Ahogy lesz, úgy lesz ...

Clara Bensen: Poggyász nélkül

Minimalista mese szerelemről és barangolásról

Amikor először találkozom egy új könyv megjelenésének a hírével, általában meg szoktam érezni, hogy ez kell-e nekem vagy sem. A Poggyász nélkül esetében erősen tombolt bennem a nyári wanderlust, ráadásul úgy, hogy nem sok szabadság, utazás volt betervezve erre a nyárra, így azt gondoltam, no, majd a könyveken keresztül és ezért nekem ez tuti befutó lesz. Amúgy lehetett volna is, mert az alapötlet szerintem zseniális, de ez a könyv végeredményben szerintem tök más, nem a wanderlust, nem a szerelem, hanem egy lány mentális problémájából, depressziójából kivezető útjának néhány szelete, ami éppen összekapcsolódik egy új kapcsolattal és egy három hetes utazással.

 

Az elbeszélő végig Clara maga, aki a mostani fiatal huszonévesek talán jellemzőnek mondható problémájával szembesült, amikor is végez az egyetemen és nem tudja eldönteni, hogy mit is kezdjen az életével. Rászakad a sok lehetőség, a sok választás, a döntések súlya, ami persze, ijesztő, de nála ezek a "parák" olyan szintet érnek el, hogy mentálisan összeomlik és a gödör legaljáról csak nagyon nehezen kaparja ki önmagát. 

Én úgy éreztem, hogy ennek az útnak, ennek a gyógyulási folyamatnak három eleme volt: 

1. egy idősebb és Clara életfelfogásától óriásiban különböző pasinak, Jeffnek a felbukkanása és szerelme a lány életében,

2. egy komfortzónán kívüli utazás, amelyet Jeff talált ki (nevezetesen 3 hetet utaznak a lánnyal a nagyvilágban úgy, hogy nincs náluk poggyász, csak az a ruha és néhány alapvető dolog, amivel útnak indulnak, nincs terv, hogy mit akarnak megnézni és nincs szállásfoglalás),

3. illetve a könyv megírása maga.

"Arról ábrándoztam, hogy az összes létező lelkesítő plakátot felgyújtom, amelyre ezt nyomtatták: „Tedd, amit szeretsz. Szeresd, amit teszel.” Hol az a tökéletes univerzum, amelyben mindenki egyszerűen otthagyja a nyomorúságos munkáját, hogy trópusi tengerpartokat ábrázoló fotókra másolt álmok és ösztönző idézetek étrendjén éljen meg? Próbáld csak a WalMart fáradt, biztosítással nem rendelkező pénztárosnőjének azt mondani, hogy „tedd, amit szeretsz”."

Az első pont, a szerelem kapcsán, na ez valóban minimalista volt. Egy sérülékeny lelkű lány esetében én nagyon gyorsnak éreztem az egymásra találásukat, ráadásul - bár tudom, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de - ők tényleg nagyon különbözőek. Jeff már volt házas, van egy gyereke, idősebb a lánynál, egyetemi tanár, furcsa életet él, mert nincs lakása, az irodáját használja annak és érzésem szerint olyan pasi, aki soha nem akar majd felnőni. Rettentően zavart végig az, hogy olyan lábujjhegyen tipegnek állandóan egymás körül az utazás alatt, nincs kimondva, hogy akkor mi most egy pár vagyunk, mert Jeffet nehogy elűzze ezzel Clara. Ez a lány baromira bizonytalan volt minden téren az életében, erre párkapcsolati szinten is jól beválasztott. Persze, drukkoltam nekik, de néha iszonyatosan pipa voltam a pasira.

"Alkalmazkodj, sodródj és változtass irányt, ahogy az élet váratlan meglepetéseket sodor az utadba. Lesznek majd olyan helyzetek, amelyek azt kívánják tőlünk, hogy tegyünk le régi álmainkról, és keressünk magunknak újakat."

Az utazás alapötlete szerintem nagyon klassz, bár én ehhez már túl kényelmes és öreg lennék. Huszas éveink elején szuper kaland lenne, hisz gondoljatok bele, semmi nincs előre megtervezve, soha nem tudhatod, hol és kinél éjszakázol, mit eszel másnap, melyik városban ébredsz, ott merre csavarogsz - szóval tuti, hogy nagy kihívásokkal nézel szembe és baromi érdekes ismeretségeket kötsz majd. Amit én kevésnek éreztem a könyvben, az pont ezek a részek voltak. Sokkal-sokkal több utazós, városokat bemutatós, kalandozós elbeszélést vártam.

Amúgy ezeknél a részeknél a minimalista utazás kapcsán két dolog eléggé kiverte nálam a biztosítékot. Az egyik Jeff viselkedése, amikor hecc kedvéért Görögország egyik látványosságánál a piros gatyáját kiterítette száradni. Nem tudom, ti milyen utazók vagytok, de ha idegen országban vagyok, én tiszteletben tartom a szabályokat és nem csinálok ilyeneket, szerintem ez óriási tiszteletlenség. A másik, hogy Jeff ezzel a minimalista dologgal arra nem gondolt, hogy Clarának a 3 hét alatt női szükségletei is lehetnek és ezeket úgy megoldani, hogy kvázi nincs nálad semmi és tisztálkodni sem tudsz úgy ahogy kellene ... noooo way!

A harmadik dologgal nem lett volna semmi gondom, ha tudtam volna, hogy inkább ez az atmoszféra lengi át a könyvet. Mármint az, hogy szerintem ennek a történetnek a megírása egyfajta gyógymód volt a lány számára, hisz valljuk be, rengetegszer olvassuk, halljuk azt a pszichológusoktól, hozzáértőktől, hogy "írd ki magadból, megkönnyebbülsz!". Örültem annak, hogy a könyv végére úgy éreztem Clara újra felállt, megtalálta önmagát és nagyon szorítok neki, hogy ez a jövőben is maradjon így.

"Varázslat olyankor történik, amikor a jobb kezedben csodálkozással, a balban meg rettegéssel indulsz neki az ismeretlennek."

Összességében nagyon furcsa élmény volt ezekért nekem a Poggyász nélkül. Teljesen mást kaptam a könyvtől, mint amit vártam, ami nem lett volna baj, hisz ilyen máskor is történt már, de valahogy a témák egyensúlya nem volt meg és a férfi karakterrel is adódtak problémáim, így teljes szívvel nem tudtam belemerülni ebbe a minimalista mesébe.

Kiadó: Gabo - a kiadásról meg annyit, hogy rengeteg helyen olvastam, hogy darabokra jött a könyv. Nálam is ez lett volna a vége, látszik a ragasztáson, az egész kivitelen (ebben is minimalista), azért nem történt csak így, mert alig mertem kinyitni.

Kiadási év: 2016

Fordította: Komló Zoltán

Élet az Üvegházban

Alice Hoffman: Skylight Confession

Az elmúlt hetekben az olvasás és az általa nyújtott élmények kicsit háttérbe szorultak az életemben. Megvolt ennek az oka, mégis nagyon hiányzott már az, hogy egy könyv úgy igazából berántson a világába, hogy semmihez se legyen kedvem csak falni az oldalakat és hogy úgy zárjam be végül a könyvet, hogy újra valami maradandót kaptam. Pontosan ez történt a Sklight Confession kapcsán. Amikor megvettem magamnak, nem is gondoltam, hogy ennyire sikerül majd belenyúlnom a tutiba, de most úgy gondolom, hogy ebben a regényben Hoffman a legjobbját nyújtotta számomra.

A Skylight Confession nem egy rózsaszín tündérmese. Nincsenek benne boszorkányok, nagy mágia, és nincs benne igazán nagy happy end, és azt hiszem ezzel nem spoilerezek, mert belegondolva az általam olvasott Hoffman-regényekbe egyikre sem tudom azt mondani, hogy annyira édes-bájos sztori, hogy már ragadna a cukormáztól. Szerintem Hoffmant nem ez jellemzi, mert bár mindig van egy kis mágikus vonala a történeteinek, azért az élet, a szerelem, a család, a kapcsolatok sötét oldalát is megmutatja. Van, hogy egyik regényében ez a sötét vonulat az erősebb (pl. az Itt a Földön), de van, hogy a mágia a meghatározó (Átkozott boszorkák), és van, hogy a családra, a kapcsolatokra, a generációk közötti különbségre helyezi a hangsúlyt (Tizenharmadik boszorkány). Ebben a regényben egyik sem volt hangsúlyos, itt minden megvolt és minden a helyén volt.

"The past was done with. Now she was made out of glass, tranparent and clear. She was an instant in time. One damp evening, two stars in the sky, a line of soot, a chattering gathering of neighbors who barely knew her, in the dining room. She had convinced herself that her futurewould arrive on the street where she'd lived her whole life if only she'd wait long enough. If she trusted in fate."

A 17 éves Arlyn Singer épp édesapja temetése után, egymaga maradva érzi azt, hogy a sorsa hamarosan beteljesedik, amikor az ajtaja előtt terem egy fiatal srác, útbaigazítást kérve. John Moody maga sem gondolta volna, hogy amikor Arlyn ajtaján kopogtat, akkor a saját sorsát határozza meg. Ugyanis a két fiatal egymásba bonyolódik, és bár John túl intenzívnek gondolja az érzelmeket és felhúzná a nyúlcipőt egy idő után, mégis az lesz a sorsuk, hogy együtt kezdjenek új életet John apja által épített Glass Sipper nevű házban, ami neves egyszerűséggel egy Üvegház, csupa üveggel és fémmel megalkotva. A két fiatalnak gyermeke születik, egy fiú, Sam, aki kicsit más mint a többi gyerek, nem is találja velük a közös hangot, de édesanyjával rajongásig szeretik egymást. Kell is mindkettőjüknek a másiktól megkapható szeretet és megértés, mert bár Johnnal együtt alkotnak családot a férfi és a nő az évek múlásával elhidegülnek egymástól. John állandóan megkérdőjelezi saját korábbi döntését Arlynnel kapcsolatban, úgy érzi annak idején valahogy csapdába került és az eltelt idő alatt Arlyn szeme is felnyílik, meglátja John hibáit. Csakhogy akkor már összekötötték az életüket és ott van Sam is, majd hamarosan bővül a család egy kislánnyal, Blancával. Csakhogy az élet az Üvegházban napról napra elviselhetetlenebb, boldogtalanabb, kilátástalanabb lesz, és Arlynra is nagy megpróbáltatások várnak, amely a következő években minden családtagra és életük alakulására hatással lesz.

Ez a regény valóban magába szippantott olvasás közben. Nagyon szerettem a felépítését, amely 3 részre tagolja a történetet. Az elsőben Arlyn és John áll a középpontban, majd ugrunk az időben és a tindézser Sam önpusztításnak, illetve egy segítő felbukkanásának, egy korábbi trauma elől menekülő lánynak, Meredithnek a történetét olvashatjuk, akinek talán van esélye Sam és Blanca sorsának megváltoztatására. Majd a harmadik részben újabb időbeli ugrás után Blanca, a könyvmoly, immár felnőtt nő kerül a középpontba és szép lassan választ kapunk néhány kérdésre. Van-e sors, dönthetünk-e a sorsunk ellen, vagy eleve el van rendelve minden? Ha két embernek találkoznia kell, akkor találkozni fog? Vajon a hirtelen nagy lángolás jelenti az igaz szerelmet? És milyen romboló hatással van az emberre az, hogy ha egy szeretet nélküli szülő-gyerek kapcsolatban nő fel? Jóvá lehet-e tenni a múltban elkövetett bűnöket? Meg lehet menteni valakit ha elindult lefelé a lejtőn? Szóval csak úgy sorjáznak olvasás közben a kérdések, én meg alig vártam, hogy mindenre kapjak valamilyen választ. És amit Hoffmanban nagyon szeretek, hogy ad választ, de nem konkrétumokat, és a végén nincs nagy giccses amerikai happy end. Lezárás van, talán újrakezdés is, és ez pont olyan mint az élet.

