Nyári depresszió

Azt hittem, hogy én szartam a spanyolviaszt, közben meg kiderül itt, hogy nem... :D Ugyanis mielőtt a nyári depikémről szerettem volna írni, azért rágugliztam a diy diagnózisomra, hogy létezik -e. És igen, létezik. Az azért megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a nyarat nem jól éli meg. Lehet, hogy ha nem lennék/lennénk bebörtönözve (pénzhiány és az autizmus miatt), más lenne a helyzet; de így a nyárból annyi marad meg, hogy: unom, hogy csurog még a picsámból is az izzadtság, bűzlök, ragadok, mikorleszmánvéééége???

Idén egyszer voltunk a helyi strandon az Emberrel kettesben (persze szigorúan 3 után, mer' akkor úccsúbb a belépő...), és kb. ennyi. A leányzóval is tervezzük, de hát félünk... :/ Azért a tervek közt szerepel, és valószínűleg össze is hozzuk idén. Talán.

Ezek mellett jön a rengeteg csalódás, szívfájdalom, amikről inkább nem is írok, mert csak... :(

És igen, irigy vagyok, beismerem. A facebook nekem sokszor maga a kínzás a rengeteg nyaralós, boldogcsaládos képekkel. (Nem vagyok hívő, de tudom, hogy ez a hét főbűn egyike is...) De mit csináljak, ha szinte az egész életemet kudarcok sorozatiként élem meg??? És azt is látom, hogy míg mások lófasznyit sem tesznek/áldoznak, mégis az ölükbe hull a boldogság; addig én ha meggebedek sem tudok semmilyen téren sem még a közelükbe se jutni az egész családommal együtt (nem érdekel a ne hasonlítgasd az életedet másokéhoz dolog, aki ezzel jön(ne), az nézzen tükörbe, és könyörgöm mellőze ezt a fajta jótanácsot! Köszi! ;)

Úgy érzem magam, mintha zsákutcában lennék, annyi különbséggel, hogy nincs visszaút. :(
Minden ugyanolyan egy csomó ideje. Nincs motiváció, nincs húzóerő, nincs ami vigyen előre, nincs amibe kapaszkodhatnék. És azt is leszarom, ha emiatt szaranyának tartanak egyesek, lehet idejönni, vigyázni egyetlen egy napot a lányra, és akkor talán megértenék a sárdobálók, hogy miért nehéz ez egy ilyen tündérarcú mellett. És igen, valószínűleg az is igaz, hogy nem tudom hová tenni a lányom autizmusát. Én azt azért túlzásnak tartom, hogy nem fogadom el az állapotát. Megkaptam ezt is (hozzászólásban), de az tény, hogy fingom sincs, hogy hogy lehetne ezt úgy kezelni, hogy a Cuki fejlődjön, ugyanakkor gyerek is lehessen, az anya-lánya kapcsolat is jó legyen, hol a határ, meddig lehet hagyni elvonulni, mikor kellene "kirángatni", hogyan kellene ezt csinálni??? És igen, azt is bevallom, hogy jelenleg fridzsider-szülőként funkcionálok sokszor sajnos. Jó, nem teljesen azért, de észreveszem magamon. Régebben ezt tartották az autizmus OKozójának (pl. a nem eléggé szeretetteljes szoptatás mellett... o.O), de ahogy a saját bőrünkön tapasztaljuk férjemmel, inkább az a helyzet szerintünk, hogy ez OKOZATként jön létre). Én ezt úgy élem meg, mint egy védekező-funkciót; és igen, már abban a pillanatban, ahogy leírtam mindezt, undorítónak tartottam (hát milyen már, hogy valaki nem tudja egyből feldolgozni azt, hogy a gyereke eltérő képességprofillal rendelkezik, aminek eredményeképp valószínűleg sokkal nagyobb próbatételek elé kerül az életben, mint NT társai, de azért nyugtasson az a gondolat, hogy egyes területeken viszont valószínűleg messze túlszárnyalja majd az átlagot, csak rá kell jönni, hogy miben erős, és arra rágyúrni... Jó, persze ettől még lehet, hogy sokkal boldogabb, mint más gyerekek, de amíg ő ezt nem tudja nekem kommunikálni, addig nem tudom, hogy Ő, ott legbelül bizonyos szituációkat miképp él meg, mint mikor pl. a legtöbb egyes napirendi szituknál harcolni kell vele, meg vonszolni, lefogni, stb.)

Itt a bizonyíték, hogy nem kamuzom a nyári depivel kapcsolatban. :)

Egy idézet a cikkből:

"Aki lelkileg egyébként is rosszul érzi magát, annál inkább elhatalmasodik rajta ez az érzés, minél jobb kedvük van a környezetében lévő embereknek."

