Csökken a 2014-es várólistám - 1-2.

Amikor 2013 év végén is beneveztem a következő évi várólistánk csökkentésére irányuló kihívásra, akkor olyan gyorsan összeállt a fejemben az az alap 12-es lista, amely könyveket már több, mint 6 hónapja szeretnék elolvasni. Úgyhogy utána alig vártam már, hogy belépjünk 2014-be és szép lassan elkezdhessem őket olvasni. A lelkesedésem adott volt, már csak döntenem kellett, hogy mivel is kezdjek.

Elsőként George Orwell 1984 c. nagy sikerű regényét vettem kézbe. Nagyon rég volt, amikor először találkoztam ezzel a könyvvel. Még középiskolában az egyik osztálytársamnál láttam elég hosszú ideig, hozta és vitte minden nap, sőt - némely unalmasabb - órákon is ezt olvasta. Emlékszem, akkor megkérdeztem, hogy miről is szól, ő meg lelkendezve mesélt nekem mindenfélét a Nagy Testvérről, meg hogy milyen durva világkép áll a regény középpontjában. Én meg az akkori romantikus lelkivilágomban jól eldöntöttem, hogy ezt a könyvet bizony messzire elkerülöm. Azt kell, hogy mondjam, jól döntöttem, mármint azzal, hogy akkor és még jó sokáig nem vettem kézbe. Nekem ehhez a történethez meg kellett érnem. Le kellett vetkőznöm bizonyos idealizált képzeteimet, el kellett előtte olvasnom olyan történeteket, mint a Védett férfiak vagy a Szép új világ. És mégis, mindezek után ez az a könyv, amelyre nem tudom azt mondani, hogy imádtam, vagy szerettem, mert olyan mélyen rám telepedett, olyan szinten nyomasztott, hogy szabályosan néha azt éreztem fuldoklom az olvasása közben. (Az mondjuk más kérdés, hogy nem egy jó időszakban került a kezembe, amúgy is padlón voltam, ez még rátett egy adaggal.) De azt elmondhatom, hogy valóban zseniális egy mű! Értelmet nyert sok év után végre a "Nagy Testvér szemmel tart" jelszó, megértettem, hogy mi is az a Gondolatbűn és ledöbbentem azon, hogy bizony lehet a 2x2=5 is ... Szóval örülök, hogy beválogattam a 12-es csapatba, mert ez egy olyan mű, ami szerepelt az "egyszer az életben kötelező listámon", de az biztos, hogy ha valaki olvasni szeretné, az bizony készüljön fel lelkileg, hogy ez nagyot fog ütni!
(4 / 5 - ből)

Az 1984 után közvetlenül szükségem volt valami könnyedebb történetre, és a 12-es kupacot nézegetve Szilvási Lajos Születésnap júniusban c. regényére esett a választásom. Aki olvassa a blogot, az már tudja, hogy Szilvási könyveit nagyon szeretem, pár éve pedig igyekszem őket innen-onnan, főleg antikváriumokból be is szerezni. Ez a történet nem lett kedvencem az írótól, maga a sztori sem varázsolt el annyira, mint a két tini története az Egymás szemében c. könyvben, vagy a Kanadából 1956 után visszatérő erdőgazdálkodási hallgató regénye (Egyszer-volt szerelem). Nem szerettem annyira, mert ki nem állhattam az egyik női főszereplőt, illetve eddig mindig valamilyen szinten úgymond belezúgtam Szilvási főhőseibe, itt ez az érzés is elmaradt. Ugyanakkor szerettem olvasni a történetet, mert a saját szüleim fiatalsága elevenedett meg előttem. 1968-ban íródott a regény és édesapám akkor pont annyi idős volt, mint Ugrai Béla, a főszereplő fiú, és sok közös vonást fedeztem fel közöttük. Sokszor mentem bizonyos fejezetek után az öreghez, rákérdezni, hogy ez "tényleg így volt?", vagy "ilyenre emlékszel?", úgyhogy nem csak én szórakoztam jól, hanem ő is. A politikai részét távolsággal kezelve tanulságos egy történet volt, mindenképpen örültem, hogy a várólista csökkentési projektbe beválogattam és annak is, hogy pár olyan szereplő is helyet kapott a regényben, akik a többi Szilvási-kötetben már feltűntek, szóval az ő saját regényükre is mindenképpen kíváncsi leszek.
(3,5 / 5 - ből)

