A legkedvesebb téli történetem

Eowyn Ivey: A hóleány

A megmaradt karácsonyi bejgli eszegetése közben szeretnék vallani kicsit arról, hogy miért olvastam el immár harmadjára most decemberben A hóleány történetét. Nem tudom, hogy másoknak is vannak-e olyan biztonsági tartalékos, leges-leges-legkedvencebb könyvei mint nekem A hóleány, de azt hiszem ez lesz az a könyv, amelyet soha nem fogok megunni. Miért is? Mert szép. Egyszerű. Kedves. Keserédes. Szomorú. Tele bánattal. Ugyanakkor tele nevetéssel, reménnyel. Hóval. Hideggel. Küzdelemmel. Barátsággal. Családdal. Érzelmekkel.

Ha harmadszorra olvas el az ember egy kedvenc történetet, azt gondolja, hogy már mindenre emlékszik, nem tud újat mutatni neki az író. És ilyenkor mindig rá kell, hogy döbbenjek, hogy mennyire alábecsülöm újraolvasáskor a JÓ könyvet. Mert az ilyen könyv bizony minden egyes alkalommal tud még adni. A történetről nem sokat szeretnék (újra) mesélni, majdnem 4 évvel ezelőtt ITT már megtettem, most csak annyit, hogy az 1920-as évek Alaszkájában egy gyermektelen házaspár egy téli havazás során bolondozásképpen épít egy hókislányt, aki varázslatos módon nem sokkal ez után meg is jelenik az otthonukban, hús-vér gyermekként felforgatva a házaspár addigi sivár, csendes életét és olyan "ajándékokat" hoz az életükbe, amelyre ők már nem is számítottak. 

Szóval ahogy fentebb írtam is, hiába harmadik olvasás, bizony volt olyan jelenet, történés, karakterfejlődés amire korábban nem fordítottam elég figyelmet. Nem emlékeztem arra, hogy Faina, a hóból és vágyból megteremtett kislány mennyire nyers erejű, mennyire a természet gyermeke és hogy Mabelnek és Jacknek mennyi időre és türelemre volt szükségük, amíg meg tudták őt "szeliditeni". Valahogy az is most fogalmazódott meg bennem, hogy Mabel milyen erős karakter, pedig a regény elején még az életének eldobásán gondolkozik, aztán annyi minden megváltozik körülötte, de főleg benne. Idomul a kihívásokkal teli alaszkai élethez, az éjszakai mínuszokhoz, a kegyetlen telekhez, a perzselő nyarakhoz. De nem csak itt mutatkozik meg Mabel ereje, hanem a hitében is: amikor senki nem várja a meleg évszakok után Faina felbukkanását, ő tudja, hiszi, hogy a kislány minden évben az első hóval együtt megérkezik és bekopogtat az ajtajukon. Mabelt most zártam igazán mélyen a szívembe.

"A hópehely nem volt nagyobb egy pici inggombnál. Hatágú, páfrányszerű csúcsokkal és hatszögű középpel, s úgy ült meg a gyerek tenyerében, akár egy tollacska, csakhogy ez mindjárt elolvad.
És mintha lelassult volna az idő: Mabel nem tudott levegőt venni és nem érezte a pulzusát. Amit látott, az nem lehetett valóságos, de a hópehely meg se rezzent. Ott, a gyerek tenyerén. Egyetlen pehely, ragyogó, áttetsző. Éles kontúrú csoda."

Amit pedig a mostani alkalommal tudtam igazán értékelni az a házaspár kapcsolatának fejlődése, pontosabban újra egymásra találásuk története. Annyira elhidegülten éltek egymás mellett a regény elején. Tették mindketten a dolgukat, Jack a földeken, Mabel az otthonukban, de szinte nullára redukálódott között a kommunikáció. Majd megjelent Faina és valami megmozdult, valami újraéledt a két egymástól eltávolodott ember között. Persze Jack nem lett beszédesebb, vagy érzelmesebb, de néha egy kimondott szónál ezerszer többet ér egy váratlan simogatás, amely apró gesztusok most tűntek ki a regényből. Vagy az a csodálatos közös korcsolyázós jelenet, ahol a meglazuló érzelmi szálak szinte érezhetően újra megedződtek, feszesre húzódtak és ugyan többször is próbára tette őket az élet ezután, mégsem volt kérdés többé hogy ezek a kötelékek örökre megőrzik már az újra visszanyert erejüket.