(forrás: http://www.webbeteg.hu/cikkek/depresszio/11598/nyari-depresszio )

Csütörtökön egy kissé bunkó voltam :(

(Ez az a poszt, amit közzétettem, majd visszaállítottam piszkozatnak, mert annyira szégyelltem... De aztán egész nap azon agyaltam, hogy az milyen már, hogy szépítem magam, így úgy döntöttem, hogy kiteszem, bármennyire is sül a pofám miatta. Így is valószínűleg sokszor szépítek magamon tudtomon kívül, reflexből; hát legalább tudatosan ne maszkírozzak már!)

Bűntudatom is van miatta. :( Bár nem volt szándékos, de akkor is bánt...

Már eleve morcos voltam, anyám is több ízben felhúzott (külön posztot érdemel , és még azért takonypócok is vagyunk, köhögünk meg ilyenek). Eddig az volt a szerencse, hogy pár napos csúszással kaptuk el a megfázást a lánnyal, de most szinte egyszerre jött ki rajtunk, és hát gondolom nem kell bemutatni, hogy sajgó fejjel milyen kellemetlen tud lenni a gyereksipítozás. Főleg, ha gyakran előadja magát...

De mivel már napok óta nem volt levegőn a Cuki, így már azért ildomos volt levinni... Mentünk a játszóra. A hozzánk közel lévőnél tök ügyes volt, néztem is, ugyanis már egy csomó ideje hintázott és mások is szerettek volna, ezért igyekeztem rávenni a "kiszállék"-ra. Szinte észre sem vehető ellenállással kellett csak szembeszállnom. De idővel egyre több gyerök jött a játszóra, és ez kissé frusztrálta a Cukkert.  Kb. ekkor érkezett melóból az apja, és bár már csipás szemekkel is az első kérdése reggel, hogy "hol az apu?" vagy "megkeressük az aput!" és képes minden órában tényként közölni velem, hogy "apu focizik, apu cigizik, apu dolgozik, apu szobában, apu alszik". És mindég mondom neki, hogy apád dolgozik, mégis mindig hiányolja. Ennek ellenére, ha végre valahára hazajön, szinte észre sem veszi... Jó, azért szerencsére mostanában egyre gyakoribb, hogy itthon megörül neki. Vagyis szerintem mindig örül neki, csak nem mindig van annak tudatában, hogy ezt jó dolog kimutatni. :)
Tegnap a játszón, ahogy odajött melóból érkezve az apuja, hát semmi reakciót nem mutatott. :(  De kb. úgy képzeljétek el, mintha egy vadidegen jött volna oda, nem pedig az imádott, egész nap hiányolt apja...

Majd faterja hazament, de előtte elindult természetesen a vakvilágba a drágánk (egyre több gyerek lett és ez gondolom zavarta), így az apja utána ment, míg mi összeszedelőzködtünk. Ilyenkor mintha nem is hallana. Ha nem lennének autók, esküszöm, rászerelnék valami nyomkövetőt és/vagy kamerát és megnézném, hogy ugyan mit csinálna, merre menne és hogy egyáltalán mikor tűnne fel neki, hogy nincsenek vele a szülei...

