Vagy inkább padló... Mögest... :S Áh, nem a meló, bár az is megérne egy misét, mindenesetre azt továbbra is élvezem. Ideges vagyok, meg minden, de tök jó kimozdulni, csinálni valamit, felnőttek közt lenni, teljesíteni, kis szabadságot érezni, stb...
Ami most jócskán kiborított, az az ovis családi napon való részvétel. Szólt a gyógypedagógus és a leendő óvónő is, hogy lesz ilyen és szeretnék megismerni a Cukit személyesen is, hisz már rengeteget hallottak róla. Én
szerencsére sajnos pont dolgoztam, és még pletyóztam is a munkatársammal utána, hogy megússzam (igen, szaranya vagyok, de nem érdekel, aki végigcsinálja utánam az elmúlt három évet, amiben 1 olyan hónap volt, mikor nem volt semmi, hanem "csak" úgy voltunk, az beszólhat) de pont ekkor volt a közösköltséget perkálós nap is és már pár hónappal el voltunk maradva, így férj felhívott, hogy mikor mék, mer' be kéne fizetni, így nem volt mese, mennem kellett. :/ Mindegy, legalább láttam az ovi udvarát belülről is. Amúgy nagyon szép, parkosított, virágokkal teli, tényleg nagyon állat; de amit a leányzó csinált, hát, őőő, izé, nem volt felemelő látni. :( Annyira marslakó, hogy nem igaz. Nagyon megviselt, hogy ennyi átlag gyerek közt kellett látnunk. A játszótér kismiska ehhez képest. És az is érdekes lesz, mikor majd mindennap vinni kell és látni a sok átlagosan fejlődő gyereket, a vidám szüleikkel együtt...
Valószínűleg sokan gyarlónak tartotok, de még azt sem tudtam hová tenni magamban, hogy speciális csoportba fog járni. :( 5-en lesznek. Ők a legsúlyosabb esetek, ők a (jelenleg) nem integrálhatók. Azért nagy falat ám ez, bármennyire is keresem a pozitív részt benne. Jó, persze, örüljek, hogy felveszik elméletileg pelenkásként is; meg tegyem össze a két kezem, hogy egyáltalán van itt a közelben ilyen lehetőség; és a leendő óvónőjéről mindenki csak és kizárólag szuperlatívuszokban beszél, nagyon elhivatott, kiváló szakember; de azért mennyivel másabb lenne sima csoportba íratni, vinni, részt venni anyák napi ünnepségeken, évnyitókon, évzárókon, farsangon, meg ilyenek... (az anyák napjától egyenesen rettegek. mármint az ilyen ovis ünnepségektől). :(
Annyira megmaradt, hogy egy kissrác valahol távol az anyjától játszott, muterja a nevén szólítva hívta, a gyerek meg szinte vágtát futva loholt az anyukájához... Én meg eközben is totál szerencsétlenként tébláboltam ott a sok "normálisék" közt és igyekeztem megakadályozni, hogy nekimenjen az embereknek (csomószor annyira kizárja a többieket, hogy lazán nekik szalad). És csak bolyongott céltalanul, mindenfelé, annyira látszódott, hogy nem találta a helyét. :( Nagyon szívfacsaró volt ezt látni. Hisz itt egy angyalarcú, gyönyörűséges, kedves kislány, akinek penge esze van, okos, ügyes, miegymás; de az autizmus megakadályozza abban, hogy kiteljesedjen. Én legalábbis jelenleg így látom ezt az egészet. Lehet, hogy pár év vagy évtized után a hasznára fognak válni az állapotából adódó sajátosságok, de most szerintem hátrány neki, nekünk... Nyugodtan el lehet ítélni emiatt, a trollokat megelőzvén írnám, hogy nem érdekel a véleményük, és semmi és senki nem változtatja meg azt, hogy jelenleg így érzek. A blogolásom kezdetén elhatároztam, hogy amennyire csak lehet, őszinte próbálok maradni. Nem fogok szépíteni. Most tényleg ezt érzem/érezzük. Látom az Emberemen is, hogy ő is kezd fáradni... Nehéz ez, nagyon nehéz! :( Legalábbis nekem mindenképp.
Volt egy nagyon aranyos momentum is. Egy fán voltak krepp szalagok. A lányom nem érte el, de nagy erőkkel azon volt, hogy megszerezze az egyiket. A közelében volt egy kiskrapek, és szavak nélkül megértették egymást, a lovag lejjebb húzta a Cukinak, aki elkezdte rázogatni. Édesek és voltak. :)
Valamikor még régebben olvastuk, hogy autiéknál a 3-5 éves korig terjedő időszak a leghúzósabb, és lehet, hogy ennek isszuk most a levét. Elképesztő, hogy miket tud művelni... Dacol is ezerrel, de ez megspékelődik azzal, hogy ugye kommunikációs nehézségekkel küzd. Áh, nem egyszerű ez, nagyon nem...
És továbbra sem
szarik kakil... Pedig ingere lenne, de visszatartja. :(((
Ésésés utálom, hogy nem tudom kezelni a stresszt. Régebben sem tudtam, de az utóbbi pár évben meg pláne nem. Sőt, most meló közben meg szörnyű vagyok. Izzad a tenyerem, de annyira, hogy hámlik is, mert kiázott, meg teljesen izgulok, hogy jól csinálom -e, meg ilyenek. Annyira várom azt, ami régen volt, hogy csak az volt bennem munkába indulás előtt, hogy a faszomnak van kedve menni. Most ez nincs, jelenleg csak szorongok. Pár hét/hónap és remélem eljön az az idő, hogy stabilan betanulok, és menni fog. (A pesszimista énem meg azt sugallja, hogy majd biztos ekkor fognak kirúgni... :P )
Majd egyszer azt is szeretném összefoglalni, hogy hogy élem meg a nem túl ideális vagy legalábbis számomra nem elégséges szintű anya-lánya kapcsolatot. Annyira szeretném meghallgatni a másik felet is erről, de az is lehet, hogy soha nem fogja tudni kifejteni nekem a véleményét. Tényleg fásult vagyok. De őszintén kérdezem, hogy ki nem lenne az, ha ezt kellene néznie másfél éven keresztül? Jó, ki lehet zökkenteni olykor, de sokszor qrva nehéz vagy épp lehetetlen... :(
Na meg amit egy ideje érzek vele kapcsolatban az, hogy van is gyerekem, meg nincs is. :( (Tudom, hogy ez is csúnya kijelentés a részemről...)
Aztán még itt vannak azok a dolgok is, amikről nem szeretnék írni, de nyomaszt, félelemmel tölt el. (Most ilyen párkapcsolati akármikre tessenek gondolni.)
Azt érzem, hogy kisiklott az életem... Nincs jövőképem, motivációm. :/ Semmi nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Nincs karrierem, nincs pénzünk, nincs erőm, nincs semmi. Jó, ez így azért sarkított, de lényegében így van. És ez így nem túl kellemes. Öregnek érzem magam...
