Egy világutazó szemével minden más

Balogh Boglárka: Ezerarcú Föld

Májusban az interneten böngészgetve találtam rá Balogh Boglárka Ezerarcú Föld című könyvére, amely a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg. Olyan könyv volt ez számomra, amelynél éreztem, hogy muszáj megvennem és mikor a pénztártól elindultam hazafelé, már bele is olvastam. Az előszót után tudtam, hogy nem nyúltam mellé, minden oldalát élvezni fogom:

"Egy-egy új élmény kétségkívül rengeteget változtat rajtunk, de engem minden indulásra a kíváncsiság hajtott, a világ és a benne élők iránt érzett tisztelet, a vágy, hogy magam tapasztaljam meg a nálam sokkal szerencsésebb vagy szerencsétlenebb emberek sorsát, hogy a saját szememmel lássam, földünk más területein hogyan zajlanak az unalmasnak nevezett mindennapok."

Az Ezerarcú Föld egy hihetetlenül színes, szagos, élettel teli, izgalmas útinapló. Ráadásul nem olyan tájakon kalandozik Boglárka, amely az utazók népszerű célpontjai. Ő a világ kevésbé ismert, illetve kevésbé biztonságos, sőt helyenként igencsak veszélyes tájaira jutott el, olyan témákat és embereket kutatva fel, amelyekről olvasva rájövünk, hogy mennyire nem ismerjük a bolygónkat és a rajta élő nemzeteket, népeket. Hogy milyen sokszínű a Föld, hogy mennyi szépségnek ad helyet, hogy mennyire nem becsüljük meg ezeket, hogy mennyire tudunk vagy nem tudunk békében élni egymás mellett, hogy mennyire félünk még mindig az ismeretlentől. Hogy mégis azok, akiket üldöznek, vagy szegénységben élnek, lehet, hogy mégis boldogabban élik meg a mindennapok egyhangúságát, mint mi, akiknek a viszonylagos jólét és biztonság megadatott.

Számomra nagyon szemfelnyitó könyv volt ez. Csak kapkodtam a fejem a történeteket olvasva, hogy ilyen nem lehet itt a felvilágosult 21. században, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a világ igencsak kis szeletét ismerem, ha ismerem egyáltalán igazán. Boglárka olyan történeteket tárt elém, amitől úgy érzem, hogy én lettem egy kicsivel több, nyitottabb, kíváncsibb. Megemelem előtte a képzeletbeli kalapomat, mert sok esetben egyedül, a veszélyekkel dacolva indult útnak, és véleményem szerint nő létére ez még keményebb kihívást jelenthetett számára.

"Szeretem úgy élni az életemet, mintha a saját barlangomban járnék, ami tele van mások történetével és lábnyomával, azzal a kacajjal és csönddel, mely találkozásaink után emlékként megmaradt, s melynek lényeges vagy lényegtelen voltát az idő szűri majd meg."

Főleg azért szerettem ezt a válogatást olvasni, mert a kevésbé ismert kontinensekre kalauzolt el. Ázsia, Afrika és Közép-Amerika egyes vidékeit járhatjuk be vele és a végén Európa már csak bónusz volt. Nem is tudok igazán kedvenc történetet vagy földrészt választani, mindegyik sztori izgalmas, érdekes volt. Sok volt, ami szomorú témát járt körbe, volt ami az emberi kegyetlenség még mindig létező és sajnos soha el nem múló rombolását írta le. Nagyon megérintett az India leprakolóniáiról szóló fejezet, csakúgy mint az illegális borneói vadállat-kereskedelem története. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni az afrikai kontinens tanzániai rituális albínógyilkosságait leíró rész felett: nem akarom elhinni, hogy még mindig itt tartunk, hogy aki más, attól félünk vagy olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, amelyek miatt vadászni kell rájuk. Döbbenet! 

Ugyanakkor azért vannak kevésbé szomorú részek is, például a világ sokszínűségét nem mutatja meg jobban más fejezet, mint ami az ugandai harcos törzsről és a hegtetoválásokról szól, ahol a nők bátran és büszkén vetik alá magukat egy baromi fájdalmas procedúrának, csak hogy mutassák a törzsük felé az értéküket, rátermettségüket. De Európában járva is megtalálhatóak igazán értékes emberek: minden elismerésem egy kis magyar orvoscsoportnak, a Debreceni Egyetem Különleges Orvos-és Mentőcsoportjának, akik ha a nagyvilágban valahol valamilyen (természeti) katasztrófa történik, pénzt, időt, energiát és a biztonságukat nem sajnálva azonnal útra kelnek. Nagyon tetszett a lezáró fejezet is: szerelmi tanácsokat kaphattunk Baszkföldről, megfontolandó gondolatokkal megtűzdelve:

"Én ma is azt mondom, mind közül a szerelem a legigazibb művészet: szeretni anélkül, hogy birtokolnánk, közel lenni anélkül, hogy elnyomnánk, szabadságot adni anélkül, hogy elválnánk, és mindvégig együtt maradni. Sokan ezt soha ne tanulják meg."

Visszagondolva nagyon sokat kaptam ettől a könyvtől. Nagy szavak ezek, de egy picit más embernek éreztem magam miután becsuktam az utolsó sorokat olvasva. Ha lesz lehetőségem a nagyvilágot járni, biztos, hogy visszagondolok majd Balogh Boglárkára, hogy én is ennyire nyitott, érdeklődő és merész legyek egy-egy utazásom alkalmával. Addig meg szeretnék még több történetet olvasni tőle, remélem lesz majd valaha még folytatása az Ezerarcú Földnek!

