Mindenkinek volt egy rózsaszín ruhája

Péterfy-Novák Éva: A rózsaszín ruha

Azt hiszem a könyvtározás egyik legjobb hozadéka az, hogy sokszor olyan könyvekkel is megpróbálkozom, amelyektől addig távol tartottam magam, vagy úgy gondoltam, hogy nem kell belőle saját példány, mert mi van ha nagy pofáraesés lesz a vége. Ilyenkor teljesen jó a könyvtár polcáról lekapni egy olyan kötetet, ami sokszor sok helyen jött már szembe velem és adni neki egy esélyt, hogy eldönthessem szeretnék-e az írójával tovább ismerkedni. Péterfy-Novák Éváról elmondhatom, hogy igen. A rózsaszín ruha című novellás kötetével engem simán megvett magának.

A rózsaszín ruha nőkről szól és talán leginkább nőknek, illetve azt mondanám, hogy ők fogják leginkább értékelni és átérezni azokat a szituációkat, amelyekről szól ez a könyv. Sokrétű kis kötet ez, és mivel novellákról szól, annyira mélyre mégsem megyünk, de mégis vannak benne olyan történetek, amelynél a rövidség előny, amely így is egy erős gyomrost ad nekünk olvasás közben.

A keményebb történetek legtöbbször megcsalásról, kiábrándulásról, nők elleni erőszakról, a nők elnyomott szerepéről szólnak. Nem is tudok felsorolni olyat, amelyik ne ütött volna szíven. Az egyik kedvencem az Európa Kávéház volt: amikor egy "idilli" kis család pár percébe tekinthetünk bele, ahol látjuk anyukát, aki kívül mosolyog, belül meg szanaszét van esve, mindezt persze apuka és az anyós hathatós "támogatásával". Hatalmas pofont kap a női romantikus lélek a Csokiszív 1-2. című novelláktól, amelyben először a feleség mesél, majd - és ez nem spoiler, mert simán kiérződik az első történetből a második csattanója - a másodikban a szerető. És akkor a koronát ezekre a gyomorszorítóan döbbenetes és őszinte történetre A nőgyógyász és a Házi bor című két történet teszi fel. Az egyik a nők kiszolgáltatottságáról szól egy nagyon intim helyzetben, arról, hogy fel kell vállalnia a fellépést valaki ellen ha valami olyan történik velünk, ami nem helyes, a másik pedig a családon belüli elnyomásról, erőszakról, és az arra adott válaszokról. Lehet kitörni és lehet benne ragadni is.

"Mert igenis van az a szint, amikor az ember a boldogtalanságtól szinte megbénul."

Hogy a feszültség, meg az a gyomorszorító érzés ami ezt a sok negatív érzelmet kíséri helyenként megtörjön volt pár olyan rövid kis szösszenet, ami mosolyt csalt az arcomra. Ilyen volt pl. A góc című novella, amelyben egy kigyulladó kicsi kocsi és Szentesi Éva is szerepet kap (Péterfy-Novák Éva családtagnak fogadta, amelyről többet az Útóhang az Egyasszonyhozból tudunk meg többet). És ugyanilyen sírva vinnyogós nevetés kapott el a Spájzablak legvégén, amelyben ugyan benne van egy kicsit az, hogy egy leánygyermek mégsem egyenlő egy fiúval, de a vége az igen kacagtató lett.

"Meg is jegyzem, hogy hát igen, Mama, azért nem mindent egy nőnek kell csinálnia otthon, még akkor sem, ha nincs munkahelye. Anyám úgy néz rám, mintha kétségbe vonná, hogy valóban az ő gyereke vagyok, én ekkor már tudom, hogy nem menekülök, egészen biztosan végig kell hallgatnom valami tanulságos történetet, amiből még számomra is világos lesz, hogy a lustaság a legocsmányabb tulajdonság."

Összességében annyit mondhatok, hogy legközelebbi könyvtárazásam alkalmával az Egyasszonyt is szeretném levadászni, illetve nemrég jelent meg Pétefy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz c. regénye, amelynek úgy gondolom elég beszédes a címe és ezt is sorra fogom valamikor keríteni. Nekem tetszik ez az őszinte, egyszerű, helyenként káromkodós és nagyon magyar hang, ami az írónőt jellemzi. És bizony az a rózsaszín ruha sem mindig rózsaszín, ezt nem lehet nekünk nőknek elég korán megtanulnunk.