Átmentünk hát a rettegett kutas játszóra...(Apja nélkül.) Ahol persze összezörrentünk. Idösanyám is ott volt, csak hogy még harmonikusabb legyen az egész. :P Egy pici ideig elvolt, de aztán jött a katasztrófa egy éktelen hiszti formájában majd ezt követte egy jó hosszú folyamat, miközben ugyancsak ellenkezett. Majd próbáltam belepasszírozni a hintába, mert már fél órája azt szajkózta a hempergések közepette, hogy "belecsücsű hintá", de ha a közelébe mentünk, vagy belesegítettük volna, akkor már tiltakozott. Jó, ez lehet dac is, de azért hogy egy olyan miatt fetreng a homokban, hogy szeretnénk a kedvében járni, és teljesíteni minden óhaját, na az már nekem sok. Ezután elszakadt a cérnám (álmos voltam, taknyos, anyám is ugye felhúzott, meg a lány is és még sorolhatnám a türelmetlenségem, bunkósságom lehetséges okait), de az a lényeg, hogy úgy voltam vele, hogy akkor oké, beleülsz abba a kurva nyamvadt hintába és akár órákig is löklek egy kis csöndért cserébe... (amúgy a hintában sincs csöndben, sőt soha, csak ha alszik, de ezt tényleg szó szerint kell érteni!, de a hisztihez képest a karattyolás már simogató zene a füleimnek). De persze mialatt ezt a projektet kiviteleztem, az értetlenségből kifolyólag a drága egyetlen kislányom szokásához híven vadul őrjöngött, mire egy aranyos leányzó megkérdezte, hogy mi a baja a kislánynak. Én ekkor már eléggé ki voltam bukva és hát izé, azt mondtam elég hangosan az érdeklődőnek, hogy "semmi baja nincs, csak autista". Ahogy ezt kimondtam, már megbántam. Na nem a mondatot (még annak ellenére sem, hogy oltári nagy csend lett az addig nyüzsgő játszón és mindenki bennünket bámult), hanem annak hangerejét, stílusát bántam meg. Mert a kislány pusztán aranyosan érdeklődött, én meg a felgyülemlett feszültséget így adtam ki. :( Nem mondtam semmi csúnyát, bántót; de szégyellem, hogy nem tudtam a hülye temperamentumomat megfékezni vagy legalább a hangerőmön csökkenteni és képtelen voltam figyelembe venni, hogy egy olyan fiatal érdeklődőnek dobálóztam az autizmussal, akinek valószínűleg lövése sincs róla, hogy mit jelent e szó, de ezáltal biztos, hogy negatív társítást keltettem benne, pedig a céljaimmal, álmaimmal (elfogadás, megértés, befogadás) ez pont ellentétes . :'( Nem akarom hibáztatni a Cukkert, de azért az is erősítette a hangerőmet, hogy valahogy úgy éreztem, hogy túl kell kiabálnom, plusz még ugye "közelharcoltunk" is és így robbantam. :( Tényleg nagyon szégyellem, hogy nem voltam ura a helyzetnek. :(
Azzal vigasztalom magam, hogy a hibáiból (is) tanul az ember, legalábbis nagyon remélem; szóval fáradtan, megfázva, kialvatlanul, anutám társaságában nem viszem többé játszótérre egyszem gyermekemet... :/
Remélem nem vettem el a kedvét a kislánynak a további kérdéseinek feltevésétől, mert amúgy tényleg nagyon aranyos volt és mindig meghatódom a gyermeki nyitottságon, őszinteségen!
Már rég éreztem magam ekkora gyökérnek... :(

Lebuktam...

Érdekes dolgok történtek... És tudjátok, mi a durva? A sors figyelmeztetett. Most ezt nem részletezem, majd talán később. Sajnos bekövetkezett az, amitől tartottam, de bíztam benne,  hogy később fog ez megtörténni. Vagyis, hogy bármennyire is igyekeztem a személyazonosságunkat titkolni, azért csak sikerült lebuknunk rokonok előtt, és most megy a hátulról támadok és árulkodok szitu.

Semmit nem bántam meg, amit leírtam. Azt sajnálom, ha valaki magára ismert és a véleményeimmel fájdalmat okoztam, ez egyáltalán nem volt célom. Amiket leírtam, annak az illetőnek is elmondtam, aki azért nyitott valamennyire az őszinte beszédre. Vannak viszont érzékenyebb rokonaink is, akikkel nem jutottam dűlőre.

Nekem rohadtul nem stílusom a felek uszítása, hátulról támadás, szövetkezés, árulkodás. Ezzel csak annyit szerettem volna, hogy én nem akarok senki közé állni, ha kell, akkor háttérbe húzódom, felszívódom a rokonok előtt a való életben és lehet engem nyugodtan utálni is. Nem tiltom el sem a lányomat, sem a férjemet senkitől. (Milyen cuki vagyok, mi? :D ) Igazából az Embört sajnálom legjobban emiatt a kínos szitu miatt, mert ő semmiről nem tehet, mégis sokkal nehezebb, neki, mint nekem, hisz ő azért két tűz közt van...
Ezt ő írta az előző poszthoz, és szerény véleményem szerint tökéletes összefoglalta, hogy mi a  legfőbb gond:

"Heó !

Tudjátok kedves olvasók nekem mi a legfájóbb ebben az egész fórumozásban meg írkálásban.
Egyetlen egy dolog, aki ismer minket az is olvassa ezt, pedig velük mindennapi kapcsolatban 
állunk nekik mi szükségük van arra , hogy ezt olvasgassák meg véleményezzék, vagy esetleg rajtunk röhögve, sajnálkozva, lenézve szerezzék be azokat a gondolatokat amikre egyszerűen csak oda kellene figyelniük, vagy esetleg megkérdezni minket csak úgy simán 
beszélgetve.
A lányunkról elvárnánk , hogy beszéljen kommunikáljon, de mi "egészséges" felnőttek sem 
vagyunk erre képesek. Szóval ki is itt az autista ? Ezért utálok én is többek közt emberekkel beszélgetni.( nem is vagyok rájuk kíváncsi )
Kapja be mindenki aki az itt leírt soroktól megharagszik. 
A férj.
Asszony rakd a főoldalra ezt ki.
Férj"

Egyszer már bezártam a blogom kapuit családi viszály miatt, még egyszer nem fogom!!! Nem kötelező olvasni!