Kiadó: Scolar Kiadó

Kiadási év: 2018

Ahogy lesz, úgy lesz ...

Clara Bensen: Poggyász nélkül

Minimalista mese szerelemről és barangolásról

Amikor először találkozom egy új könyv megjelenésének a hírével, általában meg szoktam érezni, hogy ez kell-e nekem vagy sem. A Poggyász nélkül esetében erősen tombolt bennem a nyári wanderlust, ráadásul úgy, hogy nem sok szabadság, utazás volt betervezve erre a nyárra, így azt gondoltam, no, majd a könyveken keresztül és ezért nekem ez tuti befutó lesz. Amúgy lehetett volna is, mert az alapötlet szerintem zseniális, de ez a könyv végeredményben szerintem tök más, nem a wanderlust, nem a szerelem, hanem egy lány mentális problémájából, depressziójából kivezető útjának néhány szelete, ami éppen összekapcsolódik egy új kapcsolattal és egy három hetes utazással.

 

Az elbeszélő végig Clara maga, aki a mostani fiatal huszonévesek talán jellemzőnek mondható problémájával szembesült, amikor is végez az egyetemen és nem tudja eldönteni, hogy mit is kezdjen az életével. Rászakad a sok lehetőség, a sok választás, a döntések súlya, ami persze, ijesztő, de nála ezek a "parák" olyan szintet érnek el, hogy mentálisan összeomlik és a gödör legaljáról csak nagyon nehezen kaparja ki önmagát. 

Én úgy éreztem, hogy ennek az útnak, ennek a gyógyulási folyamatnak három eleme volt: 

1. egy idősebb és Clara életfelfogásától óriásiban különböző pasinak, Jeffnek a felbukkanása és szerelme a lány életében,

2. egy komfortzónán kívüli utazás, amelyet Jeff talált ki (nevezetesen 3 hetet utaznak a lánnyal a nagyvilágban úgy, hogy nincs náluk poggyász, csak az a ruha és néhány alapvető dolog, amivel útnak indulnak, nincs terv, hogy mit akarnak megnézni és nincs szállásfoglalás),

3. illetve a könyv megírása maga.

"Arról ábrándoztam, hogy az összes létező lelkesítő plakátot felgyújtom, amelyre ezt nyomtatták: „Tedd, amit szeretsz. Szeresd, amit teszel.” Hol az a tökéletes univerzum, amelyben mindenki egyszerűen otthagyja a nyomorúságos munkáját, hogy trópusi tengerpartokat ábrázoló fotókra másolt álmok és ösztönző idézetek étrendjén éljen meg? Próbáld csak a WalMart fáradt, biztosítással nem rendelkező pénztárosnőjének azt mondani, hogy „tedd, amit szeretsz”."

Az első pont, a szerelem kapcsán, na ez valóban minimalista volt. Egy sérülékeny lelkű lány esetében én nagyon gyorsnak éreztem az egymásra találásukat, ráadásul - bár tudom, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de - ők tényleg nagyon különbözőek. Jeff már volt házas, van egy gyereke, idősebb a lánynál, egyetemi tanár, furcsa életet él, mert nincs lakása, az irodáját használja annak és érzésem szerint olyan pasi, aki soha nem akar majd felnőni. Rettentően zavart végig az, hogy olyan lábujjhegyen tipegnek állandóan egymás körül az utazás alatt, nincs kimondva, hogy akkor mi most egy pár vagyunk, mert Jeffet nehogy elűzze ezzel Clara. Ez a lány baromira bizonytalan volt minden téren az életében, erre párkapcsolati szinten is jól beválasztott. Persze, drukkoltam nekik, de néha iszonyatosan pipa voltam a pasira.

"Alkalmazkodj, sodródj és változtass irányt, ahogy az élet váratlan meglepetéseket sodor az utadba. Lesznek majd olyan helyzetek, amelyek azt kívánják tőlünk, hogy tegyünk le régi álmainkról, és keressünk magunknak újakat."

Az utazás alapötlete szerintem nagyon klassz, bár én ehhez már túl kényelmes és öreg lennék. Huszas éveink elején szuper kaland lenne, hisz gondoljatok bele, semmi nincs előre megtervezve, soha nem tudhatod, hol és kinél éjszakázol, mit eszel másnap, melyik városban ébredsz, ott merre csavarogsz - szóval tuti, hogy nagy kihívásokkal nézel szembe és baromi érdekes ismeretségeket kötsz majd. Amit én kevésnek éreztem a könyvben, az pont ezek a részek voltak. Sokkal-sokkal több utazós, városokat bemutatós, kalandozós elbeszélést vártam.

Amúgy ezeknél a részeknél a minimalista utazás kapcsán két dolog eléggé kiverte nálam a biztosítékot. Az egyik Jeff viselkedése, amikor hecc kedvéért Görögország egyik látványosságánál a piros gatyáját kiterítette száradni. Nem tudom, ti milyen utazók vagytok, de ha idegen országban vagyok, én tiszteletben tartom a szabályokat és nem csinálok ilyeneket, szerintem ez óriási tiszteletlenség. A másik, hogy Jeff ezzel a minimalista dologgal arra nem gondolt, hogy Clarának a 3 hét alatt női szükségletei is lehetnek és ezeket úgy megoldani, hogy kvázi nincs nálad semmi és tisztálkodni sem tudsz úgy ahogy kellene ... noooo way!