A regény szereplői is, mindegyik kivétel nélkül nagyon árnyalt karakterek lettek. Senki, de tényleg senki nem csak jó vagy csak rossz, hanem mindenki hibázó emberi lény. Van, aki csak kicsit, de van aki sokszor és nagy hibákat vét és rengeteg múlik ezeken a következő generációk életében. Az én személyes kedvencem Sam volt: akármennyire önpusztító, drogokkal élő fiatalember vált belőle, megértettem, hogy mit miért tett és fájt a szívem érte. Szerintem őt nem lehet nem szeretni, még akkor is ha baromi felidegesített néha, vagy jól megráztam volna, mégis őt szerettem meg a legjobban.

"I'm warning you" - he said to her. "Don't even try to get through to me or whatever it is you're doing. I'm a lost cause."

Angolul olvasni Hoffmant óriási élmény volt. Mivel a történet nagyon olvastatta magát, ezért a szöveggel sem gyűlt meg a bajom, hanem átjött a tipikus Hoffmant jellemző hangulatteremtés is. Az Üvegházat láttam magam előtt, csakúgy Samet amikor a ház tetején ült, vagy Arlynt a fehér ruhájában a kertben. A hasonlatai gyönyörűek, a leírásai élvezetesek, a karakterei lüktetőek, szóval ez az egyik legjobb regénye, amit tőle olvastam eddig. És annyira jó érzés volt visszatalálni ehhez a mindent felülíró erőteljes olvasási élményhez, olyan rég vágytam már ilyen után!

Kiadó: Vintage

Kiadási év: 2008

Levélbe zárt l'amour

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Van az a pont az ember - pontosabban egy behavazott könyvmoly - életében, amikor a könyvtárban szakdolgozathoz összegyűjtött szakirodalommal megpakolva vonszolja magát a könyvtárosok elé, majd a sikerkönyvek polcán meglát valamit, odarohan és magához szorít egy aprócska kis könyvet. Aztán ráeszmél, hogy már így is több mint a megengedett maximális számú könyv van nála, félve ránéz a könyvtárosokra, ők pedig mosollyal biztatják, hogy hozza azt is, magyarán "belefér". Óriási mosolyt kaptak ajándékba tőlem, de azért rögtön tisztáztam, nem, ez nem a szakdolgozathoz kell, ez csak szimplán nekem, hogy ne menjek a falnak tanulás közben.

Szóval így indultam el én A világ végén megtalálsz című könyvvel egy tündéri, romantikus, igazán felszabadító kis pár órás románcra. Merthogy ez a könyv bizony egy ízig-vérig rózsaszín, de nagyon élvezhető párizsi l'amour története, ami mosolyt csal jó néhányszor az olvasó arcára. 

N.B. mindhárom könyvét olvastam eddig, és az elsőnél sikerült még megvezetnie, hogy ő egy francia férfi, én meg oda-vissza voltam, hogy ilyen történetet hogy tud egy pasi írni. Sehogy, mert később kiderült, hogy N.B. álnév mögött egy német hölgy áll, aki nagyon jól kitalálta magának ezt az alteregót, illetve romantikus regényeinek helyszínét, ami mindig Párizs. A nő mosolyát imádtam, az Álmaim asszonyában nagyot csalódtam, és most A világ végén megtalálszban újra megleltem azt, ami miatt az első könyvért rajongtam. 

A jól bevált recept általában egy fordított felállás, mindig a férfi az a könyveiben, aki a nő meghódítására, felkutatására elindul, és kicsit a középpontban lévő hölgy amolyan mellékszereplővé válik, vagy nem tudunk meg róla sokat, vagy amit igen, azt a férfi szemén keresztül (talán A nő mosolyát leszámítva, ott fele-fele lehetett az arány). Ebben a könyvben egy fiatal galériatulajdonos, Jean-Luc éli megszokott boldog kis casanova életét sok fura művészemberrel körülvéve, amikor egyik nap egy kézzel írott régies stílusú gyönyörű szerelmes levelet kap Principessától. Bizony, mint kiderül Jean-Lucnek titkos hódolja van, aki nem akarja felfedni magát, és egy játékra hívja a szívtiprót. Arra kéri, hogy levelezzenek, és majd ha eljön az idő, akkor a hölgy megmutatja magát és meglátják, hogy a levelezés során kialakult kapcsolatnak lesz-e további folytatása. Principessa azért imitt-amott elhint utalásokat, például kiderül, hogy ők ismerik egymást, csakhogy:

"Van úgy, hogy az ember százszor, ezerszer lát valamit, mielőtt először valóban meglátja."

Persze Jean-Luc belemegy, sőt, eleinte kihívásnak, apró kis flörtnek tekinti, majd a végén egészen a betegévé válik ennek a vad, helyenként elég tüzes levélbeli l'amournak. Később már annyira belebonyolódik, hogy elhatározza, felkutatja a titkos hódolóját, minden apró jelnek utánajár, nyomoz, leskelődik, megfigyeli a potenciális nőismerőseit ... és persze kacagtató helyzetekbe sodorja önmagát ezáltal. Hogy lesz-e a végén Principessával happy end? Olvassátok el és közben kutassatok ti is Jean-Luckel, mert úgy lesz igazi az élmény!

 

"Talán nem úgy látjuk a legtöbb embert, hogy közben nem látjuk őket? Milyen könnyen megeshet, hogy valami elkerüli a figyelmünket, például az az ember, akit valamennyien keresünk?"

Ami miatt szerettem ezt a könyvet az köszönhető a levelezés izgalmának és szépségének és a történet mondanivalójának: hányszor van az, hogy bizonyos emberek ott vannak körülöttünk, észre sem vesszük és aztán egyik nap valami történik, másképp nézünk rá és elkezdődik egy új, szebb viszony a két ember között (és nem, ez nem a csúf kiskacsából hattyúvá változás tipikus esete). 

Amúgy ebben a történetben annyira jó, hogy nem akar több lenni, mint ami: szórakoztató, kedves kis sztori, mindezt úgy, hogy az egészet átlengi az az utánozhatatlan párizsi bohém hangulat, a kávéházak teraszán üldögéléssel, a bohém művészekkel vívott küzdelmes órákkal és egy csöppnyi, édes kis könyvesbolttal. Nekem igazi kis "női" gyöngyszem volt, és megkínzott agysejtjeimnek meg pompás felüdülés.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2016

Fordította: Fodor Zsuzsa

Hogyan ne váltsunk szakmát

Liliana Hart: Go-go girl nyomoz

Úgy egy hete volt egy rosszabb periódusom, tudjátok, amikor úgy érzed, hogy minden összejön, plusz még egy makacs megfázás is próbára teszi a tűrőképességedet és úgy érzed te állsz vesztésre. De van nekem egy nagyon jó barátnőm, akinek egyrészt elpanaszolhattam azt a pár dolgot, ami a vállamat nyomta, másrészt kaptam tőle egy csomagot és néhány szívből jövő biztató kedves szót. A csomagban pedig ez a könyv lapult. Amit olvasása után receptre írnék fel mindenkinek búra, bánatra, rossz kedvre, depis időszakokra.

Az elején leszögeznék egy tényt: igen, ez a könyv nagyon, valóban nagyon hasonlít A szingli fejvadász sorozathoz. Baromi sok a közös vonás benne. De tudjátok mit? Engem ez nem érdekel. Nem érdekel, mert ugyanannyira jól szórakoztam Addison Holmes kalandjain, mint anno Stephanie Plum csetlés-botlásán. Szerintem a sok szürke, agyromboló, fárasztó hétköznap után néha pont ilyen chick-litre lenne szükségünk, mint amilyen ez a könyv. És ha már A szingli fejvadász megállt és úgy látszik, hogy nem is mozdul tovább a negyedik részénél itthon, akkor legalább élvezzük ki ezt az új sorozatot, amire úgy tűnik igény is van és amelynek folyamatosan érkezik a folytatása.

Szóval igen, van hasonlóság a két csaj és az egész sztori között, de mindenkinek azt javaslom, hogy mielőtt belekezd Addison Holmes kalandjaiba (nem akarom leírni a könyv magyar címét újra, mert félek, hogy sokakat ez riaszt el), hagyja a fenébe az összehasonlítást, dőljön hátra és élvezze az egész kalamajkát, amibe Addison keveredik.

"Kész katasztrófa az életem.

Ülök a kocsimban, az ujjaim kifehéredtek, úgy szorítom a kormányt, és csak bámulom, ahogy mossa az eső a szélvédőt. Bőrig áztam, a szoknyám széthasadt, mindkét térdemből ömlik a vér. Horzsolások borítják a karomat és a nyakamat, az arcom pedig egészen kivörösödött a sírástól. A szabad szemmel látható sérüléseken túl más dolgok is odavesztek: oda a hitem az emberiségben, valamint a fehérneműim valahol a temető és a templom parkolója között."

 

Én már ott fogtam a fejem, amikor az első oldalakon kiderül, hogy Addison pénzkereseti lehetőség miatt történelem tanítás mellett táncoslánynak áll egy cseppet sem jó hírű lokálban. Az már csak hab a tortán, hogy az első fellépése katasztrofális véggel zárul, kirúgják, és a nézők között felfedezi a munkaadóját, azaz az iskola igazgatóját. De ez még nem minden. Mikor elhagyja a lokált, pont ennek az embernek a holttestébe botlik. És innentől nincs megállás. Jönnek a váratlan és helyenként életveszélyes helyzetek a lány életében. Csak tetézi még a szituációt, hogy az ügyben egy sármos és belevaló nyomozó, Nick Dempsey teszi a dolgát, aki természetesen Addison érdeklődését is felkelti. És az ő kapcsolatuk tipikusan az adok-kapok, beszólok-visszaszólok fajta játékká alakul egy kis szexuális feszültséggel megspékelve. Ráadásul Addisonnak új mellékállás után kell néznie, és hát hol máshol köt ki, mint a barátnője magánnyomozó irodájában. Szóval Addison nyomoz, néha tanít vagy úgy tesz, bajba kerül, összeveszik szinte minden héten ősi ellenségével, fára mászik, leesik onnan, minden nap összetöri magát valahogy, veszélybe kerül az élete, de teszi ezt úgy, hogy közben végig mosolyra áll a szánk, vagy éppen hangosan felkacagunk. És valljuk be, ezeket a típusú könyveket pont az ilyen pillanatokért olvassuk.

"- Könyörgök, Kate, mondd, hogy nem adsz munkát ennek az elmebajosnak - csattan fel Nick. - Egy papírzacskóból sem találná meg a kivezető utat."