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2017

A misszió

Paolo Giordano: Az emberi test

Észrevettem, hogy sajnos mostanában egyre kevesebbet olvasok olasz szerzőtől, pedig imádom őket, ezért amikor láttam a hírt, hogy az Európánál kiadják Paolo Giordano újabb regényét, tudtam, hogy előbb-utóbb beszerzem. Pláne, hogy a háborús történetekhez fura módon amúgy is vonzódom, és bár eleddig ez inkább csak az első és második világháborút jelentette, mostanában több, napjainkat meghatározó korábbi, vagy éppen zajló 21. századi háborús háttérrel rendelkező könyv talált meg magának.

Az emberi testet olvasva kellett igazán rádöbbennem arra, hogy a tévén, interneten keresztül mi nagyon-nagyon kicsi és kellően megszűrt szeletét kapjuk egy-egy háborús híradásnak, és igen, összeszorul a szívünk, amikor látjuk a harcokról, a robbanásokról a képeket, de a veszteségek, az áldozatok mögé nem látunk. Azt hiszem, hogy ez a könyv pont arra volt jó számomra, hogy felnyissa a szemem: a közös nevezőn belül, nevezetesen a katonaság mint intézmény és foglalkozás bizony megannyi szerteágazó emberi sors van. És ezek a sorsok több ponton nagyon komolyan összefonódnak, hisz rengeteg olyan pillanat következik be egy-egy bevetés során, amikor a csapattársra, annak tizedmásodperc alatt lezajló reakciójára, ítéletére van bízva egy (több) másik ember sorsa is.

"A missziót követő években addig mesterkedett mindegyikük, hogy felismerhetetlenné tegye a másik, korábbi életét, amíg az emlékeket valamiféle hamis, mesterséges fénybe nem vonta, amíg meg nem győzte saját magát, hogy a történtek valójában nem is történtek meg, vagy legalábbis nem vele."

Fura fickó ez a Paolo Giordano. Fizikából doktorált, aztán az írás felé fordult és két, témájában erőteljesen eltérő regénnyel jelentkezett, legalábbis magyarul eddig e kettőt olvashatjuk. Nem is tudom mit vártam, amikor Az emberi testbe kezdtem, mindenesetre jóval több érzés kavargott bennem a regény végén, mint amire számítottam. Giordano maga is kétszer járt Afganisztánban, első alkalommal egy riport kedvéért, második alkalommal már akkor, amikor javában írta a könyvet, úgyhogy számomra nagyon hitelesen be tudta mutatni azt, mi zajlik egy missziót teljesítő olasz kontingens életében Afganisztánban. Viszonylag sok szereplővel operál végig, és bár eleinte nehezemre esett beazonosítani, hogy ki kicsoda, ahogy haladtunk előre kristálytisztán elváltak egymástól a regény karakterei, megismertem a hátterüket, a civil életüket, hogy kit mi hajtott a seregbe és azt is, hogy a csapaton belül milyen erőviszonyok uralkodnak közöttük.

A karakterei közül nem tudok kiválasztani egyet sem, akit kiemelnék, ez a sokszínűség nálam jelentős mértékben hozzájárult a regény szeretetéhez. Mert van itt egy húszéves srác, Ietri, aki anyuka szoknyájától (és a szüzességétől) szabadulna a seregben, van egy mindig a mások szívatásán ügyező, kicsit beképzelt Cederna, és még női karakterhez, Zampához is szerencsénk lesz, akin keresztül beleláthatunk egy picit abba is vajon nőként mivel kell megküzdenie egy katonának nap mint nap, mind a bajtársai, mind a feljebbvalói előtt. De a két legfőbb és legérdekesebb karakter akik igazán keretbe foglalják a történetet: Egitto orvos-hadnagy, aki ahelyett, hogy küldetése lejártával hazamenne, vállal még egy újabb missziót, hogy ne kelljen visszatérnie ahhoz, ami elől menekült, és René főtörzs se semmi, hisz ha nem a seregben van, akkor civilben dzsigolóként tengeti napjait és keres egy kis mellékest, egészen addig, amíg az egyik ügyfele teherbe nem esik tőle. Szóval a srácok ilyen magánéleti gondokkal indulnak Afganisztánba, ahol azt a szerepet töltik be, amit a katonaság rájuk szabott: vezetők, végrehajtók, gyalogok, bástyák, gyógyítók, és bár egyikük sem tudja, de túlélők, még akkor is ha lesz olyan, aki nem tér haza.

