Rágós falatok

Herman Koch: A vacsora

Egy percig sem volt kérdés számomra, hogy a Nyaraló úszómedencével után Koch korábbi regényét, A vacsorát is el fogom olvasni. Második találkozásom az íróval már nem okozott akkor meglepetést, mint az első, hisz a fülszöveg elárulta, hogy ez alkalommal is egy morális kérdés köré építi fel regényét, illetve ez a könyve is tele van szókimondó, provokatív gondolatokkal, de Koch megint megcsinálta, hogy azon rágódjak, amit az arcomba tolt a regényével.

Koch A vacsorában négy főszereplőnket egy trendi luxusétterem asztala köré ülteti le. Paul - narrátorunk - és felesége, Claire meghívást kap a férfi politikusi babérre törő bátyjától és annak kirakatba illő feleségétől egy estére. Az asztal köré leülő két házaspár közös problémájukat, egy a gyermekeiket érintő ügyet kívánnának együtt megoldani. A vacsora elején mi olvasók még nem tudjuk, hogy mit követett el Paul és Claire tizenéves fia az unokatestvérével és a politikus házaspár örökbefogadott fiával együtt, de flashbackekből szép lassan kirajzolódik előttünk egy olyan morális kérdés, amely kapcsán a több száz eurós bor selymes íze savanykássá válik a szánkban. 

Több rétegű itt is a kérdés: eleinte azt gondolnánk, hogy csak egy családi ügyről van szó, azaz a fő kérdés az, hogy mit tennél meg a gyerekedért, megmentenéd-e "elhibázott" cselekedete miatt, hogy ne legyen élete végéig megbéklyózva. Aztán ahogy egyre több részletet tudunk meg erről a tettről a családi környezetből szélesebb pályára kerülünk, immár társadalmi kérdésről lesz szó. Többet ér-e egy elit körben mozgó holland fiatal élete, mint egy hajléktalané? Mit tehet meg egy hajléktalan, aki az utcán tengődik, és mit tehetnek velük az őket lenéző, rájuk undorral tekintő emberek? Nem egyszerű a kérdés, mert gondolom én, hogy egy szülő az utolsó pontig védené a gyermekét (ahogy Paul és Claire teszi), ugyanakkor aki kicsit is belegondol az morális szempontból tudja a helyes választ, a helyes utat.

Koch újra elérte, hogy tele van a könyve utálatos karakterekkel. A főszereplő Pault eleinte még jópofának tartjuk, ugyan lenézi sikeres fivérét, aki hamarosan Hollandia következő miniszterelnöke lenne, mégis van benne valami lazaság, humorosság és kiderül, hogy rajong a feleségéért, meg persze a fiáért. De ahogy megérkezünk az étterembe és érkeznek a fogások úgy kezd felfordulni a gyomrunk Paultól és tökéletes kis feleségétől is. A másik házaspártól már Paul elbeszéléséből irtózik az olvasó, de ők elég egysíkú karakterek maradtak, talán Paul szemében legnagyobb bűnük a sikerességük és az, hogy örökbe fogadtak egy afrikai fiút. Persze a politikus sem lesz éppen szimpatikus a szemünkben: puccos étterembe viszi a családot egy családi ügy megbeszélésére, élvezi a figyelmet, amit kap az étteremben, mindenki hajlong bókol előtte, csak a családja nem. Számomra ő a bort iszik és vizet prédikál kategóriája lett. Míg a Nyaraló úszómedence esetében a főszereplő bunkóságát bírtam, itt kifejezetten taszított Paul kivagyisága, de legjobban a fiuk, Michele karaktere. Nem is a tette miatt ítéltem el a fiút, hanem azért, hogy egy csepp megbánást, lelkiismeret-furdalást nem éreztem benne, ő megtehette azt, amit, majd Anyu mindent elintéz helyette, eltakarítja a szemetet.

"Egy százfős társaságban hány jellemtelen alak van? Hány apa, aki megalázza a gyerekét? Hány patkány, akinek bűzlik a szája, de semmit sem tesz ellene? Hány léha semmirekellő, aki egy életen át siránkozik egy vele szemben soha el nem követett igazságtalanság miatt? Nézzetek szét magatok körül, ezt mondtam nekik. Hány olyan osztálytársatok van, aki örömet szerezne nektek azzal, ha holnap már nem jönne iskolába? Gondoljatok a saját családotokban lévő rokonokra, a nagybácsira, aki a születésnapokon egyfolytában nyomja az ócska történeteit, az undorító unokatestvérre, aki kínozza a macskáját. Képzeljétek el, milyen megkönnyebbülés lenne – és nemcsak neked, hanem szinte az egész családnak –, ha az a nagybácsi vagy unokatestvér aknára lépne, vagy jó magasról a fejére esne egy bomba! Ha az a rokon eltűnne a föld színéről."