Ami egyébként meglepett egy kicsit, hogy én bizony a "krimi" vonal megoldását nem találtam ki. Pedig a röhögés mellett nem csak a rekeszizmomat, hanem a szürke agysejtjeimet is megdolgoztattam, de mégsem jöttem rá a végső megoldásra. De attól függetlenül, hogy potyognak a hullák, senki ne ijedjen meg, minden kiderül és nem kell annyira izgulnunk főhőseink túlélési esélyei miatt, mint mondjuk egy kemény skandináv kriminél, a körmeink épségben maradnak, nem fogjuk őket tövig rágni.

Két dolgot viszont baromira sajnálok ennél a sorozatnál. Az egyik a borítója, a másik a címválasztás. Igen, kb. két, három oldalig Addison táncoslány lesz, de ennyi, és ezért sajnálom, hogy erre a kis kitérőre építették rá idehaza az egész sorozatot. Nem könnyű az angol címet lefordítani, amolyan tucat cím és Addison lakhelyére utal, de ebben az esetben maradtam volna mondjuk például Addison Holmes eseteinél. A másik a borító. Mert ha nem mondják amúgy számomra kedves bloggerek, hogy jó kis könyv ez, bizony ugyanúgy elmentem volna mellette, sőt messze elkerültem volna, mint anno A szingli fejvadászt is.

De örülök, hogy nem tettem így, mert volt pár szuper, kikapcsolós, nevetős órám és megszerettem ezt a párost is. És már rögtön olvasnám is a folytatást!

Kiadó: Erawan

Kiadási év: 2015

Fordította: Lami Juli

Csak röviden

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, amiről hosszan úgy érzem nem tudnék írni, viszont mindenképpen szeretnék róluk pár gondolatot megosztani a blogon, így most egy kis villámposzt következik.

Jodi Picoult regényeivel nem is olyan rég kezdtem az ismerkedést. Elsőként a Vezeklés c. könyve került a kezembe, amelyet nagyon szerettem és ami nagyon sok gondolatot ébresztett bennem az olvasása során. Már akkor tudtam, hogy szép lassan folytatom majd az írónővel való ismerkedésemet, de csak óvatosan, nem akartam egyszerre hirtelen túl sokat és megcsömörleni. Viszont amikor befejeztem Az elvarázsoltakat, annak olyan erős hatása volt rám, hogy jött a tipikus ilyenkor beköszöntő "nem tudok mást olvasni, de olvasni akarok" érzés. Én ebben az esetben valami teljesen más történethez szoktam nyúlni, és itt villant be hirtelen a Szelíd vadak, amely a Találj rám! c. könyv előzménynovellája. És ez a kb. 70 oldalas kis novella az érzelmek összes skáláját felvonultatta számomra. Azt hiszem így kell novellát írni mint Picoult tette. Kerek, egész, figyelemfelkeltő és megint egy nagyon fontos témához nyúlt.

A novella főszereplője Alice, aki egy botswanai rezervátumban kutatja az elefántok viselkedését, majd egy nap egy elárvult kiselefánt pótanyja lesz hirtelen belőle. Csupán ennyiről szól a történet és mégis milyen óriási dolgokat zár magába ez a 70 oldal. Egyrészt ezek az óriási teremtmények szerintem az egyik legintelligensebb emlősök a bolygónkon. Összetett a csorda felépítése, de Picoult olyan alapossággal tárja elénk a működésüket, hogy többet tudtam meg róluk, mintha felcsaptam volna egy lexikont az elefánt címszónál. Nagyon érződött az alapos kutatómunka.

Másrészt már megint kaptunk egy erkölcsi dilemmát: van-e jogunk, illetve kell-e egyáltalán beleavatkoznunk a természet törvényeibe? És ha úgy gondoljuk, hogy igen, akkor meddig, hol van a határ? Persze megnyugtató és konkrét kérdést nem kapunk rá, de a történet tanulsága így is nagyon ütős és igazán szívszorító. Nem tagadom, a végén a könnyeimmel küszködtem. (Hiába, no, öregszem és egyre érzékenyebb vagyok.) Viszont az írónőnek hála annyira rám jött az "elefántkutatóság" érzése, hogy rögtön lecsaptam (akkor még csak gondolatban) Anthony Lawrence Elefántsuttogó c. regényére. Szuper értékeléseket olvastam róla, a nyári listámra fel is vettem és a Könyvhéten be is szereztem. Remélem, legalább akkora élmény lesz, mint a Szelíd vadak!

Afrikai kalandozás után Olaszországba vettem az irányt. Ezer + 1 éve csücsült már a várólistámon William Black Al dente c. könyve, amelyet a vcs-s játékba is beválogattam idén. Gondoltam, hogy esténként napi egy fejezetet - ami egy-egy várost ölel fel -  fogok elolvasni, de sajnos erről nagyon hamar letettem. Első körben nagyon bejött ez a Gasztronómiai kalandozás Itáliában, viszont egy idő után úgy éreztem, hogy nagyon elcsúszott a történelem irányába a könyv és bizony volt olyan fejezet, amin szimplán bealudtam. Nem volt rossz könyv, viszont kicsit túlírtnak gondolom. Pontosabban ha már Al dente, akkor a legszívesebben a gasztronómiai részekről olvastam volna. Illetve ha valaki tud főzni, az még nem jelenti, hogy írni is tud, ezért helyenként kicsit unalmasnak, száraznak találtam a stílust. Sokkal több helyi anekdotát vártam volna, és mondjuk 150 oldallal kevesebbet, ebben az esetben az én élményem is nagyobb lett volna. Így még mindig maradok inkább Frances Mayes könyveinél, akármekkora olasz rajongó vagyok is.

Amit a könyv pozitívumaként meg kell, hogy említsek, hogy nagyon tetszett a szerkezete és hogy mennyi várost mutatott be. Elsőként a szárazföldön járunk többek között Torino, Alba, Genova, Róma városában, majd tengerre szálunk és Szardínia, San Pietro, Szicília, Ischia ételeivel ismerkedhetünk meg. A harmadik részben pedig Amalfi és Pisa kerül terítékre, illetve az utószóban megismerkedhetünk a Slow Food mozgalmával is, amiről szerencsére nem most hallottam először, de nagyon szimpatikus gondolatnak találom. Az is nagyon jó ötlet volt, hogy általában minden városban egy gasztronómiai étek köré épült a fejezet, olyanra, ami az adott hely specialitása vagy jellegzetes étele, itala. Azt hiszem majdnem mindegyiket megkóstoltam volna én magam is, talán csak egyet nem vállaltam volna be, de ezt is csak most, amikor már tudom, hogy mi is az. 

Arra jó volt a könyv, hogy beindítsa nálam a nyári üzemmódot. Tudjátok, amikor már látod magad előtt, amint csatangolsz egy számodra ismeretlen városban, vagy beülsz megpihenni éppen egy ajánlott kávézóba egy jegeskávéra és bár az irodában ülsz az íróasztal mögött, de te már gondolatban a szabadságod töltöd. Kb. ezt az érzést kaptam meg William Black könyvétől.

Hétköznapi életünk

Sarah Winman: Amikor Isten nyúl volt

Szeretem amikor egy könyvben látszólag nem történik semmi. Szeretem, mert ilyenkor érzem úgy, hogy ez a könyv akár rólam, rólunk is szólhat. Hiszen a nagy romantikusoknál már csak legyintek, hogy ilyen Szőke (barna/fekete) Herceg úgy sincs, a krimiknél örülök, hogy elkerülnek a baltás gyilkosok, a klasszikusoknál, mondjuk Jane Austen esetében meg csak sóhajtozok, hogy azért egy kis időre kipróbálnám azt az életet is, de szerintem pár nap elteltével sikítva rohannék ki a világból hogy történjen már valami az öltözködés és a bűbájos teázgatások mellett is az ember lányával.

Sarah Winman könyve pont ilyen "nem történik semmi, de mégis minden benne van, ami velünk, emberekkel történik"-féle könyv. Az elbeszélő egy felnőtt nő, akinek visszaemlékezéseit olvashatjuk gyermekkorától egészen napjainkig. A cselekmény középpontjában egy család áll: apa, anya, egy kislány (Elly) és egy báty (Joe), no meg egy nyúl, aki isten névre hallgat (igen, kis i-vel). A két testvér között erős, igazi báty-kishúg féle kapcsolat van, mondhatni, hogy Ellynek nem csak a testvére a bátyja, de egyben a legjobb barátja és a szövetségese is mindenben. És ahogy az évek telnek a kapcsolatuk egyre erősebbé, kiforrottabbá válik. 

"Anyám továbbra is akciós árukat keresett az üzletekben, sőt, kényszeressé vált a takarékossága. Stoppolta a zoknijainkat, foltozta a farmerünket, sőt, engem még a fogtündér sem kárpótolt egy különösen nagy fájdalmak árán kinőtt zápfogamért, hiába írtam neki egy levélkét, hogy minden nap késedelem után kamatos kamatot számítok fel."

Rögös úton mennek ők ketten végig, mert oly sok mindent meg kell tapasztalniuk. Feltűnnek barátok, akik el is tűnnek, majd fura módon vissza is térnek az életükbe. Költözéssel kiszakítják őket az első olyan helyről, amit a gyökerüknek tekintettek. Az ébredező szexualitással és a kamaszkorral sem könnyű megbirkózniuk, de Elly akkor is bástyaként áll Joe mellett, amikor az a nehezebbik utat választja. Felnőttként ugyan messze kerülnek egymástól, mert Joe New Yorkba költözik és Elly a szülőföldjén, Angliában marad, ugyanakkor a távolság miatt sem veszít a kapcsolatuk az erősségéből. És amikor a 2001-es események bekövetkeznek, Elly lesz az, aki mindent hátrahagyva rohan New Yorkba, most ő lesz az, aki azért imádkozik, hogy újra támasza lehessen a testvérének.

Ami miatt igazán szerettem Winman regényét azok ezek a kis életképek voltak. Néhol ütődött egy bandának, fura egy családnak tartottam a szereplőit, de szerintem ezt mindannyiunk családjára el lehet mondani. És az írónő által elénk festett jelenetek valóban hétköznapiak voltak. Ráadásul a stílusa nagyon gördülékeny, olvasmányos, humoros, e mellett pedig igazán ütős gondolatai is voltak, amelyeknél mindig meg is lepődtem, hogy hogyan tudja valaki ezeket a mindennapi érzéseket, apró kis rezdüléseket az emberek lelkében ilyen szépen szavakba önteni.

"– Az emlékek – mondta nekem Nancy –, bármilyen kicsik és jelentéktelenek, az életünk könyvének lapjai."

Az is tetszett, hogy rávilágított a regény arra, hogy családunk nem csak vérségi kapcsolatokból születhet. Vannak olyan emberek, akiknek nem adatik meg egy család lehetősége, viszont ők is szeretnének valaki(k)hez tartozni, nem egyszál egyedül lenni ebben a nagyvilágban. Itt két ilyen embert is megismerhetünk, akit úgy fogad be a család, mintha ősidőktől kezdődően hozzájuk tartoztak volna.

Egyszóval igazán különleges egy kis könyv ez. Pár napra másik családhoz tartoztam általa, de nagyon is azonosulni tudtam velük. Szeretnek, veszekednek, kiabálnak, gyászolnak ők is, de mindig ott vannak a másiknak, amikor erre van szükségük. És ahogy én is öregszem egyre jobban vallom azt, hogy nem a szavak beszélnek, hanem a tettek. Ebben a könyvben pedig rengeteg ilyen beszédes tett rejlik.