Számomra sok csúcspontja volt a regénynek: szerettem amikor bemutatták a tábori életet és azt, amit hátrahagytak, illetve azt, hogy ezt mind a katonáknak, mind a családtagoknak milyen kezelni. Szerettem René vívódását egy jelenetnél, amikor kihasználta, hogy ő a főnök, egyszerűen kibújt belőle a gyarló ember és én nem tudtam elítélni. Cedernát néha máglyára vetettem volna a beképzeltségével és a szemétkedéseivel együtt, de aztán bizonyos történések tükrében megbocsátottam neki mindent.

Összességében kaptam egy kemény regényt, hisz eleddig a katonaságot Apukám kedvenc filmjein (A piszkos tizenkettő, Kelly hősei) és a saját kedvenc sorozatomon (Elit alakulat) keresztül láttam, itt pedig valahogy úgy éreztem, hogy a hús-vér-verejték-könnyek kombinációjából álló 21. századi valóságot kaptam meg, ami azért már jelentősen eltér a második világháborús időktől.

"Miért akar mindig túl sokat, és miért mindig lehetetlent, olyat, ami már elmúlt, vagy ami még rosszabb, olyat, amit sosem kaphat meg? Ez az ő keresztje? Húszévesen kezdi azt kívánni, hogy tűnjön el nyomtalanul minden vágya. Egyszer valamikor el kell jönnie a pillanatnak, amikor az ember már nem félembernek érzi magát, amikor pontosan ott van, ahol lenni akar."

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2015
Fordította: Matolcsi Balázs

Eltéphetetlen kötelék

Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap

Khaled Hosseini nevével néhány évvel ezelőtt találkoztam először, amikor a barátnőm elvitt magával a Papírsárkányok c. mozira. Úgy ültem be a filmre, hogy csak egy rövid összefoglalót olvastam el a sztoriról, úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, hogy mennyire magával ragadott a történet, hogy hányszor kellett visszanyelnem azt a bizonyos gombócot a torkomból. Moziból hazafelé el is döntöttük, hogy a film után muszáj lesz a könyvet is elolvasnunk, ami nekem még a filmnél is sokkal jobban tetszett. Ekkor néztem igazából utána az írónak és utána nem sokkal örömmel láttam, hogy Ezeregy tündöklő nap címmel újabb regénye jelent meg. Persze a könyvharácsolós énemnek engedve gyorsan beszereztem azt is, majd jól el is felejtkeztem róla. Egészen addig, amíg idén, a nyári könyvekről szóló posztomhoz keresgéltem képeket, és az egyik képen lévő strandtáskából kikandikálva ezen könyv angol kiadását véltem felfedezni. Azt hiszem ez egy emlékeztető volt, hogy a vegyem le végre ezt a régen beszerzett regényt a polcomról.

Anno a Papírsárkányok számomra egy érdekes és ismeretlen országban, Afganisztánban játszódó, nagyon erős atmoszférával, és igazán szerethető avagy nagyon utálható karakterekkel teli férfi regény volt. A fő szereplők férfiak voltak: gyermekkori barátok, apák és fiaik.

Az Ezeregy tündöklő nap szintén hasonló alapkoncepcióra épít, csak épp ez női regény. Női sorsokról, két nő igazán kétségbeejtő helyzetében szövődött barátságáról olvashatunk, ami olyan erős kötelékké válik közöttük, hogy az életet - pontosabban a hitet abban, hogy lehet változtatni, ki lehet törni abból az életből, ami nekik sorsul jutott - köszönhetik ennek.

A történet eleinte két szálon fut. Az első, akit megismerünk Marjam, aki egy szolgáló és egy gazdag ember kapcsolatából született fattyú. Marjamot az édesanyjával együtt a feleségek eltávolítják a házból jó messzire, de a lányt éveken keresztül látogatja az édesapja. A kislánynak az apja és látogatási jelentik az egész világot. Titkon arról álmodik, hogy egyszer csak majd magához és családjához veszi őt, kényelemben, biztonságban élhet és nem egy szűkös kunyhóban, az élettől megkeseredett édesantyjával kell tengetnie az életét. Mondanom sem kell, hamar pofont kap az élettől, méghozzá olyan kijózanítót, amelyet örök életre cipel magával. Amikor eladó sorba kerül, kapva kapnak a rokonok a lehetőségen, hogy végre valóban megszabaduljanak tőle, és férjhez adják egy nálánál jóval idősebb férfihez, aki új városba viszi a lányt. Marjam szíve mélyén már érzi, hogy élete innentől visszafordíthatatlanul meg fog változni.

