egészet. Szóval végigrágtam ugyan magam a könyvön, de igyekeztem nagyon gyorsan elfelejteni azt. Nagy kár érte, mert nagyon kíváncsi voltam rá.
Kent Haruf: Kései párbeszéd
Erre a könyvre is rögtön felfigyeltem, hisz milyen izgalmas már, amikor idős korukban talál egymásra két ember, akik talán már letettek bárminemű boldogságról. És ezt a fajta élményt, amit ettől az egymásra találástól vártam, meg is kaptam, viszont a kivitelezéssel és a kifejtés rövidségével gondjaim voltak. Az alaptörténet nagyon tetszett: két szomszéd, egy idős nő és férfi a nő kezdeményezésére együtt töltenek egy éjszakát, tisztán baráti, szexmentes alapon, egyszerűen csak nem alszanak egyedül egy éjjel, hanem együtt vannak és beszélgetnek. Majd ez olyan jól sikerül, hogy mindennapossá válik és kezdenek egyre jobban megnyílni egymásnak, az életük kevésbé szép emlékeit, történéseit is megosztják egymással és egyre inkább elmélyül a kapcsolatuk. Csakhogy a városka ahol élnek persze rögtön a szájukra veszi őket, illetve a nő családja is közbelép, így elég kétségessé válik a kései párbeszéd kimenetele. A történet maga abszolút hiteles volt nekem: simán el tudom képzelni két idősebb ember ilyen fajta bimbózó, kései egymásra találását, sőt a környezet adta reakciók is teljesen hitelesek voltak. Ami miatt ez a könyv is csalódás lett az az, hogy olyan, mintha novella lenne, annak viszont hosszú, de regénynek mégis kevés. Sokkal több potenciál volt ebben, minthogy az egész el legyen intézve 184 (nagy betűkkel szedett) oldalon. Plusz a stílus annyira faék egyszerűségű volt, hogy engem nagyon nem tudott magával vinni, végig az járt a fejemben, ha írásra adnám a fejem kb. ennyi tellene tőlem is. Sajnáltam e kettő dolgot, mert nagyon elrontotta az élményt, de azt biztos, hogy a belőle készülő filmet majd megnézem, szerintem jobb forgatókönyv születik majd belőle, mint amilyen a könyv volt.
És hogy mire volt jó ez a két "rossz" élmény? Arra, hogy utána a jó könyveket és történeteket még jobban tudjam értékelni.