"Mabel már megint az ablaknál volt. A hó most sűrűbben és gyorsabban esett. Látta, ahogy Jack lámpával a kézben kijön az istállóból, és a hó mintha körültáncolná a fényt. Jack fölemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy nézik, és összekapcsolódott a tekintetük: mindketten a saját fénykörükben állva, és közöttük a fátyolként hulló hó. Mabel nem emlékezett rá, mikor néztek így egymásra utoljára, és a pillanat olyan volt, akár a hóesés, lassú és kavargó.
Amikor beleszeretett Jackbe, azt álmodta, hogy tud repülni, és egy meleg, tintafekete éjszakán mezítláb állva a fűben felemelkedik a fák lombja és a csillagok közé a hálóingében. Ez az érzés tért most vissza."

Az idei decemberem egyik legnagyobb ajándéka volt ez a könyv. Jó volt hazatérni hozzá esténként, jó volt a lapok között elveszni kicsit Alaszkában, egy keserédes történet része lenni pár napra. Tudom, hogy még sokszor fogom levenni a polcról, tudom, hogy ahogy az évek telnek velem is, minden egyes újraolvasás alkalmával fogok benne találni fel nem fedezett mélységeket, mondanivalót. Hogy is szokta Amadea mondani? Kabátkönyv, méghozzá a "legkényelmesebb" fajtából.

Kiadó: GABO (a borító ne tántorítson el senkit sem!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Bori Erzsébet

Hóból és vágyból teremtve

Eowyn Ivey: A hóleány

Csodás ajándék volt számomra ez a könyv karácsonyra! Egyrészt a történet kiált azért, hogy télen olvassa az ember, másrészt annyira megfogott a hangulata és az alaszkai táj, no meg az ott élő emberek hétköznapjai, hogy kedvencemmé is avattam a 2013-as év utolsó olvasását.

Az 1920-as években járunk, a kegyetlen alaszkai télben találkozunk először Mabellel és Jackkel, egy idősebb házaspárral, akik az alaszkai telepesek magányos, csendes hétköznapi életét élik, és nap nap után küzdenek azért, hogy betevő falat jusson az asztalukra a dermesztő és kegyetlen hosszú téli időszak alatt. A házaspár élete talán még csendesebb, mint a többieké, mert náluk nem hallatszik a házban vidám gyerekkacaj, nem rohangálnak az udvaron a fiaik vagy lányaik, ugyanis a gyermekáldás nem adatott meg számukra. És bár egyikőjük sem vallja be ezt a másiknak, ez a " lyuk" hatással van az alaszkai életükre és kapcsolatukra, ami ugyan erős, de napról napra valami megfoghatatlan érzelmi távolság lopódzik be a két ember közé. Aztán egyik este leesik a hó és Jack bolondos kedvében kiráncigálja Mabelt a szomorúságából és nagy nevetések közepette felépítenek egy hóembert az udvarukon. Pontosabban nem is egy hóembert, hanem egy hóleányt, amelybe az összes vágyódásukat belegyúrják egy gyermek iránt: Jack ad arcot a lánynak, Mabel öltözteti fel sállal és kesztyűvel, aztán csak állnak és bámulják a csodát. És ez a csoda másnapra valahogy életre kel, egy kislány jelenik meg a farmjukon az erdőszéli fák között. Először csak tisztes távolból figyeli őket a hóleányra adott kesztyűt és sálat viselve, aztán egyre közelebb merészkedik a házaspárhoz. A két idősebb ember pedig úgy érzi, hogy végre megadatott nekik az, amire oly régóta vártak, kinyitják házuk és szívük ajtaját a kislány előtt. Csakhogy a hóleány, Faina soha nem marad náluk éjszakára, sőt, amint véget ér a tél, elolvad a hó, eltűnik az életükből, hogy utána csak a remény maradhasson, hogy az első havazás alkalmával újra megláthassák majd a kislányt. Aztán évek alatt egyre közelebb kerül a lány a házaspárhoz, egyre több dolog derül ki Faina életéről, és a két ember csak bízni tud abban, hogy az egyik tél végén Faina nem fog örökre eltűnni az életükből.

