A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ausztrál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ausztrál. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 15., hétfő

A rossz könyvek is kellenek (néha)

Az a helyzet, hogy mostanában párszor sikerült mellényúlnom a könyvválasztásaimat illetően. Nem tudom ez minek köszönhető. Vagy a radarom rozsdásodott be, vagy változik az ízlésem, vagy egyszerűen csak így alakult. Ilyenkor csak azért szoktam mérges lenni, mert időt és pénzt fecséreltem olyan történetekre, amelyek simán kimaradhattak volna az életemből. Jelen esetben szerencsére könyvtárból került hozzám ez a két könyv, így csak az időm bánta a dolgot.

Carrie Snyder: A futónő

Annyira más vártam ettől a könyvtől, mint amit kaptam, hogy talán a mérhetetlen csalódásomnak ez az igazi oka. Vártam egy félig-meddig igaz történeten alapuló sztorit egy sportolónőről meg a futáshoz, a sporthoz való viszonyáról egy olyan világban, amikor még a női sportolók háttérbe voltak szorítva. Ehelyett egy óriási családi drámát kaptam, amelyben helyenként villant csak fel a futás és a sport. És olyan töménytelen tragédiával van tele a könyv, hogy a végére teljesen depressziós lettem. Értem én, hogy ha valaki 104 éves, akkor már nagyon sok rokonát, barátját elveszítette, de itt nem csak erről volt szó, komolyan, tragédia tragédia hátán volt halmozva. Ráadásul nem éreztem azt, hogy ez a sok halál, veszteség bármilyen pluszt hozzáadott volna a karakter fejlődéséhez. Illetve volt egy olyan pont a történetben, amelyben olyan szinten elkapott a harctéri ideg a főszereplő és barátnőjével kapcsolatos történéseket illetően, hogy majdnem sutba vágtam az egészet. Szóval végigrágtam ugyan magam a könyvön, de igyekeztem nagyon gyorsan elfelejteni azt. Nagy kár érte, mert nagyon kíváncsi voltam rá.

Kent Haruf: Kései párbeszéd

Erre a könyvre is rögtön felfigyeltem, hisz milyen izgalmas már, amikor idős korukban talál egymásra két ember, akik talán már letettek bárminemű boldogságról. És ezt a fajta élményt, amit ettől az egymásra találástól vártam, meg is kaptam, viszont a kivitelezéssel és a kifejtés rövidségével gondjaim voltak. Az alaptörténet nagyon tetszett: két szomszéd, egy idős nő és férfi a nő kezdeményezésére együtt töltenek egy éjszakát, tisztán baráti, szexmentes alapon, egyszerűen csak nem alszanak egyedül egy éjjel, hanem együtt vannak és beszélgetnek. Majd ez olyan jól sikerül, hogy mindennapossá válik és kezdenek egyre jobban megnyílni egymásnak, az életük kevésbé szép emlékeit, történéseit is megosztják egymással és egyre inkább elmélyül a kapcsolatuk. Csakhogy a városka ahol élnek persze rögtön a szájukra veszi őket, illetve a nő családja is közbelép, így elég kétségessé válik a kései párbeszéd kimenetele. A történet maga abszolút hiteles volt nekem: simán el tudom képzelni két idősebb ember ilyen fajta bimbózó, kései egymásra találását, sőt a környezet adta reakciók is teljesen hitelesek voltak. Ami miatt ez a könyv is csalódás lett az az, hogy olyan, mintha novella lenne, annak viszont hosszú, de regénynek mégis kevés. Sokkal több potenciál volt ebben, minthogy az egész el legyen intézve 184 (nagy betűkkel szedett) oldalon. Plusz a stílus annyira faék egyszerűségű volt, hogy engem nagyon nem tudott magával vinni, végig az járt a fejemben, ha írásra adnám a fejem kb. ennyi tellene tőlem is. Sajnáltam e kettő dolgot, mert nagyon elrontotta az élményt, de azt biztos, hogy a belőle készülő filmet majd megnézem, szerintem jobb forgatókönyv születik majd belőle, mint amilyen a könyv volt.

És hogy mire volt jó ez a két "rossz" élmény? Arra, hogy utána a jó könyveket és történeteket még jobban tudjam értékelni.