"Hosszú távon semmi sem merül feledésbe, Elly. Olykor egyszerűen föl kell hívnunk a világ figyelmét arra, hogy különlegesek vagyunk, és még mindig itt vagyunk."

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2011

Az építészek Faustja

Charles Belfoure: A párizsi építész

Amennyire vártam ezt a könyvet, sajnos kb. akkorát is csalódtam benne. Aki olvassa a blogot, az már betéve tudja, hogy a világháborúról szóló regényeket nagyon szeretem, legfőképpen azokat, amelyek abba adnak betekintést, hogy a hátramaradottak, a szeretteiktől távol lévő mindennapi emberek hogyan éltek a fronttól távol, hogyan folytatták az életüket a háború alatt. Ezért is vártam annyira A párizsi építészt, mert a fülszöveg pont ilyen történetet ígért. És igen, az alapsztori valóban ötletes és ígéretes, ez vitathatatlan, ellenben a kivitelezéssel elég erőteljes problémáim akadtak.

A helyszín Párizs, a német megszállás kellős közepén járunk 1942-ben amikor egy a háború előtt híres építészként számon tartott férfit, Lucien Bernard-t azzal keres meg egy francia gazdag gyáros és rajta keresztül közvetve a németek, hogy tervezzen nekik egy újabb gyárat, amely a németek hadianyag utánpótlásának megfelelő színhelye lesz majd. Csakhogy a francia gazdag gyáros egy másik megbízást is ad Luciennek: készítsen az általa birtokolt lakásokon olyan búvóhelyeket, ahol a városban rekedt és a Gestapo elől bujkáló zsidókat átmenetileg elrejthetik amíg ki nem tudják őket csempészni az országból. A férfi eleinte ellenáll, tart a megtorlástól, aztán az egója mégis legyőzi a németektől való félelmét, ugyanis az erősebb, mert az első sikeres rejtekhely építés után elkezdi élvezni azt, hogy a bolondját járathatja a németekkel.

Szóval igen, a történet nagyon érdekes lehetett volna, hisz végre egy nem szokványos ötlet, hogy a 2. világháború alatti titkos, zsidókat segítő és bújtató csoportokat bemutassa, de nekem egy idő után lapos volt és unalmas, vártam, hogy hamar a végére érjek.

A problémáim között elsőként a szereplőit, de főleg Lucient kell megemlítenem. Utáltam ezt a pasit! Utáltam az elején, a közepén és a végén is. Nagyobb volt az egója, mint ő maga. Természetesen változik a jelleme, egyszer csak emberibb lesz minden téren, de nekem nem volt valódi ez a változás, nem éreztem át, túl hirtelen történt. Nem éreztem azt, hogy igen, igazán átérzi ezt az ügyet és a legvégsőkig ki fog tartani a zsidók mellett. Persze, védhetném azzal, hogy a múltja szerint elég antiszemita nézetű neveltetést kapott, így pedig nehéz változnia. De nem védem, mert én végig azt éreztem benne, hogy nem az hajtja, hogy segítsen a zsidókon, nem önzetlenül segít, hanem azért, hogy végre újra tervezhessen, újra alkothasson és újra neve legyen az építészek között.

A könyv többi karatereit végig papírmasé figuráknak éreztem (leszámítva a zsidó szereplőket talán). Vagy jó volt valaki, vagy rossz vagy nagyon-nagyon rossz. Átmenet nincs, csak az egyik német katonánál, viszont ott meg annyira tudtam, hogy lesz majd egy "nagy csavar".

Az építészeti részek egész jók voltak, bár stílusilag olyan volt számomra, mintha valami szakkönyvet olvastam volna. Igen, az író egyébként építésztörténetben több könyvet publikált már, ott ez a stílus teljesen rendben is van, itt nekem túl száraz volt. Viszont el kell ismernem, hogy a búvóhelyek ötletesek voltak, viszont a végefelé azért már húztam a számat itt, hogy ne máááár, hogy nem jönnek rá a németek a turpisságokra, amikor az egyik tiszt már annyira rá van állva arra, hogy lebuktassa Lucient, hogy apró darabokra szedik a lakásokat.

Ami zavart még az az volt, hogy nekem kiszámítható volt az egész könyv. Igen, tudtam, hogy Lucien majd változik, tudtam, hogy ki lesz az újabb nő az életében (mondjuk a nejével a dolgot az író elegánsan pár oldallal elintézte, itt is csak pislogtam, hogy mi van?), tudtam, hogy mikor fognak lebukni és még a végére is volt egy tippem, ami úgy-ahogy be is jött. A regény fordulatai is elég klisésre sikerültek. Természetesen van, hogy mindezek nem zavarnak, ha másban, pl. a stílusban, hangulatban erős a könyv, de most nekem több sebből vérzett ez a sztori és előbújt belőlem a szőrszálhasogató énem.

Azért a könyv védelmében azt el kell, hogy mondjam, hogy sokkal jobban bejött volna nekem ez a történet ha 1) nem került volna már a kezembe ennyi jó regény a témában, illetve 2) ha nem olvastam volna pár hónapja az Asszonyok városát. Ugyanis egész végig ehhez a könyvhöz hasonlítottam Lucien történetét és ahhoz képest ez nekem elég vérszegény próbálkozás volt. Azt a könyvet végigizgultam, egyik szereplőről sem tudtam eldönteni, hogy melyik oldalon állt, fogalmam sem volt a történet lezárásáról és borzasztóan sajnáltam, hogy a végére értem. Ráadásul annak olyan nyomasztó atmoszférája volt, a háborút annyira testközelbe hozta az olvasó számára, hogy én például a bombázások alatt lúdbőröztem. 

Szóval ha valaki egy jó világháborús történetre vágyik az inkább az Asszonyok városát válassza, de ajánlhatom akár Zusaktól A könyvtolvajt vagy Therese Révaytől a Párizs fehér fényeit, ebben a témakörben ezek a regények szerintem sokkal többet adnak az olvasónak. Egyébként sajnálom, mert szerettem volna szeretni!

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Getto Katalin

Hemingway asszonyai

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

"Mary többször is elképzelte, hogyan kellene alakulnia az életük történetének: úgy gondolta, mindannyian túlélik majd Ernestet – és Ernest maga is sokáig fog élni. Végül mindannyian kibékülnek, s önmagukként sorakoznak fel: Hadley Richardsonként, Pauline Pfeifferként, Martha Gellhornként és végül ő maga, Mary Welshként.

Furcsa egy család, az tény, igencsak szokatlan nővérek." 

A párizsi feleség elolvasása - amely a híres író Hadley Richardsonnal kötött első házasságának történetét dolgozza fel - után egyre jobban érdekelni kezdett Hemingway és élete. Igazából - bár tudom, hogy ez egy könyves oldal - nem annyira a munkásságára lettem akkor kíváncsi, hisz apránként azért már olvastam tőle néhány művet, hanem főleg a férfira az író mögött, azaz a magánéletére. Érdekelt, hogy egy ilyen karizmatikus egyéniségű férfi életében milyen nők lettek a meghatározó egyéniségek és vajon miért.
Később ebben a témában hamarosan a kezembe került a Hemingway lánya c. könnyed regény, ahol  kicsit a második házasság rejtelmeibe nyerhettem betekintést, azaz Pauline Pfeifferrel kötött frigye és évei voltak bemutatva a másodlagos szálban.

Majd egyszer csak jött Naomi Wood Mrs. Hemingway c. regénye, amely kvázi egy keretbe foglalta pont azokat a dolgokat, a nőket, a szeretőket, a feleségeket, a házasságokat és az írói allűröket, amelyek engem egyre jobban izgattak.

A Mrs. Hemingway c. könyv nem egy könnyed lányregény. Könnyednek ugyan könnyed, mert gyorsan olvasható és nem egy komoly súlyú szépirodalmi alkotás, de ha valaki egy habos-babos rózsaszínes történetet vár Hemingway szerelmeiről az mérhetetlenül csalódni fog. Hisz itt Naomi Wood arra vállalkozott, hogy bemutassa a 4 Mrs. Hemingwayt, hogy életet és karaktert adjon ezeknek a nőknek azon túl, hogy elmondhatták valaha magukról, hogy Hemingway feleségei voltak. És hogy úgy láttassa velünk a nagy írót férfiként és férjként, amilyen volt és hogy bemutassa azt is, hogy mind a 4 nő megvívta a maga harcát e mellett az ember mellett.

"Hogy vonzza Ernest a nőket! Akár a mágnes! Van olyan nő, aki az erkélyről ugrik le a kedvéért, s van olyan, aki a háborúba is követi. Asszonyai szemet hunynak a szeretői felett, mert még egy háromszemélyes házasság is jobb, mint magányos nőnek lenni."

Értelemszerűen négy részre tagolódik a regény, a 4 házasság történetét ismerhetjük meg kronológiai sorrendben. Dicséret illeti meg részemről az írónőt, mert nagyon tetszett az a megoldás, amit ő választott: nevezetesen mind a 4 házasságba akkor csöppenünk bele, amikor már "halálra van ítélve", a végnapjait éli és feltűnt a színen az a bizonyos harmadik. De minden rész két idősíkban mozog, mert a házasság utolsó napjai mellett betekintést nyerünk azokba a napokba, amikor Hemingway rátalál az újabb asszonyára, amikor a következő nő a sorban még csak gondolatban Mrs. Hemingway, fizikailag még csak a szerető státuszát tölti be.

Forrás

 

Ha "kedvenc" Hemingway-feleséget kellene választanom első helyen nálam mindenképpen Hadley, az első asszony szerepelne (bal felső kép). Katacita jegyezte meg, amikor az első benyomásomat kérdezte a könyvről, hogy mi, akik olvastuk A párizsi feleséget nem tudunk nem elfogultak lenni Hadley-vel és ez tökéletesen így is van. Számomra ő volt az igazi feleség. A legnehezebb időkben, a nélkülözés és az írói pályája kezdetén tartott ki a férje mellett.

Második helyre az utolsó asszonyt, Mary Wells Monksot tenném (jobb alsó kép), mert nem lehetett egyszerű a már alkoholizmussal és depresszióval küzdő, ámbár befutott és díjazott író nejének lenni, illetve az öngyilkosság után egyedül maradni a szép és kevésbé szép emlékekkel.

A "legbelevalóbb" feleség pedig Martha Gellhorn volt (bal alsó kép): ebben az egyetlen esetben ő volt, az, aki elvált Hemingwaytől, mert felismerte, hogy inkább haditudósító akar lenni, mintsem feleség. Igaz ugyan, hogy Ernestnek ekkor már megvolt az újabb kiszemeltje, azaz Mary is.

Akit még most sem tudott hozzám közelebb kerülni az Pauline Pfeiffer azaz Fife (jobb felső kép). Biztos azért, mert ő volt az, aki barátnőként belépett az akkori feleség életébe, aztán végül teljesen más irányba fordultak a dolgok. De talán ő volt a négy asszony közül az, aki a legjobban imádta a férfit, aki a legjobban átadta magát neki, és aki korábban eltávozott az élők sorából, mint a férfi.

Ami igazán nagy meglepetés volt számomra az a négy nő egymás közti viszonya volt. Az adott feleség és a soron következő mind-mind ismerte egymást, mint fent említettem Hadley és Fife barátnők is volt, sőt, azok is maradtak a későbbiekben is.