A harmadik dologgal nem lett volna semmi gondom, ha tudtam volna, hogy inkább ez az atmoszféra lengi át a könyvet. Mármint az, hogy szerintem ennek a történetnek a megírása egyfajta gyógymód volt a lány számára, hisz valljuk be, rengetegszer olvassuk, halljuk azt a pszichológusoktól, hozzáértőktől, hogy "írd ki magadból, megkönnyebbülsz!". Örültem annak, hogy a könyv végére úgy éreztem Clara újra felállt, megtalálta önmagát és nagyon szorítok neki, hogy ez a jövőben is maradjon így.

"Varázslat olyankor történik, amikor a jobb kezedben csodálkozással, a balban meg rettegéssel indulsz neki az ismeretlennek."

Összességében nagyon furcsa élmény volt ezekért nekem a Poggyász nélkül. Teljesen mást kaptam a könyvtől, mint amit vártam, ami nem lett volna baj, hisz ilyen máskor is történt már, de valahogy a témák egyensúlya nem volt meg és a férfi karakterrel is adódtak problémáim, így teljes szívvel nem tudtam belemerülni ebbe a minimalista mesébe.

Kiadó: Gabo - a kiadásról meg annyit, hogy rengeteg helyen olvastam, hogy darabokra jött a könyv. Nálam is ez lett volna a vége, látszik a ragasztáson, az egész kivitelen (ebben is minimalista), azért nem történt csak így, mert alig mertem kinyitni.

Kiadási év: 2016

Fordította: Komló Zoltán

2 könyv ha kínoz a wanderlust

A bejegyzésem írásakor rákerestem a google-ben, hogy mit dob ki magyarul a wanderlust kifejezésre. A kereső szerint ez vándorlási kedv vagy mehetnék érzése. Számomra a wanderlust valami mélyről jövő zsigeri érzés, ami minden pórusodat átjárja és egy ismeretlen hely, város, ország felé terelne, egyszerűen másra sem tudsz gondolni, csak arra, hogy felülnél rögtön az első buszra, repülőre, bármire és mennél világot látni. 

Szerencsére vannak olyan emberek, akiknek megadatik az, hogy ha elkapja őket ez a kínzó érzés, akkor engedhessenek a hívó szónak, és sajnos vannak olyanok mint én, akiknek több dolog kell, hogy egyszerre összejöjjön (szabadság, az anyagiak, bátorság az egyedül utazáshoz) és nem tudják rögtön felhúzni a bakancsot. Ilyenkor sincs azért nagy probléma, én minden esetben a könyvek felé fordulok és keresek valami olyan olvasmányt, ami mások kalandjait tárja elém. Egyrészt inspirálódni lehet ezekből a történetekből, másrészt kicsit én is magam mögött hagyhatom így a rohanó mindennapokat és ott vagyok a könyvek főszereplőivel.

Forrás

A mostanában olvasott könyveim közül Laura Fraser Hét év a nagyvilágban című kötet volt ilyen, amely sok helyre elrepített és sok érdekes érzést tárt elém, amiket helyenként jó volt átgondolnom, helyenként pedig fájt velük szembesülnöm. A könyv főszereplője túl van már egy félresikerült házasságon, negyven éves, és egyedülálló, de nagyon szeretne családot és gyermeket, csakhogy nem jön össze, főleg a párkapcsolati problémák (illetve a párkapcsolatok hiánya) miatt. Szerencséjére munkája olyan, hogy íróként, újságíróként sokat kell külföldre utaznia, és az ott tapasztaltakról cikket írnia, így kvázi alig van otthon, mindig úton van, érdekesebbnél érdekesebb helyekre jut el, furcsa és szerethető emberekkel hozza össze a sors, tehát mindig történik vele valami.

Több ok miatt nagyon élveztem ennek a könyvnek az olvasását. Egyrészt Laurával hasonló cipőben járok (bár a 40-et még nem töltöttem be) és nagyon sok gondolatával tudtam azonosulni. Kedvencem, amit a társadalom nagyon sok alkalommal az orrom alá dörgöl:

"Ám a túloldalon most itt a negyvenedik év, a legidegenebb táj, ahová valaha is betettem a lábam, és hirtelen itt állok magamra maradva. A kapunál elveszik az útleveledet, odaállnak eléd egy csipeszes írótáblával: Hol van a férje? Mellesleg mikor tervez gyereket szülni? – kérdezik."

Másrészt nagyon szimpatikussá tette őt a szememben az utazáshoz való hozzáállása. A nyitottsága, a felfedezni vágyása, az, hogy ha kapott egy megírandó sztorit, abba 100%-ig belevetette magát. Szerintem utazó és utazó között is vannak különböző emberek. Mert vannak azok, akik csak azért mennek, hogy elmondhassák, hogy itt is, meg ott is voltak és csak a megszokott nevezetességeket keresik fel, de vannak azok, akik igazán igyekszenek megismerni az adott helyet azalatt a pár nap alatt, ami a rendelkezésükre áll. Megkóstolják a helyi ételeket, italokat, nem csak döglenek a szállodai szobában, hanem felfedezik a várost és hagyják, hogy az kalandra invitálja őket, sokszor úgyis, hogy többször eltévednek menet közben. Azt hiszem én inkább ez utóbbi típusba tartozom, Laura meg főleg, ezért lett nagy kedvelhető személyiség nekem rögtön az elején.

"Tapasztalt utazóként tudom, hogy a véletlenszerű csodálatos élményeket nem lehet megismételni, ott és akkor kell maradéktalanul kiélvezni: az élet csupán a jelen pillanatok sorozata, amelyek összeadódnak."