Első két választásnak nem volt rossz ez a két regény, azóta újabb kettőt elolvastam már, és tegnap este azon morfondíroztam, hogy mivel is kellene folytatni. Ja, és nincs annál felemelőbb érzés, amikor a papír alapú listámon (mert hogy az is van ám nekem!) kihúzhatom az elolvasott könyveket! :)

A fehér kór

José Saramago: Vakság

Nem tudom, mások hogyan választanak maguknak könyvet, de én sokszor úgy érzem, hogy vannak olyan könyvek az életemben, amelyeket nem én választok ki magamnak, hanem ők választanak ki engem maguknak. 

Valahogy így voltam José Saramago Vakság c. könyvével is. Lassan nem múlik el úgy hét, hogy ne nézzek be a kedvenc könyvesboltomba az Andrássy útra. Néha csak nézelődni ugrok be, az új megjelenéseket megtapogatni, megnézegetni, de mivel gyenge vagyok és könyvmoly, sokszor vásárolok is. Itt figyeltem fel a szépirodalmi részleg kínálatában José Saramago regényére. Kézbe vettem, elolvastam a fülszövegét, visszatettem. Legközelebbi alkalommal hasonlóképpen cselekedtem. Talán harmadik látogatásomkor is eljátszottam ezt a rituálét, de akkor már komolyan féltem, hogy rám fognak szólni az eladók, hogy tapogatás helyett esetleg vegyem meg a könyvet. Aztán a következő könyvesbolti nézelődésemkor már célirányosan ehhez a könyvhöz tartottam és rögtön tettem is a kosaramba. 

A mai napig nem tudom igazán megfogalmazni magamnak, hogy mi vonzott a könyvhöz. A borítója nagyon megfogott és szemüvegesként ismerős is. Mármint az, hogy az éves szemészeti ellenőrzésem során a szemüvegem nélkül hasonló élességgel látom a táblán lévő betűket és minden évben óriási stressz, hogy vajon romlott-e vagy sem a szemem. Mivel rengeteget olvasok és sajnos a munkahelyemen órákat töltök a monitor előtt, a szemem világának épsége nagyon fontos számomra. Talán épp a téma miatt "ütött" nálam ekkorát ez a könyv. Mert mondhatom padlóra kerültem tőle.

A nyitójelenet egyszerű: közlekedési dugó alakul ki az utcán, mert mikor pirosról zöldre vált a lámpa, a sorban az első autó nem indul. Persze nyomják a dudát ezerrel a többiek a sorban, ahelyett, hogy valaki venné a fáradtságot és megnézné, hogy mi történt a sofőrrel. Erre csak egy ember vetemedik és mikor meglátja az autó vezetőjét, kiderül, hogy egyik percről a másikra megvakult. Nem tudni az okát, de nem lát semmit, csak óriási fehér ködszerűséget. Miután hazakíséri a segítő ember a megvakultat, felkeresnek egy szemorvost, aki semmi fizikai elváltozást nem tapasztal és értetlenül áll a dolgok előtt. De magában érzi, hogy nagy a baj, és tart tőle, hogy nem egyszeri eset lesz. És innen elindul a lavina. Hirtelen, mindenféle előjel nélkül elkezdenek megvakulni az emberek. Megvakul a segítő ember (aki - milyenek vagyunk mi emberek! - ellopta az első vak autóját), megvakul az orvos, megvakulnak azok az emberek, akik az orvos várójában voltak, egyszóval iszonyatos gyorsasággal terjedni kezd a fehér kór. A kormány tehetetlen, de mivel rettegnek a betegségtől, arra az elhatározásra jutnak, hogy a már megvakultakat és a velük érintkezésben lévő embereket bezárják egy használaton kívüli ódon elmegyógyintézetbe. Elsők között érkezik ide az orvos és felesége is. Bár utóbbinak nem kellene itt lennie, ugyanis valami oknál fogva ő nem vakult meg. De nem akarja elhagyni a férjét, ezért vaknak tetteti magát.