"– A feleségeim már csak ilyenek – mondta Ernest. Mindig sikerül megtalálniuk egymást anélkül, hogy nekem bármi közöm volna hozzá."

Nagyon örülök, hogy Wood megírta ezt a könyvet. Szerettem belenézni Hemingway életébe, megismerni, ha csak felszínesen is a házasságainak és a feleségeinek történetét. És számomra már megint csak az a tanúság, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő található. Hemingway esetében pontosan négy. Nélkülük szerintem nem lett volna az, aki.

"A férfi fél a magánytól meg a brutális gondolatoktól, amelyek rátörnek, valahányszor nem gondoskodik róla senki. Csak akkor fogja elengedni az aktuális feleségét, ha biztos abban, hogy már készen áll a következő." 

Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia

"Ami megtörténik, nem tehető meg nem történtté."

Jojo Moyes: Akit elhagytál

A harmadik regényem volt ez Jojo Moyestól, és harmadjára is sikerült olyan történetet alkotnia számomra, amelynek minden sorát élveztem. Most már azt is mondhatom, hogy a kedvenc női íróim között ott szerepel Joanne Harris és Anna Gavalda mellett. Hogy miért e két írónő nevét említem Moyesé mellett? Azért, mert az ő történeteire sem tudom ráhúzni az "egyensapkát", és mindig sikerül valamivel meglepnie, mindig tud valami mást mutatni az előző regényeihez képest. Bár azt a címkét aggatták rá, hogy romantikus szerző, szerintem ennél többről van szó az ő regényeit illetően, és tartok tőle, hogy sokakat eltántorít ez a jelző attól, hogy megismerjék.

Az Akit elhagytál egy két idősíkban játszódó történet. A könyv elején az első világháborúba csöppenünk, egy kis francia faluba, ahol már a német megszállók mindent és mindenkit kizsigereltek, és amikor a tetterős férfiak már rég a fronton harcolnak, az otthon maradott nők, gyermekek, idős emberek pedig a mindennapi betevőért harcolnak. Ennek a résznek a főszereplője Sophie Lefévre, aki öccsével, nővérével és annak gyermekeivel próbálja túlélni a háború poklát és igyekszik fent tartani a családi örökséget, a falucska szállóját és éttermét. A világháborúban optimista beállítottságán túl egy dologba tud csak belekapaszkodni: a festő férje által róla készített festménybe. Ez jelenti számára a menekülést a borzalmak, az éhség, a gyilkosságok elől. Ha a képre néz, egy olyan lány tekint vissza rá, akiben megvan az az erő, amit elsőként az a férfi látott meg, aki a férje lett. Ha a képre tekint, visszaemlékszik megismerkedésük történetére. Nem véletlen, hogy amikor új Kommandante érkezik a faluba, a művészetkedvelő férfinak is rögtön megakad a képen a szeme. Az sem véletlen, hogy a Kommandante miután megismeri Sophie-t, egyre többször szeretne a nővel beszélgetni, mint ember az emberrel, mintha nem is lenne háború. És az sem véletlen, hogy egy idő után, miután az ismeretségük elmélyül, a lány fejében egy ötlet körvonalazódik, amelynek hosszú távú hatása lesz nemcsak Sophie, hanem a lány egész családjának életére.

"Csak álltam ott, és néztem azt a lányt. És néhány másodpercig emlékeztem, milyen érzés volt annak a lánynak lenni, nem érezni éhséget és félelmet, amikor a fejem csak olyan együgyű gondolatokkal volt tele, hogy talán eltölthetek pár percet kettesben Édouard-dal. Az a lány emlékeztetett arra, hogy a világ képes gyönyörű dolgoknak is otthont adni: művészetnek, örömnek, szerelemnek. Hogy egykoron ezek a dolgok töltötték be az én világomat, nem a rettegés, a csalánleves és a kijárási tilalom."

A másik szálban Londonban járunk, napjainkban, ahol megismerhetjük Livet. Ez a fiatal asszony 4 éve, hogy hirtelen elvesztette a férjét, és azóta a tragédiát nem tudja feldolgozni, nem tud továbblépni, egyre csak az építész férje emlékébe és az általa alkotott közös házukba kapaszkodik. Barátai jóhiszeműen különböző bulik alkalmával megpróbálják összehozni pasikkal, de ezek rendszerint balul sülnek el. Mígnem egy Liv számára bánatos és igen rosszul végződő estén, a sors az útjába nem sodorja Pault, az amerikai ex-nyomozót, aki jelenleg a világháborúk során elrabolt műkincsek felkutatásával foglalkozik. Legnagyobb csodálatára Paullal hamar megtalálja a közös hangot, és bimbózó kapcsolatuk éppen szárba szökken, amikor is olyan történik, ami miatt a férfi egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlanul eltűnik az életéből. Mint a későbbiekben kiderül az oka annyi, hogy Liv lakásában ott függ az a bizonyos kép Sophie-ról, amely az Akit elhagytál címet viseli, és a férfi épp ennek a képnek a felkutatásán dolgozik, hogy visszaszolgáltassa azt a jogos örökösöknek, akik azt állítják, hogy az első világháború során elrabolták a családtól.

És itt jön A Dilemma: kié a kép? Jog szerint? Érzelmileg? Honnan nézzük? Merthogy Sophie ragaszkodik a képhez, amelyet a férje vásárolt (papírokkal bizonyíthatóan) számára a nászútjukon. Ugyanakkor mi, olvasók is ismerjük a kép történetét, tudjuk, hogy 1916-ban még Sophie Lefévre tulajdonában volt, de tudjuk azt is, hogy Sophie-nak bizony tervei voltak ezzel a képpel. És akkor itt van az a dilemma is, hogy Paul, aki személyesen érintett az ügyben, mire koncentráljon. A karrierjére vagy arra a nőre, aki mellett a válása után először újra az érezte, hogy él, és hogy talán tartogat számára az élet egy második esélyt. És számomra ezek a dilemmák adták meg ennek a történetnek a sava-borsát. 

Egész végéig az én agyam is azon kattogott, hogy mit tennék? Mit tennék akkor, ha olyan családból származnék, akiket a világháborúban kisemmiztek és lehetőségem lenne a család egyik korábbi értékes és érzelmileg sokat jelentő tulajdonát visszaszerezni? Mit tennék akkor, ha én lennék Liv, aki ehhez a képhez úgy ragaszkodik, mint az elhunyt férje emlékéhez azaz foggal-körömmel? Aki úgy érzi, hogy ez az egyik olyan dolog, ami még összeköti őt a szeretett emberrel. És mit tennék Paul helyében? Aki az egyik legjobb a szakmájába és imádja az ehhez hasonló műtárgyak felkutatásával járó kihívásokat, ugyanakkor életében először meg is kérdőjelezi a munkáját és az életét Liv miatt? 

Az az igazság, hogy nem találtam meg a kérdéseimre a válaszokat, merthogy fogalmam sincs. Helyette megelégedtem azzal a válasszal, amit Jojo Moyestól kaptam, aki úgy csűrte-csavarta a szálakat egész végig, hogy nagyon sokszor meglepett a történet egy-egy újabb kanyarulatával, ugyanakkor talán megtalálta azt a megoldást is, amellyel az olvasó elégedetten dőlhet majd hátra.

"Néha az élet akadályok sora, ahol az ember csak annyit tehet, hogy az egyik lábát a másik elé teszi. Néha, döbben rá Liv hirtelen, az élet csak vak bizalom kérdése."

Azt hiszem többek között azért is szeretem Moyes írásait, mert semmi fullasztó rózsaszín köd nem lepi be a történeteit. Romantika (és esetleges szexualitás) annyi van benne, amit a történet megkövetel, ugyanakkor az eddig olvasott regényeiben mind nagyon érdekes témákkal foglalkozik, ezért azt gondolom, hogy kár lenne őt egy szimpla romantikus írónak kikiáltani. Igényes, szórakoztató női irodalmat tesz le az asztalra és legtöbbször valamilyen erkölcsi téma kerül "boncolásra" a történeteiben. Az utolsó szerelmes levélben a házasságtörés és egy a tevékenységével betegséget okozó nagyvállalat körül kalandozhat az olvasó, míg a Mielőtt megismertelek egy komolyabb témát, a szabad akaratunkat a sorsunk, az életünk felett és az eutanáziát járja körbe. Jelen esetben pedig egy évtizedekkel korábban eltulajdonított festmény körüli érzelmi és jogi csatározás közepébe pottyanunk.

A komoly témák mellett sikerül a regényeibe mindig belecsempésznie a humort, a szereplői egytől-egyik hétköznapi emberek valós problémákkal és imádom benne, hogy eddig nincs két egyforma története, mindig tud újat adni. Nem mondom, hogy ez volt a legerősebb könyve, mert a végén a mérleg nyelve egy picit elbillent egy olyan befejezés irányába, ami talán nem volt 100%-ig életszerű, és számomra még mindig a Mielőtt megismertelek tőle az etalon. Ugyanakkor nagyon gyorsan faltam a sorokat, hajtott a kíváncsiság, ha nem olvastam, akkor már alig vártam, hogy este legyen időm újra Sophie és Liv sorsát kutatni. Ráadásul amint elolvastam a könyvet, már azt is tudtam, hogy a nem rég magyarul megjelent regényét, a Páros, páratlant is minden további nélkül be fogom szerezni és remélem, hogy további történetek is várhatóak még idén tőle hazánkban, tuti, hogy azokra is vevő leszek!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2013

Fordította: Lányi Judit

Az utolsó angol úriember

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Pettigrew őrnagy még egyszer utoljára csatába indul, nem is akármilyenbe. Harcol a kiválasztott nő kegyeiért, harcol a családja örökségéért azaz a Churchill puskákért, harcol a rasszizmus ellen és a begyepesedett falusi nézetek ellen is. És azt hiszem ezzel még csak a jéghegy csúcsát írtam le. Kemény egy ütközet volt ez!

Amikor belekezdtem a 68 éves Pettigrew őrnagy történetébe nem is gondoltam, hogy - a fülszöveg ellenére - nem egy igazi romantikus történetben lesz részem, hanem annál sokkal-sokkal többet fogok kapni. Számomra ez a könyv inkább egy társadalmi tanulmány egy angol falucskáról, annak lakóiról, a közöttük lévő kapcsolatokról, az idősek és a fiatalabb generáció viszonyáról. Nagyon elgondolkoztató témákat vetett fel, mindezt pedig igazán bájos módon tálalta az írónő ezzel a romantikus szállal megtűzdelve.

Pettigrew őrnagy élete öccse halála után nagyon furcsa fordulatot vesz. Mély gyászában egyre közelebbi kapcsolatba kerül a kis angol falu, Edgecombe St. Mary csemegeboltjának tulajdonosával, a pakisztáni Mrs. Alival, aki szintén özvegyként éli mindennapjait. Csakhogy, ez a falu is ugyanolyan, mint a többi, azaz semmi nem maradhat rejtve a lakók szeme előtt és hamarosan szájukra veszi is őket a nép. De szegény őrnagynak nemcsak újdonsült vonzalmának alanyáért kell kiállnia, hanem harcolnia kell a burkolt vagy némely esetben kevésbé burkolt rasszizmus ellen is. Mert hiába, hogy Mrs. Ali már Angliában született, pakisztáni származása miatt ő bizony mindig idegen és kívülálló marad. Ha még ez nem lenne elég, ki kell állnia a családi örökségért is, a Churchill puskákért, amelyet frissen megözvegyült sógornője és a fiatal generáció is, mihamarabb pénzzé szeretne tenni. Aztán itt van az őrnagy fiatal fia, Robert, aki számomra egy tipikus feltörekvő yuppie, aki apja kapcsolatait kihasználva szeretne még magasabbra jutni, illetve az idősebb generációt nem tisztelve ott tipor bele a régi értékrendekbe, és az apja érzéseibe is ahol csak tud. Szóval az őrnagynak kijut a jóból. Viszont nem olyan fából faragták ám az öreget, hogy csak úgy feladja a harcot. És erre szépen, az olvasás közben jöttem rá, ahogy Pettigrew egyre közelebb került a szívemhez.

