Megnéztük a Thomas után
című filmet. Igaz történet alapján készült, engem legtöbbször az
ilyenek érintenek meg. Egy autista kisfiúról és a családjáról szól.
Szerintem nagyon jól bemutatja, hogy mivel járhat ez az állapot, és
milyen hatással lehet a házasságra, a mindennapokra, és hogy milyen
hülyén tudnak reagálni egyes emberek a másságra. Akit egy kicsit is
érdekel a téma, vagy csak szeretne egy megható filmet nézni, ne
habozzon! Nekem tetszett.
Írtam egy cikket a Hoxára. Arról szól, hogy ha érezzük, hogy valami nem
stimmel a gyerkőccel, akkor igenis járjunk a dolgok végére, és inkább
feleslegesen vizsgálják meg többen, mint húzzuk az időt. Pár tanácsot is
akartam adni olyan embereknek, akiknek a környezetében van érintett
kisgyerek. Bízom benne, hogy azért 1-2 emberre hatottam, vagy legalábbis
egy kicsit elgondolkodtak páran. Volt egy hozzászóló, akinek sikerült
kihoznia a sodromból, de örülök, hogy az "okosok" is képviseltették
magukat. Mondjuk ő volt az egyetlen, egy másik csak a szak.bizottságról
volt rossz véleménnyel, pedig 150 akárhány hozzászólás érkezett. De ez a
bizonyos kötekedő nem semmi volt! Valamelyik rokona gyógypedagógus, és
így ő azt hiszi, hogy ezáltal mindenkiről meg tudja állapítani az
interneten keresztül, hogy feleslegesen vagy jogosan van -e fejlesztve.
Azt is írta, hogy inkább nekünk szülőknek kellene kezeltetnünk magunkat,
mert beleképzeljük a gyerekbe a bajt, és betegségtudatot ébresztünk
bennük... Annyira hajthatatlan volt, hogy hihetetlen. Ilyeneket írt, hogy
a gyerekhez kell igazítani a fejlődési táblázatot, nem pedig fordítva.
Tanulságos volt, az biztos. :)
Van egy blog, amit több éve olvasok, és ott egy anyuka hozzászólásán
egy kicsit elgondolkodtam. Azt írta, hogy előre parázik az óvodától,
mert a gyereke túlfejlett a korosztályához képest, és majd unatkozni fog
az oviban. Hm. Egy kicsit rossz szájízem maradt, bárcsak nekem is ez
lenne a problémám! Itt is látszódik, hogy mennyit jelent, hogy honnan
nézzük a dolgokat, és bár közhely, de igaz, hogy mindenkinek a saját
baja a legnagyobb. Olyan szülőknek, akiknek sokkal nagyobb harcot kell
vívniuk, biztos a mi problémánk is hasonlónak tűnhet, mint nekem a
túlfejlettség. Sokszor ezért nincs is kedvem rinyálni, de végülis azért
csak kell azt is, mert akkor meg nem lennék őszinte saját magammal
szemben sem, meg nekem sokat segít az írjuk ki magunkból (ha már kibeszélni nem igazán tudom).
Voltunk a koraiban. Most azt tanítjuk a cukinak egy ideig, hogy ugyan
hallgasson már a nevére, hisz nem olyan rossz dolog az. Ezt úgy
csináljuk, hogy N. néni leül mögé, én velük szemben. Mondom egyszer a
nevét, majd még egyszer. A másodiknál a néni felemeli a Cuki fejét, és én
ekkor gurítom a labdát, majd kap jutalomfalatot. Na ez is egy jó kis
fejtörés lesz, mert imádja a Süni Pufit, (kuki pufi), de most nem esett
hanyatt tőle, valami ínyencebb falatot kell találnom.
Egy két ilyen gyakorlatot, jól tűrt, de aztán nem fogta vissza magát,
ment volna a feje után, volt földhöz csapkodás ( játékkal, és önmagán is
megmutatta, hogy hogyan kell). Én egy icipicit sem éreztem emiatt
kényelmetlenül magam, hisz pontosan ezért járunk oda (is).
Továbbra is szimpatikus a gyógypedagógus szerencsére. Mikor elkezdtük
ezt a gyakorlatot, mondta, hogy ilyen pirinyó léptekkel fogunk előre
haladni. Jó, hogy mondta, mert lehet, hogy egy kicsit csalódottan
távoztam volna, hisz azért valahol csak benne van az emberben az, hogy
na pikk-pakk rendberakják a gyereket, vagy legalábbis látványos, nagy
dolgok fognak egyből történni. A valóság, viszont nem ez. De mondta,
hogy pont ezért jó, hogy hamar jöttünk, mert így nem 3-4 évesen kell
ugyanezt megtanítani neki. Azért milyen fura, hogy ami másnak
természetes, azt neki meg kell tanítanunk... De ez van. Örülök, hogy
járunk, végre biztonságban érzem magam.