Laura Fraser könyve után még kutattam újabb wanderlust-enyhítő olvasmány után és találtam egy nagyszerű John Steinbeck regényt, amely egy kvázi útinapló a híres írótól. Csatangolások Charley-val című könyve valóban nem más, mint néhány hetes útjának és az ott tapasztaltaknak a leírása, amely út során hű társa a Rocinante névre hallgató lakókocsija és Charley nevű uszkárja volt. Charley-nak fontos szerep jut a könyvben: néhányszor ő az, aki elindítója lesz két idegen közötti kommunikációnak, akiknek útja keresztezi egymást valahol Amerikában, illetve Steinbeck sokszor neki írja, magyarázza mindazon gondolatokat, amiket az utazás, az ott megismert emberek, helyzetek váltanak ki belőle. 

Steinbecket egyelőre csak az Édentől keletre című műve alapján ismertem és kedveltem meg, de ebben a könyvben megismerhettem a személyiségét, amely végtelenül szerethető lett a szememben. Egyszerű fickó lehetett, nem volt elszállva magától, a tehetségétől, szerette a feleségét, az életet, amit kapott és imádott úton lenni, de persze hazatérni is.

"Mikor még nagyon fiatal voltam, és rám jött az utazási viszketeg, a felnőttek megnyugtattak: felnőtt koromra majd csak kinövöm. Mikor éveim alapján már felnőttnek nevezhettek, az érett férfikor lett az előírt orvosság. Elértem az érett férfikort, s akkor arról biztosítottak: öregségemre biztosan lecsillapodik ez a láz. És ma, amikor ötvennyolcadik évemet taposom, abban bíznak, hogy a szenilitás majd megteszi a magáét. Semmi sem segített. Ha egy rekedt hajókürt egymás után négyszer elbődül, nyakam libabőrös lesz, lábam meg magától nekiindul."

***

"Egy utazás valóságos személyiség: nincs belőle két azonos darab. Minden terv, óvintézkedés, rendszabály és erőszak hiábavaló. Évekig tartó küzdelem árán rájövünk: nem mi irányítjuk az utazást, az utazás kerít hatalmába minket. Társasutazás-szervezők, menetrendek, helyfoglalások csődöt mondanak, és óhatatlanul zátonyra futnak a kirándulás egyéniségén. Igazi csavargó csak akkor nyugszik meg és kerekedik fel, ha mindennek tudatában van. Csak ekkor gördített el minden akadályt az útból. Ebben a tekintetben az utazás hasonlít a házassághoz. Ha valaki azt hiszi magáról, hogy mindent tud, akkor biztosan tévedett. Hogy mindezt kimondtam, máris sokkal jobban érzem magam, bár csak az értette meg, aki maga is tapasztalta…"

Nagyon örülök, hogy Steinbecknek ezt az oldalát is megismerhettem, számomra egy nagyon érdekes, a világ dolgaira nyitott ember képe rajzolódott ki az utazási kalandjai olvasása során. Mindenképpen folytatni fogom a vele való ismerkedést, mert a stílusa is nagyon egyszerű, letisztult, ugyanakkor olyan gondolatokat vet papírra, amelyek felett érdemes megállni elidőzni és elmélázni.

Mindkét könyvet bátran ajánlom azoknak, akik wanderlust-lázban szenvednek, vagy azoknak, akik nem tudnak szabadságra, hosszabb utazásra indulni, hisz ahogy kinyitjuk ezeket a regényeket, már az első bekezdések után ott robogunk a főhősök mellett az utakon!

 

Rövidekről röviden

Április folyamán a könyvtárból sikerült kivennem néhány izgalmasnak ígérkező olvasmányt, amik elég rövidek voltak ahhoz, hogy vagy egy-két este elolvassam őket vagy szinte egyszuszra a végére érjek. Elég változatos témát, kort dolgoztak fel, most mégis egy rövid posztban egyszerre mutatom meg őket.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Bevallom, ez a könyv elsőként a jópofa, egyszerű borítójával szólított meg. Aztán megtetszett a témája is, így megörültem, amikor a sikerkönyvek között rátaláltam. Cecilie Enger alapötlete nagyon egyedi: egy norvég középosztálybeli család történetét követhetjük végig a karácsonyi ajándékok listáján keresztül. Erre akkor bukkanak a gyerekek, amikor édesanyjuk - aki Alzheimer-kórban szenved - otthonba kerülése után felszámolják a házban maradt bútorokat, emlékeket és ezen listát tartalmazó füzet az egyik lányhoz kerül. Az ajándékok felsorolásán keresztül nyerünk bepillantást a család életébe: sorsokba, szerelmekbe, családi feszültségekbe, válások történetébe, karácsonyozásokba, gyermeki ábrándokba.

Számomra nagyon fájdalmas utazás volt ez a kis regény. Egyrészt szembesültem a mulandóságunkkal, méghozzá azzal a fajtával, amikor a test még hajtja a motort, de lélekben már máshol járunk. Azt hiszem ennél rosszabb elmúlás nincs is ... Aztán fájdalmas volt azért is, mert rádöbbentem, hogy ahogy telnek a karácsonyok a hőn áhított ajándékok értéke mennyire meg tud változni: amiért egyik évben majd meghal az ember, pár év múlva már semmit sem jelent. Amióta úgy érzem, hogy felnőttem, én pont ezeket az ajándékokat igyekszem elkerülni: vagy élményt szeretnék adni/kapni vagy valami olyan tárgyat, amire évek múlva is emlékszik az ember.

"Egyetlen ember sincs tudatában annak, amikor megtapasztalja élete legboldogabb pillanatát. Vannak, akik izgatottságukban azt hajtogatják, hogy ez életük legboldogabb pillanata, de a lelke mélyén mindenki azt reméli, hogy az a perc még nem jött el. Azt hiszik, hogy valamikor a jövőben egy sokkal szebb és boldogabb pillanat vár rájuk. Hiszen micsoda kegyetlenség volna, ha már fiatalon tudná az ember, hogy soha semmi nem lesz szebb ennél. Hogy minden csak rosszabb lesz. Nem igaz?"