Mindig is imádtam az olyan könyveket, ahol a szereplők kvázi egy zártabb térben, elszeparáltan szembesülnek megoldandó problémákkal, mert valahogy ez az izoláltabb közeg szerintem még inkább felgyorsítja a folyamatokat, még hangsúlyosabbá válnak a gesztusok, az arckifejezések, illetve a helyhez kötöttség még inkább fusztrálóvá válik egy idő után. Pont ezt éreztem ahogy mentünk végig a fogásokon: egyre nehezebben csúsztak az étkek, egyre rágósabbá váltak a falatok és alig vártam, hogy Koch végre rendezze a számlát. Amit már a regény közepe táján megkezdett ugyan, de nem akartam elhinni, hogy ezt a kártyát fogja kijátszani a végén. Pedig de. Pont ezért a "megoldásért" nem tudtam teljes mértékben élvezni A vacsorát, olcsó húzás volt ez az írótól, pedig a Nyaraló úszómedencévelben sokkal bevállalósabbnak ismertem meg. Ezt leszámítva újfent megállapítottam, hogy bírom ezt a fickót meg a történeteit, remélem kapunk még tőle a jövőre is nézve újabb megrágnivaló csontokat.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2013

Fordította: Bérczes Tibor

A csapat mindenek előtt

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Björnstad 1.)

Backmantól eddig csak Az ember, akit Ovénak hívnak című regényét olvastam, de az bizony nagyon beférkőzött a szívem közepébe. Aztán ahogy jöttek a könyvei, azokról már egyre vegyesebb véleményeket olvastam, így nem éreztem a késztetést, hogy megismerkedjek velük. Egészen addig, amíg a Mi vagyunk a medvékről nem olvastam. Itt rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, mert kíváncsi lettem Backman kevésbé érzelgős oldalára. Nem is dönthettem volna jobban, hiszen olvasás után ennek a könyvnek biztos helye lett nálam 2017 legjobbjai között. Nem hibátlan könyv, távolról sem, de szükségem volt már egy ilyen "nem rózsaszín habcsók / pofán vág az élet" típusú történetre, amelyen lehet jó sokat gondolkozni.

 A Mi vagyunk a medvék középpontjában a sport, konkrétan a hoki áll. A hoki és Björnstad, egy aprócska svéd város ifi hokicsapata, a Medvék. Akik eddigi pályafutásuk legnagyobb lehetőségével találják szembe magukat: az országos bajnokság döntőjébe juthatnak, vagy akár meg is nyerhetik azt. Az egész kisváros Medve-lázban ég, minden, de tényleg minden a hokiról, ezekről a srácokról, a csapatról, a klubról és a lehetőségekről szól. Egészen addig, amíg nem történik egy olyan eset, amely az egyik főszereplőt súlyos probléma elé állítja. Mi a fontos(abb)? A csapat, a klub, vagy az egyéni érdek, azaz a családod, a gyermekeid? 

"Egy korong, két kapu, lángoló szívek. Vannak, akik azt mondják, a hoki vallás, de nincs igazuk. A hoki hit."

A kérdésre már annak feltevésének pillanatában minden jólelkű olvasó, szülő tudja a helyes választ és a főszereplő ennek megfelelően cselekszik is, de ennek rengeteg nem várt következménye lesz. A gyengék vagy még gyengébbek lesznek, vagy kiállnak magukért, és a végén ők lesznek a legerősebbek. Az eddig mélyen a sport és a gyerekek mellett elkötelezett edzők meginognak magukban, a rájuk bízott ifjoncokban. A sikeresek élete derékba törnek. Családok hullanak szét, ugyanakkor lesznek olyanok, amelyek még erősebben kerülnek ki a folyamat végén. Az eddig másokat maguk elé helyezők végre kilépnek az árnyékból és lerázzák magukról a sötétséget, megtalálják magukban az erőt, hogy végre a megérdemelt helyre kerüljenek. Barátságok szakadnak szét, ugyanakkor újabbak is születnek, még mélyebbek talán mint az eddigiek. A gyerekek hirtelen felnőnek, a felnőttek pedig hirtelen megöregednek. És a Björnstad nevű kisváros már soha nem lesz a régi. Nem lesz a régi a Medvék sem, minden megváltozik és minden szereplőnek magának kell megtalálnia a helyét ebben az átalakult, cseppet sem boldog, belső ellentétektől, erőszaktól, szegénységtől, magánytól hangos új világban.

"Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni."

Backman sok szereplővel dolgozik a könyvében, de ez pont azért volt tökéletes, mert szinte a kisváros minden szintjét megismerjük, minden társadalmi rétegből kapunk kisebb-nagyobb szeleteket. Nagyon jól mutatta be, hogy melyik réteg milyen szinten érintett ebben az egész felbolydulásban, és hogy ki hogyan próbálja kezelni a felmerülő problémákat, érzelmeket. A klubot, a vezetőket, meg a szponzorokat nem érdekli más, mint a csapat sikeressége. Ugyanakkor nem vonhatják ki magukat a történtek alól, hatalmas érdekütközések lesznek. A sikeres Sportigazgató hite meginog saját magában, mint Apában, hiszen nem tudta megvédeni a gyermekét, ugyanakkor olvasóként azt gondolom, hogy jobb Apát senki nem kívánhatna magának. Meginog a hite a sportban is, ami egész addig életének egyik legfontosabb pillérét adta. A korosodó edző és ifjú tanítványa között is folyamatos harcoknak lehetünk tanúi és annyira jellemző a mai világra az, ami közöttük zajlik: a tanítványból lesz a legyőző. Bár ez a kapcsolat sem lesz ennyire fekete-fehér, és pont ezt szeretem Backmanban: ebben az embertelen világban is meg tudja látni a cseppnyi emberségességet. De a legjobban talán a fiatalok karaktereit szerettem: még csak épp átlépnék a felnőttkor küszöbét, amikor egy hirtelen lökéssel áttaszítják őket rajtuk. Érdekes volt olvasni, hogy kinek milyen hatással lesz ez a karakterére. Egyszóval hihetetlenül komplex regény ez, nem lehet úgy olvasni, hogy ne gondolkozzon el rajta az ember, ő vajon mit tenne, vajon melyik kérdésben, melyik harcban kinek az oldalára állna. Backman igazából nem mond ítéletet egyik témában sem, egyik szereplő feje felett sem tör pálcát, ránk bízza a történtek hatásának feldolgozását. A regény vége felé ugyan kitekint a jövőre, de addig még nagyon hosszú lesz az út és mivel ez egy sorozat első kötete, én már most várom, hogy hogyan kanyarodik majd el oda a történet, lesz-e bárki életében feloldozás, vagy ezeket a terheket örökre magukkal cipelik majd. 

"Minden embernek ezer kívánsága van, mielőtt valami tragédia nem történik, de utána csak egyetlenegy."

Kiadó: Animus 

Kiadási év: 2017

Fordította: Bándi Eszter

Bőr alá szikével

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével

Ezt a könyvet egy jó ideje kerülgettem már, olvastam róla a véleményeket és egyre inkább éreztem, hogy nekem való lesz. Stílusosan a nyári szabadságomra vettem meg és vittem magammal, és már a vonaton a sok csicsergő ember, meg szalámis zsömle illat között hirtelen egy olyan erős pofont kaptam az írótól, hogy csak hápogni tudtam meglepetésemben. Majd ahogy egyre jobban elmerültem a Koch által megteremtett "fertőben", rájöttem, hogy ez a könyv nem is egy pofon az olvasónak, hanem egy tükör.

A könyv főszereplője dr. Marc Schlosser háziorvos, akinek az elbeszéléséből ismerjük meg annak a történetét, hogy egy nyaralás alkalmával hogyan változott meg az ő és családja élete, illetve milyen események vezettek oda, hogy a dokit bíróság elé akarják citálni, mert mulasztása miatt vesztette életét egy páciense, a híres színész, Ralph Meier. Nekünk, olvasóknak nagyon az elején kiderül, hogy Marc valóban bűnös, csak akkor még azt nem tudjuk, hogy a könyv befejeztével mi el fogjuk-e ítélni. A doki narrációjában feltárul a színésszel és annak családjával (dekoratív feleség és két tinédzser fiú) való megismerkedésének története, illetve annak a nyaralásnak az eseményei, amelyen a doki csinos felesége és két szép lánya is részt vesz, Meier producer barátjának és annak majdnem gyermekkorú, fiatal színésznő barátnőjének társaságában.