Mert bizony ez számomra egy olyan regény volt, ahol igazából minden szereplőt utáltam, na jó, van, aki csak egyszerűen csak nem volt szimpatikus, leszámítva persze Pettigrew őrnagyot és Mrs. Alit. Azért nem szerettem a többi szereplőt, mert mindegyik akart valamit, mindenkinek célja volt, senki nem akart az őrnaggyal csak szimplán a társasága miatt együtt lenni. Viszont Pettigrew egy olyan jópofa karakter lett, hogy ellensúlyozta mindezt a negatívumot. Ugyanis bármikor szólalt meg, főleg, amikor Roberttel, a fiával folytatott párbeszédeket olvastam, akkor olyan humorral oldotta meg a dolgokat, hogy legtöbbször hangosan felnevettem. Aztán pár oldal múlva meg olyan életbölcsességet dörgölt az orrom alá, hogy azt emésztve ültem egy ideig. Imádtam az öreget, na!

- (...) Maga bölcs ember, őrnagy, úgyhogy megfontolom a tanácsát, méghozzá alaposan... és alázattal. (...) De azt meg kell kérdeznem, van fogalma arról, milyen érzés, ha az ember nem megfelelő nőbe szerelmes?

- Drága fiam, létezik másfajta nő?

A könyv vége pedig? Szintén meglepetést tartogatott, mert hogy az egész addig tipikus angol humorral és bizony sokszor vígjátéki elemekkel tarkított történet hirtelen majdhogynem akciófilmmé változott, arra én abszolút nem számítottam. Viszont nagyon ütős és klassz befejezésnek találtam, örültem, hogy a végére ennyire felpörögtek a dolgok és azt hiszem nem lövök le ezzel poént, de mint a mesékben itt is a jó elnyeri jutalmát. A rossz pedig? Majd ha elolvassátok megtudjátok! Mert mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy vegye a kezébe ezt az olvasmányos és számomra nagyon humoros, ugyanakkor tanulságos történetet mihamarabb, de szánjon is rá időt, hiszen a vicces történések mögött, szerintem nagyon is komoly témák lapulnak meg.

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2014

Fordította: Kada Júlia

Hugo Marston temetői kalandjai

Mark Pryor: A kriptatolvaj

Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt találkoztam először Hugo Marstonnal, a Mark Pryor által megteremtett párizsi amerikai nagykövetségen dolgozó volt FBI-os biztonsági főnökkel. Az első találkozásunkat nagyon szerettem, tökéletes kikapcsolódás volt együtt nyomozni a könyvárus halála ügyében a Szajna partján. Nem véletlen, hogy nagyon vártam már a második kötetet. Hugo most is szilveszter és újév napján volt a partnerem, ami annyit jelez, hogy nagyon gyorsan olvasható történetről van szó, szinte egy este alatt a végére is értem.

A sorozat második részében épp tombol a nyár Párizsban, amikor a Pére Lachaise temetőben egy fiatal pár holttestére bukkannak Jim Morrison sírja mellett. Ráadásul nem is akármilyen párra, a srác egy amerikai szenátor fia volt, a lány pedig egy terrorizmussal gyanúsított pakisztáni férfival lépte át Franciaország határát és azóta is más személyazonossággal élt az országban. De nem csak gyilkosság történik, hanem már másnap sírrablás is, nevezetesen egy híres táncosnő kriptájából tűnnek el csontok. Az amerikai érintettség miatt az ügy rögtön a nagykövet és Hugo asztalán landol, viszont Hugo barátja, Tom, a CIA-ügynöke is beszáll a nyomozásba a terrorista szál miatt. Egyszerre két irányból indulnak neki az ügynek, hiszen Tom és az amerikai szenátor meg van győződve arról, hogy a terrorista áll a gyilkosságok és az azóta sokasodó sírrablások hátterében, viszont Hugo szerint ennek semmi köze az ügyhöz és ő a sírrabló profiljának megalkotása során valami teljesen más megoldással áll elő. Az idő fogy, a hullák sokasodnak, a Moulin Rouge híres régi táncosnői csontjai pedig eltünedeznek.

Az első kötethez képest ezt a nyomozást valahogy kevésbé szerettem. Talán azért, mert most Hugo érzelmileg nem volt érintett, hisz nem az egyik legkedvesebb barátjának halálát kellett kiderítenie. Talán azért, mert Hugóról és a magánéletéről semmi új infót nem tudtam meg menet közben. Vagy talán azért, mert most Hugo és Tom között egyenlően oszlottak meg a szerepek, tehát nem Hugo volt a főszerepben hanem a kettősük és a közöttük lévő régmúltra visszavezethető baráti kapcsolat.

Ami kimondottan zavart a történet során az Claudia, az újságírónő szerepe. Az előző részben ő és Hugo között kialakuló kapcsolat volt a történet egyik fő mozgatórugója, most számomra csak egy zavaró tényező volt. Hisz már elviekben nincsenek együtt, Claudia mégis lépten-nyomon feltűnik (tudom, tudom, hisz újságírónő), bajba kerül vagy épp aggódik a férfiakért. Kicsit azt éreztem, hogy Pryor nem tudott mit kezdeni ezzel a nővel ebben a részben, vagy inkább így akarja fent tartani a figyelmünket a következő kötetre, hogy majd abban esetleg újra összebonyolódjanak a szereplőink.

Hugo barátjával, Tommal is hasonló érzéseim vannak. Annyira titokzatos karakter ő, hogy azon kívül, hogy a CIA-nak dolgozik és hogy alkoholproblémái vannak, szinte semmi nem derül ki. Könyörgöm, azért egy kis infót csöpögtethetett volna nekünk az író! Legalábbis sokkal jobban kíváncsi lennék a folytatásra, ha Tom életéről, arról, hogy miért vagy épp ki miatt kezdett lecsúszni a lejtőn kiderült volna valami.

Ezeket leszámítva maga a nyomozás és a sztori kellően érdekes volt ahhoz, hogy végig fent tartsa az érdeklődésemet. Mivel a stílusa egyszerű, ezért valóban könnyen és gyorsan el lehet olvasni a temetőbéli kalandokat és igazából a miértekre sem jöttem rá teljes egészében. Volt pár gyomorforgató jelenet, de hát krimiről lévén szó ez hozzá tartozik a műfajhoz.

Egyébként nagyon érdekes lett a viszonyom ezzel a sorozattal. Tavaly nagyon szerettem az első kötetet, jó emlékkel gondolok vissza. És azt hiszem a második résszel sem lettem volna ennyire kritikus, ha azóta nem lennék Lehane-rajongó, illetve nem olvastam volna el a Kakukkszót. Mert ha valaki egy igazán keményvonalas krimire vágyik, akkor inkább a Kenzie-Gennaro sorozatot ajánlom, abban aztán minden a helyén van, és hiába durva, húsbavágó, akkor is a letehetetlen kategória. Illetve a Kakukkszóban megismert Cormoran Strike karaktere messzemenően kenterbe veri nálam szegény Hugo Marstont. Pedig mindketten tökös legények ám, tökös múlttal és bonyolult magánéleti háttérrel, mégis Cormoran a lerobbantságával együtt is élőbb és izgalmasabb férfi lett számomra, mint Mr. Marston.

Mindezek fényében a Hugo Marston-sorozatot inkább azoknak ajánlanám, akik még csak ismerkednek a krimi műfajával, és pár óra önfeledt kikapcsolódásra vágynak, illetve akik szeretik ha egy-két szál megoldására az olvasás közben ők maguk is rájönnek. Számukra tökéletes könyv lesz ez!

Kiadó: Maxim

Kiadási év: 2014

Fordította: Béresi Csilla

A barátság barackfája

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Immár három elolvasott Sarah Addison Allen-történet után bizton elmondhatom, hogy ezzel az írónővel tutira megyek. Ha valami könnyed (a szó legjobb értelmében), szórakoztató, pici misztikumot, varázslatot magába foglaló könyvre vágyom, ez a nő a legjobb választás. Igen, persze, egy picit rózsaszínesek a regényei, tehát nem izgulom magam halálra a boldog befejezés miatt, mert tudom, hogy az lesz a vége, de mindezek ellenére a történetei valami miatt egytől egyig betaláltak nálam.

A barackfa titka az Allentől már megszokott sablonokra épít: két női karakter, akik életük egy meghatározó pontjához értek, két férfi, akikkel a romantikus bonyodalom garantált, egy titokzatos esemény vagy jelen esetben egy múltban lezajlott történés, amely a jelenre is nagy hatással van és egy régi ház, amelynek felújítása során nem várt titkok kerülnek napvilágra. Ja, és egy barackfa, amely ugyan barackot nem dobál ránk, viszont érdekes módon olyan helyen tudott életben maradni, ahol más növény már rég kipusztult volna, szóval nem akármilyen fáról van ám szó. És hát a legfontosabb adalék most is: Délen játszódik a regény! Ez már csak azért is fontos ebben az esetben, mert a régi hagyományoknak, egy bizonyos női klubnak óriási szerepe van a történet múltbeli és jelenbeli szálában is.

A történetben pont ez a női klub, illetve a jelképének vált épületnek, a Blue Ridge Madamnak a felújítása hozza össze a déli kisváros két harmincas lányát: Willát, aki előkelő déli család sarja ugyan, de még nagyanyja idején a család elszegényedett és aki úgy vonult be a városka történelmébe, mint a Mókamester, hogy a gimi után el is tűnjön a városból, majd évekkel később újra hazatérjen, hogy megtalálja a saját helyét, és a szintén nemesi déli családból származó Paxtont, aki szinte mindenben Willa ellentéte, mert ő a tipikus finom és bűbájos déli hölgy, aki még otthon lakik a családja védő szárnyai alatt egy hatalmas kúriában, és aki soha nem akarta elhagyni ezt a helyet. Mivel Willa kíváncsisága a Blue Ridge Madam felújítása iránt erősebb, mint a kezdeti ellenszenve Paxton és a női klub iránt, ezért a két nő hamarosan azt veszi észre, hogy a napvilágra látott titkok után együtt nyomoznak és nem kis megdöbbenésükre a szálak mindkettejük nagymamájához, azok fiatalságukhoz vezetnek vissza. Ráadásul mindkét nő életében megjelenik A Férfi is, így az addig nyugodtnak gondolt életük fenekestül felfordul.

"Senki sem tud kibújni a bőréből. Döbbenet, mennyire nincs beleszólásunk a sorsunkba. Ha ezt elfogadjuk, a többi már gyerekjáték."