Sok tényező miatt lett nálam ez a történet kedvenc.

Egyrészt imádtam Alaszkáról, a tájról, a télről, az ott élő emberek mindennapjairól olvasni. Annyira érződött a könyv minden egyes lapján, hogy az írónő mennyire szereti ezt a vidéket, ezt az életet. Faina természetszeretetét biztos vagyok benne, hogy az írónő tapasztalatainak köszönheti. Kellett ez a fajta szeretet, mert pont ennek volt az a szerepe, hogy az eddig külső szemlélőként és számomra valahogy búra alatt élő Mabel végre igazi otthonának tekintse ezt a vidéket, meglássa az erdőben, a folyókban, a hegyekben azt a szépséget (és a rengeteg lehetőséget), amely foglyul tudja ejteni az embert.

"Minden ragyogott és éles kontúrokkal látszott, mintha még új volna a világ, mintha csak most kelt volna ki egy jégtojásból. A fűzfaágakon csipkésen ült a dér, a vízesés aláhulltában fagyott meg és a hómezőt vagy száz vadállat – vöröshátú pockok, prérifarkasok és rókák, vastag lábú hiúzok, jávorszarvasok és táncoló szarkák – nyomai mintázták."

Ugyanakkor nagyon megérintett a házaspár kapcsolata. Végre egy olyan pár, akik nem huszonévesek, nem tökéletesek, hanem meglátszik már rajtuk az idő nyoma, több évet tudnak a hátuk mögött már házasságban, és átéltek borzalmakat, csalódásokat, de vannak szép emlékeik is, igaz kicsit porosak és távoliak. Most pedig a kiszámíthatatlan természeti erők közepette teljesen egymásra vannak utalva. És bár maguk nem veszik észre, de miután megjelenik Faina az életükben, a kapcsolatukban is változás áll be, valahogy beheged az a lyuk, valahogy visszatalálnak egymáshoz, előjön a fiatalkori énjük egy része és ha egymásra néznek sokszor nem a megfáradt társat látják a másikban, hanem azt a vidám, nevető embert, akire sok év várakozás után rátaláltak. Azt hiszem ezt a vonalat szerettem a legjobban a könyvben!

Ami pedig végképp elbájolt az az orosz népmese ilyenfajta felhasználása. Bevallom, nem tudtam semmit Sznyegurocska történetéről amíg ezt a könyvet a kezembe nem vettem, de nagyon jó ötletnek tartom egy orosz népmese köré építeni egy ilyen csodás történetet. És bár megtudjuk szép lassan a történetből, hogy a mesében mi lesz Sznyegurocska sorsa, én végig nem tudtam eldönteni, hogy vajon a hóleány is hasonló sorsra jut-e vagy sem.

"Öregségemre beláttam, hogy az élet sokszor fantasztikusabb és rettenetesebb, mint azok a történetek, amelyekben gyerekként hittünk, és talán nincs is abban semmi rossz, ha varázslatot vélünk látni a fák között."

Azt hiszem, hogy igazán varázslatos történettel zártam az évet. Minden oldalon találtam valamit, amin elmélázhattam: egy szívbe markoló mondatot, egy szépséges képet az alaszkai vadonról, vagy a küzdelmes életről, vagy csak két, lélekben és testben megfáradt ember újra egymásra találásáról és arról, hogy hogyan lesznek egy család a hóleánnyal vagy akár anélkül is, hogy találnak barátokra és valódi otthonra eme zord, ugyanakkor elbűvölő vidéken. Azt hiszem Faina nagyobb ajándékot nem is adhatott volna nekik, hisz minden változás, alakulás, az új emberek, a barátok, a fogadott fiú betoppanása a hóleány megjelenésével került az életükbe.

Értékelésem: Kedvenc!

Kiadó: Gabo (a borító - na az az egész könyv leggyengébb pontja :))

Kiadási év: 2013

Fordította: Bori Erzsébet

Ha jól láttam, akkor 2015-ben várható egy újabb történet az írónőtól Shadows on the Wolverine címmel, amire én biztos vevő leszek!