Azt hiszem kicsit olyan volt számomra ez a regény, mint Agatha Christe Tíz kicsi négerének története. Nem nagyon volt olyan szereplő, aki szimpatikus lett volna, ráadásul ez az illusztris társaság kvázi össze volt zárva egy gyönyörű villába, és egyre csak azt éreztem, hogy napról napra kezdenek elszabadulni az indulatok. Forrongott a levegő, az elfojtott indulatok lassan-lassan felszínre törtek, érzelmek születtek és viszonyok változtak, alakultak, már csak a robbanásra vártam, ami be is következett. Ennek fényében persze a doki tette is más megítélésbe esik hirtelen, ugyanakkor mi olvasók elgondolkozunk azon, hogy lehet-e, így lehet-e bosszút állni valakin, illetve, hogy valóban úgy történtek-e az események, ahogy azt a doki felgöngyölítette. Ráadásul a doki sem volt makulátlan ebben az egész helyzetben, szóval mondhatnám azt, hogy sokszor a fejétől is bűzlött az a hal.

"A betegek hajlamosak összetéveszteni az időt a figyelemmel. Azt hiszik, több figyelmet szentelek nekik, mint más háziorvosok. Pedig csak időt szánok rájuk. Amit tudnom kell, az egy perc alatt úgyis kiderül. A maradék tizenkilencet figyelemmel töltöm ki. Jobban mondva: a figyelem illúziójával."

Koch számomra piszok jó regényt alkotott. Köszönhető ez főleg a főszereplőjének és az egész forrongó hangulatnak. A doki karaktere baromira taszítja az embert, majdnem hogy undorodik tőle és gondolataitól az olvasó. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ha az én orvosaim vajon ugyanezt gondolják a betegeikről, vajon hogy hogy életben vagyok még. Aztán érdekes módon voltak a dokinak olyan mondatai, amellyel a  mizantróp énem mélységesen egyet tudott érteni. Így összességében egy olyan negatív karaktert kaptam, akit nem tudtam teljes szívemből elítélni vagy utálni. Az összes többi karakter sem lett szimpatikus, de mindegyik egy tipikus embertípust rajzolt meg: unatkozó asszonyka, magától elszállt színész, aki azt gondolja, hogy bármelyik nőt megkaphatja, a vén kujon pénzes producer, aki még nyalogatja a sót a fiatal barátnők formájában, a tipikus tinédzser lány- és fiúgyermekek, akik próbálgatják a szárnyaikat, csak van, hogy rohadt rossz lóra tesznek. Nagyon jó érzékkel válogatta őket össze Koch, ha csak bárminemű konfliktus nélkül zárnánk össze ezeket az embereket néhány napra, várhatóan anélkül is robbanna egy érzelmi bomba közöttük. Erre pedig az író rátett egy olyan lapáttal, hogy dilemma elé állítja az olvasót, vajon elítélhető-e Schlosser tette, ki hogyan lépett volna a helyében, mi mit tettünk volna?

"Az ember olykor visszapörgeti élete filmjét, hogy megvizsgálja, melyik ponton vehetett volna más irányt a történet. De néha nincs is mit visszapörgetni – az ember talán még maga sem tudja, de a film már csak előrefelé pereg. Pedig olyan szívesen kimerevítené a képet…Itt – mondja magában. Ha itt mást mondtam volna…ha ekkor vagy akkor másképp cselekedtem volna."

De Koch a regény végén csavar még egyet ezeken a kérdéseken, mert mi van akkor ha az, ami történt nem is úgy történt ahogy mi hittük, ha a felelős nem is az, akire gondoltunk, illetve a saját családunkat sem ismerjük úgy, ahogy azt mi hisszük. És ami tetszett, hogy Koch-tól nem kapunk felmentést a végén, nincsen konkrét válasz arra, hogy mi a jó vagy mi a rossz, minden ránk van bízva. Bőr alá mászós könyv volt ez az elejétől a végéig, méghozzá egy nyílt sebbel, szikével felvágva rajtunk a bejáratot, mert az író nem finomkodik. Engem megvett kilóra, alig várom, hogy ki tudjam kölcsönözni a korábbi regényét, A vacsorát is, bár tartok tőle, hogy a főfogás bizony ott is elég rágós lesz majd és megüli egy időre a gyomrom.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2016

Fordította: Wekerle Szabolcs