A történet bármennyire is sablonosnak tűnik, nekem egyáltalán nem az. Mégpedig azért, mert eddig minden SAA-könyvben megtaláltam a rózsaszínes máz mögött a mélyebb tartalmat. Itt ez pedig a barátság és annak értéke volt. Érdekes, hogy pont most jött az életembe ez a könyv, mert idén ez a téma nagyon sokat foglalkoztatott. Sajnos észrevettem, hogy ahogy múlnak az évek, a barátok is úgy morzsolódnak le, és bizony nem elég ha az egyik fél aktív ebben a dologban, itt is két szereplőn múlik minden, mindkettőnek akarni kell. Rájöttem, hogy van olyan barátság, ami talán nem az volt, aminek gondoltam és el kell engednem, de arra is rájöttem, hogy vannak olyanok, akik nem a nagy szavakon keresztül válnak az ember barátaivá, hanem a tetteiken, a mindennapokban csöndesen megbújva, támogatva, akkor vannak ott teljes vállszélességben amikor az embernek szükségük van rájuk. Azt hiszem a két lány, Willa és Paxton is pontosan erre jött rá a történet során.

" - Mert mi, nők, összetartunk. Képzelj el egy pókhálót! Ha valahol megrezdül, ha baj van, mindenki értesül róla. Csak sokszor nem merünk segíteni, mert félünk, mert önzők vagyunk, vagy nem bízunk magunkban. De ha mi sem segítünk egymáson, ki véd meg minket?"

Allent most már a kedvenceim között tudhatom. A stílusa és a történetei még mindig hasonlítanak egy picit Alice Hoffmanéra, bár azokhoz képest kevésbe intenzívek, sokkal "puhábbak" és ugyan izgalmunkban nem fogjuk a körmünket tövig rágni, mert sok minden kitalálható A barackfa titkában, ugyanakkor nagyon kellemes pár órát tölthetünk el néhány emlékezetes karakterrel a hangulatos Délen és még A csodálatos Waverley-kert főszereplőjével is újra találkozhatunk egy rövid jelenet elejéig. Én mindenesetre nagyon élveztem ezt a kalandozást is, csak azt sajnálom, hogy eddig úgy tűnik évente egy SAA-könyv jár nekünk.

Didergősök

Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de nekem bizony hiányzik az igazi, hóeséssel tarkított, csípős hideg téli időjárás. Napok (mit napok? hetek!) óta csak ez a borzasztóan egyhangú szürke égbolt, szürke időjárás, már lassan én is beszürkülök tőle lélekben. Engem kiborít, pláne így karácsony közeledtével. Mert az hagyján, hogy az embernek semmi karácsonyi hangulata nincs a nagy hajtás és pörgés közepette, de hogy még az időjárás is egyre lejjebb húzzon hangulatilag, az már biza tűrhetetlen. Szóval ha a tél nem jön hozzám, akkor majd én megyek a télhez, így ennek a gondolatnak megfelelvén az utolsó két olvasmányomat a tél témaköréből választottam, onnan is a könnyű, szórakoztató irodalom kategóriájából. Nézzük, mivel "fáztam" az elmúlt napokban!

Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

Őszintén nem gondoltam erről a könyvről, hogy én ezt valaha el fogom olvasni, de azt már rég megtanultam, hogy soha ne mondjam azt hogy soha! Régóta érzem, hogy a young adult kategóriából már lassan kinövök, meg még sorozat is, e kettő tény elég sokáig távol tartott ettől a regénytől, aztán valahogy mégis csak a kezembe vettem és elmerültem Mercy Falls farkasainak történetében. Eleinte nem vett meg magának a könyv, vagy csak én vagyok mostanában kicsit kritikusabb hangulatban. Fanyalogtam, hogy már megint itt van egy instant szerelem, meg hogy már megint vérfarkasok, aztán azt vettem észre, hogy ha nem olvastam akkor egyre csak Grace és Sam kapcsolata körül jártak a gondolataim és elkezdtem nekik drukkolni, hogy minden létező akadályt leküzdve találjanak egymásra majd a végén (tökmindegy hogy ember vagy vérfarkas alakjában). Ráadásul a téli hangulatot igazán jól megteremtette az írónő, jó volt egy kicsit Samékkel vacogni, szóval valamit mégis tud ez a Stiefvater. Aztán a szép szerelmetes részek után a vége majdhogynem akció filmbe illő jelenettel lett tarkítva, nem várt fordulatok is jöttek, úgyhogy az utolsó 100 oldal egyszerűen és piszok gyorsan elfogyott.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon is élveztem ezt a történetet, aranyos, bájos, a két főszereplője igazán szerethető karakter és hangulatilag is elég erős. Nem tudom, hogy a sorozat további két kötetében még mik történnek a fiatalokkal, de nekem a folytatások tudatában is kerek volt a befejezés.

"Behunytam a szemem. Egy röpke pillanatig teljes szívemből azt kívántam, bárcsak hétköznapi srác volna, hogy elsöpörhessek a büszkeségemmel és a felháborodásommal. De nem volt hétköznapi srác. Törékeny volt, akár egy őszi pillangó, amit az első fagy elpusztít.."

Charles Martin: Hegyek között

Ha a Borzongással vacogtam, akkor Charles Martin könyvével súlyos fagyási sérüléseket szenvedtem. De kezdem az elején. Számomra Martin egy elég érdekes író: rájöttem, hogy imádom a stílusát, gyönyörű képeket képes az ember elé vetíteni, emlékezetes karaktereket tud alkotni, viszont ... viszont két elolvasott könyve után azt mondom, hogy néha a giccs határán egyensúlyoz és van, hogy átbillen a túloldalra. Már A szentjánosbogarak fényében is volt egy-két olyan jelenet, ami szívszorító helyett számomra egy picit színpadias lett, de ott a történet egésze ellensúlyozni tudta ezt. Itt már a vége cseppet sok lett a számomra, ámbár egészen addig azaz kb. a könyv 98%-ig a történet maga volt a tökély, legalábbis nekem, aki pont valami télies hangulatú történetre vágyott.

Adott egy ortopédsebész férfi, aki épp egy konferenciáról igyekezne haza és egy fiatal nő, aki pedig az esküvőjére sietne, amikor is a gépüket törlik a téli viharos időjárásnak köszönhetően. A reptéri gyors amolyan "utastársak-vagyunk-beszélgessünk" ismeretséget követően együtt bérelnek egy kisgépet, amellyel még megpróbálnak a vihar megérkezése előtt célállomásukra jutni. Csakhogy az élet közbeszól, a repülőgép pilótája szívroham következtében meghal és a gép lezuhan a vadon azaz a nagy semmi kellős közepén. Innentől kezdve igen nagy a tét: az életük. A férfi, Ben, tapasztalt hegymászó és túrázó révén amolyan Bear Grylls, ám sérülései következtében nehezített dolga van. Ráadásul Ashley, az esküvőjére utazó utastársa a repülőgép szerencsétlenség során olyan sérüléseket szenvedett, hogy mozdulni sem tud, így Benre hárul a feladat, hogy kimenekítse magukat onnan, ahol a tél, a hideg, a hó és a vadon az úr.

Eleinte azt gondoltam, hogy két szereplőre és egy ilyen történetre építeni elég merész húzás, de aztán ahogy megismertem Bent és Ashley-t, ahogy Ben küzdött erején felül mindkettőjükért, és hogy a férfi múltja szép lassan feltárult előttem, úgy jöttem rá, hogy ez a történet így van jól ahogy van. Igen, helyenként történnek velük olyan dolgok, amik óriási szerencsének számítanak, de legalább Martin olyan író, aki arra is kitér, hogy például nincs náluk borotva, így - minő borzalom - Ashley lába nem marad csupasz, hogy szükségét nem tudja egyedül elvégezni és iszonyatosan szégyenli magát Ben előtt, hogy bizony az elemek is lemerülnek egyszer a 21. századi kütyükben, hogy a vadonban vadállatok is élnek, hogy ha az emberek nem jutnak élelemhez akkor a kilók is leperegnek róluk, szóval szerencsére nem minden fenékig tejfel. Ráadásul végig érezzük, hogy Ben körül nincs minden rendben, végig ott lebegtet egy kérdőjelet a fejünk felett az író a férfi múltjával kapcsolatban, ami miatt szerintem az oldalakat is gyorsabban faltam. Nagy poén mégsem volt, mert valahogy a könyv 3/4-nél rájöttem a "csavarra" és hogy Ben miért csinálja ezt végig ilyen kitartóan, hogy miért nem hagyja ott Ashley-t, amikor a lány könyörög neki, hogy inkább magát mentse. Egyedül a könyv végén található egyik jelenetnél éreztem azt, hogy na, itt van a szokásos Martin-féle túlzásba esés, de ezt azért meg tudom bocsátani, mert az egész eddig elvezető út igazán példamutató történetet tárt elém két olyan főszereplővel, akiket még sokáig őrizni fogok magamban.

"Az egyik dolog, amit megtanultam, hogy bár lehetnek terveid és reményeid arra nézve, mit akarsz csinálni, meddig akarsz eljutni egy adott napon, akkor is a körülmények fogják meghatározni, mit teszel, meddig mész. Ezért aztán jobb felkészülni mindenre, persze úgy, hogy nem cipelsz akkora súlyt, mint egy málhás szamár."

Újra Toszkánában

Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában

Frances Mayes nevével először 2008-ban találkoztam, amikor nyáron megvettem magamnak a Napsütötte Toszkána c. könyvét. Sokan a film hatására vették kezükbe a regényt, és ha jól emlékszem nálam is így történt, bár jó sok év késéssel a megjelenéséhez képest, de én sok sztárolt filmmel és könyvvel vagyok így. Akkor egy cseppet sem csalódtam a könyvben - ami teljesen más, mint a film-, mert már az első pillanatban elcsábított Bramasole megtalálásának, felújításának és felvirágoztatásának története. Azóta Mayes többi könyvét is mind megvettem, olvastam és nagyon szerettem. Mindegyik egy képzeletbeli nyaralás élményét nyújtja számomra, mert úgy barangolhatok nem csak Toszkánában, hanem Olaszország (Édes élet Itáliában) és a világ egyéb tájain (Egy év a világban), hogy ki sem kell otthonról tennem a lábamat. Épp ezért örültem nagyon, amikor a Mindennapok Toszkánában c. kötetet is sikerült megszereznem, csakhogy számomra is érthetetlen okból ezidáig tologattam az olvasását. De idén beválogattam a várólistám csökkentésébe, így "kénytelen" voltam végre belekezdeni. Tudtam mit várhatok az írónőtől és elmondhatom, hogy pont azt is kaptam.

Sok év eltelte után újra Bramasole és a toszkán vidék a helyszín, ami nekem a bakancslistám egyik kiemelt állomása. Mayesről nem tudom elmondani, hogy olyan jól és gördülékenyen írna mint egy szépirodalmi szerző, mert sokszor döcögősnek és darabosnak éreztem a stílusát ebben a könyvben, ellenben amiről ír, az annyira egy vágyott álom az életemben, hogy még ezt is elnézem neki. Ebben a kötetben is kimondottan azokat a részeket imádtam a legjobban és ott fogytak leggyorsabban a lapok, ahol a házról, a kertről, a szomszédokról, a mindennapi életükről (ami ugye számunkra nem is annyira mindennapi) írt. 