Kiadó: Typotex
Kiadási év: 2015
Fordította: Petrikovics Edit

Szaniszló Judit: Beenged

Ez a könyv is valahogy rám kacsintott az egyik polcról, leemeltem, beleolvastam és úgy gondoltam tökéletes kis társ lesz nekem esténként. A szerzőről sem tudtam semmit, de pont szeretek így kvázi tudatlanul új írókat megismerni.
A Beenged nagyon érdekes, helyenként sokszor elgondolkodtató novellák füzére. Miről is szól? A mindennapjainkról. Családról, kapcsolatokról, magányról, az élet nagy pillanatairól, a felnőtté válásról  - egyszóval mindenről, amivel mi kis földi halandók találkozunk az életünk során. Helyenként nekem túl sok volt, néha jobban a sorok mögé kellett, hogy nézzek, hogy értsem is, amit olvasok, de volt pár olyan, ami nagyon eltalált élethelyzetet mutatott meg. Összességében jó volt ismerkedni Szaniszló Judit stílusával, illetve rábólintani egy-egy szituációra, hogy mennyire ismerős már, hogy néha a saját agymenéseimmel nem is vagyok egyedül, csak én nem tudom úgy szavakba önteni, mint a szerző.

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2016

Szerb Antal: A harmadik torony

Rövidke 80 oldal és mégis mennyi minden benne van. Benne van Szerb Antal szeretete egy ország és annak városai iránt. Benne van a mehetnék, messzire, magányosan, a felfedezni vágyás, a történelem megidézése. És benne voltam én is, bandukoltam Szerb Antal mellett mint egy láthatatlan útitárs, legördítettem én is pár pohárka bort este vele a piazzán üldögélve és dülöngélve én is láttam a ferde tornyot, no meg azt a harmadikat is. Szóval ha nem sikerül idén (sem) eljutnom Olaszországba, mégis elmondhatom, hogy én már láttam, éreztem, szagoltam az ottani levegőt, figyeltem az épületeket, magamba szívtam egy kis mediterrán hangulatot a megkopott, esőszagú, szürke Budapest kellős közepén egy szobában ücsörögve.

"Felváltottam úri módon ötszáz lírát; – trecento… quatrocento… cinquecento! – mondta a pincér és leszámolta az asztalra az olasz történelem nagy századait."

***

 "Azért mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott, és mikor elõször látom egy városát, mindig egyúttal mintha viszontlátnám is és mintha búcsúznék is tõle. Dosztojevszkij azt írja, hogy az embernek úgy kellene élnie, mintha minden perce a halálraítélt utolsó perce volna, hogy fel tudja ismerni az élet kimondhatatlan teljességét – az én olaszországi benyomásaim kissé mind ilyen utolsó szemlátomások."

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2007

Csak röviden

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, amiről hosszan úgy érzem nem tudnék írni, viszont mindenképpen szeretnék róluk pár gondolatot megosztani a blogon, így most egy kis villámposzt következik.

Jodi Picoult regényeivel nem is olyan rég kezdtem az ismerkedést. Elsőként a Vezeklés c. könyve került a kezembe, amelyet nagyon szerettem és ami nagyon sok gondolatot ébresztett bennem az olvasása során. Már akkor tudtam, hogy szép lassan folytatom majd az írónővel való ismerkedésemet, de csak óvatosan, nem akartam egyszerre hirtelen túl sokat és megcsömörleni. Viszont amikor befejeztem Az elvarázsoltakat, annak olyan erős hatása volt rám, hogy jött a tipikus ilyenkor beköszöntő "nem tudok mást olvasni, de olvasni akarok" érzés. Én ebben az esetben valami teljesen más történethez szoktam nyúlni, és itt villant be hirtelen a Szelíd vadak, amely a Találj rám! c. könyv előzménynovellája. És ez a kb. 70 oldalas kis novella az érzelmek összes skáláját felvonultatta számomra. Azt hiszem így kell novellát írni mint Picoult tette. Kerek, egész, figyelemfelkeltő és megint egy nagyon fontos témához nyúlt.

A novella főszereplője Alice, aki egy botswanai rezervátumban kutatja az elefántok viselkedését, majd egy nap egy elárvult kiselefánt pótanyja lesz hirtelen belőle. Csupán ennyiről szól a történet és mégis milyen óriási dolgokat zár magába ez a 70 oldal. Egyrészt ezek az óriási teremtmények szerintem az egyik legintelligensebb emlősök a bolygónkon. Összetett a csorda felépítése, de Picoult olyan alapossággal tárja elénk a működésüket, hogy többet tudtam meg róluk, mintha felcsaptam volna egy lexikont az elefánt címszónál. Nagyon érződött az alapos kutatómunka.

Másrészt már megint kaptunk egy erkölcsi dilemmát: van-e jogunk, illetve kell-e egyáltalán beleavatkoznunk a természet törvényeibe? És ha úgy gondoljuk, hogy igen, akkor meddig, hol van a határ? Persze megnyugtató és konkrét kérdést nem kapunk rá, de a történet tanulsága így is nagyon ütős és igazán szívszorító. Nem tagadom, a végén a könnyeimmel küszködtem. (Hiába, no, öregszem és egyre érzékenyebb vagyok.) Viszont az írónőnek hála annyira rám jött az "elefántkutatóság" érzése, hogy rögtön lecsaptam (akkor még csak gondolatban) Anthony Lawrence Elefántsuttogó c. regényére. Szuper értékeléseket olvastam róla, a nyári listámra fel is vettem és a Könyvhéten be is szereztem. Remélem, legalább akkora élmény lesz, mint a Szelíd vadak!