2014. február 9., vasárnap

Anna Funder: Amivé lettünk

Napok óta emésztem már ezt a könyvet. Bár egész gyorsan olvasok, ez nem olyan könyv, amelyen csak úgy átrobog az ember. Ez egy olyan történet, amely egész mélyre hatol, valamit összecsomóz ott belül az emberben és az a csomó az olvasás alatt végig megmarad, néha kicsit lazábbá válik, de sokszor ugyanannyira erősen szorít, mint amikor odakerült. Épp ezért idő kellett ahhoz is, hogy elolvassam, és azóta is sokszor vissza-visszatérek bizonyos jelenetekhez, egy-egy eseményhez, a főszereplőkhöz és egyszerűen nem hiszem el, hogy amit olvastam, azok megtörténtek. Pedig de. Hiszen ezek a tények. Sok könyvet olvastam már magáról a 2. világháborúról, a zsidó üldöztetésekről, de igazából az idáig vezető okok soha nem kristályosodtak ki bennem annyira, mint most, miután elolvastam Anna Funder díjnyertes regényét, az Amivé lehettünket. Elfogadni így is lehetetlen.

Azt hiszem nem is tudok róla semmi összeszedett dolgot mondani azon kívül, hogy történelem tankönyvek helyett én az ilyen könyveket használnám a töriórákon, egy-egy részletet biztos beleszőnék azokba az órákba, amely Hitler és a Harmadik Birodalom hatalomra jutását taglalja, mert Anna Funder félig-meddig dokumentumregénye szerintem mélyebb, részletesebb és érzékletesebb, mint bármilyen tankönyv. Bemutatja a 30-as évek politika helyzetét Németországban és Angliában 3 főszereplőjén keresztül. Ez a 3 ember és társaik nem álltak be a sorba, hanem felemelték a hangjukat és tiltakoztak, igyekeztek felnyitni az emberek szemét, hogy mi történik a nagyvilágban, hogy ha így folytatják tovább, akkor a világ megállíthatatlanul egy újabb világháború felé rohan. De olyan korban éltek ők akkor, amikor nap mint nap eltűntek emberek, elhallgattak ezek a tiltakozó hangok egyik pillanatról a másikra, mert utánuk nyúltak, mert koncentrációs táborba kerültek, mert - jobb esetben - kiutasították őket szülőföldjükről. És ők még az idegen országban, a teljes megfélemlítés és száműzetés közepette is folytatták tovább szélmalomharcukat, nem adták fel, kockára téve mindent, ami fontos volt számukra. Családot, barátokat, szerelmet, életet. 

Mivel nem tudom igazán visszaadni azt, amit kaptam ettől a regénytől, inkább álljon itt pár idézet (rég volt ennyi cetli egy általam olvasott könyvben):

"Amivé lettünk, arra árnyékot vet mindaz, amivé lehettünk volna."

"Az ember csak akkor döbben rá, amikor a szerelme elhagyja, hogy nélküle már nincs tétje semminek, hogy a helyén nem marad más, csak a fagyos levegő, és hogy nincs többé mibe kapaszkodnia. (...) A szerelmünk olyan volt, mint a vízszintmérő: mindketten nagyon igyekeztünk a ránk bízott végét megtartani, ügyelve, hogy az a kis remegő buborék mindig látható maradjon."

"A cikk arról szólt, hogy bár a német hivatásos hadsereg létszáma a versailles-i békeszerződés értelmében százezer főre lett korlátozva, a Hitler személyes felügyelete alá tartozó félkatonai szervezetek kötelékébe tartozók száma viszont milliókra rúg. Egyedül az SA két és félmillió tagot számlált akkoriban, akik mind szabadon garázdálkodhattak az utcákon.
- Ennyi ember! - mondtam hangosan. - Muszáj nekik valami munkát találnia!
- És ezt hívják háborúnak.

"Az életet - az igazi, belső életet, melyben összeköttetésben maradunk a holtakkal (mivel álmunk figyelmen kívül hagyja az olyan apróságokat, mint a légzés vagy a hiány) - az életet nem mi irányítjuk. Minden, amit valaha láttunk, mindenki, akit ismertünk, belénk ivódik, részünkké válik, akár akarjuk, akár nem. Kapcsolódunk egymáshoz, egy olyan mintázat szerint, amelyet nem látunk át, és amelynek működését nem ismerhetjük. Egy kis csomó itt, egy elvétett öltés ott, amott meg egy váratlan találkozás, és az egész szövedék, amint készen van, már meg is változik."


Értékelésem : 5 / 5 -ből

Kiadó: Európa (tökéletes borító és tökéletes fülszöveg!!!)
Kiadási év: 2013
Fordította: Kállai Nóra
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...