Bramasole sem marad ám változatlan az évek során. Egy öreg ház esetében mindig van valami javítani való, Francesnek és Ednek pedig mindig új és új dolgok jutnak eszükbe, hogy mit és hogyan lehetne változtatni, szóval tennivalókban nem szenvednek hiányt.  És persze nem csak a környezet változik, hanem az emberek is: születések, halálozások történnek, új szomszédok és tájat romboló befektetők érkeznek, egyszóval zajlik az élet, amelynek most már valóban szerves részét képezi ez az amerikai házaspár.

"Húsz éve látogattam el először Bramasoléba az ingatlanügynökkel. Tréfásan rögtön azt mondtam, megtaláltam, amit kerestem.
Valóban megtaláltam. Fogalmam sem volt arról, mekkora változások küszöbén állok, amikor kinyílt a rozsdás vaskapu. A napfény bearanyozta a ház homlokzatát. A hideg futkos a hátamon a gyönyörtől azóta is, valahányszor megpillantom. A ciprusok szegélyezte sétányok, a piazzák pezsgő élete, a puritán, román stílusú templomok, a konyha és a gazdag történelem csábított Olaszországba. Azóta a mindennapok szűnni nem akaró festáját élem a világ legvendégszeretőbb népével. Otthonra leltem, pedig nem is kerestem. A hely megfogott, és nem ereszt."

Amit nagyon szerettem, hogy egy évet ölel fel a történet és olyan jól bemutatja az írónő, hogy az évszakok változásával hogyan változik a toszkán táj, melyik évszakhoz milyen tevékenység tartozik az olaszoknál, hogy nyáron a nagy melegben milyen összejöveteleket tartanak, hogy télen hogyan szenderül álomba nem csak a táj, hanem egy kicsit a lakosság is, és hogy ősszel hogyan fognak össze a barátok, szomszédok és készülnek a szüreti időszakra. Végig magam előtt láttam ezeket a jeleneteket; érzések, hangulatok, színek, és nagyon-nagyon sokszor bizony fenséges illatok is szálltak felém. Hiszen jó szokásához híven Frances megint jó sok igazi olasz recepttel tűzdelte meg a regényét, ami olvasás közben iszonyatos étvágyat gerjeszt az emberben, a könyv befejezésekor pedig rohannánk a konyhába kísérletezni, hogy egy apró kis dolce vitát az asztalra tudjunk mi magunk is varázsolni sok-sok kilométerről távolabbról is.

"Olaszország látnivalókban kifogyhatatlan. Nem hiszem, hogy akármelyik ország képes ennyi ámulatba ejtő szórakozást nyújtani: pompás táj, fantasztikus művészet, nagy múlt, ízletes konyha, isteni zene és kedves emberek. Megannyi erény. Mindez egyetlen, elnyújtott félszigeten, amelyet középen hegylánc szel ketté. Megannyi nyelvjárás tagolja, pompás szakácsokat mondhat magáénak. A reneszánsz otthona domboldalban megbúvó városokkal, ikonikus filmművészettel, számtalan antik emlékkel, kastéllyal, mozaikkal, villával, harangtoronnyal, tengerparti stranddal büszkélkedhet, és még sorolhatnánk."

Ha idén valaki nem jut el nyaralni, vagy a vízpart mellé keres egy könnyed, szórakoztató olvasmányt, annak mindenképpen ajánlom Frances Mayes könyveit. Szinte mindegyikben a saját életén túlmenően kultúr- és művészettörténeti témákkal is foglalkozik, tehát akit inkább ez érdekel az is meg fogja találni a számára érdekes vonalat néhány fejezet elejéig. Számomra most még azért is volt különleges ez a kötet, mert a Napsütötte Toszkána óta elkezdtem az ismerkedést az olasz nyelvvel és nincs is annál felemelőbb érzés, amikor olyan szavak köszönnek vissza, amit már ismerek, tehát csak annyit mondanék: Grazie mille, cara Frances!

Kiadó: Tericum

Kiadási év: 2011

Fordította: Stefanovics Péter

Egy dolognak még nagyon megörültem: idén jelent meg Frances Mayes legújabb könyve Under Magnolia címmel, amely az amerikai Délről (Fitzgerald, Georgia) fog szólni. Nálam tuti olvasós lesz és szerintem sok Dél-rajongó könyvmolytársamnál is! Remélem, hamarosan mi is kézbe vehetjük majd!

Irány az Antarktisz!

Katarina Mazetti: Pingvinélet

 

Nem is sejtettem, hogy egy Antarktiszra szervezett társasút ennyire szórakoztató lehet. Pedig de! Ráadásul milyen sokféle indok miatt indulnak útnak ide emberek. Ha azt gondolnánk, hogy legtöbbjüket az hajtja, hogy világot lássanak, akkor bizony nagyot tévedünk. Katarina Mazetti Pingvinélet c. könyvében megformált szereplőinek ez jó esetben csak a másodlagos indoka arra, hogy hajóra szálljanak.

Itt van mindjárt egy kedves öreg hölgy Alba, akinek a célja az, hogy megélje a 120 évet, és hogy az Antarktiszra tartó utazás során megírja Az elfajzott fajok eredetéről címet viselő értekezését, amelyben az emberek és állatok viselkedését hasonlítja össze. Jelen esetben az állatok a pingvineket, fókákat, albatroszokat jelenti és ha első ránézésre nem is gondolnánk, hogy vannak hasonlóságok köztünk és eme fajok között, Alba olyan éles szemű megfigyelő, hogy többet is fel tud írni naplójában.

"1. Az emberek világában, éppen úgy, mint az állatokéban, fontos a testbeszéd és a viselkedés tanulmányozása, sokkal inkább, mint a szóbeli közlésé. Az állatok egyszerűek, őszinték. Csak az ember rejti érzéseit a szavak ködfüggönye mögé.

2. A felnőtt egyedek násztánca az egyik legszebb és legmeghatóbb jelenség, amit az ember megfigyelhet. (Ez érvényes mind az ember-, mind az állatvilágra.)"

Aztán a másik főszereplőnk Tomas, aki bizony azzal a céllal fizetett be erre az útra, hogy eldobja magától az életét. Odahaza Svédországban eddig tökéletesnek gondolt élete hullott darabokra, felesége elhagyta őt és két gyerekükkel a messzi Amerikában kezdett új életet egy új férfi oldalán. Tomas felszámolja mindenét, eladja a közös házukat, befizet erre az útra és azt tervezi, hogy majd a pingvinektől nyüzsgő egyik szigeten végleg elbúcsúzik a vakítóan kék égbolttól, a jégtábláktól, az Antarktisz nyújtotta csodáktól.

Csakhogy nem számol Wilmával. Ez a fiatal nő súlyos titkot rejteget az utastársai elől (pár fejezet után azért a szemfülesebb olvasó nagyjából már sejti, hogy mi lehet ez), mégis, ahelyett, hogy depresszióba és önsajnálatba süllyedne, mosollyal az arcán és telve optimizmussal élvezi az életet. Ráadásul igyekszik mindezt ennek a fura férfinak, Tomasnak is átadni, akivel kapcsolatban Wilmának első látásra jeleznek a radarjai, hogy a pasival nincs minden rendben.

"Ha Wilma a pokolba kötne ki, azonnal arról kezdene beszélni, milyen hangulatos a tábortűz, és megkérdezné az ördögtől, nincs-e egy kis grillkolbásza…."

El lehet képzelni, hogy egy hosszú hajóút során ha legalább három ennyire különböző (és nem mellesleg nagyon jól megalkotott) karaktert egymás mellé teszünk, háttérnek az Antarktiszt választjuk a sok bohókás pingvinnel, ijesztő és basáskodó fókákkal, tengeribetegséggel megspékelve mi mást kaphatnánk mint egy kacagtató, helyenként bölcs gondolatokkal teli vígjátékot.

" Minden ember jéghegy. Sose feledjük, hogy a személyiségünk kilenctizede a felszín alatt található. Ez teszi érdekessé az életet."

Mazettitől eddig A pasi a szomszéd sír mellől c. regényét olvastam, amit imádtam. Azt szerettem már akkor is benne, hogy a karakterei annyira hétköznapiak, annyira emberiek, teli hibákkal, hogy nem azt éreztem, hogy én miért nem vagyok olyan tökéletes, mint a főszereplői, hanem pont azt, hogy jé, ezek ugyanolyan lököttül viselkednek, mint ahogy én szoktam. 

Na, ez az érzés itt is végig jelen volt. Őrült egy bagázst sikerült megalkotnia megint, de tisztán jó értelemben. A három főszereplője mellett nagyon jó mellékszereplőkkel tette még mozgalmasabbá a történetét. Személy szerint imádtam a két öreglány (könyv szerint 59+-os korú idősebb hölgyek) pasifogására tett kísérletét, akik azért fizettek be erre az útra, hogy a potenciális agglegények (azaz a madárlesre érkező amatőr ornitológusok) közül férjet fogjanak maguknak, és az egyikük az utazás során próbált is valamennyi tudást magára szedni, hogy csevegni tudjon a madarakról. (Nekem már két pingvinfaj megkülönböztetése is nehezen menne szerintem.)

Az előző regényéhez képest itt sem volt szerelem első látásra (hál'istennek!), de azért én nem aggódtam, mert tudtam, hogy szereplői előbb-utóbb egymásra találnak majd (és azt hiszem nem lövöm le senkinek ezzel a poént, hisz elég csak a piros szíves léggömböt tartó pingvinre pillantani a borítón és jól tudjuk, hogy mit kapunk majd a végén). Ennek az érzelemnek a kialakulását is mindig életszerűen írja le. Az első időkben maximum azt érzi a két ember egymás mellett, hogy jó a másik társaságában lenni, hogy jól esik csak az, hogy kihozod a sodrából vagy a nyugalmából a másikat (Tomas akciója Wilma felé) vagy sikerül egy-egy igazi mosolyt varázsolni a másik arcára (Wilma akciója Tomas felé). Aztán persze történik valami, ami felnyitja a két ember szemét és már más aspektusban látják a másikat és az utazás alatt szerzett közös élményeiket.

Egyébként egy cseppnyi óvatosságra intek mindenkit ezzel a könyvvel kapcsolatban. Eddig nem voltam odáig az Antarktiszért, de amit Bernadette (Maria Semple Hová tűntél Bernadette? c. könyvének főszereplője) olyan szépen elkezdett előkészíteni bennem, azt most Mazetti és ez a lökött bagázs csak még jobban megerősítette, azaz ha egyszer sok pénzem lesz és esetleg én is 120 évig akarok majd élni, az tuti, hogy beiktatom az Antarktisz meglátogatását is! Szóval csak óvatosan, hisz a könyv sóvárgást okozhat eme táj iránt! Csak ez a fránya tengeribetegség ne lenne!

"– Bizonyos időközönként mindenkire ráférne egy kiadós tengeribetegség – morgott Sven. – Az emberek alázatosak és kedvesek lesznek, belátják, hogy a természettel szemben tehetetlenek. Fel fogok találni egy gyógyszert, ami nem elmulasztja, hanem előidézi a tengeribetegséget. Hataloméhes uralkodóknak be lehetne adni, amikor el akarnak foglalni egy országot, ki akarnak vágatni egy erdőt, vagy el akarják tángálni a feleségüket. Feltalálom ezt a gyógyszert, biz' isten! Aztán elkészítem az ellenszerét is, és akkor soha többé nem lesz gondom."

Értékelésem: 4 / 5 -ből

Kiadó: Park

Kiadási év: 2013

Fordította: Kertész Judit