Ebben az elmegyógyintézetben aztán olyan döbbenetes, gyomorforgató és embertelen dolgok történnek a főszereplőkkel, hogy azt szavakkal nem lehet leírni. A legalapvetőbb emberi szükségletek elvégzésében korlátozva vannak a bentlakók, hisz nem látnak, felfedezni sem tudják az épületet. Élelmet is napjában csak egyszer kapnak, azt is csak egy darabig viszik el nekik a katonák, onnantól nekik kell becipelniük. Már magában ez is óriási erőfeszítés, rátalálni a kosárnyi élelemre sem megy egyszerűen. Arról nem is beszélve, hogy a lakók lassan kezdik levetkőzni emberi voltukat, visszasüllyednek az állati szintre és csak a létfenntartási ösztönük diktál nekik. Mi, olvasók, mindezt a feleség szemén keresztül látjuk, aki a legrosszabb helyzetben van: minden borzalmat lát, segíteni szeretne, de annyi beteg lesz, hogy mindenkin már nem tud, illetve ő olyan dolgokat is észrevesz, hogy ha valaki mondjuk kétszer állt sorba az élelemosztás alkalmával. De nem szólhat, nem fedheti fel magát. A kór pedig csak terjed tovább megállíthatatlanul, lassan mindenki megfertőződik vele, a kormánytagok, az elmegyógyintézetet őrző katonák, mindenki elveszti szeme világát.

Számomra azok a napok, amelyek az elmegyógyintézetben játszódnak voltak a legmegdöbbentőbb és legborzalmasabb részek. Volt egy jelenet, amikor annyira háborgott mind a gyomrom, mind az igazságérzetem, hogy le kellett tennem, mert nem tudtam továbbolvasni. Aztán persze a kíváncsiságom hajott tovább, de emlékszem, hogy aznap este nem könnyen jött álom a szememre. Ugyanis Saramago olyan erőteljesen ábrázolja az állati szintre lealjasodott újfajta "benti" társadalom kialakulását, hogy azt éreztem, igen, ilyenek vagyunk mi emberek, és igen, az a szomorú, hogy biztos vagyok benne, ugyanígy viselkednénk ha hasonló fertőzés fenyegetne minket. Ilyen szörnyű helyzetben is lennének olyanok, akik feljebbvalónak éreznék magukat másoknál, itt is lennének vezetők és elnyomottak, csak a tét lenne más. Nem az lenne fontos, hogy van-e autód vagy bundád, hanem, hogy üres gyomorral feküdtél-e le aludni vagy sem. És azért, hogy élelemhez jussál, mindent, de mindent megtennél.

"Ha arra nem vagyunk képesek, hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk teljességgel állatok módjára (...)"

Bevallom az elején nehezen szoktam meg Saramago stílusát, ugyanis a párbeszédek folyamatos szövegszerűen ágyazódnak a regénybe, és vesszők szerepelnek csak a mondatok végén. Aztán a történet annyira elsodort, hogy ez sem érdekelt, sőt, megszoktam és megkedveltem. A másik nagy érdekesség a könyvben, hogy a szereplők nem nevükkel szerepelnek, hanem foglalkozásukkal vagy valamilyen tulajdonságukkal azonosítjuk be őket: van az első vak, az első vak felesége, az orvos, az orvos felesége, a sötét szemüveges lány, a kancsal kisfiú stb. Ez is nagyon szíven ütött, mert úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben abszolút fontosságát veszti a név, egyformák lesznek az ember, mindenki vak lesz, nincs különbség.

Szerintem ez az a könyv, amelyet egyszer mindenkinek el kellene olvasnia. Annyira elgondolkoztatja az embert és tényleg olyan borzalmas világot tár elénk, hogy én olvasás közben és a könyv befejezése után annak örültem, hogy látok, hogy látom az emberek arcán az apró rezdüléseket, hogy látom Budapest házait, a Dunát, a környezetemet. Valahogy kicsit lelassultam azokban a napokban, nem siettem a villamos után, majd jön a következő, úgy éreztem, hogy felesleges rohannom, van annál fontosabb dolog is a világon, mint hogy két perccel hamarabb érjek haza.

Saramago ezzel a könyvével bekerült nálam azon írók közé, akiknek műveit biztos, hogy keresni és olvasni fogom majd a jövőben. A legközelebbi kiszemeltem tőle a Halálszünet c. regénye (erre Andiamo hívta fel a figyelmemet, ezúttal is köszönet érte).

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2011

Fordította: Pál Ferenc