A másik szálon Leilát ismerhetjük meg, aki gyermekként még viszonylagos boldogságban él a családjával, egészen addig, amíg a történelem közbe nem szól. A változó idők egyre nehezebb helyzetbe hozzák az értelmiségi afgán embereket, új hatalom születik, új rendeleteket hoznak, háborúk és belharcok dúlnak, amelyek ott pusztítanak ahol a legjobban fáj. Ezekben a bonyolult időkben Leila boldogságát egyedül gyermekkori barátja, Tárik jelenti. A két gyerek szinte minden percüket együtt tölti, és a lányban lassanként a barátságon túlmutató érzelmek is életre kelnek. Csakhogy ez az érzelem éppen hogy kibontakozna, amikor Leila egész addigi életét fenekestül felforgatja a történelem egy újabb epizódja.
A két nő sorsa ennél a pontnál találkozik és fonódik egybe olyan szorosan, hogy nincs az a vérségi kötelék, amely a közöttük létrejövő kapcsolatot felül tudná múlni. Ugyan eleinte egymásban az ellenséget látják, de aztán rájönnek, hogy nincs más akire számíthatnak, akire támaszkodhatnak, akiben barátnőre, anyára, húgra vagy nővérre lelhetnek, akivel a még rájuk váró sorscsapásokat el tudnák viselni.

Khaled Hosseini ezzel a regényével engem már megint meggyőzött. Tudom, sokan azt mondják rá, hogy hatásvadász, de szerintem nem viszi túlzásba a szívszaggató eseményeket, hanem egyszerűen csak bemutatja azt, hogy milyen is volt az afgán történelem utolsó néhány évtizede. Hogy az abban az időben zajló változások hogyan formálták az afgán embereket, nőket, férfiakat, gyermekeket. Számomra - aki nem sokat tud ennek a különös országnak a történelméről - olyan színes és részletgazdag tablót nyújtott, hogy a végén igazán hálás lehettem, hogy nőként ide születtem, ahol most is élek. Nem voltak ezek az évek egyszerűek ennek a népnek nemtől függetlenül sem, de azt hiszem nőként megélni pl. a tálibok hatalomra kerülését és uralmát mindennél nehezebb lehetett.

A sok borzalmas történést Marjam és a Leila között szövődő kapcsolat és annak intenzitása, szilárdsága tudta kompenzálni. Azt hiszem ez a két nő egymás nélkül két elveszett lélek lett volna csak, aki megadja magát a sorsnak, addig amíg az szerepet szán nekik ezen a világon. De így, ketten együtt, olyan egységet alkottak, akik ahányszor földre kerültek, annyiszor rázták meg magukat és kezdték újra, szóval félelmetes lelkierővel rendelkeztek.

Két elolvasott könyv után biztosan mondhatom, hogy én nagyon szeretem Hosseini stílusát, olyan egyszerűen magával tud rántani és gyönyörűen fogalmaz. Csakúgy, mint a Papírsárkányok esetében, itt sem tudok a két főszereplő közül kedvencet választani, mert mindkét nőt imádtam. Csak remélni merem, hogy abban a világban tényleg vannak ilyen erős nők, tényleg születnek közöttük ilyen barátságok, mert talán ezekkel tudják túlélni a mindennapokat.

"Marjam feküdt a kanapén, kezét két térde közé szorította, és nézte, ahogy az ablakon túl kavarog és örvénylik a hó. Eszébe jutott, hogy Náná egyszer azt mondta, minden egyes hópihe egy megbántott nőt jelent valahol a világban. Hogy minden sóhaj felszáll az égbe, ott felhőkbe gyűlik, ami aztán apró darabokra törik, és a darabok csendesen lehullnak az emberekre.
Emlékeztetőül, hogyan szenvednek a magunkfajta nők, mondta. Milyen csendesen tűrjük mindazt, ami kijut nekünk."

Kiadó: Terricum
Kiadási év: 2008
Fordította: Bobory Dóra