Minden csúcsszupi és rózsaszín...

... lett, de mindezt megelőzte egy bucira bőgött szempár, és kiakadás, amit végül egy nagy adag csoki, és egy napfürdő oldott meg. Persze az sem elhanyagolható, hogy zokogva elsírtam bánatom a férjemnek. (Nem sajnálom ezért, hisz ő is hozzájárult a megőrülésemhez, de azért rendes volt, hogy meghallgatott.) Rég voltam már ilyen "remek" hangulatban. Kiakaszt ez a rohadt tapasz!!! Azt hinné az ember, hogy ezek a modern darabok jók, de sajnos nem, olyan csúnya foltot hagy levétel után, és úgy utálja a rárakást-levételt, hogy nem igaz. És én is. Már görcsben van a gyomrom reggelente, meg este levételkor is. Vááááá. Embör próbálta álmában, de nem sikerült, de azért még bízom benne, hogy majd lesz olyan, hogy felkerül hajnalban, mert már elegem van abból, hogy mikor csak meg akarom simogatni az arcát, löki el a kezem, vagy menekül, mert azt hiszi piszkálni fogom. :(
Szóval, reggel már a pattanás határán voltak az idegeim, pár könnyet is hullattam és ordibáltam is. Olvastam egy helyen, hogy valaki dekorgumit rakott a szemüvegre a tapasz helyett, így gyorsan elugrottunk beszerezni egyet, de lövésem sincs, hogy hogyan lehetne, na mindegy. Találkoztunk egy régi ismerőssel, aki kérdezte, hogy mi a helyzet, és mivel kb. fél órája vadultam meg a tapasz miatt, kissé negatív fűszerezéssel válaszoltam. Ezt férj itthon meg is említette, meg már többektől hallottam, hogy negatív vagyok. Basszus, én eddig azt hittem, ha valaki megkérdezi, hogy mi van veletek, akkor arra lehet őszintén felelni, de rá kell jönnöm, hogy nem. Mindenről csak szépítve lehet beszélni, mert különben megkapja az ember a hisztis picsa címet. Tudom, hogy attól, hogy rinyálok, a helyzet nem változik, de az én lelkemnek könnyebb. Biztos unalmas, meg minden, de én is sok olyan dolgot végighallgattam, amire nem voltam annyira kíváncsi, mégis ki tudtam várni a végét. A nehézségeink többsége csipp-csupp, csak már azt unom, hogy mindig van valami. Mikor lehetne egy kicsit megnyugodni, rittig jön valami új nyavalya. Ez gondolom így lesz ezentúl, de ezt is meg kell szokni, nem könnyű a szülővé válás... Amúgy én azt is észrevettem, ha valamihez pozitívan állok hozzá, vagy úgy beszélek róla, az nem tűnik fel senkinek sem, mert be vagyok állítva rinyap*nának. Eldöntöttem, itt őszinte leszek, de az élő beszélgetésekkor eljátszom azt, amit elvárnak: még a sz*rt is bevonom mázzal, és úgy tálalom. Én ezzel nem azt mondom, hogy csak a hallgatóközönségemmel van baj, beismerem, hogy komoly gondok vannak a látásmódommal, hozzáállásommal, problémamegoldó-képességemmel is. Erősen, sokszor már ijesztően pesszimista tudok lenni, de próbálok ezen változtatni, csak nem könnyű... :(

Na szóval, a férjuram adta a végső döfést, a "te olyan sokszor beszélsz negatívan" dumával, és innen már nem volt visszaút, bőgtem egy sort a budin. Lehet, most jön ki az is, hogy 8 hónapon keresztül hordtam hetente tornára, amin ugye sokat sírt, és olyan rossz nézni, ahogy basztatva van állandóan. Persze mindig a cél lebegett a szemem előtt, meg sokat segített, hogy a gyógytornász egy angyal, de azért megterhelő volt lelkileg. Én eddig azt hittem, erős vagyok, de az anyaság rávilágított arra, hogy talán mégsem annyira. Ez van, nem vagyunk egyformák. Csodálom Fefe anyukáját, én biztos nem bírnám azt amit ő, hisz ha már egy kis tapaszharc így kiakaszt, mit tennék az ő helyében. Ezek a dolgok is megerősítenek abban, amit egyre inkább érzünk az Emberrel: nem lesz testvér. Eddig úgy voltam vele, hogy majd 10 év múlva, de most azt érezzük, hogy megállunk egynél. Ez nem azért van, mert szörnyű dolog szülőnek lenni, hisz a nehézségek ellenére is a világ legszebb dolga, de úgy vagyunk vele, hogy mi boldogok leszünk 3-an is.