Afrikai kalandozás után Olaszországba vettem az irányt. Ezer + 1 éve csücsült már a várólistámon William Black Al dente c. könyve, amelyet a vcs-s játékba is beválogattam idén. Gondoltam, hogy esténként napi egy fejezetet - ami egy-egy várost ölel fel -  fogok elolvasni, de sajnos erről nagyon hamar letettem. Első körben nagyon bejött ez a Gasztronómiai kalandozás Itáliában, viszont egy idő után úgy éreztem, hogy nagyon elcsúszott a történelem irányába a könyv és bizony volt olyan fejezet, amin szimplán bealudtam. Nem volt rossz könyv, viszont kicsit túlírtnak gondolom. Pontosabban ha már Al dente, akkor a legszívesebben a gasztronómiai részekről olvastam volna. Illetve ha valaki tud főzni, az még nem jelenti, hogy írni is tud, ezért helyenként kicsit unalmasnak, száraznak találtam a stílust. Sokkal több helyi anekdotát vártam volna, és mondjuk 150 oldallal kevesebbet, ebben az esetben az én élményem is nagyobb lett volna. Így még mindig maradok inkább Frances Mayes könyveinél, akármekkora olasz rajongó vagyok is.

Amit a könyv pozitívumaként meg kell, hogy említsek, hogy nagyon tetszett a szerkezete és hogy mennyi várost mutatott be. Elsőként a szárazföldön járunk többek között Torino, Alba, Genova, Róma városában, majd tengerre szálunk és Szardínia, San Pietro, Szicília, Ischia ételeivel ismerkedhetünk meg. A harmadik részben pedig Amalfi és Pisa kerül terítékre, illetve az utószóban megismerkedhetünk a Slow Food mozgalmával is, amiről szerencsére nem most hallottam először, de nagyon szimpatikus gondolatnak találom. Az is nagyon jó ötlet volt, hogy általában minden városban egy gasztronómiai étek köré épült a fejezet, olyanra, ami az adott hely specialitása vagy jellegzetes étele, itala. Azt hiszem majdnem mindegyiket megkóstoltam volna én magam is, talán csak egyet nem vállaltam volna be, de ezt is csak most, amikor már tudom, hogy mi is az. 

Arra jó volt a könyv, hogy beindítsa nálam a nyári üzemmódot. Tudjátok, amikor már látod magad előtt, amint csatangolsz egy számodra ismeretlen városban, vagy beülsz megpihenni éppen egy ajánlott kávézóba egy jegeskávéra és bár az irodában ülsz az íróasztal mögött, de te már gondolatban a szabadságod töltöd. Kb. ezt az érzést kaptam meg William Black könyvétől.

Újra Toszkánában

Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában

Frances Mayes nevével először 2008-ban találkoztam, amikor nyáron megvettem magamnak a Napsütötte Toszkána c. könyvét. Sokan a film hatására vették kezükbe a regényt, és ha jól emlékszem nálam is így történt, bár jó sok év késéssel a megjelenéséhez képest, de én sok sztárolt filmmel és könyvvel vagyok így. Akkor egy cseppet sem csalódtam a könyvben - ami teljesen más, mint a film-, mert már az első pillanatban elcsábított Bramasole megtalálásának, felújításának és felvirágoztatásának története. Azóta Mayes többi könyvét is mind megvettem, olvastam és nagyon szerettem. Mindegyik egy képzeletbeli nyaralás élményét nyújtja számomra, mert úgy barangolhatok nem csak Toszkánában, hanem Olaszország (Édes élet Itáliában) és a világ egyéb tájain (Egy év a világban), hogy ki sem kell otthonról tennem a lábamat. Épp ezért örültem nagyon, amikor a Mindennapok Toszkánában c. kötetet is sikerült megszereznem, csakhogy számomra is érthetetlen okból ezidáig tologattam az olvasását. De idén beválogattam a várólistám csökkentésébe, így "kénytelen" voltam végre belekezdeni. Tudtam mit várhatok az írónőtől és elmondhatom, hogy pont azt is kaptam.

Sok év eltelte után újra Bramasole és a toszkán vidék a helyszín, ami nekem a bakancslistám egyik kiemelt állomása. Mayesről nem tudom elmondani, hogy olyan jól és gördülékenyen írna mint egy szépirodalmi szerző, mert sokszor döcögősnek és darabosnak éreztem a stílusát ebben a könyvben, ellenben amiről ír, az annyira egy vágyott álom az életemben, hogy még ezt is elnézem neki. Ebben a kötetben is kimondottan azokat a részeket imádtam a legjobban és ott fogytak leggyorsabban a lapok, ahol a házról, a kertről, a szomszédokról, a mindennapi életükről (ami ugye számunkra nem is annyira mindennapi) írt. 

Bramasole sem marad ám változatlan az évek során. Egy öreg ház esetében mindig van valami javítani való, Francesnek és Ednek pedig mindig új és új dolgok jutnak eszükbe, hogy mit és hogyan lehetne változtatni, szóval tennivalókban nem szenvednek hiányt.  És persze nem csak a környezet változik, hanem az emberek is: születések, halálozások történnek, új szomszédok és tájat romboló befektetők érkeznek, egyszóval zajlik az élet, amelynek most már valóban szerves részét képezi ez az amerikai házaspár.

