Priya Parmar: Vanessa és Virginia
Igen ám, de melyik Miss V. Stephens? Természetesen mindkettő, de Parmar könyvének középpontjában Virginia Woolf nővére, Vanessa Bell áll. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy ez a regény mindkét Stephens lány regénye, hisz sorsuk olyan sok ponton összefonódott azon túlmenően is, hogy testvérek voltak.
A megjelenés beharangozásának pillanatától nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a regényt, mert rájöttem, hogy ezek a fél-fiction történetek nekem az igazi kikapcsolódást tudják nyújtani, ugyanakkor kellően érdekesek ahhoz, hogy felpiszkálják az érdeklődésemet az adott kor vagy a központba állított személyek iránt. Anno így találtam meg magamnak Robert Capát az Ingrid Bergman megkísértése c. könyv elolvasása után, vagy így kattantam rá Hemingwayre A párizsi feleség és a Mrs. Hemingway elolvasása után.
Bevallom őszintén nem vagyok Virginia Woolf rajongó. Eddig csak a Flush-t olvastam tőle, ami nagyon tetszett, de azóta nem folytattam az életművét. Priya Parmar regényéből nem ismerjük meg igazán az író Virginiát, hanem egy mentális problémákkal küszködő, féltékeny lánytestvér képe születik meg bennünk. Nem hiszem, hogy Parmar célja ez lett volna, inkább Vanessa érdemeit szerette volna kidomborítani, és engem nem is tántorított el attól, hogy tovább ismerkedjek Woolffal. Sőt, csak még inkább az érdeklődésem középpontjába került. Hiszen olyan kettős személyiség lehet ő: egyrészt az életben egy betegségektől, veszteségektől ideggyenge nő képe vetül elénk, másrészt lépten-nyomon azt olvastam róla, hogy írói zsenialitását senki nem vitatja, vitathatja.
"Virginiát az írás élteti. Amikor ír, tökéletesen céltudatosan
cselekszik. Szertelenségének, szétszórtságának nyoma sincs ilyenkor. Az
összpontosítás egészen addig kitart, míg az írás elkészül. Akkor aztán
újra darabjaira hullik."
Ha ezeket figyelembe veszem akkor azt kell, hogy mondjam ezek a Stephens-lányok nem semmik voltak. Mert Vanessa legalább olyan érdekes személyiség lett számomra ezen könyv alapján mint Virginia. Tehetséges festőművész, aki ideje korán fel kellett, hogy nőjön hogy átvegye a családfő szerepét. Terelgette a testvéreit az életben, otthont adott és megalapította a testvéreivel a Bloomsbury-kört. Pezsgő társadalmi életet életek, és lázadtak a viktoriánus kor konvenciói ellen. Elég nagyok pislogtam olvasás közben, amikor próbáltam nyomon követni, hogy a baráti társaságban ki kivel és hányszor került intim viszonyba. És még mi hívjuk az angolokat prűdeknek!
Azt hiszem számomra az igazi csemege ebben a könyvben a Bloomsbury-kör és azok tagjai voltak. Sokat ismertem közülük, de volt olyan, akinek a neve nem mondott sajnos sokat számomra, így olvasás közben és után a wikipédia megint csak jó barátommá vált. A legjobban közgazdászként azt élveztem, amikor rájöttem, hogy ez a Keynes az a Keynes, akiről annyi közgáz órán tanultam anno a suliban és a főiskolán.
Ami miatt pedig még jobban el tudtam merülni a sorokban az Nessa személyisége volt, az út, ahogy kiteljesedett mint művész, az út, amit bejárt mint nő, családanya és feleség. És az, ahogy ezt az egész kort, ezt a családot, ezt a bohém társaságot az ő művész szemén keresztül láthattam. Egyik-másik jelenet, érzés leírása számomra felért egy mozgalmas festmény színeivel, alakjaival.
"A házasság kötelék, mely a megszokás és a bizalom rostjaiból fonódik össze. A szerelem viszont nem tűri a zablát, fékezhetetlen és sebezhető. A házasság kötelékébe vissza tudom szőni a kihúzott szálat, gondosan ügyelve arra, hogy megtartsam az eredeti formát."
Remélem, hogy idén még sok ilyen jó (főleg nőknek szóló) fiktív dokumentumregényhez lesz szerencsém. A Napkeringő már a polcomon vár, tőle is legalább ilyen hasonló élményt várok. Addig is, akit érdekel ez a kor, az ne hagyja ki a Vanessa és Virginiát!
Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2015
Fordította: Getto Katalin