Amit most írok, azt nem azért teszem, hogy meggyőzzem magam, és titeket, hogy pozitív vagyok, hanem azért, mert nagyon cuki, és szívet melengető szitu volt. :D
Séta közben egy kislány mondta az anyukájának, hogy:
- Nézd anyuuu, a babának is van szemüvege, mint nekem, és még le is van ragasztva a szeme.

Eközben olyan boldogság sugárzott a kiscsajszi arcáról a pöttöm sorstársat látva, hogy öröm volt nézni, és nekem is fülig ért a szám. Pár szót beszélgettünk is az anyukájával.

Ma annyira belemerültünk a sétába, hogy este 9-re értünk haza. :O Mondjuk nem akart délután aludni, így csúszott minden, fél 5-kor kelt a durmolásból, így belefért az esti csavargás. :)
Ja, és még két fontos hír: már vagy 1 hete 12 fogú. Hova ez a roham tempó? Na de úgy vagyok vele, hogy már csak 8 van hátra, szóval örvendés. A másik, meg mivel már rohadtul elegem van a náthából, így kapott a tündér antibiotikumot, hátha hamarabb abbahagyja az orra a szivárgást. Húztam a szám, nem is kapott még eddig sosenem, de mivel már majd 1 hete benne van, és nem enyhül az áradat, így gondoltam csak adok neki. Ez is fura, régen mindenre írták ész nélkül, most azért szerencsére nem ez a divat. Én még havonta ettem antibiotikumot gyerekként, és itt vagyok, de azért kissé túlzásnak érzem. Mindig változik a módi az egészségügyben, elég csak a glutén bevezetésének idejére gondolni...

Napozás, bibis

Csak sikerült napoznom végre! Annyira jó, hogy van kert! :) Egy panelben felnőttnek ez maga a megváltás. A felhők, és egy pár csepp eső azért próbált keresztbe tenni, de nem sikerült. :) A tavalyi nyár nem a napozásról szólt, így most extra fehér vagyok. Látszata még nincs a sütkérezésnek, de nagyon jól esett! (Rengeteg anyajegyem van, így a tűző napsütést kerülöm.) Igazán jó sorom volt ma: a Cuki több mint fél órát homokozott, közben apjuk füvet nyírt, én meg csak heverésztem.A fűnyírónk bedöglött, férj kért kölcsön. Már elég hosszú volt a fű/paré. A múltkori esőzésekkor rengeteg csiga garázdálkodott, csak úgy recsegtek a talpunk alatt, és azok maradványait a nagy fűben nem bogarásztam, most viszont megtettem. Fújjj!!! Mikor tele volt a kert velük, arra gondoltam meg kellene kóstolni őket, de ez a mai élmény feltette a pontot az i-re, egy darabig még nem főzök csigapörit...

Azon gondolkodtunk, hogy már mennyivel könnyebb vele!!! Tavaly ilyenkor még... Te jó ég! Én bevallom, bár pironkodva, de az első hetekben úgy éreztem, hogy nekünk ez nem fog menni, és inkább örökbeadom. :( Persze ez csak átsuhant a fejemen, nem volt véresen komoly gondolat, de van egy kis bűntudat miatta. Állandóan sírt szegénykém, mi meg nem tudtunk rajta segíteni, és csak néztük, hogy szenved. Amúgy lehet, már ekkor allergiás volt a tejre. 5 hónapos koráig nappal rengeteget sírt. Most viszont egyre több dolgot lehet vele-mellette csinálni. Szombaton sütögettünk, és tök rendes volt. Elvolt a járókában, nem is nagyon kellett vele foglalkozni, rötyögött ahogy az unokatestvére kosarazott. Szurkolt neki. :)
Régen meg riszálni kellett a sejhaját megállás nélkül, hogy halljuk egymás hangját tőle. Óriási a különbség.

Este megtörtént az első "komolyabb" bibis: ráejtette a kis szájára a méhecskés szintit. Zokogott, és én úgy megsajnáltam. Még vérzett is kicsit. :( Egyem is meg! Imádom!!!