"Húsz éve látogattam el először Bramasoléba az ingatlanügynökkel. Tréfásan rögtön azt mondtam, megtaláltam, amit kerestem.
Valóban megtaláltam. Fogalmam sem volt arról, mekkora változások küszöbén állok, amikor kinyílt a rozsdás vaskapu. A napfény bearanyozta a ház homlokzatát. A hideg futkos a hátamon a gyönyörtől azóta is, valahányszor megpillantom. A ciprusok szegélyezte sétányok, a piazzák pezsgő élete, a puritán, román stílusú templomok, a konyha és a gazdag történelem csábított Olaszországba. Azóta a mindennapok szűnni nem akaró festáját élem a világ legvendégszeretőbb népével. Otthonra leltem, pedig nem is kerestem. A hely megfogott, és nem ereszt."

Amit nagyon szerettem, hogy egy évet ölel fel a történet és olyan jól bemutatja az írónő, hogy az évszakok változásával hogyan változik a toszkán táj, melyik évszakhoz milyen tevékenység tartozik az olaszoknál, hogy nyáron a nagy melegben milyen összejöveteleket tartanak, hogy télen hogyan szenderül álomba nem csak a táj, hanem egy kicsit a lakosság is, és hogy ősszel hogyan fognak össze a barátok, szomszédok és készülnek a szüreti időszakra. Végig magam előtt láttam ezeket a jeleneteket; érzések, hangulatok, színek, és nagyon-nagyon sokszor bizony fenséges illatok is szálltak felém. Hiszen jó szokásához híven Frances megint jó sok igazi olasz recepttel tűzdelte meg a regényét, ami olvasás közben iszonyatos étvágyat gerjeszt az emberben, a könyv befejezésekor pedig rohannánk a konyhába kísérletezni, hogy egy apró kis dolce vitát az asztalra tudjunk mi magunk is varázsolni sok-sok kilométerről távolabbról is.

"Olaszország látnivalókban kifogyhatatlan. Nem hiszem, hogy akármelyik ország képes ennyi ámulatba ejtő szórakozást nyújtani: pompás táj, fantasztikus művészet, nagy múlt, ízletes konyha, isteni zene és kedves emberek. Megannyi erény. Mindez egyetlen, elnyújtott félszigeten, amelyet középen hegylánc szel ketté. Megannyi nyelvjárás tagolja, pompás szakácsokat mondhat magáénak. A reneszánsz otthona domboldalban megbúvó városokkal, ikonikus filmművészettel, számtalan antik emlékkel, kastéllyal, mozaikkal, villával, harangtoronnyal, tengerparti stranddal büszkélkedhet, és még sorolhatnánk."

Ha idén valaki nem jut el nyaralni, vagy a vízpart mellé keres egy könnyed, szórakoztató olvasmányt, annak mindenképpen ajánlom Frances Mayes könyveit. Szinte mindegyikben a saját életén túlmenően kultúr- és művészettörténeti témákkal is foglalkozik, tehát akit inkább ez érdekel az is meg fogja találni a számára érdekes vonalat néhány fejezet elejéig. Számomra most még azért is volt különleges ez a kötet, mert a Napsütötte Toszkána óta elkezdtem az ismerkedést az olasz nyelvvel és nincs is annál felemelőbb érzés, amikor olyan szavak köszönnek vissza, amit már ismerek, tehát csak annyit mondanék: Grazie mille, cara Frances!

Kiadó: Tericum

Kiadási év: 2011

Fordította: Stefanovics Péter

Egy dolognak még nagyon megörültem: idén jelent meg Frances Mayes legújabb könyve Under Magnolia címmel, amely az amerikai Délről (Fitzgerald, Georgia) fog szólni. Nálam tuti olvasós lesz és szerintem sok Dél-rajongó könyvmolytársamnál is! Remélem, hamarosan mi is kézbe vehetjük majd!

A sokarcú Itália

Frances Mayes: Édes élet Itáliában

Úgy 6-7 évvel ezelőtt történt, hogy egy balatoni nyaralásra a Napsütötte Toszkána c. könyvet vittem magammal. Emlékszem rá, hogy a strandon kinyitottam, belekezdtem és megszűnt körülöttem a világ. Elvesztem Toszkánában és borzasztó mód irigyeltem Frances Mayest, amiért megadatott neki a cortonai háza, Bramasole, és a csodálatos toszkánai táj testközeli élménye is. Azóta valahogy szokásommá vált, hogy nyaralásra próbálok mindig egy Olaszországról vagy Toszkánáról szóló könyvet becsempészni a bőröndömbe, mert annyira el tud varázsolni egy-egy ilyen történet, hogy tényleg úgy érzem, ott vagyok én is, ha még csak képzeletben is, de én is rovom az utcákat fáradhatatlanul, nézelődöm, szívom magamban a helyi sajátosságokat, mint a könyvek szereplői.

Sajnálom, hogy ilyen sokat vártam a Napsütötte Toszkána folytatásával, az Édes élet Itáliában c. könyv elolvasásával. Elég nehezen tudtam beszerezni, mert amikor kerestem, nem volt kapható. Aztán tavaly egy könyvesbolti "eltévelyedésem" eredményeképpen végre ráleltem, hazahoztam és nem tudom miért, de nem kezdtem bele, csak feltettem a könyvespolcra, mondván, hogy hamarosan sorra kerül. Aztán jól elfelejtkeztem róla. Egészen mostanáig. 

Ezen a héten nem volt valami kegyes velünk a májusi időjárás. Nem múlt el úgy nap, hogy délutánra ne érkezzen meg a szokásos zivatar vagy egy jó kis felhőszakadás. Volt olyan nap, amikor majdnem úgy éreztem magam a nagy szélviharban, mint Dorothy, hogy egyszer csak valami ismeretlen vidéken fog lepottyantani egy kisebb hurrikán. De hiába voltak odakint ilyen mostoha körülmények, engem ez egy cseppet sem érdekelt. Én ugyanis Olaszországban jártam. A kísérőm Frances Mayes volt, akiről elmondhatom, hogy egy nagyon szívélyes és melegszívű vendéglátó.

Maga az írónő ezzel a gondolattal kezdi a második könyvét cortonai életükről:

"Amikor Olaszországba jöttem, elsősorban a kaland vonzott. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy itt fogom megtalálni a tökéletes hétköznapok mézédes boldogságát, az igazi olasz dolce vitát."

Ez a mondat tökéletesen jellemzi az egész könyvet. Most már nem a megvásárolt ház felújítása körül zajlanak az események (persze egy ilyen házban mindig van valami megjavítandó vagy felújítandó dolog), hanem az igazi otthonteremtés, az ország felfedezése van a középpontban. Ez talán még élvezetesebb, mint a házvásárlás procedúrája, ráadásul most Frances és párja, Ed, majdnem egy egész évet tölthetnek Bramasole nevű házukban, mert alkotói szabadságon vannak. Épp ezért van alkalmuk bejárni Olaszország olyan részeit, ahová eddig nem jutottak el vagy éppen visszavágynak: Palermo, Avola, Siracusa, Ortigia, Veneto, Chioggia - ezek mind-mind újabb gyöngyszemei Olaszországnak. Minden kisvárosban ott ülünk kísérőinkkel, kipróbáljuk a helyi kulináris élvezeteket velük, elkísérjük őket a piacra és az adott hely látványosságait, műemlékeit is együtt keressük fel.

Érdekes módon mégsem ezek voltak a legkedvesebb részeim. Az írónő három olyan fejezetet alkotott, amelyet én a legélvezetesebbnek találtam.

Az első ilyen A FÖLDI PARADICSOM c. rész volt, amelyben Frances és Ed saját kertjüket tervezik meg. Még egy kis tervrajz is szerepel a könyvben, amelynek segítségével szinte láttam magam előtt az egész kertet, az ültetett fűszernövényeket, a rózsatöveket, a citrusligetet és az olajfákat. Erről is olyan élvezettel írt az írónő, hogy szinte éreztem a késztetés, hogy menjek én is ki a kertembe és ültessek, kapáljak, öntözzek. A baj csak az, hogy nincs kertem. Szóval most mindezt csak a képzeletemben tehettem meg.

A másik szívemnek kedves fejezet A GONDOLATOK AZ UTAZÁSRÓL c. volt. Olyan érzéseket tárt elém az írónő, amelyet az első külföldi utam alkalmával én is próbáltam szavakba önteni. Azóta is ugyanezt érzem minden alkalommal, amikor olyan szerencsés vagyok, hogy eljutok egy külföldi országba. Próbálok olyan utazó lenni, aki minél többet tud meg az adott helyről és aki teljes egészében átengedi magát az ismeretlen táj, kultúra és az ott lakó emberek felfedezése által átélt élményeknek.

"Amikor útra kelek, hogy megismerjek egy idegen országot, ugyanez a „milyen másnak lenni” érdekel, csak talán nagyobb léptékben – az egész kultúrát, a táj, a nyelv egészét szeretném ilyenkor átlátni. És azt, hogy ki vagyok én az új helyen, és kik lehetnek azok, akiknek ez az otthona."

"Azonban a szenvedélyes, vérbeli utazó keres valamit. Hogy mit? Valamit, ami megváltoztatja őt magát, valamit ami kifejezhetetlen. Ha nem találja meg, úgy érzi, nem is történt vele semmi."

A harmadik fejezet, ami megragadott az a NYELVEK ÚTVESZTŐJE volt. Jó volt arról olvasni, hogy milyen az írónő viszonya az olasz nyelvvel. Ennyi év távlatából még mindig úgy érzi, hogy nem elég jól beszéli azt, és nagyon mókás jeleneteket osztott meg velünk, ami persze a szavak összekeveréséből adódik. Ezeken jókat mosolyogtam. Szeretem, amikor valaki bevallja, hogy nem úgy született, hogy 3-4 nyelvet beszélt a saját anyanyelvén kívül, hanem izzadtságos órákat, napokat, éveket tölt azzal, hogy elsajátítson egy új nyelvet. Aki már tanult egy idegen nyelvet az biztos, hogy bőszen bólogatva fogja ezt a fejezetet végigolvasni.

"Hetente kétszer két órában tanulok olaszul egy cortonai piazzóban. Mindig nagyon izgulok. Útközben elmegyek az egyik régiségkereskedés Caruso nevű papagája mellett, kalitkája kint van az utcán a kirakat előtt. – Ciao – mondja a madár tökéletes cortonai kiejtéssel. Ennek a papagájnak jobb füle van, mint nekem."

Összességében nagyon örülök, hogy van egy ilyen írónő, mint Frances Mayes, aki megosztja velünk olaszországi élményeit. Addig, amíg nem jutok el ebbe a szerintem csodás országba, az ő szemén és történetén keresztül igyekszem megismerni azt. Ráadásul már itt vár rám a történet folytatása, a Mindennapok Toszkánában. Azt hiszem eddigi szokásomnak megfelelően ezt meghagyom majd a nyárra, a nyaralásra! 

CORTONA  (Kép forrása: www.discoverthetrip.com)

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: Tericum Kiadó

Kiadási év: 2011

Fordította: Sümegi Balázs